Forráskutatás
Önfelköszöntő
1
A Zoli? Alig ismerem. Soha nem engedett közel magához. A Zoli alapvetően elutasítást sugároz. A Zoli egy behajtani tilos. Egy tiltott város. Vagy már azt is otthagyta és elköltözött magából. Elment vidékre. A Zoli? Egy zárkózott. Egy mord. Már vidéken sem található. Egy kihűlt tűzhely, egy felszedett sátor, egy elhagyott tábor. Egy barlanglakó remete a hegyen. Egy fantaszta, egy ködevő. Egyetlen viccre sem vevő. Se ajtó, se kilincs. Olyan, hogy Zoli, nincs! A Zoli – levegő.
2
De valami csak van, valaki csak van! Ki van csukva, hogy csak ennyi volna! Hogy kivándorolt volna a seholba. Hogy ez volna a mindenkori Zoli! Jó, mondanád erre, tegyük helyre, ez a seholi nem a teljes Zoli. Amit tudok, nem kerülve meg a választ: van neki egy babája, egy fekete, arany karika a fülében, fekete testén csak a banán, nem!: az a Josephine Baker. Ez a kis néger festett trikót, rövid szoknyát visel, és fölöttébb érzékeny: a tarkója sípol, ha nyomkodják a hasát, az arcát; előállítója egy baráti ország, a SZU. Ez a gumibaba nem életnagyságú, mint a festő Kokoschkáé, de nem is egy bonyolult felnőtté, csak egy magányos óvodásé. Aki látszólag egyke, de azért van egy ikre: a fehér mélabú. Testvérnek nem a legjobb. Ehhez képest a baba minden, csak nem sápadt. Huncut a szeme, piros a szája: még egy Zolit is feldob. Érdekes fiú, ezzel a babával. Egy sötét lakásban, fekete bútorral kirakott hatalmas szobában lakik egymagában, egy akkora ágyban, amin elférne tíz gyerek, ha kihúznák. Nem húzzák ki, nem nyitják fel a szárnyas zongora fedelét sem. Abban laknak
a hangok, a koporsófeketében. A hangok nem kapnak kimenőt. Innen nincs feltámadás, innen nem száll el semmi, csak az álom. Az élet melódiátlan.
3
Aztán ott van Tigi. Mikor került hozzánk? Ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy? Az évkönyvek megbízhatatlanok. Azokat Zoli állítja össze. Távol a világtól mit érzékel ő a világ múlásából? Bezzeg a legendák. Azok élnek. Igaz, nem egészen egyformát regélnek. Hol bengáli, hol mandzsu, hol szibériai, hol kaszpi tigrisről beszélnek. Zoli azóta is a nyomában, csúszásmentes zoknipapucsában, mint gyerekkorában. Tigi eredetileg fekvő helyzetet foglalt el, valahol félúton alvás és ébrenlét között. Mellső lábai kinyújtvák, hátsók oldalvást, farka előrekanyarult. Általában ilyen volt, büszkén heverő, fenséges semmittevő. Mindazonáltal hónalj alá vehető, esténként ágyba tehető. Alaptartását bármikor fel tudta cserélni bármi mással, lopakodással, ugrással, ha a helyzet úgy kívánta. Csíkjai változó színekbe öltöztek, de akár piros-zöld, akár kék-sárga, akár fekete- fehér volt a párosításuk, mindig nyersen villogtak, legalábbis a külső szemlélő így látta. Leszállt az éj, odakint felderengett az utcai lámpa – dróton nyikorgott két ház között, a szél himbálta –, olyankor megjelent a falon Tigi árnya. Tigi tudta, kerek földön nincs vérengzőbb fenevad nála, csak egy világunt kisfiúnak lehet közömbös, ha szörnyű állkapcsa kitátva. Ásítása volt a biztatása: mint aki azt mondja, nézz bele, itt a torkomban terem a legyőzhető halálfélelem. És tényleg, bármilyen fenyegető volt is tétlen vibrálása, mikor Zoli a farkára taposott, akkor sem esett bántódása. Volt ő már ember is, mesélte Tigi, szavak nélkül, illetve, mesélte helyette a szeme, írta a levegőbe a szeme lángja, volt ő már ember is, mi több, ölt is embert, olyat, aki megérdemelte, de nem hitt neki senki, én sem, a halált, gondoltuk akkor, nem lehet megérdemelni.
4
Csak Zoli másik barátja, a Négyarcú bólogatott a rémhistóriára, azazhogy bólogatott volna, ha a feje nem nőtt volna egybe a törzsével. A Négyarcúnak ugyanis nem volt nyaka. Lába se volt, de hát a golyófejű Buddhának sincs lába. Sőt, annak még törzset sem adtak a hívei. A golyófejű Buddha japán vagy kínai, és belefér az ember tenyerébe. Csak arca van, négyféle: együttérzést, szeretetet, jóindulatot és nyugalmat sugárzó. Csupa pozitív arc, csupa jónak látszó. Na de ez mind a Beérkezetté. Annak könnyű. Az már tudja, hol a Gázló. Amin átlábalhat az Örökkévalóba, a Semmibe, és vissza újra, ide. Annak se igénye, se énje. Valami mégis hajtja: az emberiségen kell segítenie. Csak úgy dől belőle a Fény, a fénye. A világos, a buddhaságos. Bezzeg a Zoli Négyarcúja, ez a tömzsi rongybáb, az még az út elején, annak még minden homályos. Az még csupa én, csupa hangulat, folyton magára mutat: reggel haragszik, délben unatkozik, este szomorkodik, éjjel boldog, mert akkor álmodik. Ez a négy arc, ez a négy emodzsi, súgja ő maga, a baba, ha nem tudnád, te vagy, öcsi, ez mind a te tükörképed. De ha debil volnál, bocsi, vagy éppen autista, és ebből mit sem értenél vagy mindent félreértenél, ne félj, itt az írás, az segít, hogy ne legyen zavar: a tömzsi törzsemen alul, mindegyik oldalára rá van írva, mikor milyen vagyok: Ik ben boos stb., látod?, így tanul a gyerek, a magyar, hollandusul!
5
Tigi éjjel, mikor odakint a drót nyikordult és bent a falon hintázni kezdett a bili alakú utcai lámpa árnya, hátára kapta a Négyarcút, végigszaladt a lengő drótkötélen, mint a mókus, és belehasított az éjszakába. Időnként hagyta, hogy a Négerbaba is velük tartson, ezt Zoli se bánta, elalvás előtt jól megszorongatta, hadd sippantson. Aztán útnak eredt ő is, a szárnyas zoknipapucsában. Abban a házban, ahol laktunk akkor, Zoli gyakran vetette magát alá a tűzfalakról. Mondtam már, csúszásgátló volt a mamusza talpán, de alighanem lökésgátló is lehetett rajta, mert mindig úgy esett az udvari aszfaltra, mint valami ugrálóasztalra, hogy onnan elrugaszkodván jó magasra, a levegőbe dőlve suhanjon előre, kitárt karral, mint egy batman, hogy az utcák fölött, a Liget fölött, az Állatkert fölött, a Cirkusz fölött, a Vidám Park fölött valami légicsatába keveredjen. Úgy röpködtek az égen a lövedékek, mint az akkori Tivoli-játék lapján a kilőtt golyók: a Naprendszer bolygói fogták fel vagy ejtették le őket, Zoli alig bírt kikerülni egy feléje repülőt vagy rá zuhanót. Kénytelen volt a csillagok között cikázni, aztán egy éles kanyarral alacsonyan visszaszállni, a Garai-tér után alábukva, a házuk óvóhelyéig meg sem állni, és már odalent, erősen fékezve ráhagyatkozni a zoknipapucsra. Még így is felbukfencezett. Sokan ültek a pincében, házbeliek. Vacsoráztak, sakkoztak gyertyafényben. Valaki a sarokban valami vallásos éneket recitált. Időnként ágyúszó hallatszott, minden fal reszketett. Tigi a többiekkel, kissé feketén, a széncsúszdán keresztül érkezett. Egyszeriben megnőtt, hangja lett, gyere, mondta, hátára vette Zolit, és eltűnt vele egy vasajtó mögött. Mire a kis társaság magához tért egy liftben, már szabadesésben célozták a Föld közepét; odalent a lift csillévé változott, zötyögött-robogott, eggyé vált velük a sötét, Tigi szeme lángolt, Négerbaba szeme fehérje táncolt, a Négyarcú egyszerre dühöngött-vekengett-sírt-viháncolt, az iménti csille már batiszkáf volt, és rakétaként vitte felfelé őket, kijutottak a hazai összeomlásból, ki az óceánból, az Atlantiból, és megint egy liftben voltak, egy felhőkarcoló aknájában. A lift kilőtt, és mint égen a csillagok, kigyúltak mindenfelé az ablakok. Tigi szólt, ez New York, a négerbaba tombolt, a Négyarcú Ik ben blij: boldog volt, a szomszéd szobában anya horgolt, apa horkolt – ennyit a szabadságról.
6
Aki azt hiszi, hogy Tiginek nincs karma, hogy Tigi holmi plüss házimacska, az nem látta őt fára mászni. Nem valaki elől mászott oda, nem is létrán, kényelmesen, hanem vágtatva, öles ugrásokkal, aztán függélyesen, fel a törzsén, hogy szétmarcangolja és véresen lehozza azt, aki a fát vágja, ágait fűrészeli. Akkor még iskolába járt a Zoli, számos iskolája közül az egyikbe. A másikból el lett küldve: egyik arca, másik arca nem felelt meg, egyik morcos volt, másik karcos volt, a többi elő se került, a Zoli serdült, nőtt-nőtt, növekedett, lombosodott, terebélyesedett; a koronája, az főleg, igen szúrós, igen keszekusza lett. Kinőtte az osztályt, az emeletet, az iskolaépületet. Na, szépen vagyunk: a falak repednek, a mennyezet omlik, várjuk meg, míg a tetőt is a helyéről kiemeli? Ha ő nem is bír magával, legalább mi bírjunk vele! Le kell csapni róla az ágait, a vadhajtásait, le kell hántani azt a kemény kérgét, adta ki az utasítást a diri. Ha már ekkora valami akar lenni, nekünk nyúljon felfelé, a mi udvarunkon hasznosuljon, a mi ünnepünkhöz hasonuljon, mint májusfa ágaskodjon, tenyereket ne horzsoljon, lábakhoz is jól simuljon, mienk legyen a Zoli! Van egy ilyen sztori, lehet, hogy fake, lehet, hogy lila, mint a Zoli hobbija, a költészet, vagy kék? Én csak annyit mondhatok, ha nincs Tigi, lehet, hogy Zoli növése elakad, és akkor ma már nem mondhatnánk mást róla, csak múltidejű sztorikat: hol volt, hol nem, felnőtt majdnem. Na de mit látott Tigi? Attól, amit látott, csíkjai egész elhalványultak, fülei lekonyultak, szeméből borostyán cseppek csordultak. Mit akar ez a diri? Hogy májusfa legyen a Zoli? Egy mászórúd, egy csupasz pózna, amin a rendszer felfelé tempózna? Tenyerével fogná, lábával kulcsolná, hogy évről évre, saját nagyobb dicsőségére, lehozza róla a trófeát, amit a rendszer maga aggatna fel a tetejére, a Zoli fejére, vagy inkább a feje helyére, azt a bizonyos butykost? És abban mi kotyogna? Valami híg, zavaros lőre, valami rendszerpancs. És ez évről évre a Zoli feje helyén cserélődne! Szép kis karrier, a Zolinak! És Tigi gondolkodás nélkül nekiugrott a dirinek, szinte repült, fel, a ki tudja, hanyadik ágra. Zoli észre se vette, és már le volt hozva róla, szét volt marcangolva, le volt rágva a diri. Melléje esett a fejszéje, a fűrésze, az aprította tovább a diri csontját öntevékenyen, csak morzsát hagyva belőle, annyit, hogy az évkönyvekben helye legyen, ha a Zoli szóba hozza, elnagyoltan elsztorizza, de ott is csak töredékesen, összefüggéstelen. A Zoli? Le volt lombozódva, azt álmodta, hogy egy busz elgázolta, és a két lábát elvesztette tőből. Látta, hogy kerekesszék lett az időből, az idejéből. Mást is látott ugyanakkor, még egy álmot: faóriás volt, annyiféle színű a levele, ahány napja van az évnek, és annyi ága-ágazása, amennyi ujja lehet tízezernyi kéznek. Káprázatos látomás volt, mindenfajta szer nélküli: őbelőle nőtt ki a fa, törzse csíkos, rendkívüli. Tigi, Tigi!
7
Amire nem volt, amire nincs szó, ami elunja nagyságát, rettentő szimmetriáját, az ég, a föld, az egymásra visszhangzó, egyik fekete, másik sárga, ha nem hiszed, nézz fel, Budapest fölött az ég, mint a márga, az éjszaka, a nappal, az idő-csíkozattal, minden élő az eledele, és minden élettelen, rettegnek tőle, ezért vadásszák, ezért becses a bőre, azt hiszik, megmásszák, megmászhatják, pedig csak a zsigereit alkotják, a beleit, az ereit, a sejtjeit. Egy férfi a földeken sétál. Észrevesz egy tigrist, futásnak ered. A tigris űzőbe veszi, egy szakadék széléig üldözi. A férfi leugrik, elkap egy szőlőindát. Ott leng. Felnéz, fölé hajol a tigris. Lenéz, a szakadék alján egy másikat lát. Hirtelen észreveszi, a szikla repedéseiben valami piroslik: vadon nőtt eper! Fél kézzel a szőlőbe kapaszkodik, másikkal leszedi az epret, szájába veszi. Még soha ilyen finomat nem evett! Ez a hedonista változat. A másik: légy önszántadból áldozat! Ebben a változatban a férfi herceg. Van társa, az kíséri a szikla pereméig. Lenéz: a szakadék mélyén egy sovány anyatigris éhesen, nincs teje, mellette nyüszít három kicsinye. Elküldi a társát, kolduljon valami eleséget. Tudja, hogy nem fog eleget kapni. Viszont az ő húsa elég lesz jóllakatni a kicsiket. Leveti magát a sziklafalról. Egyszer érdemes beszélni róla. Arról a parkról, ahol a füvön sok százan sütkéreztek fekve, valahol a közelben volt a Szabad Európa Rádió adója. Angolos környezet, szeptemberi nap: az ember alig érzékeli a tigrisként nyúló árnyakat, annyira el van nyúlva a zöldben, annyira az eget lesi. Észre se veszi, hogy valami a hátára veszi, fölemeli, már el is felejtette, milyen bársonyosak a csíkjai, igaz, hogy láthatatlanok, de az ujjával fel tudná őket szántani, össze tudná borzolni mindet. Egyszerre mintha megsokszorozódnának az ujjai, mintha tízezer volna belőlük, és mind-mind szétterülnek, nem tudja, miből nőnek, mire támaszkodnak, mint az ágak, orgonálnak, levegő-billentyűket nyomnak, az ember ott lebeg a magasban, elrugaszkodottan, a világtól távol, és egyszerre látja a lent sütkérezőket, egyenként mindegyiket; akiken az van, nőkön, a fürdődresszüket, a férfiak alatt a fűre terített ingeket, a szaladgáló kutyákat, a bukdácsoló gyerekeket, a földről felvett és meghúzott sörösüvegeket, az uzsonnás dobozokkal teli színes plédeket: az ember ott lebeg, csak sejti, minek a hátán, egyszerre négyfele lát, vissza, előre, le-fel, érzelmek nélkül, lelassultan, ezzel a semmivel, magával, ezzel a valamivel, a világgal telítődve, mint egy fa koronája vagy egy felhő rakománya vagy egy tükörbe merülő sárkány, aki csak ámul a szimmetriáján, a sajátján, ami nem az övé, mindenkié, és nem mereng többé rettentő hiányán, hiszen ott lóg a világfán, az életén csakúgy, mint a halálán, mint annak levele, ága, törzse, föl se veszi, hogy ez-az lehull, visszahull, mint szedetlen pillanat vagy tápláló áldozat, az is gyümölcs, a földre.
Elhangzott a Nyitott Műhelyben, 2024. dec. 7-én
Megjelent a literán 2024. december 8-án
