A város szép volt és üres. Milyen rövidre fogtam! Lehet, hogy ez már irodalom?
A finomabb elemek részint a vízpartokon, részint a hegycsúcsokon tartózkodtak. Fellendült a vasúti forgalom. A szélrózsa minden irányába vitt a vonat. És akit vitt, az mintegy bebarangolta azt, amit éppen elhagyott. A kisvárost. Merthogy erről van szó.
Öreg hárfaművész ballagott a fakó, ragyogó utcákon, alkalmasint már jónéhányszor összetoldott-foldott hangszerével, megindítóan szép, gondterhelt arcú fiatal nő, alighanem a leánya karjára támaszkodva. A környező vidéket ellepték az ujjongó nyaralók. Nem is annyira ölébe, inkább nyakába vette őket az isteni anyatermészet.
Valahol – egy sétahajón vagy egy erdőszélen – valaki éppen most szedett elő egy szál csinosan becsomagolt kolbászt különféle egyéb holmik alól.
A tavak közepén karcsú gondolák ringatóztak, az ott ülők még a lélegzetüket is visszatartották, mintha csodára várnának.
A szinte ezzel egy időben elnéptelenedett kávéházban egy karcolatíró éppen karcolatot írt. Úgy érezte, kötelessége végre hangot adni annak az alázat jegyében fogant elképzelésének, miszerint az élet esetleg még nála is finomabb, részletgazdagabb, árnyaltabb karcolatokat rajzol.
A szorgosan dolgozó íróval átellenben, a plüssdíványon egy világvárosi nő ült, akit szemmel láthatóan elbűvölt, hogy ezt hallja szomszédja – nyilvánvalóan a nemes egyszerűség és közvetlenség elkötelezett hívének – szájából: „Úgy érzem, hamarosan még az iváshoz is lusta leszek.”
Az éjszaka, mely e fesztelen társalgást keretezte, páratlanul szép volt; úgy festett, mintha Klopstock még ma is az élők sorában lenne. Miközben a karcolatok mestere papírra vetette azt, ami pillanatnyilag foglalkoztatta, végig az járt a fejében, mennyivel jobb lenne most egy ódát szerezni.
Milyen igézetesen játszott a hárfás. Hogy hasonlított most ez a vidéki város ahhoz a valaha elragadó színésznőhöz, aki azóta már túlságosan is híres lett.
Az, hogy az idevalósiak jó része átmenetileg távol van, talán egy kicsit nagyon is jólesett mindenkinek. Mekkora öröm, hogy az emberre nem vár lépten-nyomon egy-egy újabb örömteli találkozás! A csend miatt a város valahogy tágasabbnak tűnt.
Egy vidéki város időnként nagyvárosiasabb érzeteket kelthet, mint egy nagyváros. Micsoda esszébe illő mondat!
Láttam valahol egy szarvasaganccsal díszített falat. Ezt a furcsaságot egy hárs alatt írom.
1928/1929
