Golgotai kiskertünkben
Halasi Zoltán: Megváltás vég nélkül
Halasi Zoltán költői munkássága minden atipikus vonása és szűkszavúsága ellenére, bár viszonylag csendben, de mára az egyik leggazdagabb kortárs lírai életművé duzzadt. A most hetvenegy éves költő korábban mindössze három önálló verseskötetet jegyzett (ezek a 33 vers [1997)], az Így ér el [2005] és a Bella Italia [2016]), illetve két olyan gyűjteményt, amelyek csak részben tartalmaztak Halasi-verseket (a Költőpárok sorozatban [2008-ban] Lisa Mayer osztrák szerzővel közösen jelentek meg költeményei, az Út az üres éghez [2014] című kiadványban pedig csak függelékként szerepeltetett lírai műveket). E kötetek ráadásul nem igazán illeszkedtek az aktuálisan meghatározó poétikai trendekhez. A 2024 végén megjelent, többségében válogatott műveket tartalmazó Megváltás vég nélkül egyik célja, hogy egységben láttassa és elrendezze a közel harminc éve alakuló oeuvre-t. Emellett az újabb versek (melyek nem egészen a kötet egyötödét teszik ki) a Halasi-líra folytathatóságának útjait is körvonalazzák. E sajátos összetételt figyelembe véve ahelyett, hogy a szerkezeti rendet arányosan követve tekinteném át a kiadványt (ezt korábban Radnóti Sándor megtette), inkább erre a kettős célra, illetve az ezekből összeálló képre szeretnék összpontosítani. Vagyis előbb a válogatás és elrendezés logikájára, majd az újabb, kötetben még meg nem jelent írásokra.
A válogatás sohasem tét nélküli gesztus, de különösen jelentékeny ilyen csekély számú kötetet felvonultató pálya esetén. A szelekció, egyes művek pozicionális kiemelése, a versek különálló egységekbe (jelen esetben nyolc ciklusba) rendezése mintha még esszenciálisabb képet ígérne az életműről. A Megváltás vég nélkül e tekintetben nem is okoz csalódást – olyan összegzést kínál, amely átláthatóvá teszi és hangsúlyozza Halasi költészetének legjellemzőbb témáit és megszólalásmódjait. Az egzisztenciális tapasztalatok, a halál és a valóság megismerhetőségének problémái felé nyitott, erős szimbolikára építő gondolati költészet; bravúros és változatos játék a formával; szociálisan érzékeny szerepversek; mitologikus és reális valóságsíkok egymásra montírozása; rendkívüli műveltséganyagot megmozgató párbeszéd a keresztény-európai hagyománnyal; a történelmi és (különösen az újabb versekben) a személyes múlt feldolgozása. E jellemzők némelyikéhez akár egy-egy ciklust is társíthatnánk, azonban olyan sajátosságokról van szó, amelyek változó intenzitással, de a teljes pályát áthatják. A kiadvány tagolása csak megfoghatóbbá teszi ezeket.
Az első két ciklus a 33 vers és az Így ér el szövegeiből vegyesen áll össze. Míg a kötetnyitó egység inkább Halasi filozofikus lírájából válogat olyan költeményeket, mint a Macskabölcső, a Gyermekjátékok vagy a Költöző víz, addig a második epikus, a klasszikus formákat és (némely esetben) mitikus közegeket a hétköznapi helyzetekkel ütköztető műveket tartalmaz (például az Isten passzusa). Bár a harmadik, Mesél a lift című blokkban már kizárólag az Így ér el kötetből származó verseket olvashatjuk, mégis figyelemre méltó, hogy azok szinte kizárólag a korábbi könyv egyetlen, a fentivel azonos című egységéből származnak – alighanem azért, mert eredendően leginkább ebben kaptak helyet a társadalmi problémákat érintő szerepversek. A negyedik, Merítés-ciklus, bár az egyik vers címét viseli, ironikus módon leíró is – ez a kötet legvegyesebb (kissé talán egyenetlennek is mondható) része. Egy új, néhány korábbi, ám kiadatlan művet és a Költőpárok három Halasi-versét tartalmazza. Ez utóbbiak viszont (különösen a Gyümölcs és a Merítés) a kötet kiemelkedő szövegei, és részben mégis összeköti őket a blokk rövid, elégikus alkotásaival a szorongás, illetve a keresztény hittel és hagyománnyal szembeni meghasonlás tapasztalata. A Megváltás vég nélkül ezt követő két egysége már magától értetődőbben alakult: az ötödik teljes egészében újraközli az Út az üres éghez Középkor című „függelékét", a hatodik pedig a Bella Italia verseinek valamivel több mint felét tartalmazza. Az újabb művek a hetedik és nyolcadik ciklusban kaptak helyet.
A kötet tehát csak hozzávetőlegesen követi az időrendet, a korábbi kiadványokból pedig változó arányokban válogat. Láthatóan inkább a pálya elején keletkezett szövegeket rendezi újra és ezeket rostálja alaposabban, ami a kiegyensúlyozott végeredményt látva helyes döntésnek bizonyult. Már csak azért is, mert az európai középkorról panorámaképet nyújtó és a zsidóüldözések szellemi gyökereit kitapogató Középkor-ciklus, valamint az 1980-as olaszországi nászút állomásait elbeszélő, a művészeti hagyományt, a személyes és történelmi emlékezet rétegeit, valamint a feleség elvesztésével kapcsolatos gyász tapasztalatát egymásba játszó Bella Italia a korábbi köteteknél jóval egységesebb, konceptuálisabb, kevéssé megbontható versanyagokat tartalmazott. A szelekciót tekintve az már csak az életmű korábban említett gazdagságát mutatja (amelyről mostanra nyilvánvalóvá válhatott, hogy nem mennyiségjelzőként értendő), hogy az oeuvre-t alaposabban ismerő olvasó még ebből a széles keresztmetszetből is hiányolhat egy-egy alkotást. A Bella Italia ciklusból például a Bologna című hosszúvers hiánya lehet feltűnő, ennek kihagyását azonban terjedelmi megfontolások is indokolhatták. (Alighanem aránytalanul elnyújtotta volna ezt a blokkot.) Az Így ér el igencsak sűrű versanyagából szintén (de alighanem szükségszerűen) kimaradt több kiváló darab – e helyütt csak A textilmunkásnő és az ottani kötetzáró Vackor ötven című szövegeket említeném (utóbbi nem igazán válhatott volna egyik ciklus integráns részévé sem, már az eredeti kötetben is függelékként kapott helyet). Mindezt elsősorban azért érdemes jelezni, hogy tisztázzuk: a Megváltás vég nélkül közel sem öleli fel az életmű legsikerültebb darabjainak összességét. Az anyag összeállításakor az egyenletes színvonal és a következetes, átlátható szerkezet hasonlóan fontos szempont lehetett. Ennek érdekében a válogatás hajlandó volt akár egy-egy nagy versről is lemondani.
A művek elrendezését illetően mindenekelőtt a kötetnyitó szöveg érdemelhet figyelmet, mely Halasi talán legösszetettebb gondolati költeménye, a Macskabölcső. A tizenkét számozott egységből (egyenként nyolc keresztrímes sorból) álló alkotás nyilvánvalóan József Attila Eszméletével rokonítható, ám egyúttal – különösen e kitüntetett pozícióban – a Halasi-lírába is kitűnő bevezetést nyújt, felvillantva annak olyan jellemzőit, mint a játékosság, a filozófiai elmélyültség, az irodalmi hagyománnyal folytatott párbeszéd, a változatos hang, a költői képek komplexitása. A versben az ősi fonaljáték különböző interpretációs irányokba utat nyitó létértelmező szimbólummá válik, mely elsősorban rend és jelentéktelen esetlegesség, egyszeriség és örök körforgás feszültségeit hordozza. Csak a költemény utolsó versszakát idézem: „így éljük végig mások életét, / így élik végig mások a mienket, / hogy macskabölcsőt játszhasson a lét, / úgy adja át, ne sejtsünk semmi rendet, / csak érezzük, hogy fájjon, a cserét, / és ne tudjuk meg, ki kinek üzenget, / ha végigéltük mások életét, / ahogy mások is, végig, a mienket" (10.).
Az összeállítás a későbbiekben is számos jól átgondolt megoldást tartalmaz. A nyitánynál maradva például a Gyermekjátékok zárórésze, a Sikari és a rá következő Költöző víz lép egymással párbeszédbe – mindkettő a tó-, a víz-, a sárszimbolikára építve alkot létallegóriát. Az elrendezésnek köszönhetően továbbá némely cikluszáró darab is remekül működik a rákövetkező egység felé vezető hídként. Például az archaikus közegben, szenvedéssel teli női sorsokat egymásba fűző Merítés egyfajta egyetemes boszorkányüldözés-tablót hoz létre, záróképeiben pedig mintha a holokauszt borzalmai sejlenének fel: „Ingóságomat szomszédasszonyomnak, / hosszú hajam gyújtózsinórnak adtam, / egy halom hamu, leróttam adómat, / kitörölt könyvéből a mondhatatlan" (83.). Aligha véletlen, hogy ez a mű előlegezi meg a Középkor-ciklust. Illetve – ahogyan ezt már Radnóti kritikája is jelezte – a Középkor záróverse a saját poétika változásaira, újabb irányaira reflektálva vezet át a Bella Italia költeményeihez. A némileg szabálytalanabb formanyelven túl a váltás legfőbb jellemzője az explicitebb személyesség, a hagyomány és a történelmi emlékezet mellett a saját múlt felé fordulás, illetve ezek termékeny egymásba fonódása.
A kötet utolsó két ciklusa a Bella Italiával megkezdett poétikai irányt folytatja, de ezen túlmenően a Halasi-líra számos további alapvonásának is szintézisét alkotja. A hetedik, Koporsószövegek című egység legfeltűnőbb jegye, hogy ajánlásokkal ellátott hommage-okat és emlékverseket sorakoztat a legkülönfélébb művészeknek, alkotótársaknak címezve. A blokk elején olvasható A megakadt hang például Csoóri Sándor halálára íródott. A szöveg helyenként kifejezetten humoros, de összességében tiszteletadó intertextuális játékot űz Csoóri olyan kiemelkedő verseivel, mint a Virágvasárnap, a Keserű, pünkösd előtti ének és zárlatában – a címében a Megváltás vég nélkülre is emlékeztető – Húsvét után még egyszer húsvét. A ciklusnyitó mű párdarabja a rá következő A megtalált hang, mely ajánlása szerint Galina Usztvolszkaja – sajátos hangzású, irányzathoz nem igazán sorolható – orosz zeneszerzőnek szóló hommage. A két vagy (Halasival együtt) három alkotóban talán ez a különutas szerzői mentalitás, ezen túl pedig a keresztény tradíció (néhol ambivalens) jelentősége közös. Az egymást követő két írás egyúttal metapoétikai töprengést alkot gyökértelenség és hagyománykövetés dinamikájáról: míg A megakadt hang a velős „Nem volt csatlakozása." (174.) sorral zárul, addig A megtalált hang zárlata szerint „[...] ha már itt lóg ez a sprőd kötél, ez a könnyből font, körmönfont / hagyomány, mért ne kötné fel magát az ember, mért ne kötné rá / magát előbb, mért ne kapaszkodna fel az egyetlenen, egyre feljebb / a mentőkötélen, hangról hangra, hadd marja, hadd dörzsölje véresre / végre a Napból himbáló köldöklián" (176.).
Bár a ciklus címadó verse kivételes abból a szempontból, hogy nem tartalmaz ajánlást, a kötethez fűzött szerteágazó jegyzetanyag (mely egyébként visszatérő tartozéka Halasi versesköteteinek) jelzi a rájátszást az óegyiptomi Halottak Könyvére és számos magyar költő alkotásaira, illetve hogy az egyébként kissé enigmatikus mű „egy háborús trauma és annak feldolgozása (feldolgozhatatlansága) amolyan túlvilági sírmellékletként" (234.). Ahogy a rá következő, Réti Anna táncos, koreográfusnak ajánlott Lépcső című verssel kapcsolatban is a jegyzetek tájékoztatnak, hogy „a szöveg egy halott emlékét idéző tánckoreográfia hangzó kísérője" (235.). Látható tehát, hogy a címében is beszédes Koporsószövegek-egység írásainak fő összekötő eleme – a művészeti hagyománnyal és művésztársakkal folytatott dialógus mellett – a halottbúcsúztatás. Legmegrázóbb (egyben legkésőbb keletkezett) műve alighanem a záródarab, a zenetudós Wilheim András emlékére írott Átmenet, melyben megdöbbentően egyesül Halasi kedvelt megszólalásformája és visszatérő témája: a szituatív szerepvers itt a halál, a haldoklás, a meghalás helyzetéből szólal meg, és meditál az elmúlás, az átlépés szakaszain.
Halasi lírájának alakulása szempontjából mégis jelentősebbnek látom a Családkép kereszttel című záróciklust, mely egyrészt folytatja a Bella Italia által megkezdett személyes múlt és az antik, illetve keresztény hagyomány elemeinek egybeírását, másrészt a korábbi Halasi-szövegekre jellemzően a közvetlen perszonalitást még inkább ellensúlyozó szerepjátékos megszólalásmódot. Görföl Balázs kritikája megjegyzi, hogy személyes és mitikus ilyesfajta egymásba rétegződése leginkább Borbély Szilárd poétikájára emlékeztet, aki egyébként – aligha véletlenül – név szerint is szerepel az Oknosz kötele című versben. Csakhogy – jegyzi meg Görföl – Borbély sötét tónusú traumaköltészetével szemben Halasi lírájára éppúgy jellemző a posztmodern, nyelvjátékos, ironikus megszólalásmód is. Meglátásával teljesen egyetértek, mindössze annyiban gördíteném tovább a párhuzamot (különösen a tárgyalt egység családlírájára vonatkozóan), hogy míg alakzatok szintjén Borbélynál ez a heterogén múltkonstrukció inkább áttűnéses, palimpszesztszerű (vagyis a két sík egyidejű és felcserélhetetlen), addig Halasinál a mítosz többnyire hasonlatok, metaforák, allegóriák formájában (megvilágító jelleggel, értelmezési keretként) működik a saját mikrokozmosz felépítése során. Ahogy például az öt részből álló Aranykor című versfüzér utolsó, A jobb lator-egységében olvashatjuk (melyben női megszólalók „kórusa" beszél a családjukba beházasodott férfiról): „Vörös üstöke pittoreszk, mint Hádészé, mikor sikerült Perszephonét / elrabolnia. Csak neki nincs kocsija, se lovai. Meg a rokonai se a halál / rokonai. [...] Mi középen szülünk és feszülünk, / a Golgota csúcsán, a közös kereszten. A gyerek fája értelemszerűen / tőlünk balra esik, más hely nem juthatott neki, valakinek gyaláznia is kell / minket. Ő az apja, ő van jobbra. Örüljön, hogy passiónkba bekerülhet" (197.). A szerzőpárhuzammal kapcsolatban említett két sajátosság persze nem független – az antik és bibliai hasonlatok gyakran szükségszerűen öltenek ironikus színezetet. Az egyébként teljesen valószerű, tragikus családtörténetet leíró Oknosz kötelében különösen az alcím tartalmaz fanyar, ironikus mitológiai utalást: Családi szelfi az Akheron partjáról. A versben megszólaló férfi családtörténete hiábavaló, alvilági eseménysorként mutatkozik meg (a görög mitológiában Oknosz az egyik pokolbéli folyó partján örökösen sásból fon kötelet, amelyet szamara azonnal felfal). A valóságsíkok Halasinál tehát elválaszthatók, ám ez nem változtat azon, hogy a személyes tapasztalatok e poétika által a különböző hagyományok egyetemes érvényű díszletei között válnak elmondhatóvá.
A fentiekből már kirajzolódhatott, hogy az utolsó ciklus versei sajátos családi tablót alkotnak. Az Aranykorban egymást felváltva kap hangot a család nőtagjainak három generációja: a nagypolgári közegből származó, idős, egykori zongoratanárnő dédnagymama; az önmagát műveltnek gondoló, valójában naivan kispolgárinak és ellenszenvesen önelégültnek tűnő, amatőr festő nagymama; a (Bella Italiában szereplő feleségre, N-re emlékeztető) el nem ismert festőművész anya. A megszólalásban őket követi a legfiatalabb nő fia (az unoka és dédunoka), akinek az élete a három nő vele szemben támasztott túlzott elvárása, a kevés valódi törődés és szeretet, majd a lenézés és kiábrándulás nyomán siklott ki. Végül a család részét képezi (afféle mellékszereplőként) a festőművész férje, a gyermek apja, aki utalások szintjén mindegyik monológban megjelenik. A férfi a Bella Italia megszólalójára emlékeztethet, egyéb beszédes életrajzi megjegyzéseken túl kiderül róla, hogy költő és műfordító – vagyis a szöveg meglehetősen nyílt ajánlatot tesz, hogy a kötetet jegyző szerzővel azonosítsuk. (Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Családkép kereszttel cikluscím sem előzményektől mentes. 2024 elején az Art9 Galériában azonos címen nyílt kiállítás Tamás Noémi és anyja, Horváth Erzsébet képeivel, melyen Halasi versei is olvashatók voltak.) A versfüzér utolsó szövegének ez a férfi a főszereplője, aki azonban nem kap közvetlenül hangot, pusztán a női megszólalók közös, váltakozó szólama beszél róla. A versbeszéd pozícióját illetően a mű azonban kettős játékot űz. Visszafogott metareflexív utalások érzékeltetik, hogy minden, amit olvasunk, valójában a férfi jegyzete („Majd leesik neki egyszer, hogy miről szól a rá vonatkozó félmondat, félvers, addig is a krónikásunk." [197.]), másfelől mintha a férfi megszólalásának lehetőségét a három nő tenné lehetővé: „Megbocsátjuk, hogy / a gyatra verseiben egyelőre fel se tűnik, ahogy mi ott fölötte lógunk, / háromságosan, családságosan, barátságosan" (198.). Vagy a záróversszakban: „Egymásba vert szögek vagyunk. Minél jobban vernek, annál mélyebbre / hatunk. Ő nem ver minket, nem is hat ránk. Hozza csak a festőállványt, az / is kereszt: a családfánk. Golgotai kiskertünkben üljön modellt, viselkedjen. / Sütkérezzen, sütögessen, sarlózgasson, olvasgasson. / Mért néz ilyen vészjóslóan? Aranykor van, minden jól van" (199.).
Az Aranykorban csupán utalások formájában megjelenő férfi perspektívája és személyes múltja csak a rá következő versekben kap hangot. A fentebb már érintett Oknosz kötele felidézi a korai Kádár-korszakban eltöltött gyermekkort „jó káder" szüleivel és vidéki rokonaival, majd a házasság utáni időket feleségével és kisgyermekével, végül a festőnő halála után a férfi problémás viszonyát az örökségét elherdáló, kábítószerfüggővé váló fiával és önsanyargatóan takarékos, lepusztult körülmények között élő idős apjával. Ugyanennek a családnak a története bontakozik ki a ciklus következő, Tajték című verséből is. A mű nyíltan Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjére játszik rá, amelyben a főszereplő férfit (egy az emlékeket, múltbéli elfojtott traumákat materializáló bolygó közelében) halott felesége „szelleme" kísérti. A költemény ehhez hasonlóan a hömpölygő emlékezetből feltörő képeket jelenít meg, így bár a szöveget a férfi visszatekintő nézőpontja szervezi, sűrűn váltakozva szólal meg különböző időpillanatokból a hol várandós, hol súlyosan beteg felesége, máskor az anyagi vagy épp mentális problémákkal küzdő, drogfüggő fia és ő maga. A Tajték különösen megrendítő mű a személyes (traumatikus) emlékezet működéséről, illetve egy család tragikus széthullásáról. A ciklust, egyben a kötetet – a személyességtől látszólag már végképp eltávolodva – bibliai parabola zárja. A maghozó (alcíme szerint Sét legendája) mintha mégis a jóvátétel, a kárpótlás lehetőségét mutatná fel. A mű azt a legendát formálja költeménnyé, mely szerint Sét visszatér az édenkertbe, hogy haldokló apját, Ádámot az onnét hozott gyümölccsel megmentse, ott azonban már csak magokat talál. Hazatérve halott apja nyelvére helyezi az egyik magot – a legenda szerint ebből nőtt ki az a fa, amelyből Krisztus keresztfáját ácsolták. A történelmi és személyes csapásokat felvonultató művek után a hagyomány a ciklikus ismétlődés és a megújulás gondolatát kínálja fel, amely valamiképp mégis üdvözítő: „Ő volt az utód, az Ábelpótlék. Tőle származunk mi, / rémítő szaporák. Be van kötve, toposz, a láncmesébe. / Mint a DNS-be ismétlés és megújulás. A magból fa, / abból varázsbot, szentélyküszöb, pallóhíd. Ebből mit is? / Keresztet ácsolnak végül. Megváltást vég nélkül" (216.). A Macskabölcsőtől A maghozóig ívelő, hatalmas műveltséganyagot mozgató és számos tradícióval párbeszédbe lépő válogatás egyik legfontosabb, megannyi versben megjelenő, és a kötetet is keretező gondolatköre láthatóan ez: az ismétlődés, a ciklikus visszatérés – hol történelemfilozófiai, hol hagyományszemléleti, hol létértelmező kontextusban.
Az utolsó két ciklus úgy válik e bölcseleti és poétikai kérdések sorát felvonultató életmű szerves folytatásává, hogy közben újabb téteket és friss hangokat is tartogat. Végezetül felhívnám a figyelmet a keretezés másféle gesztusára is. A 33 vers egyik furcsasága volt, hogy fülszövegében maga a szerző töprengett a „[m]iért ír az ember verset arról, hogy..." kérdésen. A válogatáskötet rímekbe szedett, önreflexív bónuszverseként is olvasható fülszövegében (bár erre nincs explicit utalás, mégis) joggal feltételezhetjük, hogy újra a költő allegorikus gondolatait olvashatjuk, ezúttal arról: „Mi a versírás? Ha már valami, barlangászkodás." A metafora Halasi Zoltán verseinek olvasásával kapcsolatban is leíró. A különböző mítoszok, a formai és szellemi hagyományok, a kollektív és személyes múlt elemeiből olyan költészet áll össze, amelyből szerteágazó, egyhamar vagy épp egykönnyen aligha feltérképezhető mélységek nyílnak. Érdemes alászállni – a Megváltás vég nélkül ehhez kínál kapaszkodót.
Megjelent a Jelenkor 2026 februári számában
