Testvérek, pajtások, ad-e ez a széles föld, a mi Mandzsúriánk, különb sorsot, mint zászló alatt állni, szolgálni a császárt? Ad-e, adhat-e? Ugye, hogy nem? Már csak azért sem adhat, merthogy valamelyik zászlóba mindenkit besoroltak, akit csak férfinak, szabadnak tudnak és mondanak széles e hazában. Nem olyan ez, mint belépőt kapni a mennyek országába? Ekkora szíve van a mi uralkodónknak! Kiesni sem lehet belőle, akkora. Csak a lázadó nem fér bele. Amúgy csak a hülye lázad, a hülye meg az irigy, aki nem tudja lenyelni, no nem a mukdeni snapszot, az még neki is lecsúszik, hanem hogy nem tartozik az arany nemzetségbe, az előkelőkébe, a mandzsu krémbe.
Oda mi sem tartozunk, különben már rég főtisztek lennénk, nem közönséges tüzérek, de így is bejutottunk a mennyekbe. Őneki viszont ez sem elég, a lázadónak, nem elég semmi sem. Pedig ő Dzsingisz kántól származik, a gyémánt szívű farkasfitól, az elég nagy kitüntetés és szerencse, nem? Kinek igen, kinek nem. Ő például csak szenved attól, hogy előkelőbb mindenkinél, minden élő nemzetségnél. Jó, legyen, csakhogy a Dzsingisz-ág akkor előkelőbb, ha az Ég is mögé áll vagy legalább katonai erőt tölt bele, élőerőt. No de hát Dzsingisz-ágon katonai erő már nem terem. Nem ez az ág ad vitézségről formát; törékeny lett ez az ág, el is sorvadt gyakorlatilag, odalett az ereje. Elfordultak tőle a zászlók, elpártolt az uralkodói pecsét meg a vele járó tekintély. El a belé vetett hit és a hitet kísérő számítás is, hogy megéri-e odaseregelni, mögé besorolni, hadirendben lobogói után ügetni, aztán viadalhelyeken feküdni, véresen, sebesen, halva. Elillant a jó hír, a jó név, a csahar mongoloké. Leáldozott a napja, a napjuk, lenyugodott az már, elő nem kerül, meg nem újul többé gyakorlatilag. A dzsürcseneké viszont delelőhöz ért. Csak akinek nincs szeme, az nem látja, mint az az eszement, világtalan, világ-makacsa mongol, ez az Abunáj vagy hogy hívják. Hová tette, hová tehette a szemét, a vérben forgót, a vérágast, hogy földre borulás és töredelmes bocsánatkérés helyett zendülésbe hajszolta a fiát, a fiait, és lázadást kezdett a császár ellen, saját sógora ellen? Hát azt is nekünk kelletett levernünk, nekünk belevernünk saját mocskába a lázadás fejét. Így járt Abunáj, így ez az istentelen. Sok vérben fetrengett, sok vérben forgott ez az ág, a csahar mongoloké, a csahar fejedelmieké. Ki kell onnan venni, le kell onnan törni, parancsolta a császár, nehogy megint ágaskodjon, fetrengjen és vádaskodjon, elöntse a csataéh. Írmagot se hagyhattunk belőle, a férfiágból. Ha ennyire elfajzott, nem is lehet. Fejeket szedtünk, örvendeztünk méltán, tizenhét gyerekét, hat unokáját mind lekaszaboltuk. Nem élhetett volna-e szép tisztességben, nem lakhatott volna-e nagy dicsőségben? Na és, hogy házi őrizetben – otthonos környezetben! Volt palotája, temérdek jurtája, annyi, ahányan mi itt, egy szakasz, masírozunk. Huszonöt helyen is ellakhatott volna, minden áldott nap jóllakhatott volna, minden új hónapban új gyereket nemzhetett volna. De ő csak azt várta, mikor fordul a csillagok állása, mikor kezd inogni a császári trón, a hülyéje! Eszét vette a származása, a származási nagyzolása, a származási számítása: azt hitte, a déli hűbérurak lázadása megtorpantja a központi hatalmat, megroppantja a birodalmat. Arra spekulált, hogy az újcsászárok kerekednek felül, az ellenurak, a szecsuáni meg a jünnani helytartókból lett szakadárok, és eljön az ő ideje, az új Dzsingiszé, mert a mi császárunk, a mi bölcs, de fiatal uralkodónk belebukik ebbe. Abunáj, Abunáj, dzsingiszkedni akartál, a trónra gyúrtál! Ennyit ért a családod, fejedelmi rokonságod – kockára tetted életüket, eljátszottad jövőjüket. Ott volt a sok csecsszopó, kinek ártottak azok, hogy mindnek a torkát el kelletett vágni? Mindét egy miatt gyakorlatilag, mert az az egy mindent el akart nyelni, olyan kapzsi volt, olyan telhetetlen, annyira nem bírta a békés otthonülést, jó hogy nem önszántából. De bár nekem lett volna szánva ez a szerep! Bár nekem kelletett volna veszteg ülnöm, nem idegenben ölnöm, bár nekem jutott volna ilyen nyugdíjas életke. Ilyenkor az embernek ugye mindene megvan gyakorlatilag, nem kell a közügyekkel törődnie. De ennek az agyára ment a dzsingiszség!, elfogta a nagy mongolság, úgy el volt telve gőgjében, mintha ő lenne az őstojás, és világok várnának arra, hogy belőle keljenek ki. Nagykán akart lenni, aztán hetykén a császári trónra ülni, a végén még saját nővérét is el fogta volna venni, amilyen mérgezett volt a lelke, miközben nyakig ült a császári sógorságban, mint valami földi mennyországban. Valami mindig ott ült a nyakában – döglött béka legyek, ha nem a nagyravágyás, a dicsvágy! – és halálba sarkantyúzta népes pereputtyával egyetemben. Még a nőket sem kíméltük, Abunáj asszonyait-lányait, pedig reméltük, hogy egyiket-másikat magunkkal vihetjük, de miután elláttuk a bajukat, a hajuknál fogva fűztük őket láncra, gúzsba kötöttük a kezüket, mehettek az embervásárra, le a messzi délre, a rizsföldekre rabszolgának, hej, de megszomjaztam. Tejbor párlatával ki fog megkínálni?
Meghúznám most azt a tömlőt, amitől a csonkának lába nő és karja, amitől a néma is a hangját hallatja. Ki emlékszik a szolhó csapatra? Nem a szolonokra, a halász-vadász szomszédokra, azok itt vannak néhány erdőnyivel északabbra, jobbra-balra, a Feketefolyó mentén. A szolhókra. Persze, ki emlékezhetne? Nekem is az öregem mesélt róluk, néhai apám, a koreaiakról. A csoszoniakról, ahogy ők hívják magukat, a hajdani Kogurjó vagy Korjó lakosait, a mai szolhókat. Ezek se mennek a szomszédba dölyfért, ahogy a tegnapiak sem, akik még rajtunk is ültek, ha igaz, de olyan régen, hogy az már nem is lehet igaz. Őszerintük az. Őszerintük ők mindenben jobbak, szebbek, ügyesebbek, ők a legkiműveltebbek, legrátermettebbek, legértelmesebbek. A nikanok, a kínai hanok is csak számban múlják felül őket, abban persze sokszorosan. De őnekik, a szolhóknak szebbek a városaik, fürgébbek a hajóik, és mindenekelőtt pontosabbak a puskáik. Na igen, de a lovacskáik, azok csak iga- meg ágyúvonásra jók, a harcban gyávák, megfutamodók! Bezzeg a mi hátasaink rettenthetetlenek, és ma már a tüzérségünk is sokkal hatékonyabb! De akkor, amikor apám járt náluk hódoltatni, akkor még nyeregben volt a legerősebb a dzsürcsi, akkor még a kanócos puskához se konyítottunk, még, mondjuk, mandzsuk se voltunk, de fél Csoszont belovagoltuk, tönkreverve őket, a kivagyiakat, a hencegőket. Az uralkodójuk moccanni sem bírt, mikor a kánunkat fogadta, az meg is kérdezte tőle, hogy király-e vagy egy szoborbuddha? Egyszerűbben is mondhatta volna: hogy lehet egy király ennyire beszarva? De ő a rang iránt tisztelettel, a vesztes iránt részvéttel volt. És észnél is volt, tudta, hogy mi következünk, miénk lesz a Közép Birodalma, és szolga nélkül, adó nélkül olyan, mint a ház falak nélkül, az úr uralma. És mire mandzsuk lettünk pár év múlva, a szolhók kezes alattvalóinkká váltak. Szeretni ma se szeretnek minket, de mintaképei a pontos adózásnak. Csak az erdeinkbe járnak orvul ginzenget szedni, átlopakodva a déli határon. Tudják, hogy igazi embergyökér csak a Csangpajsanon terem, a szent Fehérhegyen, ahol egy ideje a dzsürcsik – bocsánat, most már mandzsuk – bölcsője ring. Bár: egy nálunk elterjedt északi rege szerint épp hogy az Amur, a Feketefolyó vidékén ringadoztunk eredetileg, ahová most megyünk, menetelünk. Az öregem úgy tudta még, hogy onnan eredünk: a tündérkirálykisasszony ott feredőzött a tóban, tündérruhája a parton, arra pottyantotta a piros magot az égi szarka. Naná, hogy égi, minden onnan jön és ott végződik, ami régi, és mi régtől fogva vagyunk, régtől fogantatott az égtől a mi tündérkirálykisasszonyunk. Ugye úgy, hogy kiugorván a tóból felkapta ruháját és a mag a szájába hullott, ettől azonmód elnehezült és egy ideig nem repült. Nem bírt, legalábbis amíg meg nem szült, meg nem szülte az őst, aki rendet tett a földön hamarost, felszámolta a zűrzavart. Ugyanígy teszünk mi most, megyünk az ősi helyre, apám is ezt tette, igaz, ő hajóra szállt, oda osztották be. Itt álltak sokáig a Szungari folyón vesztegelve, annyira alacsony volt a vízállás, de nem volt alacsony a flotta harci kedve. Nem tétlenkedtek addig se, gyakorlatoztak, célba lőttek, a szolhó csapat képezte őket, igen, a csodalövészek. Egy álló deszka volt a cél, tenyérnyi széles, embermagas, százötven lépés a táv, nekik minden negyedik, nekünk még a tizedik lövésünk sem igen talált, mesélte apám. Azért a kevésért is dicséret járt, a mi kezükben eléggé félrehordott a flinta, a durrogás bennünk inkább ijedtséget keltett eleinte. Aztán meg túl sokan is voltak, mesélte apám, ment velük az a rengeteg csicska, a szolganép, kitették a tényleges katonák négy-ötszörösét, ennyi ember nem maradhatott észrevétlen. Meg a határmenti nanájok is ide-oda jártak a hírekkel, ők azzal kereskedtek, többet hozott nekik a konyhára a kettős kémkedés, mint az amuri tokhal, mesélte apám, pedig az jókora és van belőle nem kevés, így persze a kozák is tudott mindent, a kozák is, a mi flottánk is – jó, hogy elmaradt a meglepetés. Illetve nem maradt el, ilyen tűzerővel ugyanis nem számolt az elbizakodott ellenség. Mert amikor, mesélte apám, végre nekivágtak a sokzátonyú, kanyargós folyónak, s a közelébe érve az Amurnak az ellenséggel összecsaptak, s legelőbb a hajóágyúk üdvözlésképpen sortüzet váltottak, a döbbent kozákok, mint eleven céltáblák, dülöngéltek és hullottak. Nem hitték, hogy a mellvéd mögé csapódhatnak a golyók, még kevésbé, hogy sorra süllyedni kezdenek alattuk a jó építésű hajók. Túlzás nélkül: csodát művelt a szolhó csapat, az ellenség eleinte röhögte a lószőrkalapjukat, azt a széles karimájút, aztán már tudta, hogy ezek a nagyfejű démonok az ő lelkükért jöttek, hogy elvigyék és a hadisten oltárára letegyék. Úgy vadásztak rájuk, mint a nyúlra, a koreaiak. A kozákból hírmondó se maradt vagy alig egynehány, egy híján minden hajójuk léket kapott, így mesélte apám. Jó időre elkotródtak a végeinkről a moszkák vagy maszkák vagy oloszkák vagy minek mondják ők magukat. A nanájok pedig az Amurtól délebbre lettek telepítve, ide közénk, garnizonokba-táborokba, így a mi létszámunkat növelik, minket élelmeznek a tokhallal, és a prémadót is nekünk fizetik.
Mi csak védekezünk, ez a mi területünk, mi dzsürcsenek, nanájok, többiek, másutt nem élhetünk, mi innen eredünk, itt szeretünk lenni sok ezer éve, mi lakjuk ezt a lapályt és az összes halmot, az összes aprófalut, tanyát, kunyhót, mi adtunk nevet a folyóknak, északra és délre kanyargóknak, mi az itt álldogáló fáknak és bokroknak, és nem adtunk engedélyt senkinek, hogy vizünkön evezzen, part menti fáinkat kidöntse, belőlük palánkot, erődöt emeljen, úgy tegyen, mintha otthon lenne, és itt jogosan istenkedne, istenkedhetne, országunk húsába karmolva, békés lakosokat sarcolva, akik hozzánk menekülnek előlük. Hogy lehet, hogy ennyire vastag a bőrük? Nem megüzentük nekik? Pihekönnyű a szerencse, hiába kapkodsz utána, súlyos a balsors, mint a föld, hiába harcolsz ellene. Mondtuk: locsák vagy micsodák, kozákok, úgy is a rövidebbet húzzátok, a császár keze büntet, ne várjátok be a seregünket! Mentünk, ki tudja hányszor, fel az Amurig és még feljebb a folyón, bevártak, kifüstöltük őket, mint a sáskahadat, vagy azonnal vagy egy-két év alatt, de aztán mindig visszajöttek, egyre nagyobb hajókkal, egyre nagyobb mordályokkal, egyre nagyobb mellénnyel. Erő nélkül nincs győzelem, erőt kell mutatnunk, de úgy, hogy alkalmat adjunk az ellenségnek a belátásra, a visszavonulásra. Ez a császár utasítása, ő vérbeli dzsürcsen, illetve most már ő is mandzsu, és a mandzsut sohasem a haszon mozgatja, a mandzsu az igazság szolgája, a mandzsu a tisztesség rabja. Az ország egyetlen darabja sem eladó, egyetlen népe sem leigázható, a határvidék nem elcsatolható, aki erőszak hatására átállt, az is kiadandó, ügye megvizsgálandó, de nincs mitől félni, a császár, tudjuk, megbocsátó.
Nem értjük, mi ütött a szolonok főnökébe, Gantimurba, hisz régebben egy zászló alatt volt velünk, mivel győzte meg a másik oldal, hogy egyszer csak átállt és, azt mondják, keresztvíz alá állt, mintha addig nem mosdott volna vagy mi. Inkább puhafának kéne hívni az ilyet, mint vasnak, és nem tömörnek ám, inkább kifejezetten odvasnak. Gantimur, Gantimur! Nem, mi nem indítunk háborút, mi csak a magunkét akarjuk visszakapni: a dezertőrt, aki a főmuszkától hercegi címet és járandóságot kapott, és úgy mutogatják a kozákok, mint valami csodaállatot, amit a rengetegben fogtak, mint az egyszarvút, bizonyítékul arra, hogy a boldogság és a béke az ő oldalukon szállt partra. Pedig neki nálunk a helye, ötféle kémet küldtünk, hogy dűlőre jussanak vele, ötféle címet, rangot, hivatalt ajánlottak neki, mindegyiket az utódja is örökölheti, de semmire se jutottak: vajon milyen ember az, akit a szülőföldjét rettegésben tartó idegenek így elkábítottak? Hát már az erdő állatai, a rókák, nyestek, cobolyok is mind hozzánk futottak az Amuron túlról! Igaza volt a császárnak, a vezérkari utasításnak: a hadseregünk formája legyen hasonló a vízhez, mint a tavaszi áradás, úgy zúduljon az ellenségre; meglátjuk, a puszta látvány elég lesz, hogy a martalóc kozák hanyatt-homlok meneküljön és a gerendaerőd egykettőre kiürüljön. Bevált a császári hadirecept, ahány muszka deszkafészek csak volt, végül mindegyik lángolt és üszökké romlott. Már az utolsónál tartott a csapat, már szétágyúztuk a palánkokat, a deszkafalat, a fatemplomukat, vörösszakállú egy maréknyi maradt csak, de azok nagyon makacsnak tűntek, összekeverve az értelmetlen áldozatot a hősködéssel, farkasszemet néztek az elkerülhetetlen véggel, holott szabad elvonulást kaptak, pedig nem is kértek. Így álltunk tavaly velük, már megtörtük az ellenállást, már a küszöbén álltak a megadásnak, amikor betört a dermesztő hideg, és bár ott bent az erődben halomban hevertek a hullák, és karnyújtásnyira volt a győzelem, Pekingből követ érkezett, hirtelen-váratlan visszarendeltek minket, és ezzel átadták nekik megint a mi partszakaszunkat, a mi szigeteinket, a mi diadalmas csataterünket. Tartok tőle, most is hiába vonulunk, mert nem a kardunkkal, puskánkkal, ágyúnkkal teremtünk békét, hanem a puha szánkkal és a lágy ecsettel vagy a pihe tollal. Pedig ahogy így elnézem sorainkat, mintha rólunk másolták volna az elrettentetés mintaképét. Mindegy, ez a hír pilinkél egy ideje a levegőben: hogy azzal a maroknyi muszkával vagy kozákkal vagyunk mi, világ urai, mandzsuk, miben is?, kiegyezőben. Nem jövő, hanem így, jelen időben. Döglött pele legyen a nevem, itt lógjon ki a belem, ha nem a nikanok, a kínai udvaroncok kavarnak megint, ha nem a selyempolitika tette be sima lábát a császári palota ajtaján! Ugyanazok a sötét, sima eunuchok, akik a Ming dinasztiát is sírba tették, akik a saját tábornokaikat is mind megették, aki hozzánk nem állt át, azt a leginkább. Aki a leghűbb volt a dinasztiához, szerintük az fogott hozzá az áruláshoz, azt kellett a Mennyei Béke terén kivégezni: de nem egy csapással, amit lehajtott fővel fogad az ember, nem is hurokkal a nyakában, amit megrántanak, tehát soká szenvedni nem kell, hanem apránként, ezer vágással és szeléssel csonkolni a testet a késsel. A ráuszult pekingiek, akár a pokolbeli éhes szellemek, üvöltve és acsarogva vetették rá magukat a martalékra, a széthajigált embervagdalékra, mellbimbóra, orrhegyre, fülcimpára, válldarabkára, combnyesedékre. Ez így ment egy fél napig. Pedig előtte hallhatták az elítélt utolsó szavait: Zsákutca volt egész pályafutásom, mégis olyan, mint egy beteljesült álom; ha meghalok, hazámat védtelen nem hagyom, lelkem tovább harcol a keleti falon.
