Egy francia királynak megemlítette a komornyikja, hogy él Párizsban egy ember, aki már a hetvenötödik évét is betöltötte, de még soha nem tette ki a lábát a városból. Sose látott országutat, szántóföldeket, sose látta, hogyan borul virágba a természet tavasszal. Mindezt csak hallomásból tudja és kénytelen elhinni másoknak. A király megkérdezte, hogy beteg-e vagy rokkant ez az ember. „Nem – felelte a komornyik. – Makkegészséges.” Hogy akkor talán búskomorságban szenved. „Dehogy, él, mint hal a vízben.” Akkor biztos a két keze munkájával kell eltartania népes családját. „Dehogy. Jómódú ember. Egyszerűen nem akar kimenni. Nem érdekli, mi van odakint.” Elámult ezen a király, és közölte, hogy látni szeretné ezt az embert. Egy francia király óhaja hamar teljesül, ha nem is mindegyik, de ez igen. Elbeszélgetett hát vele mindenféléről, hogy egészséges-e és úgy általában jól érzi-e magát. „Igen, Sire – felelte az ember –, amióta csak a világon vagyok. Vagyis immár hetvenöt éve.” Hogy Párizsban született-e, tudakolta a király. „Igen, Sire! Fura is lett volna, ha nem, mert máskülönben hogy jutottam volna be ide? Hiszen még soha nem voltam a városon kívül.” –„Nem-e? – vonta fel a szemöldökét a király. – Hát ez érdekes! Hisz épp emiatt hívattam ide magát. Hallom, hogy mindenféle gyanús járatokat tesz, hol ezen a kapun megy ki, hol amazon. Tudja, hogy már régóta figyeljük magát?” Az ember el volt képedve, hogy ilyesmivel gyanúsítják. Őt! Nem, ez csakis valaki más lehet, gondolta, talán egy azonos nevű személy. Vagy... De a király közbevágott: „Szót se többet! Remélem, a jövőben nem fogja elhagyni többé a várost az én kifejezett engedélyem nélkül.” Egy igazi párizsi, ha a király megparancsol neki valamit, nem sokat gondolkodik rajta, hogy van-e erre szükség egyáltalán, nem lehetne-e ugyanezzel az erővel másként is elintézni a dolgot, hanem úgy tesz, ahogy mondják. A mi emberünk igazi volt, habár hazafelé ballagtában, ahogy elrobogott előtte egy delizsánsz, bizony felsóhajtott: „Ó ti, ott bent a kocsiban, milyen szerencsések vagytok, hogy kimehettek Párizsból!” Otthon szokásához híven kézbevette az újságot. Ám ezúttal nem talált benne semmit. Kinézett az ablakon, de most valahogy untatta a bámészkodás is. Belelapozott egy könyvbe, az meg egyszeriben olyan bárgyúnak tűnt. Elment sétálni, elment a színházba, beült egy vendéglőbe, de minden olyan sivárnak, hétköznapinak tetszett. Így ment el az első negyedév, így a második is, és a vendéglőben bizony nemegyszer kifakadt az asztaltársai előtt: „Barátaim, azért ez kegyetlenség. Hogy valaki hetvenöt évet megszakítás nélkül lehúzzon Párizsban és most egyszer csak ne mehessen ki!” A harmadik negyedévben már nem bírta tovább. Attól fogva nap mint nap jelentkezett az engedély végett, mondván: olyan kellemes ma az idő!, vagy: olyan gyönyörű esős nap van! Ő abba is örömest belemegy, tette hozzá, hogy a saját költségén kísértesse magát egy megbízható emberrel. Ha kell, akár kettővel is. De hiába. Eltelt egy fájdalmakkal terhes esztendő, megint ballagott este haza, épp a szomorú évforduló napján: „Mit keres itt ez az új cséza az udvaron? – förmedt rá a feleségére. – Ki akarja a bolondját járatni velem?” – „Édes szívem – lelkendezett az asszony –, már mindenütt kerestettelek. Ez a cséza a király ajándéka. Megadta az engedélyt! Oda mehetsz vele sétakocsikázni, ahová akarsz.”– „Ma foi! - mondta az ember és egészen megenyhült az ábrázata. – A királyban van méltányosság.” – „De holnap – folytatta a hitvese – ugye kikocsizunk falura?” – „Majd meglátjuk – felelte az ura tartózkodóan. – Ha holnap nem, hát majd egy másik alkalommal. Meg hát, végül is mit csinálnánk odakint? Párizs mégiscsak belülről a legszebb.”
(1819)
