Aki újít, annak annyi

Mitől fordítok én akkor is, amikor írok? Legalábbis a kedves olvasók szemében. Miért erősebb a hagyományos olvasói beidegződés, mint a poétikai újítás iránti fogékonyság?

Ezen tűnődhettem tegnap sokadszor az Út az üres éghez c. könyvem kapcsán. Kaptam egy "olvasói levelet" (már az is nagy szó, tudom, hogy egyáltalán olvas valaki), idemásolom megszólítás és név nélkül:

"... volt szerencsém olvasni Jichak Katzenelson, Ének a kiirtott zsidó népről - Út az üres éghez című kötetét. Katzenelson jiddis poémájának fordítása véleményem szerint egy egészen kiváló átültetése a jiddis eredetinek. Az eredeti poéma szerintem kicsit hömpölygő és avittas, de a fordítása ezt egy egészen élő szöveggé tette. Szerintem a kötet felépítése is egészen egyedi, melyben különböző műfajú eredeti szövegeket szerepeltet a saját versei mellett.

A kérdésem a Pódiumbeszélgetés (76-84 old.) című fordított szöveghez kapcsolódna. Meg tudná esetleg mondani, hogy a szövegnek hol található a jiddis eredetije? Sajnos, a kötetben Katzenelson szövegén kívül nem találtam feltüntetve, hogy a fordítások mely szöveghelyek alapján készültek. E szöveg több szempontból is különösen érdekes. A jiddis periodikákban szinte egyáltalán nem közöltek ún. pódiumbeszélgetéseket. Az is különlegessé teszi ezt a szöveget, hogy egy jiddis modernista költő és egy irodalomkritikus-lexikográfus az amerikai és a kelet-európai (kortárs) jiddis irodalmi kánont hasonlítja össze benne."

Válaszom:

"...köszönöm, hogy elolvasta a könyvet, és örülök, hogy ezek szerint tetszett is Önnek.

Kérdésére igyekszem röviden válaszolni.

1. Minden prózai szöveget és verses szöveget a könyvben én írtam. Minden mondat az enyém, és minden gondolat is. Tehát a Pódiumbeszélgetés is az én művem. A benne idézett versrészletek valóságosak, azokat fordítottam: némelyiket jiddisből, némelyiket angolból, talán volt olyan is, amit németből.

2. Kérdése nem lep meg, ugyanis ezt a kérdést már feltette annak idején Réz Pál irodalomtörténész, amikor a Holmi folyóirat féléves tartalomjegyzékét állította össze ("Jó, jó, Zoli, azt tudom, hogy te fordítottad, de ki írta?"), valamint kiváló költő-fordító kollégám, Imreh András is ("Nem is tudtam, hogy ilyen intenzív szellemi élet folyt ott akkoriban Lódzban!"), és még sorolhatnám, ki mindenki minősítette fordításnak a könyv (Út az üres éghez) egy-egy fejezetét. Vagy: a Katlan címűhöz azt fűzte hozzá egy kollégám: "Te jó isten, biztosan évekig interjúztál hozzá." Vagyis azt hitte: túlélőkkel rögzített beszélgetéseket vettem fel.

3. Jól sikerült tehát mindenkit megtévesztenem. Ezt a fajta poétikát - az úgynevezett áldokumentum forma használatát - nem nagyon művelik manapság. Vagy dokumentumszöveget írsz vagy fikciót. Én a kettőt egyesítettem: valóságos személyeket valóságos témákról valóságos(nak látszó) helyzetekben szerepeltetek. De mindenki az én szövegemet mondja (kivéve persze, ha idézetet mond). Ezt a szerepjátékot azért választottam, hogy ennek az elsűllyedt világnak, illetve e világ képviselőinek lehetőséget adjak a beszédre, arra, amire por alakjukban már nem képesek. Beléjük bújok, de az ő bőrükből én beszélek, én beszéltetem őket. Ők nem beszéltek így, nem így beszéltek. Amikor költői antológiáról szövegelnek, az én szövegemet mondják. Az én eszmefuttatásomat adják elő arról, hogy szerintem milyen (is) lehetne egy érdekes antológia. Ugyanilyen szerepjátékot játszatok velük (valaha élt valóságos emberekkel) a fazsinagógás, a feketegazdaságos, a szelekciós, a gyerekmentős, a treblinkás fejezetben. Ez elképzelésem szerint színtiszta szépirodalom (kicsit a drámaíráshoz is hasonló), és kétségkívül nagyon kevesen művelik.

4. Tehát nem tudok sem Moyshe Broderson lódzi avantgarde költő, sem Zalman Reyzen kritikus-szerkesztő idevonatkozó ("pódiumbeszélgető") forrásszövegéről. Ők ketten is azért lettek a szócsöveim, hogy rettenetes életvégüket (az előbbi a háború után a varsói gettó rommezője láttán szívinfarktust kapott, az utóbbi 41-ben a németek elől menekült, de nem elég gyorsan) valamennyire kompenzáljam azzal, hogy megidézek egy szitut, amiben szerepelhettek, de ami a valóságban így soha nem történt meg. Volt ugyan jiddis költői antológia, de azt nem ők szerkesztették." 

Idáig tehát a levélváltás. Most jön egy kis hozzáfűzés:

A hazai befogadó közeg (a legvájtfülűbb olvasók zömét is ideértve) a jelek szerint egyáltalán nem reagál arra, ami poétikai újítás. Fel sem ismeri, jó esetben csak nem tudja hová tenni, és rendre "fordítás"-nak hiszi. Megkérdezi: na és hol az eredeti? Holott épp ez benne az eredeti, hogy odavisz, a helyszínre, az elsüllyedt világba, nem regényesen, mintha lenne az egésznek valami megfogható narrátora, hanem úgy, mintha magnófelvétel vagy dokufotó/film készült volna ott és akkor egy-egy eseményről, folyamatról. Tehát nem utólagosan nézünk a történésre, hanem te, kedves olvasó bele vagy zuhintva a kellős közepébe, ott vagy közvetlenül az egyidejűségben.

Hogy ezt az "illúziót" egy magyar költő teremti meg, miközben a történet Lengyelországban játszódik, német, lengyel és jiddis anyanyelvű szereplőkkel, ez egyszerűen felfoghatatlan a mai olvasóknak. Pedig nézetem szerint a költészet határai nem az országhatárokkal esnek egybe, még csak nem is a történelmi idővel, csupán egyetlen dologgal mérhetők, nevezetesen a teremtő erővel.

Arról pedig, hogy mi a költő dolga, régi és közismert verses szlogenek szólnak:

"Wer das Dichten will verstehen, muss ins Land der Dichter gehen"

"Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"

Ha tovább akarnám sorolni könyvem (és nem Katzenelsoné!) befogadásának nehézségeit, akkor első helyen a zsidó történet (beleértve a holokauszt) hazai kibeszéletlenségét és legfőképpen az el nem végzett gyászmunkát említeném. Az előttem járó és velem egykorú értelmiségbe az irodalmi kánonra vonatkozóan, úgy tűnik, egyedül Adorno híres megjegyzése égett bele: "Auschwitz után verset írni barbárság". Ez a kőtáblavésetszerű "verstilalom" akár magyarázhatja is szövegeim eltávolítását, dokustátuszba történő áthelyezését, fordítássá minősítését. Különben még merészségnek, a sok tabuval övezett téma iránti tiszteletlenségnek tűnhetnének.

Tudom, hogy Adornóval a gyász (hübrisze) mondatta ezt a versírásra vonatkozó megjegyzést. És persze lehet tudni, hogy milyen költészetre gondolt. De ez akkor is olyan, mintha valaki a fűnek meg akarná tiltani, hogy nőjön, csak azért, mert azok vannak alatta, akik.

Aki újít, annak annyi.


Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat