Marad a kórus

Itt van az ember Bécsben, Bécs is itt van az emberben, az ember dolgozik, Bécs is dolgozik benne. Dolgozik benne a Pesthez hasonló és a Pesttől különböző. Itt például másként rakták, rakják a kockakövet, domborúbbra, jobban nyomja az ember talpát, mint az otthoniak. Például a Hofburg környékén, a Michaelerplatzon, ahol körben a fiákerek álldogálnak, ott nagyon domborúak, nagyon beledomborítanak az ember talpába, lúdtalpába. A Hofburgba megy dolgozni az ember, amikor nem netnaplót ír, nem helyszíni tudósít.

Ott van az Elfriede Jelinek-kutatóközpont, ott lehet megnézni videón olyan Jelinek-darabokat, amiket amúgy nem láthatott, nem láthat az ember. Hamarosan nekilátok a hetedik Jelinek-darab fordításának, ehhez kellenek előkészületek, ezért kapom a talpmasszázst a pufi gránitköveken a Hofburgba menet. Az egykori birodalom szívébe, fellegvárába tartok, de csak azért, mert makacsul kitartok a korszakos osztrák írónő, Elfiede Jelinek mellett.

A Jelinek-fellegvárba, azaz a nevét viselő Forschungszentrumba a Sisi múzeum mellől lehet feljutni a lépcsőn. Érdekes, hogy Jelinek, aki egy sereg női ikonról rajzolt drámai portrét (Jackie Kennedy, Claudia Schiffer, Ingeborg Bachmann, Ulrike Meinhof) a Heine-imádó, vegetárius boldogtalant, a mi kedvencünket, szűzmáriapótlékunkat, az aszténiás világszépét, a magyarok királynéját kihagyta a galériájából. A Habsburgok egyáltalán nem kaptak szerepet nála, a hitleráj tömegdémonai, úgy látszik, elhalványították, békés operettkulisszává szelídítették a dinasztia végvonaglását.

Olyanná, amilyenné a Czárdásfürstin (sic!) librettistái álmodták. A császári család az igaz szerelem kötelékével rántja magához a rangon aluli nőket, vérfrissítés céljából persze. Mintegy összeházasodik a néppel. Az arisztokrácia itt degenerált, az őket (ki)szolgálók – legalábbis a szórakoztatóiparban – egészségesek, illetve, megvan a magukhoz való eszük. Ez a két osztály az operettben mint két mágnes fordul egymás felé. Az erotikus vonzódás a társadalom misztikus egységét és a(z erősen limitált) mobilitást erősíti. Ami a valóságban tragédiához vezetett (Rudolf öngyilkossága Vecsera Máriával), az a darabban – néhány áltragikus fordulat után – diadalmenet.

A bécsi Volksoper a Csárdáskirálynő osztrák változatát játssza. A hangsúly a keringőn van, nem a csárdáson. A táncnyelv sokszor amerikaias, a húszas évek revüinek reminiszcenciája. A díszlet is szándékoltan eklektikus, hol biedermeyer, hol kubista. Az előbbi a merev főhercegi (bécsi), az utóbbi a mondén polgári (pesti) helyszínt jelzi. Már Budapest is egzotikum a bécsi előadásban, hát még Miskolc, ahonnan az orfeumból felkapaszkodott hercegnő, Kupfer Hilda jön. Miskolc neve mindannyiszor harsány röhögést kelt a nézőtéren. A közönség átlagéletkora hetven fölött van.

Hetven felett jár már Elfriede Jelinek is, akinek nálunk elég nehéz közönséget, még inkább színházat szerezni. Túl sűrű, túl filozofikus, nincs mire asszociálnia a magyar publikumnak, mondják az ellenálló színháziak, pedig ők is tudják, hogy Jelinek jó. Jelinek annyira jó, hogy Németországban szinte minden évben az ő darabjai tarolnak, idén is a Trump-darab (Am Königsweg) hamburgi előadása négy díjat kapott.

Én beíratkoztam a Jelinek-iskolába. Van mit tanulni tőle. Az első lecke: a polgári színjátszás kimúlt, a karakterszínháznak lőttek. Nincs történet, csak a háttérben, a színpadon maximum akció van, az is idézőjeles. Nem ábrázolni, nem megjeleníteni kell, hanem megszólaltatni – a mit? A mediazitált világot és benne magunkat, akiket szintén mediatizált a mediatizálódott világ. Ne képzeljük már, hogy körülöttünk forog bármi, hogy rajtunk mint tengelyen fordulna meg – mi is? A sors? Az út? Épp fordítva van: mi nem vagyunk, legfeljebb mint színészek, saját magunkat előadók, mint játékosok. De: tudjuk, hogy kit is játszunk? Hogy ki az az Én, akit éppen előadunk? Add elő bűvészkém, add elő művészkém, és tiéd a világ. Te vagy, és a világ a lábaidnál hever: tiszta Csárdáskirálynő, nem?

Jelinek második leckéje: a tragédiából kivonult Oidiposz, kivonult Médeia, lassanként kivonul Elektra is, marad a kórus. A kórus, amely közvetít, így narrál: ez vagyunk mi. Ez vagy, kedves Én, kedves Te, kedves Ő. Kórustag, balettpatkány, hatodik alabárdos. Nincs saját entrée-d, nincs saját áriád, nincs saját abgangod. Csak szövegelsz, magad sem tudod, hogy mit. A Szentlélek szól belőled, a kocsma gőze, a pártiroda, az igazgatótanács. Egy világ végvonaglása. Tiszta Csárdáskirálynő, nem?

Megtanultam a leckét Jelinektől, a történelemét. Megtanultam a zenei szerkesztést, a szövegszimfóniáét. Írtam felkérésre egy darabot. Egy darabot a történelmünkről. Arról, hogy ez hogyan szól belőlünk. Hogyan adjuk elő, mintha a miénk volna, mintha mi volnánk a történelem. Kórusokat írtam, arról, ahogy felbugyog belőlünk a hagyomány. Az ilyenhagyomány, az olyanhagyomány. A Horthy-korszak, a Honthy-korszak, a mi Akácos utaink, ez az egész Hajmási Péter Pityke Pál. Túl sűrű, túl absztrakt, nincs mire asszociálni, szól az ellenálló színháziak kórusa. Tiszta Jelinek, nem?

Litera Netnapló, 2018. november 23.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat