Lépcső

R. A.-nak

Délután csillog, este csillog, reggel összekeni, reggel sötét, délelőtt sötét, kéne egy világító, legalább meg kéne próbálni, mindjárt más lenne, ha rád mosolyogna, ha volna mire mosolyognia, van, biztos?, nem biztos, csak ez a lépcső biztos, vagy ez sem, van úgy, hogy haza, van úgy, hogy sehová, az ember reménykedik, a lépcső visz, jön a forduló, egy forduló, a fordulóban hamutál, virágcserép, ki kéne cserélni, a földet?, nem, csak a vizet, délután csillog, este is csillog, ki kéne cserélni, ki kéne önteni, le kéne vinni,  a szemetet, van úgy, hogy összekeni, rád mosolyogna, visszamosolyogna, légy asszertív, ez is kitágít, ragadd meg, ingyenes, mint a metróújság, mint a fészbuk, vagy nem visz sehová ez a lépcső. Megint délután, megint este, megint eltelt egy év.

Muszáj elmenni, muszáj hazamenni. Délután csillog a szemem, este csillog a szemem, muszáj elmenni, muszáj hazamenni, megint eltelt egy év, oda, ahol lakom, a lakásomba, kéne egy világító mikulás, visszamosolyogna, rám mosolyogna, ne húzd el a szád, mutasd az őzike fogsort, légy asszertív, muszáj elmenni, legalább megpróbálni, a lakásomba nem hívok senkit, régebben hívtam, régebben laktam, de megint eltelt egy év, muszáj hazamenni, muszáj hívni, ha lesz világító mikulás, jönni fognak, muszáj elmenni, este csillog, reggel összekeni, zenélő rózsafát venni, azt is muszáj, jobb, mint egy hátvakaró, jobb mint egy hajvakaró, jobb mint egy lótakaró, egy világító mikulás, egy zenélő rózsafa, verhetetlen áron, muszáj elmenni, az ember reménykedik, miben?, ki kéne cserélni, nem, kinyílik egy ajtó, visz valahová a lépcső, csillog a szemem, az ember reménykedik, mintha meg volna írva, mint a metróújság, mintha visszamosolyogna, mint a fészbuk, mintha a siker volna, vagy nem visz sehová, csak összekeni, és megint eltelt.

Reggel sötét a szemem, délelőtt sötét a szemem, pedig van sikerem, valami sikerem van, nekem világít a mikulás, nekem zenél a rózsafa, ez csak a kezdet. Jobb, mint egy hajvakaró, jobb, mint egy lótakaró, jobb, mint egy szívbalzsam. Van úgy, hogy hazavisz, le kell hajolnom, ki kell bogoznom a cipőt, a sikert, az arcomba tódul a vér. Hazavisz, belépek, van arcom, hosszú is, kerek is, vékony is, vastag is, szép is, csúnya is, van, csupa vér, csupa élet, jobb, mint egy szívbalzsam. Az ember reménykedik, járkál, akarja, hív, mert muszáj, mert rá mosolyog, a fészbuk, a metróújság, járkál a lépcsőn, hív mindenkit, legalább megpróbálja, mintha rá volna írva, pedig összekeni, a kéz mindig összekeni, és megint eltelt. Pedig rám van írva! Rám van mosolyogva!  Mintha a boldogság, a boldogság: volna. Mintha volna, mintha nem kenné össze, mintha nem telt volna el megint.

Máskor, máskor minden fordítva van, fordítva minden: máskor a rózsafa világít, a mikulás zenél, az embert leviszi a szemete, kicseréli a földje, mintha nem telt volna el, mintha kicserélték volna, mintha legalább megpróbálná, hívna és válaszolna, és tetszikelne, és nem kenné össze a falat, nem kenné össze a csillogást az a kéz. Légy asszertív, zenéli a mikulás,  világítja a rózsafa, a fészbuk, a metróújság, hozzád visz a lépcső, van arcod, szép is, csúnya is, vastag is, vékony is, csupa vér, csupa élet, belépsz, lehajolsz, arcodba tódul az éjfél, nem csillog, nem sötét, legalábbis megpróbál nem az lenni, mi lenne, ha most vinnéd le a szemetet, ha kicserélnéd a földet, a vizet, ne bogozd ki a fűzőt, menj le a lépcsőn, legalább próbálj lemenni, menni, járkálj, reménykedj, mintha a boldogság és a siker, mintha a boldogság és a siker volna az élet etalonja, egy forduló, egy forduló, és a falon a láthatatlan csillogást összekeni úgyis egy láthatatlan kéz.


