Jáde bád án-ke nehán-at nazarí bá má búd
Emlékezz csak, amikor rám nyilazott pillantásod,
arcomon olvasható lett szerelmes jelírásod.
Emlékezz csak, hogyan ölt meg szemrehányó nézésed,
méz-ajkadtól a halálból hogyan éledt Lázárod.
Emlékezz csak, a kupánk hogy csendült össze hajnalban,
ketten voltunk, de a mennyek ura mellettünk állott.
Emlékezz csak, hogy a mécset, a gyönyört hogy égetted,
megperzselt lepke, vetődtem, hadd emésszen el lángod.
Emlékezz csak, hogy a mérték meg az illem bennünk volt,
nem mi voltunk részegek, a bor nem ismert korlátot.
Emlékezz csak, a kupában az a rőt bor hogy pezsgett,
míg egymással rubin ajkunk mesés szavakat váltott.
Emlékezz csak, hogy a Holdam haját kontyba kötötte,
így lovagolt el; az újhold, mint a kengyel, világlott.
Emlékezz csak, hogy iszákos voltam, kocsmába jártam,
de ami a mecsetben ma, a kocsmában nem hiányzott.
Emlékezz csak, hogy a Háfiz-versek magja milyen volt:
te csiszoltad ragyogóvá a sok durva gyémántot.
