Bán Zoltán András, Kalligram
A holokauszt-irodalom zsánere IV. (Részlet)
Katzenelson egyszeri megoldása
Még sokkal inkább az események forró középpontjában, voltaképpen a pusztulás torkában keletkezett az 1886-ban a fehéroroszországi Karelicsben született és Auschwitzban meggyilkolt Jichak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című poémája. Magyar felfedezője és fordítója, Halasi Zoltán így helyezi el az irodalomtörténetben: „Ez az eseményekkel egyidejű, legátfogóbb verses mű a holokausztról. Egy lengyelországi zsidó költő a varsói pokolból egy észak-franciaországi átmeneti táborba kerül, ahol kihasználva a közel egy évnyi haladékot, folyamatosan ír. Előbb drámát a földdel egyenlővé tett Karthágóról, majd zaklatott naplót, végül 1943-1944 fordulóján kirobban belőle a poéma. Mikor elkészül vele, több példányát üvegpalackokba rejtve elássa a tábor területén, egy példányát az egyik elengedett fogolytársa csempészi ki, bőröndje fogantyújába varrva. Az Ének a kiirtott zsidó népről még a háború vége előtt megjelenik Párizsban. Azóta tucatnyi nyelvre lefordították."
Kellemetlen ilyesmit megfogalmazni, de a végeredményt tekintve ez mégis sikertörténet, hiszen Katzenelson irtóztató körülmények közt keletkezett írása még idejében eljutott a címzettekhez, és bekerült a nagy európai irodalmakba, legalábbis látszólag. Ám annak ellenére nem éreztem a művet kortársamnak, hogy tucatnyi nyelvre lefordították, és hála istennek most már magyarra is. Keletkezéstörténete szerint a siratóének amolyan üzenet a palackban, és voltaképpen esztétikai szempontból sem tekinthetem másnak. Az Ének egyfajta irodalmi fosszília, szinte 19. századi irodalmi eszmények alapján megírt poéma, és az sem segíti kortárs befogadását, hogy jiddisül keletkezett, egy olyan nyelven tehát, mely a számunkra elérhetetlen, lokális súlyú és nem csekély mértékben egzotikus. (Halasi a Pódiumbeszélgetés című fiktív dokumentumban nagyon szellemesen fel is teszi a kérdést az egyik jiddis költő szájába adva: „Hol van ma a jiddis lírában egy Eliot vagy pláne egy Auden?" Ami azt is jelenti, hogy számunkra (magyarok, olaszok, németek, franciák stb. számára) hiányzik az irodalmi kontextus a jiddis irodalom befogadására. És valamiként egyrészt archaikus, másrészt nem európai nyelv ez, noha használói itt élnek közöttünk, naponta találkozhatunk velük az utcán, bár egyre kisebb számban, mivel úgy hírlik, a jiddis a kihalóban levő nyelvek egyike. Mindezen tények még jobban fokozzák az érzésemet, amit olvasóként átéltem, vagyis azt, hogy 20. századi holt-tengeri tekercseket olvasok. Minden nemes és finom irodalmi kidolgozottsága (amelyet persze a fordító, Halasi Zoltán hozott létre rendkívüli nyelvi erővel) ellenére, inkább dokumentumot észleltem, mint autonóm műalkotást. (Ez az érzés néha odáig megy, hogy arra gondolok, persze tévesen, hogy maga a mű és szerzője, Katzenelson voltaképpen nem más, mint Halasi irodalmi koholmánya, amolyan „zsidó Osszián". Ezt a befogadói magatartást a kötet egész felépítése még jobban erősíti, de erről később többet.)
Az Ének mintha az ellentéte lenne a vele szinte egy időben keletkezett Celan-versnek, a szituálás tekintetében mindenképpen. A lírai én rögtön a legelején megjelenik, teljesen kendőzetlenül. De ez a fellépés nem a modern költői Én problematikus alakjában történik, akinek léte, mineműsége önmaga számára legalább akkora probléma, mint a vele szembenálló világ vagy a nyelv, melyben megalkotja önmagát; nem, a költő, a lírai Én Katzelsonnál elhivatott szerepében lép föl, mint a régi eposzokban, de mintegy fordított invokáció hőseként. A klasszikus eposzokban a dalnok (úgyszólván a nemzet sorsának énekese) kér segítséget az istenektől, hogy képes legyen elzengeni énekét. (És valamiképpen ez történik még az olyan modern siratókban is, mint Juhász Ferenc 1954-es nagy műve, A tékozló ország, mely ezzel indít: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?") Itt fordított szereposztást látunk, hiszen rögtön az első strófa egy felszólítás, mely eleinte mindenképpen égi parancsnak tűnik és a költőhöz szól: „Énekelj! Fogd könnyű hárfád, üresen kongó hangszered, / pengesd meg vékony húrjait, szaggassák ujjaid, / mint szívedet a fájdalom. Zengd az utolsó éneket, / énekeld meg az európai zsidók végnapjait."
Ám az énekes nem megtiszteltetésnek érzi ezt, úgyszólván „rühellé a prófétaságot", inkább menekülne a feladattól, és kételyek gyötrik: „Hogy énekeljek? Hogy nyissam meg a szám? Hogyan?" Ám e bizonytalanság nem a költői eszközeinek elégtelensége miatt érzett szorongásból fakad; a költő nem attól retteg elsősorban, hogy művészi képességei hiányában vagy elégtelenségében nem képes végbevinni költői munkáját, azaz szorongása nem esztétikai-művészi jellegű (nem arról van itt szó, hogy „hozzám már hűtlen lettek a szavak", hogy ismét Babits Jónás alakjára hivatkozzam), hanem sokféle egyéb érzelemből és megfontolásból áll össze. Itt van mindenekelőtt a magánjellegű gát, a személyes élettörténet által emelt akadály: „Hogy énekelhetnék? Hogy emelhetném ég felé fejem? / Elvitték nőmet, és Ben Ciont és Jomelét – egy kisgyereket!" És aztán a metafizikai kétely, hogy nincs már isten, de a parancs szerint az éneknek úgy kellene szólnia, mintha lenne: „Akkor is: énekelj! Az égre, az egekbe vakon tekints! /Minthogyha volna Isten ott és nagy örömet hozva, ím / akár meg is jelenhetne; ints neki, minthogyha volna, aki nincs, így ülj és énekelj kiirtott néped romjain!"
Látnivaló, hogy itt nem a nemzet dicsőségét, a hősök példátlan tetteit kell eldalolni tanulságul és példaként az utódoknak, éppen ellenkezőleg. És ugyan mi lehetne rettenetesebb eposzi feladat, mint az, amikor a költőnek saját népe pusztulását kell eldalolnia. A lírai Én ezért is menekül a feladattól. De eközben valami ördögi tapasztalatra tesz szert. Ha nincs isten, se eposzi (művészi), se metafizikai értelemben, akkor a költőn kívül valaki másnak kell átvennie az invokáció címzettjének szerepét. És a lírai Én megtalálja ezt, és ez nem lesz, nem lehet más, mint a halottak, népe elpusztított holttestei. A halottakat hívja tanúnak, őket állítja az istenek helyére: „Hallasd a hangodat, / kiirtott zsidó nép! Üvölts! Hatalmas hangot akarok! / Üvölts, de ne az égre! Mert mint e földi szemétdomb, süket az ég. / Jelenj meg nékem bizonyságul! A kilométer hosszu, mély / gödrökből, hol összepréselődtél, nyújtsd ki a karod! / Leöntve mésszel, összeégve, rétegről rétegre, mint aki él, / sorban, ti legalsók is, a mélyből szálljatok ki, mozduljatok!" Mert ha nincsenek istenek, akkor csak a halottak jelenthetik az egyetlen bizonyosságot, és csak ők garantálhatják a költői vállalkozás sikerét: „Jelenjetek meg, mind egy szálig! Kelletek nekem, támaszul. / Egy pillantást hadd vessek rátok, végighordozva a tekintetem; / az én kiirtott népemen hadd nézzek végig szótlanul. – / És... igen... énekelek... ide a hárfát... már pengetem!" és a kör ekkor bezárul. Hiszen a halottak lesznek ekkor befogadói is a róluk, a saját elpusztításukról szóló siratóéneknek. A poéma halott közönsége a saját halálhírének zengő eposzát hallgatja. Mintha a mai befogadást szimulálná ez.
A 15 énekben aztán különféle szinteken jelenik meg a népirtás. Egészen konkrét, a varsói utcákat erős realizmussal megjelenítő, szinte dokumentarista leírásokon át a IX. vers nagy, metafizikai panaszáig (Az egekhez), melyben már nincs isten, és amely hihetetlenül keserű szarkazmussal és öngyötrő gúnnyal így eljut az istentagadás (vagy istengyűlölet) szélére:
„Nincs Isten bennetek, egek! Hát nyissátok meg, tárjátok ki kapuitokat! / Engedjétek be népem meggyötört, megölt gyermekeit. Van bőven helyük. / Egy egész megfeszített nép, mely kínhalált halt, s szenvedett sokat, / megy hozzátok, a mennybe. Gyermekek. Istenné válhat bármelyikük.
Örvendjetek, egek! Szegények voltatok, most a gazdagság ideje jön! / Micsoda bolt, egek! Micsoda áldás! Egy egész nép az öletekbe hull! / Örvendjetek, a németekkel együtt, és ők is veletek, legyen kölcsönös öröm: / lobogjon földi tűz az égre, csapjon le égi tűz a földre, irgalmatlanul."
De az istentől elhagyott és a zsidó halottakkal benépesített ég látomása megnyitja az utat egy új irodalmi formálás számára, megnyitja az utat Halasi Zoltán művének: Út az üres éghez.
Halasi Zoltán rendkívüli tette
Hogy Katzenelson műve mégsem marad pusztán irodalmi fosszilíának, arról Halasi Zoltán gondoskodik. Ő adja meg nekünk azt a kontextust, amelyben Katzenelson kilép az egzotikum köréből, és parciális műből, dermesztő témájú irodalmi őskövületből valamiként mégis európai műalkotássá válik. Vagyis a miénk lesz, valahogy úgy, mint Weöres hatalmas eposza, a Mahruh veszése, noha az egy több millió évvel ezelőtt létező gigászi birodalom végéről szól, de mégis a miénk, mivel irodalmi-szellemi összefüggés-rendszere teljesen átélhető számunkra is.) Ha az Ének önállóan jelent volna meg, egy vékonyka kötetben, Halasi fordításában és az olvasót eligazító jegyzeteivel (mint ahogy ez volt az eredeti terv), akkor a költemény feltehetően megmaradt volna üzenetnek a palackban; befogadás pedig kitéve a véletlen önkényének. Most viszont egyetlen, egységes könyvet tartunk a kezünkben, két szerzővel, három majdnem egyenlő terjedelmű résszel. Az első maga a fordítás, Katzenelson poémája. A második rész különféle műfajú próza művek egyvelege, melyet Halasi írt a jegyzetek helyett. A harmadik pedig Halasi Függelékben közölt, Középkor - Da capo című versciklusa, mely Katzenelson Énekéhez hasonlóan 15 részből áll és a középkori zsidóüldözést festi le, amely Halasi szerint a modern zsidóüldözés kezdetének tekinthető történelmi szempontból. Maga Halasi épülethez hasonlítja a megformált egészet: „A három végül is egy. Egy fizikailag, mivel egy kötet fogja össze. Egy szellemileg: nem úgy, mint a szentháromság, hogy azonos lényegű volna. Inkább úgy, mintha egy épület nőtt volna a poéma köré. A poéma maga az átriumos közép, azt járja körül az utószóból kinőtt próza tömbje, ehhez csatlakozik előcsarnokszerűen a versciklus."
Egészen unikális vállalkozás ez, és bár vakmerő és esztétikailag szinte istenkísértés, mégis igazolja önmagát. A második rész, a hosszabb-rövidebb prózák ciklusa első és felületes látásra valóban inkább roppant mértékben kibővített jegyzetanyagnak hat. Megvilágítja az előidőket, feltárja a lengyel zsidóság hallatlan kultúráját, aztán a gettót világába vezet, végül, az utolsó„novellákban", a Megsemmisítés című V. részben eljut a népirtás ábrázolásáig. Mindez nem lenne más, mint Katzenelson művének tudós áthangszerelése. Ám Halasi valami mellbevágó ötletességgel és tehetséggel, a lehető legváltozatosabb formákban és stílusokban formálja újra az anyagot. Van itt szakszerű művészettörténeti tanulmány az elpusztult zsidó fazsinagógákról (Műemlékvédelem); van útikalauz az 1939-es Varsóról (Muranówi séták); egy állítólag 1937-ben lezajlott varsói irodalmi est a jiddis költészetről (Pódiumbeszélgetés); de az ellenség hangja is megszólal: szó esik a náci pénzügypolitikáról, az ideológiáról (Világnézetünk alapjai), a gyilkosok szemszögéből megélt tisztogatásokról (Szüret), végül pedig azokról, akiknek sikerült megmenekülni (Fúga), és ezzel a ciklus mégis voltaképpen a remény hangjával zárul. Talán e vázlatos felsorolásból is kitűnik a 18 darabból álló prózasorozat félelmetes műfaji változatossága. Halasi fantasztikus képzelőerővel, kimeríthetetlen ötletgazdagsággal teremti meg a Katzenelson vers kontextusát, miközben összes „novellája" (jobb híján nevezem így) maga is az összefüggések rendszerében áll és él: számtalan utalás, valamint költött, illetve tényszerű tény elegye. Bizonytalanul fogalmazok, mivel sok esetben egyszerűen nem tudni, mi az, ami tisztán az írói képzelet terméke, és mi az, ami valóságos, a realitáshoz tartozó faktum. És azt sem tudjuk, a beszélők, szereplők közül ki történeti személy és ki a tiszta fantázia teremtménye; persze egy idő után ez természetesen nem is érdekli az olvasót, hanem hagyja magát vitetni és rábízza magát e roppant hajlékony és szinte minden nyelvi réteget anyanyelvi szinten beszélő, meghökkentően sokszólamú próza sodrására. Gyanítom, Halasi összes szereplőjének és minden adatának van valami tényekkel alátámasztható, dokumentálható alapja, de minden és mindenki átmegy a művészi formálás elvarázsolt kastélyának tükörfolyosóján, hogy onnan aztán más lényként kerüljön ki, de mindig megőrizve-megtartva-felfüggesztve a formát, az "eredeti" alakot, ahonnan vétetett. A Pódiumbeszélgetésben például nem tudni, valóban léteztek-e ezek a költők, és az általuk bőséggel idézett versek valóban valóságosak-e, vagy Halasi költötte („fordította") őket. Mindez szinte mindegyik prózai darabra igaz; Halasi meghökkentő természetességgel imbolyog a fiction és a non fiction világai között, kifordít és újrateremt olyan megcsontosodott és „unalmas" prózai formákat, mint az interjú (Feketegazdaság. Interjú egy közgazdásszal), az állásinterjú és munkahelyi eligazítás (Beiskolázási tanácsadás), a kutatási jelentést (Éhségkór); költői dramolettet kohol (Mélypont), és mintegy mellékesen költői prózában újraírja, pontosabban új összefüggésbe helyezi Celan Halálfúgáját, csakhogy ezúttal a fúga a szó eredeti jelentésében szerepel, azaz menekülést jelent. Hogy mindez valami hihetetlenül keserű, morbid és kétségbeesett humorral, szarkazmussal van megformálva, az csak fokozza az élvezeteket, hogy néha aztán elszégyellje magát az ember, hogy esztétikus énje miféle borzalmak megjelenítésének tapsol és nyújt irodalmi pálmát.
A kötet harmadik része a szerény Függelék címet viseli, és nem kisebb feladatot tűz maga elé, mint azt, hogy a középkor világának, eseményeinek, szellemi magatartásainak részleges felidézésével megteremtse az Endlösung történelmi-szellemi előzményeit, ekként „bizonyítva" az axiómaként lefektetett tétel, hogy a német végső megoldás (egyáltalán a „harcos" antiszemitizmus) nem a semmiből keletkezett, és gyökerei a középkori Európáig nyúlnak. Halasi az előszóban nyíltan beszél, és ekként tárja fel ideológiai kártyáit:
„Ha egyszer valaki mint befejezett múltra tekint majd a Jézus-vallás olyan kísérőjelenségeire, mint a vérvád, az ostyagyalázás vagy a kútmérgezés vádja, meg fogja állapítani, hogy az az ördögi torzpofa, amit a keresztények álarcként odaképzeltek, később pedig beleláttak minden zsidó arcába, valójában a saját lelkük mélyéről vétetett, a kollektív félelmeknek, személyes indulatoknak és hatalmi reflexeknek abból a tárházából, amit részben nemzedékek hosszú során át töltöttek fel, részben saját egyéni életükben. Ezek a bármikor előkapható sztereotípiák évszázadokon át szolgáltak alapul zsidók tömeges meggyilkolásához.
Engem azonban a középkor megjelenítésében legalább ennyire érdekelt a keresztény társadalom önképe. Az a kasztrendszerszerű kultúra, amely szeretetet prédikál, holott a másik lenézésére épül. Örökölt és örökkévalónak gondolt előjogokra, konkfliktushelyzetben azonnali fegyverhasználatra. Arisztokratikus tékozlásra, tömeges éhínségekre. Felelősségáthárításra, bűnbakképzésre. Vulkanikus pogromkitörésekre, emlékezetük gyors elsüllyesztésére. Úgy éreztem, a holokauszt a levegőben lebegne e nélkül a kontinentális talapzat nélkül. Ennek felszínre emelését szokatlan módon versekre bíztam, szám szerint tizenötre, nem véletlenül (ezek a Függelékben kaptak helyet Da capo – Középkor címmel)."
Nem vagyok biztos abban, hogy ez a helyzetértékelés megállja a helyét, ugyanakkor persze az is vitathatatlan, hogy lehetséges ekként felépíteni valamiféle érvényes történetfilozófiát. Személyes ízlésemnek túlzottan teleologikus történelemszemlélet ez, de vitathatatlanul szuggesztív; bár kissé olcsó, de szerfölött működőképes. És némiképp rokon Kertész Imre Auschwitz-felfogásával; a számos hasonló megfogalmazás közül most legyen elég e látomásos kép felidézése a Kaddis lapjairól: „Auschwitz réges-rég, ki tudja, talán már évszázadok óta ott függ a levegőben, akár a számtalan gyalázat szikrázó sugaraiban érlelődő sötét gyümölcs, várva, hogy mikor zuhanhat végre az emberek fejére, elvégre ami van, az van, és hogy van, az szükségszerű". (Ez számomra éppen olyan badarság, mint Marx látomása az osztály nélküli társadalomról, mely állítólag a történelem végcélja. De tagadhatatlan, hogy Marx célelvű történetfilozófiája sem nélkülözi a szuggesztivitás elemeit – ha más nem, jó ideje tartó töretlen hatása talán elég érv ehhez.)
Persze egy műalkotást nem a mögötte vagy alatta álló világszemlélet minőségén mérünk, éppen ezért nem is nagyon érdekel, hogy Halasi miféle premisszák befolyására írta meg versciklusát. E roppant változatos formákban megírt költemények (többnyire szerepversek) majdnem mindegyike nagyon eredeti és erős, és egyfajta „pánzsidó" vagy „mélyzsidó" ideologikus támasz nélkül is helytáll önmagáért. De a ciklus legnagyobb versei mégis azok, amelyek kilépnek ebből a célelvű szemléletből, és egyszerűen csak szólnak és zengenek, ahelyett, hogy igazolni vagy bizonyítani akarnának valamiféle víziót a történelemről. Ráadásul az utolsó rész (Coda) a Hagyomány című versében éppenséggel a fejlődés ellen beszél, persze végletekig ironikus hangon: „Fejlődésről nehéz volna beszélni. / Fejlődésről akkor beszélhetnénk, / ha valaki barbárnak érezné Jirmija siralmait. / Ha képvilágát felül tudná múlni plaszticitásban." Az egész versben ott visszhangzik Gottfried Benn (Celan legnagyobb német ellenjátékosa) „fejlődésidegeneség" (Entwicklungsfremdheit) szava a Statikus versek elejéről, és végre megjelenik egy valódi modern költői Én is, akit Halasi az előszóban a Katzenelson-vers előfutárának nevez. Alighanem félreértve önmagát, hiszen inkább utódról van szó, ha jól sejtem. Halasi kódájának lírai Énje inkább a Benn-féle megformált, megrajzolt/ megjelölt Én (das gezeichnete Ich), akivel szemben nem áll más, mint az üresség (die Leere). A Halasi Hagyomány-verse ezzel a csodálatosan gazdag filozófiai, de ars poeticaként is felfogható képpel zárul: „Isten egy óriási árnyékszék fölé építette palotáját. / Ezt kell túlzúgnod, hangszer. / Fejlődésről nem érdemes beszélni." Ismét a megszólítás és a felszólítás tehát, ismét a Katzenelson-féle Ének invokációja. De most a költő önmagát lelkesíti, túl mindenen, jóságon és gonoszságon, túl a történelmen, és túl a művészeten, a nyelven is voltaképpen. A ciklus zárlata felejthetetlen, és talán nem túlzás, ha azt írom, a kudarc diadalordítása ez: „Olyan csatakép vagyok, amin csak a vesztés látszik."
