Róma II
-
-
(Piazza Navona)
1
A brékelő az egyik vállán forgott,
fejtetőn piruettezett a másik,
a harmadik fél karon állva szökdelt
a dobgép agyzsibbasztó ritmusára.
Olyanok, mint a Laokoón-család, nem?,
miután otthagyták őket a kígyók:
a pokolban vergődnek fejen állva –
akárcsak te, így szólt hozzám a múzsa.
Prózai vagy, még látszólag se költő,
most is kitalálsz engem, mintha volnék,
beletöltesz egy szövegbuborékba,
buboréknak egy töltelékszövegbe,
holott ha volnék, nem szavakra bíznám
amúgy bizonytalan kiterjedésem,
kontúrjaim nem hagynám beleveszni
egy irreális tér forgatagába.
2
Prüszkölő ló ágaskodik: a tenger,
beszorítva egy márványmedencébe,
középen ember, dárdás tengeristen
alakját öltve, épp polipot ölne,
sugár a ló hasából, szörnypofából,
gyöngysorba fűződött cseppek füzére
hajlik, csobog a fodros víztükörre,
a durva dárda selymes ellenpárja.
A szomszédban faragott mészkőszikla
tartja a százhúsz tonnás obeliszket,
a föld háta, mind a négy kontinensé;
és nem szakad be, sem az ég fölötte,
a föld erős, az egyház diadalmas,
folyók szolgálják, kő izompacsirták,
alá szolgál a víz, az özön elmúlt,
fent bronzgalamb, csőrében olajággal.
Villog a víz a lila esti fényben,
a mészkövön a fény fodrozva lüktet,
egy lány vonja magára a figyelmem,
meztelen mártír, hajfüggöny takarja,
hajfüggöny, vízfüggöny, nem ég a teste,
fodrozó fények, tömeg, lökdösődés,
a Sorrentói-öböl temperával,
felhőn csókolózó angyalok szénnel.
3
A sötét győz a világossal szemben,
az ember fellélegzik, elmerülhet,
turista férfi sellők, női sellők,
hegyes a fülük, kagylónyakuk csillog,
uszonyuk nő, az elárasztott téren
nehéz tengeri szagok kergetőznek,
a vendéglők mint megannyi fedélzet,
imbolygó sziget a hullámverésben.
Kandeláberek, világító bóják;
a lámpavason lógnak, esemény van,
egy mutatványos futkos, tűzokádó,
a meztelen mártírlány templománál,
hömpölygő sötét, tigrissárga lángok,
izzó gomoly, aranyhab, szirombomlás,
mintha egy csillagrendszer keletkezne,
rőt hajzuhatag, vakító sziporkák.
A vízfüggönyön túl a tüzes függöny,
fehér, sárga, vörös, fekete felhő,
az okos tűz, ezt mondják a pokolról,
füst nélkül ég, fény nélkül ég és tisztít,
mi tápláljuk, ezt mondják a pokolról,
a születés, az öröm és a bánat,
a szemünk ég, a látás ég, a látvány
valami szörnyűt, fontosat feledtet.
4
Odahajolt elém, alulról nézett!,
kiabált N., a szeme zavaros volt,
a kocsit tologatta, mintha éppen
altatná a babát, de baba nem volt,
valami azt súgta, ő maga volna
a baba, és őt nekem kéne tolni,
az én babám, akit elmulasztottam
valamikor, de mikor?, felnevelni,
de hát ez őrület, futott át rajtam,
ez őrült, aki anyára vadászik,
holott az anyám lehetne, hiába
olyan az arca, mint egy óvodásé,
a bőre meg szinte egy újszülötté,
legalább ötven, egy koravén gyermek,
de mire ez átfutott rajtam, ő már
bele is csimpaszkodott a hajamba,
arcomba csapott az a csontos ökle,
egyszer, még egyszer, levegőt se kaptam,
és te, a nagy lovag, sehol se voltál!
5
Magamhoz szorítottam, eltaszított,
ököllel verte mellemet, magán kívül volt,
szégyelljem magam, hogy szégyenbe hagytam,
mivel foglalkozom a nászutunkon,
ha megölnék, az se izgatna engem!
De hát nem ölték meg, mentegetőztem,
nem is akarták, mért akarták volna,
és itt voltam, és nem láttam, úgy éljek,
ha láttam volna, dehogy hagytam volna!
Próbáltam megsimítani az arcát,
nem lehetett, a szeme zavaros volt,
enyhén megráztam, hátha magához tér,
hajamba markolt, szinte lógott rajtam,
mint egy gyerek, saját gyereke mintegy,
aki a saját anyjára vadászik,
egyszer, még egyszer, tologass, altass el,
de hát ez őrület, futott át rajtam,
eltaszítottam, magához szorított.
6
Tegnap már látta őt a Pantheonnál,
ma délelőtt a Piazza di Spagnán,
ma délután a Campo dei Fiorin,
egy babát tolt, de a kocsi üres volt,
fején fehér fityula, géz a száján,
cipője zöld vászonba bugyolálva;
esküdni merne rá, hogy őt követte,
azt motyogta a géz álarc alól, hogy
via Sevastopol, via Odessa –
vannak Rómában ilyen nevű utcák?
Rómában nincsen ilyen nevű utca,
nyugtattam, hiába, nem nyugodott meg,
nem nyugodott meg, remegett és vádolt:
Itt álltam, hogyhogy nem figyeltem őrá?
Megtámadták, hogyhogy nem vettem észre?
Vagy észrevettem és tétlenül néztem?
Néztem, ahogy az őt üldöző rémkép
babakék és rózsaszín takaróval
a vállán tovahussan a tömegben,
elcsörömpöl a babakocsivázzal?
7
Kék babapléd, a hátán összevarrva
egy rózsaszínnel, már nekem is rémlett:
egy vékony, pici nő. Ugye, hogy láttad,
triumfált N., és mégsem álltál mellém!
Kezét pirosló bal arcára tette.
Szevasztopol…, mondtam, mint aki indul.
… vagy mégis Odessza? A Trevinél, nem?!
A Trevi őre volt?! , bohóckodtam, de rosszul.
Csak ekkor tört elő N.-ből a sírás.
Odahajolt elém, alulról nézett,
tekintetében könny és sárga lángok,
a sötét győz a világossal szemben,
mondta, de mintha angyal harsonázna,
te nem látod, amit én belül látok,
nem tudod, mi az öngyilkos kívánság,
a szégyen parazsa a tenger mélyén.
És még az ilyen akar költő lenni!
8
Sokáig sírt egy szövegbuborékba,
polipba, belém döfködve a dárdát,
közben a létszomj hieroglifái
vésődtek fel a belső obeliszkre,
megnyílt és bezárult egy csillagrendszer,
mintha nem volna, mintha kitalálnám,
a meztelen mártírlány templománál,
hol angyal angyalt csókolgat egy felhőn.