Róma

Piazza San Pietro, 1980

Egy szárazföldi öbölbe hajózol,
az az érzésed, mindig ide vágytál,
sodor az ár, a kultúra hatalma,
meleg áramlat, borzolja a felszínt,
két polipkar fogad, hullámtörő gát,
akár az Angyalvár, ez is fölébe duzzad
a sekélyes világi áradatnak,
és puszta léptékével már szelektál,
illetve nem szelektál, azt a legkevésbé.

Benyomulunk, megmunkálandó tárgyak
egy nagy, gigászi pillanatszorító
két szára közt, jó ez a tágas korlát,
jó ez a birka-, ez a hangyatávlat,
kifújhatjuk az énhatárainkat,
átengedve az érzelemvilágunk
az állandó átjáró forgalomnak,
kis szalonspiccel véve tudomásul,
a világ közepe felé terelnek
az oszlopok, Bramante kolonnádja.

A tengeri szél mást is idefújt már,
várakozás vibrál a levegőben,
fekete kendők, ruhák sokasága,
fehér botok, mankók, kerekes székek,
imbolygó városnevek, táblaerdő,
az ég csodásan kéklő ametisztje
a napszemüvegek síkjába törve.

Fényképeznél, N. a kezedet fogja,
valami gurul, a szétnyíló tömegben
fehér tribün, hófehér harci jármű,
egy angyaltank, rajta hófehér angyal.

Tengerünk hullámzik, visszaszorítják,
tolószékek előznek szlalomozva,
moraj fodroz félmagasan, elernyed,
egyesek szélütötten lökdösődnek,
mások kis kempingszéket nyitogatnak.

Ha most közénk hullna isten igéje,
ki lelné meg a lábak közt a kincset,
ki csipegetné fel gyorsan a földről?

Egy angyaltank, rajta hófehér angyal,
szól Bábel összes nyelvén, megafonhang,
katonásan kopog, de megremegnek,
kigyúlnak, megnőnek, az égig érnek,
akikhez szól – akikhez nem, azok mind
viaszra sápadt, töppedt tetszhalottak:
a sapkás angyal fényorgonán játszik.

Fényképezném, N. a kezemet fogja,
árbocerdő, helységnevek, fényképek,
a meggyilkolt lengyel lelkész fotója,
imapadok, téglán átvetett deszkák,
ott térdel az egész gdanski hajógyár,
imbolygó újságcikkek, transzparensek,
egy ország kel fel a kerekes székből;
a hang öblösebb, szétterül, lelassul,
szétterjed, mint hazájában a sztrájkok,
a zászlócskáikat rázó apácák
a szemüket kezdik el törölgetni,
az égig ér a meggyilkolt fotója,
és mi lesz, ha megint be kell vonulni,
mi lesz… nostri amici ungheresi!

Elkábulok, N. a kezem szorítja,
úgy látszik, minket szólított az angyal:
in mezzo dell cammin két hófehér kar
emelkedik fel, szétterpesztett ujjak,
az égi jármű útnak indul, szikrák
záporoznak a feltartott tenyérből,
belőlünk pedig fájdalom-petárdák
süvítenek ropogva, sisteregve.

 

 

Szilénosz éneke

Misztériumok villája. Pompeji
 
Apád az anyját vette el anyádban,
anyád fiútestvért akart apádban;
anyádnak fájt, apád meg kevesellte.

Anyád halott nővérét látja benned,
boldog hogy feltámaszthat, eltemethet,
apád a tűrhetetlen vetélytársat.

És jönnek fiúk, lányok váltakozva,
apák és anyák variációi,
a tévedések szomorújátéka.

Mindenki dob valakinek kis aprót
az ösztön sötét aluljárójában
a földre tett, nyitott hegedűtokba.

Hol az Akácos út, hol a Chaconne szól,
hol rajtad játsszák, hol te vagy a koldus,
hol úgy díjazod, hogy oda se nézel.

Hol leköpdösnek, hol leszerződtetnek,
a mutatvány keres itt mutatványost,
helyek cserére, cél utakra vágyik.

Nézz a tükörbe, amit nekik tartasz:
nem te vagy, akit árvaházba adtak,
nem téged csodálnak a hódolóid.

Anyádat vette el az első férjed,
apádnak szólt a barátnői részvét:
neked felemás arcot, szellemképest

kínált a zöldhínáros ösztönélet.
A korong forog, most te táplálsz
gidát, holnap te viseled a bőrét.

Sosem tudod, a szexus kosarából
mikor mered elő, mintha belőled,
nagyanyád vágyának teljesítője,

és barlang falán, mikor ver visszhangot
szerelmed fülében, ismétléskényszer,
dermesztő sikolyod, a megerőszakolté.



Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat