Ezzel a történettel egy láthatatlan barátja ajándékozta meg a Házibarátot egy évvel ezelőtt. És még azt is mondta ez a barát, hogy ő ismeri a fogadós leszármazottait, tehát biztosra vehető, hogy ez így volt.
A harmincéves háború idején egy nevezetes Wiese-vidéki falun átvonult a svékus, vagyis a svéd. És ha már átvonult a falun, nem mulasztotta el útba ejteni a fogadót sem. És ha már a fogadót útba ejtette, megfordult az udvarán is. És mikor kifordult az udvarról, hogy végleg kivonuljon a fogadóból és a faluból, a menetoszlop végén fennakadt a fogadós szolgája egy kocsival meg négy lóval. Merthogy befogták: borjút, tisztiládát és fehérnépeket kelletett fuvaroznia. „Aztán gyere vissza mielőbb, Jobbi!” – kiáltotta utána a gazda. „Rajtam ne múljék” – gondolta magában a Jobbi. A gazdasszony sírt-rítt, méltatlankodott, mire az egyik svéd káplár megnyugtatta, imigyen: „Mi nem esszük meg lovadat. Tatár eszik lovat.” Azzal a menetoszlop már haladt is tova. Hogy messzire mentek-e? Ugyan! Az első nap: „Csak ide Freiburgba”; a második nap: „Csak ide Kippenheimbe”; harmadnap: „Csak ide Ortenbergbe”; negyednap: „Csak ide Hornbergbe”; az ötödiken meg már: „Csak ide Villingenbe, a Fekete-erdőbe”. Szegény Jobbi akkor már látta, hogy nem sokat ér az élete. Ott fönt a hegyek közt már harapni lehetett a felhőket, de a lovakon látszott, egy kis füvet is szívesen hersegetnének olykor vagy méginkább a zabot ropogtatnák. Legjobban a Jockliért vérzett a szíve a Jobbinak, az volt a kedvenc lova, és igen sajnálta, hogy épp most, mikor a legszebb korban van, kell hősi halált halnia szegénynek. De hiába sajnálta, nem volt kiút. Ha megérkeztek valahová, rendre az derült ki, hogy nincs fuvarra kapható ember. Így hát a Jobbi meg a Jockli kénytelen-kelletlen ment a svékussal mind csak tovább és tovább. Már mélyen bent jártak Svábföldön, már maguk mögött is hagyták, de senki se kérdezte tőlük, hogy ők mit akarnak, hogy ők merre mennének. Az öt napból öt hónap lett, sőt még annál is több. Egyszer aztán egy hétfői és egy keddi nap határán a Jobbi végre módot talált rá, hogy egy kis sétakocsikázásra menjen, ezúttal a maga szántából, arra, amerre ő akart, ki – a szabadba. De csak addig jutott a szabadban, amíg fönn nem akadt, ezúttal a császáriak előőrsén. „Ki vagy?” – kiáltottak rá. – „Jó barát.” – „Miféle jó barát?” – „Hát a Jobbi innen meg innen.” – „Bassa malergi!" – örvendett meg a káplár ékes magyarsággal, mintha azt mondta volna: „eszem a lelkit”, csak kicsit vaskosabban. – Hát te vagy a Jobbi innen meg innen?” Merthogy a káplár is fölhajtott már egy-két kupica pálinkát (vagy egy-két tucatot is) a gazdájánál és így ismerte a Jobbit; és az előőrs parancsnoka, egy kapitány, ő is elnyargalt már a Jocklin Waldshutba és így ismerte a Jocklit. Nem meglepő hát, ha ezek után így szólt a kapitány: „Válassz! Ha akarsz, hazamehetsz, kapsz tőlem menlevelet. De itt is maradhatsz minálunk és akkor degeszre keresheted magad.” Gondolta magában a Jobbi: „A gazdám már rég lemondott rólam és vett magának egy másik fogatot. Ha útközben elfog a svékus, akkor vagy valamelyik tömlöcben kötök ki vagy mindjárt feljutok valamelyik háromfára.” De összefutott ám a szájában a nyál, mikor látta, hogy röpködnek a kapitány kezéből az osztrák dukátok, hogy potyognak elé a földre, és senki se hajol le értük. Mert a császáriaknak van pénzük a háborúskodásra. Így hát a Jobbi ott maradt a seregnél, hozta-vitte a fuvarokat, el egész Pozsonyig, Magyarországra, meg vissza. Közbe-közbe kereskedett is egy kicsit, azzal is megszedte magát, úgyhogy dőlt hozzá a pénz kalapszám. Összetörte a kocsi; vett helyette egy újat. Sorba’ dőltek ki a lovak; a hadizsákmányból mindig tudott szerezni másikat. Egyedül a Jockli tartott ki mellette, hegyen-völgyön, tűzön-vizen át. Az öregfiúnak azért sűrűn eszébe jutott ám a gazdája és a gazdasszonya, hogy milyen jó lenne egyszer már visszamenni hozzájuk, ha egyszer tisztázódik végre a helyzet a birodalomban. De otthon is szóba került időnként a boldog emlékezetű Jobbi, hogy vajon hogy s mint alakulhatott a sorsa a svékusoknál. Aztán egy nap, mikor a Rajnától a Dunáig, és fel a Keleti-tengerig mindenütt elhallgattak már az ágyúk, a gazdasszony épp a levesbe vágta a zöldséget, a gazda pedig, mivel a templomban éppen délre harangoztak, igazított egyet a falióra mutatóján, akkor az asszony mélyen felsóhajtott, de szólni nem szólt semmit. „Mi bajod, hé?” – kérdi tőle gazda. „Semmi – felelte az asszony –, csak eszembe jutott a Jobbi, adjon az Isten neki örök üdvösséget, meg az a gyönyörű fogat, hé; ma lesz megint egy esztendeje annak, hogy...” – „Csak legyen is – vágott a szavába a gazda – minél többször egy esztendeje annak, hogy hál’isten megint nyugalom van az országban.” Közben belépett a szolgáló, és jelentette: „Gazduram, egy nyakas fickó van odakünn, egy hószakállú magyar négy lóval, kinézetre olyan markotányos forma, van is a kocsiján egy kis hordó, alighanem pálinka lesz benne. Tessék azt elképzelni: bejön hozzám az istállóba ez a marcona, kegyetlenül hányja rám a Sapperment frangschemang-ot (mert a vendégeskedő magyar katonák minden bizonnyal valahogy így utasították rendre a fogadóst és házanépét, ha nem azt hozták nekik, amit kértek: A szakramentomát! A franc se mondta...), és kijelenti: Itt én vagyok a gazda; azzal kihajtja a gazduram lovait az udvarra és a sajátjait köti a jászolhoz. Most háború van vagy béke?” Menne ki a gazda, de már csörtet is befelé a marcona magyar: „Csak lassan, csak lassan!” – „Hova valósi? – kérdi a fogadós, de már legyint is. – Egyébként szokva vagyunk mi ehhez. Ilyen vendégekhez is volt már szerencsénk.” – „Egy iccével – rendelkezik a magyar – a legjobbikból! És két poharat!” – „Ez nem a legjobbikból volt - mondja, miután kiitta a bort. – A hátsó pincéből hozzon, abból a vörösből, a grenzachiból. Vagy a laufeniből, ott van a fülkében, a mögött a kenyértartó mögött, amin a macska ül.” - „Honnan tudja azt maga, hogy milyen borok vannak az én pincémben?” - kérdi a gazda megütődve. „A maga szolgájától, a Jobbitól” – feleli a magyar. És még sokáig szerette volna ezt a magyaros-marconást játszani, de amint meghallotta a saját nevét, jóllehet ő maga mondta ki, nem tudott tovább uralkodni az érzésein. Megragadta a gazdája kezét, és a szeméből ömlő könny úgy folyott alá a hófehér szakállára, akár a drága balzsamos kenet hajdan az Áronéra, és onnan is tovább csorgott, le a ruhájára, igazi szent olajként, mely jókedvet és örömöt fakaszt. „Hiszen én vagyok az – mondta a magyarnak vélt iménti marcona –, én vagyok az öreg Jobbi, aki valamikor kegyelmeteknél...”, de ekkor a gazda és a gazdasszony félbeszakították örömkiáltásukkal, „...és visszahoztam ám a Jocklit is – mondta a Jobbi –, a többi új.” No, lett is erre olyan szívbéli fogadtatás, olyan kérdezősködés! A fogadós összetrombitálta a gyerekek nagyját, hogy nézzék csak, visszajött a Jobbi! Azért a nagyját, mert az apraját a felesége hozta, egyet a kezében, egyet a karján. De a picik sírva fakadtak, megijedtek az idegen szakálltól. Még az oskolamester is benézett arra jártában a nagy újságra. – A fogadós már megivott vele egy pohárral az érkezése örömére, és épp a másodikat készült kitölteni, mikor a Jobbi a homlokához kapott: „A hordó! Előbb a hordót ürítsük ki. Fenékig!” Így aztán a fogadós, a Jobbi meg a szolgáló leemelték a kocsiról a hordót és becipelték a házba; hárman is alig bírták, olyan nehéz volt. De nem pálinka volt ám benne, ahogy a háziak hitték, nem: telides-tele volt az császári tallérokkal meg körmöci dukátokkal! „Ez a pénz a kegyelmeteké - mondta a Jobbi –, ezt én tisztességes munkával kerestem össze. És nem is kérek mást kegyelmedtől, csak hogy adja ki a hat esztendei járandóságomat, no meg hogy a Jockli nyugállományba vonulhasson.” – „Még hogy én kifizesselek téged? - tiltakozott a fogadós. – Azt már nem! Te ezentúl úgy fogsz élni a házamban, mintha a tulajdon édes gyermekem lennél, méghozzá mindjárt a legidősebb.” – „Hát ahogy elnézem, a közbeeső időben épp elég gyereke lett kegyelmeteknek – mondta a Jobbi. – Én hadd maradjak meg annak, aki voltam”, azzal bekapott egy karéj kenyeret és már ment is, teli szájjal, hogy a lovak után nézzen, és ugyanúgy végezze a dolgát, mint annak előtte, mintha el se hagyta volna a házat soha egy percre.
Így hát a Jobbi élete végéig megmaradt a gazdája szolgálatában, s minthogy örököse nem volt, ráhagyta a vagyonát is: ötszázhúsz fontot bázeli pénznemben, ami négyszáztizenhat rajnai guldent tesz ki. A gazdája azonban nem nyúlt ehhez a pénzhez, hanem alapítványt tett belőle a szegények javára.
Jegyezd meg: Házibarát ez utóbbi felől ugyan nem állíthat biztosat, de így okoskodik: Ha a Jobbi jó szolga volt, akkor föltehetőleg a gazdája is jó ember lehetett. A jámbor uraság a jámbor cselédséget vonzza. Mert aki goromba, aki szitkozódik, aki irígy, az hátulról közelít, vagyis rossz úton jár, és sose farag jó cselédet senkiből. Ha pedig a fogadósnak több esze volt ennél – márpedig minden jel erre vall –, akkor kétség nem lehet afelől, hogy azt a pénzt is a szegényeknek adta.
Két nappal a Jobbi után meghalt a Jockli is.
(1812)
