Az átkos háború előtt, mikor az ember még háborítatlanul utazhatott Franciaországból Angliába, és ha akart, megihatott egy pohárkával Doverben, vagy megvehette magának a mellényhez való cájgot, egy nagy postahajó közlekedett hetente kétszer a tengerszoroson át Calais-ból Doverbe és vissza. Mert ezen a helyen a két ország között a tenger mindössze néhány mérföld széles. De ha az ember át akart kelni, akkor idejében kellett érkeznie, hogy elérje a hajót. Egy francia, aki Gascogne-ból jött, úgy látszik, nem volt tisztában ezzel, mert negyedórával később ért oda, addigra már Calais-ban behajózták az utasokat, és beborult az ég is. „Most itt rostokoljak, tátsam a számat napokig, amíg újabb alkalom adódik? Nem – gondolta –, adok inkább egy hajósnak tizenkét sou-t és utánamegyek a postahajónak.” Egy ilyen kis hajó ugyanis fürgébb, mint az a nagy monstrum; az nehézkesebben mozog, a súlya miatt. De mikor már benne ült a nyitott járműben, csepegni kezdett az eső. „Ha ezt tudom – mondta a hajós –, hoztam volna ponyvát.” Mert akkor aztán eleredt, de hogy! Olyan égszakadás támadt, valóságos özönvíz zúdult alá a tetőtelen éjszakából, mintha még egy tenger, egy odafönti, akarna egyesülni idelent hullámzó testvérével. „Sebaj – gondolta magában a gascogne-i –, ebből egy jó kis tréfa lesz.”– „Na hál’ istennek! – sóhajtott fel végül a hajós –, már látom a postahajót!” Miután beállt mellé, a gascogne-i fölmászott a hágcsón, és mikor az éjszaka kellős közepén, és a tenger kellős közepén, egyszer csak a fedélzeti ajtón át lesétált az utastérbe, mindenki ámult és bámult, és el nem tudta képzelni, hogyan kerül ide valaki éjnek évadján, így, teljesen egyedül és ilyen csuromvizesen. Mert egy ilyen tengerjáróban úgy utaznak az emberek, mintha egy pincében ülnének; a hangos beszédtől, a hajósok kurjongatásától, az állandó zajtól, az árbóccsattogástól és a hullámmorajtól nem hallják, mi történik odakint, ezért egyiküknek se jutott eszébe, hogy esik. „Maga úgy néz ki – mondta az egyik utas –, mint akit büntetésből megmártottak.” (Ezen azt értette, hogy áthúzták a hajótőke alatt.) – „Igen? – felelte a gascogne-i. – Gondolja, hogy úgy is lehet úszni, hogy az ember közben ne legyen vizes? Ha ezt egyszer kitalálja valaki, esküszöm, én leszek az első, aki megtanulja! Ugyanis én vagyok az oleroni kézbesítő, én viszem át minden hétfőn a leveleket és megrendeléseket a szigetről a szárazföldre; úszva, mert így gyorsabb. Csak most úgy adódott, hogy éppen Angliában van egy kis elintéznivalóm. De ha megengedik – folytatta –, a hátralevő utat most már az önök társaságában tenném meg, ha már ilyen szépen összehozott bennünket a véletlen. A csillagok állásából itélve már nem lehet messze Dover.” – „Honfitársam - szólalt meg az egyik utas, valóságos pipafüstfelhőt pöffentve elő a szájából (közben egyáltalán nem volt a honfitársa, angol volt) –, ha ön Calais-ból idáig úszva jött a tengeren át, akkor ön, szavamra mondom, kenterbe verné még a londoni feketét is, márpedig annak távúszásban eddig még nem akadt párja.” – „Én senki elől nem szoktam megfutamodni” – jelentette ki a gascogne-i. „Szóval ha száz Lajos-aranyat tennék önre – mondta az angol –, hajlandó lenne kiállni vele?”A gascogne-i gondolkodás nélkül rávágta: „Rajtam ne múljék!” Gazdag angol uraknak az a szokásuk, hogy nagy összegű fogadásokat kötnek egymással olyan emberekre, akik valamilyen különleges testi tudománnyal tűnnek ki; ezért aztán az a hajóbeli angol a saját költségén elvitte magával Londonba a gascogne-it, és, hogy megfelelő kondicióban találja a verseny, jól tartotta étellel-itallal. „Mylord – mondta az egyik barátjának Londonban –, egy úszófenomént hoztam magammal a tengerről. Fogadunk száz guinea-be, hogy kenterbe veri az ön szerecsenét?” A jó barát habozás nélkül rávágta: „Áll a fogadás!” Másnap az úszókkal együtt mindketten kimentek a Themze partjára, egy bizonyos helyre. Rajtuk kívül még több százan odacsődültek a verseny hírére, és ezek külön fogadtak egymással: volt, aki a szerecsenre tett, volt, aki a gascogne-ira; egy shilling! két shilling!; egy guinea!, kettő!, öt!, tíz!, húsz guinea! Ami pedig a fekete bajnokot illeti, nem úgy festett, mint aki nagyon tart a gascogne-itól. Aztán, mikor már mind a ketten nekivetkőztek, a gascogne-i elővett még egy kis bőrövvel ellátott faládikót, és szépen, szó nélkül felszíjazta a derekára, mintha ez is szükségképpen hozzátartozna a dologhoz. „Hát ez meg miféle hóbort? – gúnyolódott a szerecsen. – Azt akarja mondani, hogy maga is olyan a vízben, mint a nagy vágtázó a szárazon, aki, mikor nyulászni ment, ólomgolyót kötött a bokájára, nehogy átugorja a nyulat?” A gascogne-i kinyitotta a ládikót és így szólt: „Csak egy üveg bor van benne, egy pár kolbász, meg egy kis kerek cipó. Már épp kérdezni akartam, hogy hát magának hol van az elemózsiája? Mert én most leúszom itt a Themzén a torkolatig, aztán a Csatornán tovább, ki az Atlanti óceánra, azzal irány Cádiz!, és ha rajtam áll a dolog, akkor útközben nem térünk be sehová, mivelhogy legkésőbb hétfőn, vagyis tizenhatodikán megint Oleronban kell lennem. Azért holnap reggel rendelek egy kiadós ebédet Cádizban, a Horse-ban, hogy délre, mire maga is odaér, már készen legyenek vele.” Nem hinném, hogy a nyájas olvasó gondolta volna, hogy a gascogne-i így ki tudja majd vágni magát szorult helyzetéből. Mindenesetre a szerecsennek a szeme-szája elállt. „Én egy ilyen búvárrécével - mondta a gazdájának - nem tudok versenyt úszni. Csináljon, amit akar!”, azzal fogta magát és fölöltözött. Ezzel aztán el is dőlt a fogadás; az őt benevező angol úrtól a gascogne-i tekintélyes összeget kapott jutalmul, a feketét pedig mindenki kinevette. Észrevették persze, hogyne vették volna észre, hogy a francia részéről ez az egész csak szemfényvesztés, de mindenki élvezte, hogy ilyen merész ötlettel állt elő, és hogy a verseny ilyen váratlan eredménnyel végződött. Akik rá fogadtak, ettől fogva valósággal a tenyerükön hordozták, úgyhogy a gascogne-i még egy hónapon át ingyen ehetett-ihatott az összes londoni vendéglőben és sörözőben, és most már bevallotta, hogy nem is tud úszni, világéletében víziszonya volt.
(1813)
