Igazak kertje

1
A Jad Vasemben mindjárt a bejárat után indul a Világ Igazainak sétánya. Elöl, az első sorban, egymás szomszédságában áll két fa. Az egyiket Raoul Wallenberg, a másikat Irena Sendler(owa) emlékére ültették. Wallenberg sorsa, bizonyos részleteitől eltekintve, közismert, Irena Sendlerowáról is lehet ezt-azt olvasni a neten. Ha 2007-ben Irena kapja meg a Béke Nobelt, és nem a környezetvédő amerikai alelnök, Al Gore, akkor ma többet tudunk róla.
Igen, gyerekeket mentett ki a varsói gettóból (sokadmagával több mint kétezret), igen, letartóztatta a Gestapo, és ha a lengyel földalatti mozgalom nem ken meg egy német tisztet, akkor a börtönben összetört lábú Irena a sírba viszi a megmentett gyerekek nevét. Így viszont kivégzés helyett a német futni hagyta. Futni nem tudott, de végül is elbujtatták, új néven folytatta ugyanazt. Alig egy év múlva, még tartott a háború, a lengyel földalatti hadsereg szélsőjobbos szárnya tette fel a nevét a halállistájára mint zsidómentő kommunistáét. Ezt a kivégzést az álnév miatt úszta meg. A háború után folytatta a szociális munkát, amíg lehetett, a varsói önkormányzat népjóléti osztályának élén, volt ellenálló barátait foglalkoztatva, emiatt rendszeresen beidézte a kommunista politikai rendőrség. Megint felkerült egy listára, most az illegális összeesküvőkére, és ha nem segít egy volt védence férje, az új rendszerben is letartóztatják, és eltűnik a süllyesztőben. Így viszont harmadszor is életben maradt. Ezután különféle egészségügyi iskolák vezetőjeként dolgozik, mígnem az 1967-es hatnapos háború idején „izraelbarát hangulatkeltés” címén kényszernyugdíjazzák. A következő évben az anticionista hecckampány alatt az egykori zsidómentő csoport reaktiválását fontolgatja, aztán csönd, éli a kisnyugdíjasok életét. Valamikor a 2000-es évek elején találnak rá egy varsói katolikus szeretetotthonban az újrafelfedezők. És lesz belőle, teljes joggal, a világ hőse. (A Világ Igaza címet már 1965-ben megkapta.) Ennek szellemében állítják össze életrajzát az újságírók. Szobrot faragnak belőle, magában állót.
Pedig a hős sosem áll magában. Jó, a lengyel ilyen rebellis fajta, szeret konspirálni. (Na de egyedül ki konspirál?) Persze van alapjuk az efféle közhelyeknek, a lengyel múlt nem egy példát szolgáltatott a magas fokú konspirációra. Elégséges bizonyíték rá maga a Honi Hadsereg létrejötte a német megszállás körülményei között. És épp e szerteágazó, kvázi népfrontos szervezet civil szárnyaként alakult meg a zsidókat segítő értelmiségi csoport, a Żegota. Mire az illegális csapat összeállt, Irena és mások már rég mentették a gyerekeket (és a felnőtteket). Nem csak a halálmegvető bátorság hajtotta őket. Valamennyien már korábban kapcsolatba kerültek a gyermekvédelemmel, a szegénygondozással, a társadalom kitaszítottjaival. Sokan közülük annak a szociális munkásokat (is) képző magánegyetemnek a növendékei voltak, amely eléggé baloldali (mondjuk ki, kommunista) irányítás alatt állt, és már a háború előtti években változatos terepmunkát végeztek a varsói önkormányzat megbízásából. Ekkoriban épült ki az a kapcsolati rendszer, amely a háborús gyerekmentés során szociális hálóként működött. Volt hová kigondozni a halálra ítélt zsidó gyerekeket.
Irena Sendlerowa a bölcsészkar polonisztika szakán, majd a szociális munkás szakon folytatott tanulmányokat. A harmincas évek egyik különlegessége volt a varsói egyetemen a „gettópad”, vagyis az a terembeosztás, amely különválasztotta az „árja oldali” és a „nem árja oldali” hallgatókat. Még az indexbe is bevezették miheztartás végett, hogy az illető hallgató melyik oldalon tartozik ülni. Irena, akinek sok zsidó barátnője és barátja volt, rendre beült a „gettópadba” és ennek következményeként a szélsőjobbos verőlegények rendszeresen megverték. A „zsidóverés” ugyanis a korabeli egyetemi rituálé szerves része volt. Irena (sokadmagával) tüntetett a „gettópad” intézménye és a rendszeresített „zsidóverések” ellen, sőt, dühében áthúzta az indexében, hogy ő az „árja oldalhoz” tartozna, emiatt évekre felfüggesztették a tanulmányait a bölcsészkaron.
Szociális elkötelezettségét, demokratizmusát, „megátalkodott” segítőkészségét otthonról hozta. Orvos apja ingyen kezelte a szegényeket, a zsidó szegényeket is, és abba halt bele fiatalon, hogy kollégáival ellentétben nem habozott kimenni a tífuszos betegekhez. Ez a minta hatott tovább Irenában, amikor fiatal terepmunkásként a megesett lányanyák eseteit dolgozta fel, szociális védelmet követelve nekik, vagy amikor a „város peremén” hodályokba összezsúfolt kilakoltatottakkal foglalkozott a harmincas években, nemkülönben és főleg akkor, amikor a gettó tífuszosai közé merészkedett be „szanitécnőként”. És ugyanez hajtotta a háború után is, amikor a varsói romokon prostitúcióból élő volt lágerlakó fiatal nőket reszocializálta, vagy megszervezte az árvagyermekek állami gondozását.
Végül maga is egy öregotthon gondozottjaként éldegélt az ismeretlenség homályában, amíg a véletlen nem szólt közbe. Egy amerikai iskola diákjai feldolgozták Irena hihetetlen háborús történetét és színdarabot írtak belőle. Amerikában először azt hitték, a gyerekmentő már rég halott, de kiderült, hogy él, kilencven éves, és már jó ideje tolószékben ül, a Gestapo egykori kezelésének tartós utóhatásaként. Meglátogatták a varsói öregotthonban, találkoztak egykori megmentettjeivel, elvitték a színdarabjukat New Yorkba, egyre több mindenki kapta fel a fejét (2500 megmentett gyerek, az nem semmi!), és Irenára elkezdtek zuhogni a kitüntetések. Levélben köszöntötte a lengyel pápa, lehajolt hozzá a lengyel államelnök, ma már szinte saját nemzeti szentjének tartja a lengyel katolikus egyház. Így lett az, akit már életében elfelejtettek – még életében ikonná.
Lassan-lassan persze kiderül, hogy az ikon valójában ikonosztáz. Hogy tehát Irena nem volt egyedül. Hiszen egyedül nem csempészhetett ki a gettóból 2500 gyereket. Csak hát egy tablóképet sokkal tovább tart megfesteni, mint egyetlen ikont. A hősgyártás ugyanolyan elven működik, mint a bűnbakállítás. Az egyik a rosszért, a másik a jóért felel. Mi, többiek pedig sütkérezünk a háborítatlanságban. Valaki megint megcsinálta – helyettünk. Pedig itt, a szervezett gyerekmentés esetében, abszolút tetten érhető, hogy sokan (sokféle meggyőződésű emberek) a humánum nevében összefogtak, az adott körülmények között, mondhatni, összeesküdtek a jóért.
Én, amikor ezt a topikot feldolgoztam, épp a lengyel embermentők hálózatszerű munkáját emeltem ki, a földalatti és földfeletti intézmények áldozatos együttműködését, mint a nemzeti összetartás, a közösségi éthosz nagyszerű példáját. Hogy ez mennyire nem volt kockázatmentes, az a lengyel áldozatok nagy számán is látszik. Zsidót bújtatni (vagy bármi módon segíteni) ugyanis halálbüntetéssel járt az akkori náci törvények szerint.

2
Királylányból jávorfácska, jávorfából furulyácska, mondja a mesebeli fa. És mond még mást is. Tetemre hívja a gyilkosokat.
A holokauszt áldozatainak, tudjuk, nem jutott sír, hogy tudhatnánk, kinek a poraiból milyen fa nőtt. De a holokauszt áldozatainak tekinthetők azok is, akik embermentés közben vagy annak következtében vesztették életüket – az ő esetükben azért általában tudni lehet.
Lengyelországban voltak olyan térségek, olyan időszakok, ahol és amikor a nácik tucatszám vagy akár százával gyilkolták le a zsidómentő lakosokat. Az egyszerű falusi parasztoktól kezdve a magas értelmiségig mindenkit. Egész családokat lőttek agyon nyilvánosan vagy égettek meg saját házukban. A szomszédaik pedig nézhették végig a kivégzést.
Irena tehát, ismétlem, nem volt egyedül. A Jad Vasemben sok-sok lengyel kapott fát az Igazak Kertjében. Kb. hétezrüket név szerint jegyzi a nyilvántartás. E hétezer sokszorosára tehető azok száma, akik kisebb-nagyobb szerepet játszottak a zsidómentésben a megszállás alatt. Nem rajtuk múlt, hogy a bújtatott emberek csekély hányada maradt életben végül. A náci terror sajnos a zsidókkal szembeni ellenérzésre, illetve a haszonlesésre is támaszkodhatott: bujkáló zsidót feladni jutalommal járt (ezt is megírtam az Út egyik fejezetében, részletek belőle itt).
Nem tudom, milyen módon lehet a feljelentők emlékezetét megőrizni; Lengyelországban egy kitűnő történész egész könyvet állított össze a Gestapóhoz befutott korabeli lakossági bejelentésekből. A történelemképünk az efféle öntevékenyekkel együtt biztosan teljesebb. A terror nemcsak a házmesterekre támaszkodik. A felsőbb emeleteken is laknak önkéntes rendőr lelkületű polgártársak. Hogy kik lehettek többen: a zsidómentők vagy a zsidóveszejtők, ezt meg sem próbálom taglalni. A társadalom mindenütt – Közép-Európában is – nem egyféle, nem kétféle, hanem határozottan vegyes erdő.
Viszont az Igazak Kertje a Jad Vasemben, amint ott jártamkor tapasztaltam, többnyire egyféle fát mutat. Először fogalmam sem volt, miféle fa ez. Aztán utánanéztem. Hát, szentjánoskenyérfa (latin neve ceratonia siliqua). Irena és Raoul fája is ilyen. De miért? Miért pont ilyen? Mert ez terem arrafelé? Egyrészt igen, hiszen máskülönben hogyan ehette volna (Keresztelő) Szent János? Róla kapta az európai (magyar) nevét. Másrészt jellegzetes termése miatt hol szarvhoz, hol kardhoz hasonlítják és ezekről nyeri eredeti nevét: görögül keration (keras: szarv), héberül charuv (cherev: kard). Kemény magja már az ókorban mértékegységül szolgált, ebből lett a karát. Ez a fa maga a kultúra, már amennyiben használják. Akárcsak a datolyapálmának, szinte minden része jó valamire. Állítólag semmi ártalmas hatása nincs.
Viszont aránylag hosszú időbe telik, mire meghozza termését. Hogy ez hét év vagy hetven, ahogy egy zsidó legenda állítja, hogy rendszeresen terem-e vagy csak akkor, amikor nagy a szárazság és fa társai mind meddők, ahogy egy másik legenda állítja, az most mindegy. Fő, hogy nehéz időkben látja el az embereket, akkor ad segítséget a túléléshez, amikor a többi fa, mondjuk így, nem nagyon. Azt hiszem, ez az analógia elfogadható.

Júdáségetés

Eredetileg embermentésről és fákról szerettem volna egy facebook bejegyzést írni, de eltérített egy húsvéti esemény.
Ez az egész nekem sovány így. Megint a lengyeleken verjük el a port? Ahogy az egész holokausztért a németeken? Nem kedvelem az etikai dualizmust. Jók: mi, rosszak: ők.
Miért a pruchnikiak viszik el a balhét egyedül? Szörnyű, amit csinálnak, nem adnám oda a gyerekemet júdásverést gyakorolni. De pár kattintás és kiderül: mind Lengyelországban másutt, mind Csehország bizonyos régiójában, mind a világ más-más részein (Latin-Amerika, Görögország, sőt már Nigéria is becsatlakozott) ma is dívik a húsvéti júdásbüntetés (akasztás, verés, égetés, vízbe fojtás) nemes szokása. Bizonyos helyeken, mint a falusi búcsún a papírrózsát, még le is lövik a felakasztott bábut, másutt meg, mintha tűzijáték folyna, felrobbantják az „Árulót”.
Márpedig ha „Júdás elítélése” ennyire széltében-hosszában elterjedt, akkor az nem lengyel, cseh, görög, mexikói, brazil stb. probléma, nem a „nemzetkarakter” barbár megnyilatkozása, hanem a keresztény hagyomány máig eleven része. Ha Jézus történetétől elválaszthatatlan Júdás „árulása”, és az egész passió az isteni üdvterv része, hiszen „Isten egyszülött fiát áldozta fel értünk”, akkor mi, hívők kinek a nevében büntetjük Júdást? Aki ráadásul meg is bánta tettét és éppen eléggé megbüntette saját magát.
Miért kell évről évre sulykolni, hogy elárulják az Emberfiát, miért kell közel kétezer éve végezni az „Árulóval”, mikor az már jó kétezer éve végzett magával? Jó, jó, értem én, itt egy még régebbi szokás szerint valójában a telet búcsúztatják, és a Tél a Hideg, a Halál jelképe. De mi köze Júdásnak a télhez, mi köze az évszakok forgásának és benne a Tél-Tavasz küzdelmének a keresztény üdvtörténethez? Az évkör ciklikus, ismétlődő, ez tök természetes (már amíg az emberiség hagyja, hogy legyenek évszakok), az üdvtörténet viszont lineárisan előre mutat, a ki tudja mikori jövőbe, az utolsó ítélet felé. Addig is egy ügyes árukapcsolással a gonosz zsidó, Júdás nyakába varrják a Tél rémtetteit is. Kell nekünk egy ilyen bűnbak? A gázfűtés korában? Úgy látszik, igen. Belül még mindig fázunk.
A júdáségetés szokása véleményem szerint a nagy pestis következményeként terjedt el a 14. században, valószínűleg Németországból. Ez volt az az időszak, amikor receptszerűen égették máglyán a zsidókat mint a járvány állítólagos terjesztőit, és a lendület nem maradt abba sokáig. A „recept” első példányát a festői Genfi-tó partján állították ki egy koncepciós per során, az akkori konteó Toledóból eredeztette a keresztényirtó zsidó világösszeesküvést. Erről szól ez a vers.
Ugyanerről a témáról a Magyar Narancs 2019/21. számában is olvashatsz tőlem, az írás címe: Húsvét után.

Marad a kórus

Itt van az ember Bécsben, Bécs is itt van az emberben, az ember dolgozik, Bécs is dolgozik benne. Dolgozik benne a Pesthez hasonló és a Pesttől különböző. Itt például másként rakták, rakják a kockakövet, domborúbbra, jobban nyomja az ember talpát, mint az otthoniak. Például a Hofburg környékén, a Michaelerplatzon, ahol körben a fiákerek álldogálnak, ott nagyon domborúak, nagyon beledomborítanak az ember talpába, lúdtalpába. A Hofburgba megy dolgozni az ember, amikor nem netnaplót ír, nem helyszíni tudósít.

Ott van az Elfriede Jelinek-kutatóközpont, ott lehet megnézni videón olyan Jelinek-darabokat, amiket amúgy nem láthatott, nem láthat az ember. Hamarosan nekilátok a hetedik Jelinek-darab fordításának, ehhez kellenek előkészületek, ezért kapom a talpmasszázst a pufi gránitköveken a Hofburgba menet. Az egykori birodalom szívébe, fellegvárába tartok, de csak azért, mert makacsul kitartok a korszakos osztrák írónő, Elfiede Jelinek mellett.

A Jelinek-fellegvárba, azaz a nevét viselő Forschungszentrumba a Sisi múzeum mellől lehet feljutni a lépcsőn. Érdekes, hogy Jelinek, aki egy sereg női ikonról rajzolt drámai portrét (Jackie Kennedy, Claudia Schiffer, Ingeborg Bachmann, Ulrike Meinhof) a Heine-imádó, vegetárius boldogtalant, a mi kedvencünket, szűzmáriapótlékunkat, az aszténiás világszépét, a magyarok királynéját kihagyta a galériájából. A Habsburgok egyáltalán nem kaptak szerepet nála, a hitleráj tömegdémonai, úgy látszik, elhalványították, békés operettkulisszává szelídítették a dinasztia végvonaglását.

Olyanná, amilyenné a Czárdásfürstin (sic!) librettistái álmodták. A császári család az igaz szerelem kötelékével rántja magához a rangon aluli nőket, vérfrissítés céljából persze. Mintegy összeházasodik a néppel. Az arisztokrácia itt degenerált, az őket (ki)szolgálók – legalábbis a szórakoztatóiparban – egészségesek, illetve, megvan a magukhoz való eszük. Ez a két osztály az operettben mint két mágnes fordul egymás felé. Az erotikus vonzódás a társadalom misztikus egységét és a(z erősen limitált) mobilitást erősíti. Ami a valóságban tragédiához vezetett (Rudolf öngyilkossága Vecsera Máriával), az a darabban – néhány áltragikus fordulat után – diadalmenet.

A bécsi Volksoper a Csárdáskirálynő osztrák változatát játssza. A hangsúly a keringőn van, nem a csárdáson. A táncnyelv sokszor amerikaias, a húszas évek revüinek reminiszcenciája. A díszlet is szándékoltan eklektikus, hol biedermeyer, hol kubista. Az előbbi a merev főhercegi (bécsi), az utóbbi a mondén polgári (pesti) helyszínt jelzi. Már Budapest is egzotikum a bécsi előadásban, hát még Miskolc, ahonnan az orfeumból felkapaszkodott hercegnő, Kupfer Hilda jön. Miskolc neve mindannyiszor harsány röhögést kelt a nézőtéren. A közönség átlagéletkora hetven fölött van.

Hetven felett jár már Elfriede Jelinek is, akinek nálunk elég nehéz közönséget, még inkább színházat szerezni. Túl sűrű, túl filozofikus, nincs mire asszociálnia a magyar publikumnak, mondják az ellenálló színháziak, pedig ők is tudják, hogy Jelinek jó. Jelinek annyira jó, hogy Németországban szinte minden évben az ő darabjai tarolnak, idén is a Trump-darab (Am Königsweg) hamburgi előadása négy díjat kapott.

Én beíratkoztam a Jelinek-iskolába. Van mit tanulni tőle. Az első lecke: a polgári színjátszás kimúlt, a karakterszínháznak lőttek. Nincs történet, csak a háttérben, a színpadon maximum akció van, az is idézőjeles. Nem ábrázolni, nem megjeleníteni kell, hanem megszólaltatni – a mit? A mediazitált világot és benne magunkat, akiket szintén mediatizált a mediatizálódott világ. Ne képzeljük már, hogy körülöttünk forog bármi, hogy rajtunk mint tengelyen fordulna meg – mi is? A sors? Az út? Épp fordítva van: mi nem vagyunk, legfeljebb mint színészek, saját magunkat előadók, mint játékosok. De: tudjuk, hogy kit is játszunk? Hogy ki az az Én, akit éppen előadunk? Add elő bűvészkém, add elő művészkém, és tiéd a világ. Te vagy, és a világ a lábaidnál hever: tiszta Csárdáskirálynő, nem?

Jelinek második leckéje: a tragédiából kivonult Oidiposz, kivonult Médeia, lassanként kivonul Elektra is, marad a kórus. A kórus, amely közvetít, így narrál: ez vagyunk mi. Ez vagy, kedves Én, kedves Te, kedves Ő. Kórustag, balettpatkány, hatodik alabárdos. Nincs saját entrée-d, nincs saját áriád, nincs saját abgangod. Csak szövegelsz, magad sem tudod, hogy mit. A Szentlélek szól belőled, a kocsma gőze, a pártiroda, az igazgatótanács. Egy világ végvonaglása. Tiszta Csárdáskirálynő, nem?

Megtanultam a leckét Jelinektől, a történelemét. Megtanultam a zenei szerkesztést, a szövegszimfóniáét. Írtam felkérésre egy darabot. Egy darabot a történelmünkről. Arról, hogy ez hogyan szól belőlünk. Hogyan adjuk elő, mintha a miénk volna, mintha mi volnánk a történelem. Kórusokat írtam, arról, ahogy felbugyog belőlünk a hagyomány. Az ilyenhagyomány, az olyanhagyomány. A Horthy-korszak, a Honthy-korszak, a mi Akácos utaink, ez az egész Hajmási Péter Pityke Pál. Túl sűrű, túl absztrakt, nincs mire asszociálni, szól az ellenálló színháziak kórusa. Tiszta Jelinek, nem?

Litera Netnapló, 2018. november 23.

Képírás. Bruegel

bruegel szarka az akasztofan kicsi

 A szarka az ellenállás szimbóluma? Mindenesetre ott billeg az akasztófa tetején. De nézzük csak: így akasztófa nem áll, ez ki van facsarodva, ez egy „lehetetlen tárgy". Ezt akár Escher is festhette volna; a két függőleges faoszlopot összekötő gerenda, amin az elítélt lóghatna, de nem lóg, pont kilencven fokban tér el a valóságosan lehetségestől. Ez egy perspektívikusan ficamos, hivatását betölteni aligha tudó kivégzőeszköz. A festmény centrumában áll, mint egy a virtuális halálba nyíló kapu, illetve kapufa. Ezen aztán biztos nem fog himbálózni senki. Ezt üzeni a szakértők szerint a szarka az akasztófáról.

Az akasztófát bukolikus szépségű vidék öleli körül. Őszi fák karéjában barnás hegyoldal alkotja az előteret. Ezen keresztül láthatunk a középtájt kanyargó folyó kékjére és a folyószalag mentén magasodó sziklás vidékre, valamint a szirttetőn emelkedő várakra és távoli városokra mint valami barokk kulisszára. A folyó a háttérben húzódó síkon terül szét és szürkén eggyé olvad a felhőbe vesző, párás horizonttal.
Ez az ideálisan nyugalmas, kéklő „világtáj" (vigyázat, nem azonos semelyik égtájjal!) a mozgalmas előteret ellenpontozza. Az előtér az akasztódomb, itt ér véget a földi igazságtétel. Jól látható hely, de a képen csak az egyik kiemelkedés a sok közül. Az akasztófa alatt parasztok táncolnak, elég duhajul ropják. Dudás fújja a talp alá valót. Többen a faluból szintén a vesztőhely felé igyekeznek, de úgy, mintha csak búcsúra mennének. A kép bal sarkában, bokor alatt egy koma szarik.
Nem zsánerképet látunk, inkább reneszánsz hieroglifát. Képírást. Ecsettel írt esszét. Például arról, hogy az élő fák sorába mit állít az ember, a homo faber: keresztet és bitót. Körben a nagyobb fák mintegy ingatják a fejüket. A természet hallgat. Tehenek legelnek engedelmesen a messzeségben.
Szarka több is van a képen, Bruegel más képein is megjelenik. Ez az emberközeli madár nem a daláról híres, mint a pacsirta, nem is kerül az asztalra, se sülve, se főve: habár, ki tudja, az éhség még a varjút is leszedi, miért hagyná fent hát a szarkát? Ezek a szarkák, ez a tolvaj népség, ez a veszekedős társaság, ezek a mi képviselőink. A mieink, azaz a németalföldieké. Azoké a bugrisoké, azoké a kódisoké („geuzen", koldusok volt a csúfnevük hollandul, büszkén viselték), akik nem fogadják el a spanyol király zsarnokságát, az inkvizíciót.
Van egy német közmondás: „Le akarja szoktatni a szarkát arról, hogy ugráljon". Nem sok mindent tudni id. Pieter Bruegel aktuálpolitikai nézeteiről. Életrajzírója mindössze arról számol be, hogy halála előtt a festő meghagyta feleségének: égesse el azokat a rajzait, amelyek esetleg bajt hozhatnak majd rá, az özvegyre. Lehet, hogy a tűzre vetett művek direktebb jelrendszerrel éltek, mint azok, amelyek fennmaradtak. Mindenesetre az akasztófás festmény elég szarkasztikus válasz az elnyomásra, a véres megtorlásra. A festő már nem érhette meg Németalföld felszabadulását, hiszen az halála után nyolcvan évvel jött csak el.
Bruegel képei talányosan sokértelműek, nézőpontja, mint itt is, az akasztófás képen, mindig „rálátó", azaz felülnézeti. Már a tekintében ott van a távolságtartó, de nem szeretetlen irónia, még inkább ott van a figuráiban, a karikaturisztikusan kerek arcokban, a pufi vagy éppen aszténiásan sovány testekben, de leginkább az arányokban. Sok-sok képén az ember ugyanolyan parányi eleme a kozmikus világnak, ugyanolyan vendégjátékosa a természet globális színházának, ugyanolyan statisztája az ismétlődő előadásnak, mint amilyen például Ando Hiroshige fametszetein. Képnyelvük rám is inspirálóan hatott és hat ma is. Világképük, sorsgrammatikájuk hasonlít ahhoz, amit én is vallok: van a világ és van a beleejtett ember, aki könnyen rámehet erre a zuhanásra, amit a modern Nyugat úgy hív, hogy Én.
Bruegel úgy integet a saját Énjének, mint ami ott lakik mindenben és mindenkiben. Egy képről-képre beöltöző és beköltöző, de sohasem azonos. Szellem-képes, be- és elmozdulós. Tekintetének olyan aurája van, ami alól nehéz kivonni magunkat. Ez az aura alapvetően antiarisztokratikus. Ezért érdekes, hogy mit ettek rajta Európa akkori csúcsarisztokratái, a Habsburgok.
Ernő főherceg, németalföldi helytartóként 1594-es brüsszeli bevonulásakor kapott ajándékba tizenkét Bruegel festményt. Lipót Vilmos főherceg, ezen a névet az ötödik, a valaha élt legnagyobb mecénások egyike, Giorgone, Tiziano képei mellett Bruegel képeit is nagy becsben tartotta. Élete végén unokaöccsére hagyta minden vagyonát, kivéve a műgyűjteményét – ezeket a császár gondjaira bízta. Ennek a jó ízlésnek, illetve tezauráló szenvedélynek köszönheti a mai Ausztria a Kunsthistorisches Museum Bruegel-anyagát. Lehet, hogy Bruegel, az ellenálló valamit alakított a császárokon?

Litera Netnapló, 2018. november 21.

 

Helyszíni tudósítás

A Litera meghívást kapott a Bundeskanzleramttól. A netnapló száguldó riportere sietett eleget tenni a meghívásnak. Díjátadásra érkeztünk. Idén az osztrák Állami Díjat Martin Pollack vehette át a kulturális publicisztika terén kifejtett munkásságáért.

A díjazott író személye Lengyelországban, Ukrajnában, Szlovákiában, Szlovéniában közismert, és nem ismeretlen hazánkban sem. Két alkalommal üdvözölhette őt, aki akarta, a budapesti tavaszi könyvfesztivál vendégeként. Rangos kitüntetései közül kiemelkedik az Angelus közép-európai díj, a lipcsei könyvvásár Európai Megértés díja és a lengyelek által adományozott Dialógus-díj. A díjak neve is utal arra, hogy a most 74 éves szerző a 89-es szabadságeszményeket vallja, és fő feladatának a közös múlt megismertését, a történelmi szembenézést tartja.

Pollack sallangtalan stílusa, amint azt a laudációt tartó Karl-Markus Gauß kiemelte, erkölcsi tükör. Vagyis íróként nem tesz különbséget széppróza, esszé és publicisztika között, mindegyiket egyenrangúnak tekinti és ugyanazzal a műgonddal hozza létre.

Tudósítónk ezen a ponton talán alváshiány, talán akut szétszórtság miatt elvesztette a beszéd fonalát. Esküdni merne, hogy a szokásos életútismertetés után váratlanul és oda nem illő módon aktuálpolitikai tiltakozás hangzott el egy Törökországban letartóztatott osztrák újságíró érdekében, de ezt úgyse hinné el neki senki. Tessék? Hogy itt, a Kongreßsaal falai közt, ahol a közismerten óvatos osztrák külpolitikát háromszáz éve irányítják, ilyesmivel álljon elő valaki?!

Jó, akkor tudósítónk ezt kihúzza, helyette beszámol arról, hogy az aranyozott gipszrózsákkal díszített falkeret előtt, ahol addig a göndörhajú laudátor beszélt, id. gróf Andrássy Gyula délceg, szakállas alakja tűnt fel. A mikrofonhoz hajolva Andrássy heves taglejtések kíséretében bejelentette, hogy hamarosan tető alá hozza a Dreikaiserabkomment, a három császár (orosz, német, osztrák) összefogását.

De mielőtt ez élőképszerűen megvalósulhatott volna, nyílt az ajtó, és az európai önkényuralmi politika cirkuszigazgatója, a sudár Metternich herceg libbent be a terembe. Orosz, német, francia, angol küldöttek özönlöttek a nyomában, csupa nobilitás. Elvegyültek a díjkiosztó közönségének tagjai közt és úgy tapsoltak a laudáció végén, mintha csak most köttetett volna meg (általuk) a Szent Szövetség, amely majd száz évre biztosítja a békét kontinensünkön, végleg száműzve országainkból a szabadság géniuszát. Merthogy ők is itt üléseztek ebben a teremben a Ballhausplatzon, a Bundeskanzleramt épületében, a bécsi kongresszus idején.

Ezután a díjazott emelkedett szólásra, az a Martin Pollack, aki bár nem heroizálja a térség történelmének arisztokrata nagyjait, de ugyanígy nem démonizálja huszadik századi görcs utódaikat sem. Neki elég, ha tárgyilagosan ábrázol, megjeleníti viselt dolgaikat, vagy olyan fénytörésbe helyezi személyüket, ahogy azt az alullévők látták. Rudolf főherceg például nem lövi magát főbe Mayerlingben, hanem, túlélve az öngyilkosságot, Brazíliában uralkodik tovább és oda várja kedvenc népét, a ruszinokat.

Pollacknál nincs felülnézet, mint Bruegelnél. Mikrotörténeteinek precizitása mégis a németalföldi festő részletgazdagságára emlékeztet. Bruegeli benne a kisemberek iránti elmélyült figyelme, ez különösen a hamarosan magyarul is megjelenő kivándorló-körképben, Az amerikai császár c. dokuregényben érhető tetten. A Monarchia-beli Galíciáról írt fiktív útikönyvét nálunk is elkapkodták, a náci apáról és a mélynémet családról szóló beszámolója (Halott a bunkerban) szintén komoly olvasóközönséget szerzett magának a magyar könyvpiacon.

Családi vonatkozásban Pollack igazi kopernikuszi fordulatot hajtott végre. Szerette nagyszüleit, azok is őt, félárva gyerekként erősen kötődött hozzájuk. Rasszista gőgjüket, szlávokkal, zsidókkal stb. szembeni áporodott sztereotípiáikat azonban elviselhetetlennek érezte. Fiatalon szakított velük, polonista lett, szlovén nőt vett feleségül. A világjáró lengyel riporter, Ryszard Kapuszczynski szinte össze könyvét lefordította németre, másfél évtizeden át tudósított a kelet-európai változásokról a Spiegelnek. A kisujjában van Köztes-Európa történelme, ma is napi szinten tájékozott a politikában, ritka kurázsit tanúsít a véleménynyilvánításban, szolidáris az üldözöttekkel.

Pollack köszönőbeszédében többször is felbukkan a szégyen szó. Úgy érzi, a világszínpad politikai tereiről kiveszett a szemérem, a nyers üzleti érdek simán felülírja a humanitást. Úgy érzi, a távlatos európai összefogást, a 89-es nagy illúziót darabokra szaggatja a nacionalista népszerűség- és hatalomhajhászás. Nagy vezetőnk neve is felcsendül néha, de fölösleges aggódni, őrá nem vetül a kozmopolita arisztokratizmus árnyéka.

Felzúg a taps, Andrássyt nem látom, Metternich Razumovszkij herceg oldalán távozik, Beethoven helyett világzenét hallgat az ünneplő közönség. Száguldó riporterünk megkéri a díjazottat, pózoljon egyet a kétfejű sasos zászló előtt. 

pollack dijatadas

 

Litera Netnapló, 2018. november 22.

 

Helytörténet. Josefstadt

A legkisebb bécsi kerület, gyalog egy óra alatt bejárható. A városmag körüli első övezet része. Ahogy a pesti hat-, hét-, nyócker. Kábé huszonötezren lakják, harmaduk nem itt született Ausztriában. A lakások nagyobbrészt 70-80 négyzetméteresek, egy főre a kerületben 40 négyzetméter lakóterület jut. A kerületi négyzetméter árak átlagosan meghaladják a másfél millió forintot, euróban persze. A keresetek bécsi viszonylatban a középmezőnybe tartoznak, az osztrák átlaghoz képest még alacsonyabbak. Ausztriában az egy főre eső évi átlagjövedelem több mint 40.000 euró, a josefstadtiak ennek ötnyolcadát keresik meg átlagosan.

Ennek ellenére Josefstadt nem proletárkerület, sőt. Lakóinak kétharmada közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Sok itt az egyetemista, sok az általuk bérelt szoba, lakás. Beépítettségét nézve Josefstadt a legsűrűbb bécsi kerület. Zöldfelülete alig van, de például a hasonló jellegű pesti Terézvároshoz képest még így is szellősnek mondható. Ezt az épületsűrűséget valószínűleg a helyzetének köszönheti.

Bécs mai urbanisztikai képe hasonló előtörténetet mondhat magáénak, mint Budapesté. Mutatis mutandis persze. Hiszen a várost kettéosztó vonal itt csak egy mellékág, a Donaukanal, Pesten viszont maga a Duna. A Duna Pestnél a Budai-hegység mentén vájt magának medret, Bécsnél pedig szabályos szárazföldi deltát épített, aminek kisöccse csak a pesti oldal egykori kusza ártere. Buda fenséges dombjai ráhullámzanak a „pesti" Dunára, a bécsi városmagra viszont tisztes távolból hajolnak csak a Wienerwald lankái.

Josefstadt nyugatról keletre lejt, a város közepe, a Duna felé. De nem olyan, mint egy csálén álló asztallap, mert akkor végig sima lenne a felszíne. Csakhogy van benne két kelet-nyugati irányú völgy, mindkettő a kerület széle felé. Ennek oka: két patakvölgy futott ezekben az utcákban valaha, amíg be nem csatornázták és le nem fedték őket. Az egyik az Als nevű folyócska volt, a másik az Ottakringer Bach. Ez a két patak töltötte fel üledékkel, kaviccsal, agyaggal, homokkal Josefstadt „épületalattiját".

A középkorban sok szőlőt telepítettek errefelé, nyilván hasonló bor termett itt, mint a Fertő-tó környékén, de a Pannon-medence is ugyanebbe a „bordialektusba" tartozik; a szőlőültetvényeket a merkantilizmus korában gabonaföldek váltották fel, a földek közé itt-ott gyárak települtek, festékgyár, textilgyár, az építkezési boomot pedig téglaégetők szolgálták a helyszínen. Erről tanúskodik például a Zieglergasse, Tongasse (Tégla utca, Cserép utca) elnevezés.

Már a tizenhetedik századtól előfordultak itt szórványosan főúri lakok, kastélyok, tekintélyes telekmérettel. Ahol én lakom, az a környék egy Strozzi grófné tulajdonában állt. A grófnő férje hadvezér volt, a mi Zrínyink fegyvertársa és 1664-ben Zrínyiújvár ostroma közben vesztette életét a török ellen. A már idős özvegy 1702-ben vette meg a „dürres Lerchenfeld" (szikkadt Pacsirtamező) elnevezésű, néhány pacalmosó és szabó által lakott területet, palotát épített rá, nagy zöldterülettel, a palota ma is áll (átalakítva) a Josefstädter Strassén, a zöldterület beépült. Ma a Strozzigasse neve emlékeztet az egykori „Strozzigrund"-ra, a családi telekre.

A Josefstadt természetesen a nagy egységesítőről, az elvágólagos racionalizmus hívéről, a kalapos királyról, II. Józsefről kapta a nevét. József uralkodása alatt a császári család felvásárolta a terület nagy részét, városi privilégiumokat adott a fellendülőben lévő településnek, és szokásához híven kaszárnyát telepített ide, lovas regimenttel. A kaszárnya egészen a huszadik század elejéig fennállt, amikor is számos társával együtt kitelepítették a város külsőbb részeire, a telket pedig eladták építési vállalkozóknak. Ma szolid bérházak emelkednek a helyén.

A városmag és a Josefstadt között, akárcsak a Josefstadt és a következő külső város (Hernals) között gyakorlótér helyezkedett el évszázadokon át. Ezek a „hadirónák", sík terepek nem tűrték a fát, de még a füvet sem nagyon. A Habsburg Birodalom komoly erőkkel védte a centrumot, Bécset. A városmag körül még a középkorban épült egy falgyűrű, ezt kiegészítette a török elleni erődfal, később a kurucok ellen kellett védekezni.

Érdekes módon a magyar szabadság leverése, 1849 után látott hozzá az osztrák kormányzat a városfalak teljes elbontásához: a győztes annyira biztonságban érezte magát, hogy el sem tudta képzelni Solferinót vagy Königgrätzet. Mi, Bécsben flangálók ennek a dekadens nyitásnak köszönhetjük a Ringet, a Burgtheatert, a bécsi operát, áttételesen Otto Wagnert és a csodás kerékpárutakat.

A várvédő bástyák előtere, amely addig a kilövést szolgáló kopár sávként övezte a Hofburgot és a városmagot, középületek egész sorának adhatott helyet: parlamentnek, bíróságnak, városházának.

A Josefstadt ma a Stephansplatz felől nézve e középületek mögött emelkedik a kavicsos, agyagos, löszös teraszokon, a Lerchenfelder Strasse, az Alser Strasse, valamint a Gürtel között. A Lerchenfeld őseredetileg nem a „Lerchen", hanem a „Lärchen" szót viselte a nevében. Előbbi pacsirtát, utóbbi vörösfenyőt jelent. A „Lerchenfeld" tehát luccal, vörösfenyővel, tölggyel, szillel borított terület lehetett, amíg a mohó város fel nem habzsolta, azaz el nem tüzelte a faállományt. Onnantól kopár vagy szikkadt mező maradt a helyén, azt benépesítették a pacsirták. Csakhogy a pacsirták éppoly kapósak voltak, mint korábban a fák. Papagenók járták a madárdaltól zajos területet, lépvesszővel, hálóval, csapdakosárral. És nemcsak azért, hogy az Éj Királynője csodás madárfüttyöt halljon, de nem ám. Népszerű csemege volt a pacsirta: nyársra húzták, megsütötték, megfőzték, pástétomot csináltak belőle.

Nem bécsi adat, párhuzamos történet: 1720-ban Lipcse kapuinál 400.000 pacsirta cserélt gazdát.

Litera Netnapló, 2018. november 20.

 

Szálljunk ki

Felütöm a naplót, a naplopót. Miért Bécsbe? Csak. 

Bécsbe Bécsért jár az ember. Aki Bécsbe jár, a lehetőségeihez jön vendégségbe. Amíg az embernek vannak lehetőségei, addig jár Bécsbe az ember. 

Korsó az ember és Bécs a kút. Mégse Bécsben törik az ember, nem a Grabenen törik össze, igaz, díszmagyar sincs rajta, hogy kiröhögjék. A keresztjét meg belül hordja, jó nagy van neki, éppen arányos hozzá. Az is kész röhej. Hogy ilyen arányos. 

Pont, mint az ember, akkora. Mint én. Egy az egyben. Úgy jár Bécsbe az ember, mint aki keresztet nyelt. Nagy keresztem, hol szereztem? Nem szaroztam, ide hoztam. Aranyból van, én kerestem. 

Bécs aranyos hozzám. Hát persze, nekem nem Bécs a keresztem. Bécs a kutam, nem a keresztutam. A kereskedőknek az, keresztút ősidők óta. Bécs keresztbe tett Pestnek, Pestnek és Budának, a kereskedőknek is, igen, de mivel kereskedem én? Kezeskedem róla, hogy semmivel. Nincs elvámolnivalóm. Nincs elrámolnivalóm. 

Elrémülnivalóm sincs, itt nincs min. Pláne ha tévét sem nézek, újságot sem olvasok. Nem nézek, nem olvasok. Inkább a keresztemre koncentrálok: írok. Bécsben Bécsről, Pesten Pestről. Pesten sem nézek tévét, ott sem olvasok újságot. Budán sem. 

Nem olvasnak engem sem, valamit valamiért. Forog a viszontság, a karma őszentsége: hogy mit akar ma? Mikor tegnap sem akart. A karma nem olvas, nem néz, olyan, mint én. A karma a keresztre koncentrál: ír. Nem akar, aztán mégis. Pesten is, Bécsben is. 

A karma nem nyög, ha nem nézik, nem olvassák. Most sem, tegnap sem, holnap sem. Mi érdekes van ebben?, kérdezi. Tényleg, mi? Mi van a lenyelt keresztben? A közöny lenyelt keresztben. Na és? Itt álljunk meg, mondja a karma, kiszállok. 

Bécs árumegállítóhely. Megállít engem, kiszállítja a karmát. Ki szállítja a karmát? Van karmaengedélyem? EU-s a karmám? Szálljon ki, mielőtt a közöny lenyelné keresztben, szálljon ki, mielőtt a torkomon akadna. 

Mi ez: ellenőrzés? Határ? És a karmák szabad áramlása? És a keresztút? Úgy látszik, áru vagyok. Rám is vonatkoznak előírások. Áru vagyok! Hahó, ez itt a promó. Nézzék meg jobban. Ne féljenek, nem robban. Látják? Egy naplóíró. Egy karmakiszállító. Egy madárijesztő. 

Ha árut lát, Bécs elemében van. Az áru beszáll, és mire felébred, Bécsben van. Jé, ott az olajfinomító, és az már a Gasometer! És arra van a Naschmarkt, szombaton bolhapiac, az áru odakívánkozik. De nem oda való. 

Idevaló, vagy ide se. Új áru, bio, verskorpa. Internetes meleg tejjel lefeletyelhető. Nem akad senkinek a torkán, nem maradt benne kereszt, egy szál se. Kiszállt. Illetve kiszállították, Bécsbe. Tessék fogyasztani, tisztelt lehetőségek! Éljenek vele. 

Bécs a világ legélhetőbb városa. Idén is az. Kilencedszerre is. Tíz emberből öt mosolyog. És minden tíz mosolygóból hét nő. Nem a plakáton mosolyognak, hanem séta közben, a boltban, a buszon, a metrón. Tízből heten. 

Ki számolta ki? Egy amerikai HR-es cég. Egy befektetési minősítő. Mégpedig tizennyolcból kilencszer ugyanazt. Ugyanazt a Bécset. Bécs fekszik az amerikaiaknak. Le is fekszik nekik? Örömmel! Gyertek és nyertek! Na ne, ez már bulvár! 

Mit tudunk erről mi, keresztet nyeltek? Járunk mi ott, ahol a pénz ledobja magáról a kultúrát? Ki ismeri a tőke hálószobatitkait? Mármint Marxon kívül. A sajtó? A sajtó ebből él. A vállalkozói bulvárból. A piac feltakart lepedőfoltjaiból. És?! 

Bécsen legalább látszik, ami Pesten nem, hogy az üzlet öröm. Nem tudni, milyen áron szerzik meg örömüket a bécsiek, a bécsi mosolygók, de tudni látszanak az örömről. Lehet, hogy a vicsort palástolja a mosoly? Lehet, hogy Bécsnek Párizs az, ami Pestnek Bécs? 

Budapestnek jobb a fekvése, Bécs mégis jobban fekszik. Nem mint fekvőrendőr, mert abból itt tizedannyi sincs, mint nálunk, hanem mint örömforrás az idejövőknek, az üzleti, kulturális és kulináris élvezetkeresőknek. 

Lehet, hogy nem a kínálata jobb a miénknél. Hanem ahogy felkínálja magát, felkínálja az árut, felkínálkozik az árunak, nekem, nekünk. Mintha egész Bécs egy nagy opera volna és Mozart-egyenruhás jegyárus benne minden ember. 

Most szálljunk ki, ez itt a Josefstadt. Pfeilgasse, Nyíl utca, jaj a szívem, megérkeztünk, a versmüzli elfogyott, jön a próza.

 Litera Netnapló, 2018. nov. 19.

 


A nemtudás fája

Ez a fotó némi magyarázatra szorul. Nem a művészi oldala, mert az magáért beszél. Hanem a történelmi oldala. A történelem kb. úgy nyúlik bele az életünkbe, mint ez a sokágú képződmény a képbe: átlósan, elejétől fogva a végéig. Lassan hajlamos leszek a történelmet a „nemtudás fájának" nevezni, hiszen egy-két generáció elmúltával már el se tudjuk mondani, mi látható egy ilyen képen. Illetve mit takar az, amit látunk. Merthogy minden önmaga és egyben valami más is.

Bund1

Schützenbaum

A képen látható „Schützenbaumot" idén avatták, nem sokkal ideérkezésem előtt. Jól látható a fotón is: tíz „Bruderschaft" címere lóg rajta; mindegyik egy szentről kapta a nevét. St. Johannes, St. Quirinus (na, ő ki volt?), St. Rogerius, St. Antonius etc. A „Bruderschaftok", latinul „fraternitasok" középkori eredetű társulások, a közös imádkozásra, a közös zarándoklatra, a közös szociális támogatásokra (kölcsönzés eladósodott szegényeknek) és a közegészségügy védelmére (pestis elleni fertőtlenítés, temetés) szerveződtek.
De miért állít a helyi Schützenverein, vagyis a lövészegylet a Bruderschaftoknak Schützenbaumot, vagyis lövészfát? Melyik szentről elnevezett spirituális, karitatív társaság lövöldözött itt a történelem során? Esetleg pont a Szent Sebestyén vagy a Szent Borbála nevét viselő? Egyiket halálra nyilazták, de így sem halt meg, másikat az apja fejezte le a legendák szerint. Ha róluk vettek példát a fráterek, azaz testvérek, akkor inkább pacifistáknak kellett lenniük. Az biztos, hogy ezek a Bruderschaftok nem olyanok voltak, mint a lovagrendek, ezek nem voltak a fegyveres hitterjesztés megszállottjai. Akkor hogyan kerülnek a lövészfára?
Van egy másik ága is a történetnek.

Schützenverein

A középkor első felében nagyobb volt a mozgástere a regionalizmusnak, nagyobb a lokális szerveződéseknek is. A központi hatalom periodikus meggyengülésével előállt a lét- és vagyonbiztonság teljes hiánya, az anarchia. Útonállók garázdálkodtak, fosztogató bandák törtek a településekre. Az ilyen időszakok hívták életre (nagyjából a 10-11. századtól) a városi milíciákat. Ezek, miként kései utódaik, a polgárőrök, civil rendfenntartók, fegyveres városvédők voltak. Még katonáskodtak is, néha a földesúri önkény ellen. Tagjaikat úgy hívták: „Schütze" vagy „Schütz", ez a szó már ismerős: „lövész"-t, „lövő"-t jelentett. Akkoriban főleg íjászt. Székhelyüket „Schützenhof"-nak, magát a szervezetet „Schützengildé"-nek, lövész céhnek, később, a középkor elmúltával „Schützenverein"-nek, lövészegyletnek hívták. Ezek az egyletek (némelyik 7-800 éves) máig működnek. Csak a profiljuk változott az idők során. Amint megerősödött a központi hatalom, csökkent a civil fegyveresek iránti igény.
De a „Schützenverein"-ek nemcsak harci feladatokat láttak el, hanem a jeles napokon amolyan rendezvényszervező aktivistákként a közrend védelmezői is voltak. Nagyobb ünnepi felvonulásokat, vallásosakat és világiakat (pl. hetedhét országra szóló esküvők) „biztosítottak". És itt – a „védelmező" szerepükben, mint afféle másodállásban – a „lövész" (Schütze") és a védeni jelentésű „schützen" szó összecsúszott: így lettek a „lövők" – „védők", így lett (de csak ebben a közrendvédelmi jelentésmezőben) a „Lőegyletből" – „Védegylet", illetve ez németül egy és ugyanaz: „Schützenverein". A város- és közrendvédő szerep a középkor végére háttérbe szorult, viszont lőgyakorlatokat és céllövészettel egybekötött versenyeket később is tartottak. A napóleoni idők után a lövész-egyesületek a nemzeti-patrióta irányt képviselték, a tagság zömét többnyire leszerelt katonák alkották. Aztán (1870 után) a bismarcki „felülről irányított forradalom" elvette ezeknek a helyi fegyveres testületeknek a politikai súlyát: győzött a szakszerű, bürokratikus porosz állam. A lövészegyletek visszavonultak a helyi kulturális folytonosságba, annak fenntartói és egyben díszletei mindmáig.

Schützenbruderschaft

De ott, ahol a lövész-szervezet egyházi (katolikus) kötődése fennmaradt – ez történt Straelen esetében is – a Schützenverein és a Bruderschaft össze is olvadhatott, és lett belőle „Schützenbruderschaft" - vagyis „lövész-fraternitás". A két szervezeti forma – Bruderschaft és Schützenverein – Németország nyugati és déli (bajor) katolikus területein jó ideje támogatja és áthatja egymást, tagságuk átfedésben van. 1928-ban megalakult egy ernyőszervezetük, „Bund des Historischen Deutschen Schützenbruderschaften" néven, ettől a pillanattól kezdve teljes az összefonódás. A hitleráj idején, mikor is a „germán titanizmust" és a „führerhitet" tették államvallássá, a Bruderschaftokat és a Schützenvereineket az összes többi keresztény-hazafias szervezettel egyetemben egységes náci kalap, stílszerűbben: rohamsisak alá akarták terelni – ezt hívták „gleichschaltolás"-nak. A katolikus „Schützenbruderschaftok" politikai iránya „völkisch"-nek volt mondható, erősen antibolsevisták és antiliberálisok voltak – de nem nácik. A kezdeti „elbizonytalanodás" után különböző mértékben és módon próbáltak ellenállni a pártállami akolba való erőszakos beterelésnek. Ernyőszervezetüket végül feloszlatták, a helyi szervezetek vezetőipróbáltak lavírozni: sok helyütt anyagi retorziót alkalmaztak velük szemben, a helyi ünnepi lövészetet pedig nem engedélyezték. A totális náci állam háborús veresége után a „Schützenbruderschaftok" a nyugati Németország területén mindenütt lábra kaptak. Ernyőszervezetük is életre kelt. Jelszavuk: hit, erkölcs, haza. Egy hosszúnevű ügyvéd, származására nézve herceg, az aranygyapjas rend lovagja a „Hochmeister"-ük. Az apját követi a nagymesteri székben.
E kis történelmi bevezető alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy a „Bund", tehát az egykori és mai ernyőszervezet megalakulásának 90. évfordulóján állították fel Straelenban a katolikus „lövészek fá"-ját. Úgy is mondhatnám, az Egyletfát.

Saslövés

Külön figyelmet érdemel a „Schützenfest" - „lövészünnep" – nevű rendezvény, e nélkül sokezer német településen el se tudják képzelni az életet. Ez az év koronája, a helyi közösség örömünnepszerű megdicsőülése. Na, ezen a napon mindenki, aki férfi, lő. A „Schützenfest" a középkori védőegyletek lőgyakorlatának versennyel egybekötött gála változata. A férfinép madarat lő (lásd még A bűvös vadász, németül: Freischütz c. nemzeti operát Carl Maria von Webertől). A madár eredetileg egy pózna tetején tanyázott, és amíg nem voltak tűzfegyverek, addig nyíllal lőtték. A madár nem él, fából faragják vagy inkább esztergálják, ki is festik szépen (olyan színes, mint egy gótikus szobor), leginkább egy kiterjesztett szárnyú sashoz hasonlít (a neve is az: „Adler"), fején koronát visel, jobb lába karmai közt jogart, bal lába karmai közt országalmát tart. Ezt a királyi madarat kell lelőni ahhoz, hogy valaki „Schützenkönig" (Lövészkirály) legyen.
Régen nyilván nem látták el állvánnyal a puskát, ma már az elvileg a puskát tartó kéz is ebbe kapaszkodhat, az állványba, így aztán nem remeg a fegyver – lőnek is, mint az isten. Azért 100-400 lövést így is leadnak többnyire, mire a madár holtan zuhan a földre, igaz, nem egészben. Középen ugyanis egy roppant méretű csavar van áttolva a sas testén, azzal erősítik hozzá a tartószerkezet tetején lévő, megdöntött (fa)táblához. De addig is, amíg ripityára lövik, külön pontokat és rangokat lehet szerezni azzal, ha valaki a koronát, a jogart vagy az országalmát lelövi. Aki a felségjelvényeket leszedi, az tényleg jó lövész. A többi már csak szerencse kérdése. Sokszor hosszú perceken át ott himbálózik a nagy csavaron a csonka torzó, mire valakinek végre sikerül lepuffantania. De ha csak egy kis forgács lóg még a tartócsavaron, akkor az lesz a „király", aki azt a maradék szálkát is ellövi.

Török a király

Namármost négy évvel ezelőtt egy német kisvárosban egy török lett a „Schützenkönig". Török, de mindenestől, felesége, két kislánya is az. Igaz, hogy Németországban született, de török. És ami fő: muszlim. Máig az. Ennek ellenére a helyi Schützenverein vagy Schützenbruderschaft jó német szokás szerint a vállára emelte és nagy ováció közepette körbehordozta a Schützenfesten. Egyszerűen imádták. És ilyenkor a Schützenkönig párját Schützenköniginnek választják. Úgyhogy török lett a királynő is. A „Schützenbruderschaft"-ok ernyőszervezete (az a bizonyos történelmi „Bund") azonban beintett, mondván, az alapszabályban az van, hogy csak keresztény lőhet és lehet tag. Tehát adja vissza a török, amit elvett, ti. az értékes királyi láncot. A török királynő szintúgy a koronát. Vagy: gyorsan térjenek át keresztény, lehetőleg katolikus hitre. Akkor megtarthatják a felségjelvényeket. A török nem tért át. Ebből rövid ideig elég nagy sajtózaj lett. Az ernyőszervezetről az is kiderült, hogy homoszexuális se lehet tag és nem is lőhet. Ez még jobban kilőtte Németországban a biztosítékot. Azóta alapszabályt változtattak és láss csodát: homoszexuális is lőhet a madárra. Éljenek az emberi jogok! Na és a párja: az lesz a királynő?, kérdezték sokan, és az élet azóta már meg is adta a választ. Igen! A szövetségi Bruderschaft főlövészének nem volt ellene kifogása. Állítólag a muszlimságot is fontolgatják, mármint hogy az se legyen, az se lehessen kizáró ok. A török addig is megtarthatja a láncot, de a járási lövészeten nem vehet részt. A királynő is tartsa meg a koronát; róla különben kiderült, hogy katolikus, még a gyerekek is meg vannak keresztelve. Na azért!

A halál művészete

Van egy másfajta testvériség, errefelé is, a „Muslimbruderschaft", „Muszlim Testvériség" (vagy Muszlim Testvérek) nevű szervezet. Alapítója, az egyiptomi Haszan al-Banna – aki a harmincas évek végén a náci Németországtól kapott jelentős támogatást és ennek köszönhetően pár száz főről félmilliósra növelhette táborát –, ebben a három pontban foglalta össze világképét: 1. Az európai reneszánsz az iszlámmal való találkozáson alapul. 2. A Nyugat a 19. század óta kulturális offenzívát indított az arab világ ellen azzal a céllal, hogy felszámolja az arabok kötődését az iszlámhoz. 3. A Nyugatot mindinkább hatalmába keríti a dekadencia, az iszlámra vezető szerep vár a világban. Akcióprogramja pedig – öt lépésben – így szól: Célunk Allah. Vezérünk a próféta. Törvényünk a Korán. Utunk a dzsihád. Legfőbb kívánságunk: meghalni Allahért. A Korán ugyanis – al-Banna szerint – azt parancsolja híveinek, hogy az életnél jobban szeressék a halált. Az iszlám a próféták pecsétje, a monoteista kinyilatkoztatások sorában a legutolsó és az egyedül érvényes. Márpedig ha Mohamedet fegyveres harcra buzdította az isteni sugalmazó (ugyanez elődei, Ábrahám és Jézus esetében nem történt meg), akkor az ő példája az egész közösségre (umma) vonatkozó parancs. Csak akkor győzhetnek a muszlimok, ha képesek gyakorolni a „halál művészetét". Az igazi iszlám azt követeli, hogy a harcos feltétel nélkül vesse alá magát a nagy közös célnak, a világ iszlamizálásának. És akkor (ha már átgázolt minél több nem muszlim vagy nem jó muszlim hulláján) odaát szép élet vár rá.
A „testvérek" jelen vannak a mai Németországban: látszólag csak a tanítónők kendőviselete érdekli őket, valamint az, hogy a muszlim lányok felmentést kapjanak az iskolában az úszásoktatás alól. De ha a nyomozó hatóság kicsit megkaparja a tevékenységüket, lám, lám, egyszer csak előkerül egy videó a „testvérek" rendezvényéről, amin iskolás gyerekek táncot ropva ünneplik-éltetik a dzsihádot.
Ez a testvériség nem olyan jól látható díszlet a német közéletben, mint a Bruderschaftok, ez inkább a kulisszák mögött kavar.

A satnya

A Nyugat vagy dekadens tényleg, amilyen Róma volt hajdanában, vagy a demokratikus jogállam nehezen boldogul ezzel az aknamunkával. Hiszen eredendően a befogadásra, a nyitottságra, az egyenlőségre épül (legalábbis elméletben). A jelek arra vallanak, hogy a németek képesek lennének megemészteni a multikultit, de azért ennek is megvannak a maga határai. Az egyik határt a saját kultúrájuk jelenti, pl. a Bruderschaftoké. Ez az a helyi folytonosság, ami a mai digitális világban mosolyogtató anakronizmus, mégis valahogy továbbadódik, kevésbé efemer, mint a tévésorozatok vagy egy új videójáték. Legalább a közösség illúzióját adja, az egy helyen lakókét, a rendezett, átlátható kisvilágét. Valószínűleg ezek a közösségek inkább képesek az ázsiai és afrikai menekültek felszívására, mint a képlékenyebb, arctalanabb nagyvárosi szerveződések. A másik határt az európai stabilitás, egyszerűbben a béke jelenti. Ha a nagypolitika „lövészei" (kiskaliberek és nagykaliberek) tovább lövik szegény maradék demokráciák „békemadarát", abban a hiszemben, hogy a győzelem az egyetlen értelmes emberi cél, akkor eljöhet az a pillanat, amikor Európa maradványa is úgy forog majd az utolsó, még létező demokratikus alkotmány körül, mint a szitává lőtt sas szárnycsonkja a Schützenfesten a rögzítőcsavar körül.
Nem szeretném ezt az amúgy már nyakig „olajos" (minden értelemben „olajszennyezett") madarat ilyen méltatlan állapotban látni. Mivel azonban ilyen a történelem, folyton ez van az étlapon, hogy ki kit győz le és nyel el, nincsenek illúzióim. A németek esélye a gazdasági erejük, és az, hogy a hitleráj után talán nehezebb őket még egyszer jégre vinni. Gyengéjük az emberi tényező, az, hogy a mai manipulációs technikák még elsöprőbbek, mint Goebbels idején. Ma is elég riogatni, csak éppen ma pár billentéssel milliókat ér el a hatalmi kéjenc, ez a pervertálódott karikaturisztikus torzója a társadalomnak, akit valamikor egy versemben úgy neveztem: a satnya. Mi pedig úgy lógunk a dezinformáció világfáján, mint a levelek: nemtudást (foto)szintetizálunk.
Áttételesen erről is szól ez a kép.

 

 

Krakkói anzix

Mire ezt felolvasod, már nem leszel itt. Hatvanban leszel, ez egy jó magyar vicc, sokan elsütötték már, te sem tudsz jobbat. Mondjuk, New Yorkban is lehetnél, ahhoz sincs több közöd, mint Hatvanhoz. Mondjuk, New York éves lennél. Hogy az pontosan mennyi, nem tudod, de úgy négyszáz körül járhat. Pátriárka korba lépnél. De egyelőre itt vagy, egy pátriárka korú melléképületben, éppen most kaptál be egy Relpaxot, magának a szervezet ezzel perel paxot, egy kis békét, hogy ne fájjon, mi is?, mi is tudjuk, ahányan csak ebben a HZ-ben vagyunk, ebben a zéhában, megoldóképletek, tudjuk, hogy mi. A szervezet nem tud, csak tesz. Szól, szervez, néha önállósítja magát, mint ez a laptop, amin most írok neked, ez is benne van a korban, és nincs már egészen jó karban, lehet, hogy migrénes, vagy csak egyszerűen tikkje van, pikkel a használatra, a használóra, egy kis paxra vágyna már ő is, egy kis relatív paxra, minek nyüstölöd reggeltől estig, minek ugrálnak rajta az ujjaid, mint ott kint a varjak, ágról ágra, bükkről akácra, akácról platánra, platánról kőrisre, kőrisről juharra, minek ugrálsz, kérdi a fa, a laptop, a szervezet, pedig a laptop a topon volt, amíg itt voltál, a fa se nagyon fázott, eddig nem esett a hó, te pedig, amikor éppen nem ugráltál, nem ugráltattad az ujjaidat, és nem esett nehezedre, mert nem fájt a fejed, akkor a mobilodat nyomkodtad, a nyobilodat momkodtad, elsütötted az exponátort, ahogy itt elsütötted a poént nemegyszer, a mobilod a Leicád, te pedig Japanese tourist,egy exponátor, egy favilágjáró, koronamászó, törzshorzsoló, mindez a mobil révén, mákod van, mobilod van, annyi képed, hogy aki látja, elképed, neked meg van képed humorizálni, holott nemsokára Hatvanban leszel, ahol sose jártál, bár benned is készül mindenféle cukor, kész cukorgyár vagy, súgja a szervezet, verik az ujjaid, nyög a laptop, múlik a fej, de veled mi lesz, ha már nem leszel itt, ha már nem ugrál előtted a szajkó, szárnyasdióról szárnyasdióra, ha már nem tiktakkol előtted ez a park-óra, ha már nem szajkózod az ugrálást, mert akkor már sajna nem rád tiktakkol, az ideiglenes itt-parkolóra, mi tart ki benned, mint szárnyasdióban a növényi óra, hogy elzárni a csapot nem a világ, még vannak rügyek, még folynak a nedvek, ilyen parkszerűen él, aki élhet, a szervezet kinyitja a csapot, felébrednek az alvó ügyek, szökdelnek a rigó-ujjak, és te, aki itt mindennel jóban vagy, mire ezt előadod, már nem leszel itt.

Itt jóban vagy mindennel, mindenkivel, prímán elviseled, ha valaki csak dadog egy idegen nyelven, te is hány idegen nyelven dadogsz, végül is minden nyelv idegen valakinek, talán a legidegenebb az anyanyelv, mert az tűnik a legismerősebbnek, a legerősebbnek, a legmerőbbnek, de mindez csak egy kis relatív pax, megnyugvás, az életben, aztán jön a nyelvi szünet két ismerős, erős és merő fejfájás között, ahogy a kilégzést belégzés követi, ahogy a park összehúzza magát ősszel, az ember fel nem éri ésszel, hogy ez a lüktetés is milyen prímán kibírható, a beakadások és kiakadások, a szervezet szinte mindent kibír, nem a fej fáj, hanem a fájdalom fejel, kire mennyi jut belőle, jön, figyel, nézi, hogy a figyelmed kihagy, egy kis relatív pax, anyanyelvi borogatás, borozgatás, ugrál az ujjad, az agyad, szökdel a szajkó, akkor jön, elhajol, megfog és puff, lefejel a fájdalom, de itt még vele is jóban vagy, ő is csak dadog egy idegen nyelven, barbár, aki Bizánc kapuján dönget, egy buzogányos Botond, némi írásszünettel persze lecsillapítható, de itt ő is jóban van veled, a nomád betörő, harmadik világod, beakadásod és kiakadásod, és itt a nők se nők, mármint itt a házban, de közben nagyon is azok, csak neked nem, abban a vonatkozásban, de a nőségük nem is erre vonatkozik most, nem a ségük és ságuk a szavak tárgya, hanem hogy ezek itt nincsenek leigázva, és mintha maguktól se lennének megigézve, vagy lehet, hogy kihagy a figyelmed, és a váratlan észlelések egyszer csak megint lefejelnek, a nők a második világod, itt is, máshol is feléjük költözöl, beléjük öltözöl, ezek itt, két író, egy rajzoló, szuverének, törékenyek, idegen nyelvű lények, maguknak is, magoknak is, keresik a saját nyomaik, varjú az ágat, és valami köztes világot találnak, kinyitják a csapot, mint a tavaszi növények a föld mérsékelt övén, téged is, aki erről majd mondasz még valamit, de akkor már nem leszel itt, idepottyantott valami annak idején.

Valami köztes világot találnak, egyik a ködöt, a ködben egy hajót, egy gyermeki alakmást, egy kutyát, csupa nevetni valót és nemvalót, te is ködben vagy, amíg itt vagy, amíg a figyelmed kihagy, kihagy a világ, figyeld meg, nem kell figyelned magad, a másik egy üvegkalitkát talál, benne magányos lakóval, egy évig ki se mozdul belőle, nincsen belőve semmivel, ott él és meg se szólal, csak odaáll eléd és tükröt tart, a látogató levehetné a kabátját, a szemüvegét, az üvegszemét, de csak tátog, nahát, egy féleszű művész, egy műeszű félvész, nevetni való és nem való, a harmadikat még nem tudod, vagyis félig-meddig tudod, félig-meddig idevaló, csak nem mondták meg neki, most megy utánuk, a rokonainak, sziléziaiak vagy szaléziek, ez is csak vicc volt, németek, de van egy szomszédod, az nem nő, csak a te szemedben nő, úgy érted, ahogy érted, valójában nem érted, magáért és magának való, az ő köztes világa a séta, abban a ködben ő a hajó, a költészet a gyermeki alakmás, a hűséges kutya a depresszió, a fák az életkedv, ez közös bennetek, amúgy semmi hasonlóság köztetek, ő a szlovák Robert Walser, te a magyar akárki, vedd le az üvegszemed, hogy ki lehessen találni, hogy kitalálhasson belőled bárki, de akkor már nem leszel itt, ez volt a te köztes világod, fedélközöd, élközöd, üvegkalitkád, egy megalit kád, ahol lubickolsz, barbár idegen a nyelvben, tátog rád a szóköz, nahát, egy gyorsforraló, lassíthatna a ködben, lassíthatnál, mert felszáll, és ott találod magad, pucér és nevetni valód, ahol már nem leszel, amikor erről beszélni érkezel, amikor már nem itt leszel.

Amikor már nem itt leszel, mert ismét megérkezel, egy újabb útközbe, egy újabb figyelemkihagyásba, a park, itteni másod, hóba süpped el, mint egy távolodó téli óceánjáró, hóködbe, és lehet, hogy te leszel, aki egyszer a hó alól kiásod, a jégből kivágod, mint könyvből a képet, a parki utat, az erdőnyi árbocrudat, kőrist, platánt, bükköt, juhart, száz tonna avart, kései omázsod, nemvalót a valóból, nemválót a válóból, lehet,hogy te leszel, lehet,hogy nem, valamelyik alakmásod, valamelyik kutyád, sétád, valamelyik depressziós fejfájásod, kinyitja a csapot, ügyet ébreszt, ad egy kis relatív paxot, ismét pátriárka korba léphetsz, New Yorkba, Hatvanba, gyárthatod a cukrot, nézhetsz a nyomaid elébe, nyomkodhatod, mint varjúláb az ágat, a billentyűt a laptopon, de mégse, hagyd a holnapi szajkót, legyen elég, elromlott az egér, hogy itt vagy és itt hagyod, mint fel-felvillanó ablakot a képernyőn, ezt az estét, ezt a virradatot, szürkében fekete rácsokat, rácsodálkozó önmagad, Japanese tourist, úgy négyszáz körül jár, de ki az, aki téged körüljár?, elsütött vicc, őt, a szürke nem-tudod-kit is itt hagyod, többé nem leszed és nem vagyod, csak a betűk fekete rácsa vetül rá, mire ezt felolvasod.

 

 

Három per három

Triumvirek

Három besúgóm volt. Egyről azonnal tudtam. Ő maga mondta el az eseményekkel egyidejűleg. Dekonspirált. Azóta is elismeréssel adózom a bátorságának. Ez a besúgóm néhány év múlva disszidált. További sorsáról keveset tudok.
Második besúgómról az ezredforduló után értesültem, a Történeti Hivataltól kapott gyér anyagból. Őt azért állították rám, mert csoporttársa volt akkori barátnőmnek. Akkori barátnőm nem értett az eseményekből semmit, nemigen tudta miről informálni második besúgómat. Második besúgóm jelentései iskolásak, érdektelenek. Egyik jelentésében óvatlanul felfedi magát. Később filozófia tanárként futott be egyetemi karriert.
Harmadik besúgómra annak a barátomnak az anyagában lettem figyelmes, akivel egy csoportban voltam az egyetemen. Ő is kikérte a magáét, valamivel később, mint én. Addigra változott a törvény, nem védte tovább a besúgót, most már a tmb. nevét is tudni lehetett. Harmadik besúgóm egyetemi csoporttársunk volt. Csoporttársaink jó része informálta az illetékeseket. Amikor kirúgtak a KISZ-ből, a tárgyaláson elhangzó vádak gyakorlatilag szóról szóra fedték akkor hangoztatott politikai véleményemet. Jóformán minden csoporttársam továbbadta mindazt, amit csak kiejtettem a számon. Ebből egyáltalán nem következett, hogy BM-besúgók lettek volna. Sőt, mivel párttag is akadt közöttük nem egy, és a közhiedelem szerint ugye párttagok nem dolgoznak a titkosszolgálatnak, eszembe sem jutott rájuk gondolni.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor későbbi politológus, annak idején párttag csoporttársamról kiderült, hogy ő a harmadik számú besúgóm. Addig az volt az elképzelésem, hogy a beszervezetteknek alakoskodniuk kell, hírszerző kíváncsiságukat a jóindulatú érdeklődés mezébe kell burkolniuk. Márpedig mi ketten a harmadik számúval látványosan nem kedveltük egymást. Én őt ostoba törleszkedőnek tartottam, ő engem izgága felelőtlennek. Viszonyunkat a kendőzetlen, őszinte ellenszenv hatotta át kölcsönösen. Alakoskodásra semmi jel nem mutatott. Mi értelme lett volna az obligát KISZ- és pártcsatornákon kívül, ahol amúgy is áramoltatta a híreket, még az elhárításnak is jelentéseket adnia rólam? A Történeti Hivatal által megküldött anyag szerint Nr. 3. mégis jelentett rám.

Koncepció

Ha egyes számú besúgóm akkor nem mondja el, hogy a belügyi szervek nyugatnémet kémnek néznek, mivel három heidelbergi egyetemista itt hagyott nekem a kollégiumban pár kiolvasott Spiegel és Stern magazint, akkor valószínűleg nagyobb lett volna a szám az események végén. Az események vége statáriális tárgyalás volt, ahol engem mint „diákvezért” kis híján kirúgtak a bölcsészkarról diákgyűlés szervezése, közösség bomlasztása és egyéb korabeli vádak miatt. A diákgyűlés nem holmi radikális követelések miatt verte ki a biztosítékot, hanem mert a Rajk-temetés huszadik évfordulójának elődélutánjára lett meghirdetve. Nekünk szervezőknek fogalmunk sem volt erről a jubileumról, a belügyi szerveknek pedig az aradi vértanúk nem jutottak az eszükbe. Arad régen volt, nem érdekelte őket. Ötvenhat viszont el volt fojtva, ők fojtották el, arra nagyon is rájárt az agyuk. Egyes számú besúgóm még azt is elmondta, hogy 56 októberében Szegeden alakult meg a MEFESZ, a független főiskolás szövetség, úgyhogy a mi diákgyűlésünk a lehető legrosszabb képzettársítást kelti főnökeiben.

A titkot, hogy Nr. 1. dekonspirált, ketten őriztük nagyjából az ezredfordulóig. Ekkor kértem ki az anyagomat. Sokáig filóztam, hogy egyáltalán akarom-e tudni, mi volt. Akarom-e jobban tudni, mint annak idején? Hiszen én pontosan tudtam, hogy megfigyelnek és mit gondolnak rólam a szervek. Közben az egész elmúlt rendszer elsüllyedt. A mi kis történetünkkel egyetemben. Érdekel ez engem? Egy meg sem valósult diákgyűlés elfojtása csírájában? De hát mégiscsak megfigyeltek, mégiscsak marginalizáltak, mégiscsak ellehetetlenítettek: jogom van megtudni, miket gyűjtöttek össze rólam. Megtudtam. Nihil novi.
Évekkel később elolvastam a barátaim anyagát is. Egyikükében találkoztam Nr. 3. „munkadossziéjával”. A rám vonatkozó szöveg nem szimpla jelentés volt (a Halasi ezt és ezt mondta itt és itt), hanem maga a „koncepció”; az, amire a szervek ráépítették a kémsztorit. Hogy ti. én a nyugatnémet egyetemistákkal megbeszéltem az egyetemi ifjúság helyzetét náluk és nálunk, különös tekintettel a diáktanács szerepére. Mintha tőlük jött volna a diákgyűlés ötlete, mintha ők bíztak volna meg vele. Vagyis engem a Gehlen-féle titkosszolgálat irányított. Nr. 3. önszorgalmúlag és rosszindulatúan konfabulált. Sok mindenről beszélgettem a három heidelbergi diákkal, akik stopposként vettek fel akkor nyáron Görögországban, de a hallgatói érdekképviseletekről szó nem esett köztünk.

Bármilyen kártékonynak találtam is Nr. 3. szerepét az ügyben, barátaimmal egyetértve úgy döntöttem, nem hozom nyilvánosságra, hogy besúgó volt. Megtartom személyes ügyemnek, ő pedig számoljon el, ahogy tud, saját magával.

Meghívó

Nemrégiben azonban meghívást kaptam könyvheti dedikálásra. Előbb az egyik volt csoporttársamtól, aki engem is föltett a címlistájára, jóllehet 35 éve nem tartom vele a kapcsolatot és a többi szegedi csoporttárssal sem. Nyilván a netről levadászta az e-mail címemet, így kerültem ebbe a körbe, ahová egyáltalán nem tartozom. Én természetesen nem reagáltam a levelére, de másvalaki igen. Hármas számú besúgóm tovább fűzte a motívumot: örömmel jelentette, hogy ő is dedikál, szintén a könyvhéten, bár egy másik kiadónál. Jubileumi dedikálásra készül, huszadik könyvét jelenteti meg. Hm, gondoltam magamban, hát nem látja, hogy ott a nevem a címlistán? Vagy annyira elvakítja a jubileum öröme, hogy meg se nézi, kinek megy ki a meghívó? Ráadásul annak a kiadónak az asztalánál fog dedikálni, ahol nekem is hamarosan jönni fog egy publikációm. Szólhatok a kiadónak, de Nr. 3. huszadikjának megjelenését az már nem akadályozhatja meg. Szólhatnék a munkahelyének, de a feljelentés nem az én kenyerem.
Akárhogy is, szemérmetlenségből nekem ez már sok volt. Fogtam magam és a Válasz mindenkinek-re kattintva, visszaírtam. Hogy ha már hússzal megvan, akkor megírhatná azt az apokrif huszonegyedik könyvet is, ami a jelentéseit tartalmazza. Csatoltam hozzá egy kis dokuanyagot. Hadd lássák a többiek is. Nem számítottam reakcióra.

Reakció

És mégis jött. Nr. 3. dúltan jelezte, valaki megrágalmazhatta, s majdnem azt is hozzátette, szégyene túl fogja élni őt. Úgy látszik, most sem olvasta el a feladót, ahogy az előbb, a meghívó küldésekor sem nézte végig, kik vannak a címlistán. Nr. 3. agyát elborította a zűrzavar, végtére is ott láthatta, levelemhez csatolva, egy pdf fájlba beszkennelve, az úgynevezett hatos kartonját. A sajátját mint titkos megbízottét, fedőnévvel, saját névvel, anyja nevével, a beszervezése dátumával, a beszervezési dossziéja számával, valamint egy jelentést a tartótisztjétől, amelyben az részletesen ismerteti Nr. 3. velem kapcsolatos beszámolóját és kitűzi a következő autós találkozó időpontját és az addig végrehajtandó feladatot.
Pedig őt, magyarázza riadtan, szintén Válasz mindenkinek levelében Nr. 3., csak kötelező jelleggel, és csak az egyetemi vezetés faggatta, és ő határozottan ellenállt minden agresszív beszervezési kísérletnek. Ha valaki nem hiszi, kérdezze meg atyai barátját, X.Y.-t, az még a nevét is meg tudja mondani annak, aki őt, Nr. 3-at állandóan kérdezgette és ő, Nr. 3. nem ismer (sic!). Most tudja először (sic!), hogy létezik róla karton. Ő KISZ-titkár és építőtábor vezető volt, és Bibó-dolgozatáért majdnem kirúgták. Emiatt kénytelen volt a hátsó lépcsőn közlekedni inkognitóban. Elveit mindig is tartotta és tartani fogja, még akkor is, ha az egzisztenciájába került, amire számtalan példát hozhatna, de ez most méltatlan lenne hozzá. Különben is 2013-ban fél éven keresztül átvilágították és tisztességesnek találtatták (sic!). Már érti Orbán Viktor, Kövér László, Kondor Katalin féle dilemmát (sic!). Tervezi, hogy hosszabb visszaemlékezést ír erről az időszakról, miután megismerkedett a rá vonatkozó anyagokkal. Most leforrázódott és két órája próbálja rekonstruálni a 40 évvel ezelőtt történteket, és szeptemberig erről nem nyilatkozik és nem reagál. Lelkiismerete tiszta, tudja, hogy a bíróság előtt csak az számít beszervezettnek, aki a vonatkozó kartont aláírta, biztos benne, hogy maga is áldozat volt ez ügyben. Majd hozzáteszi: aki mást terjeszt, az szégyellje magát!

Inkognitó

A kollektív elfojtás úgy keletkezik, hogy a gyalázat lenyomja a szégyent. A gyalázat normaként állandósul, a szégyen eltűnik a szem elől. Ha mégis feltépi valaki, az önigazolás azonnal talál rá írt, azonnal elfedi és/vagy másokra keni. Én csak KISZ-titkár voltam, én csak építőtábor vezető. Én csak ez, én csak az. Engem agresszíven be akartak szervezni, állandó nyomás alatt éltem, de ellenálltam, a leghatározottabban. Én nem követtem el semmit. Én nem tudok magamról. Engem csak akkor ítélhetnek el, ha aláírtam, ha pénzt fogadtam el. Az vesse rám, aki az első bizonyítékot. Az se, mert minden bizonyíték hamis. A mostani feddhetetlen vezetők is pont azt tették, amit én. A kormány, a parlament, a rádió élén állók. Azt nem tették, amit én sem. Ellenálló voltam. Meg akartam szabadulni tőlük. Panaszkodtam. Nem ismertem. Nem tudom elképzelni magamról, hogy… Én? Bibóról írtam. A tudszoc tanszéknek. Emiatt üvöltözött velem a rektor-helyettes. Hát nem értitek? KISZ-titkár és párttag létemre bujdosnom kellett! Majdnem kirúgtak! A hátsó lépcsőn közlekedtem inkognitóban. Inkognitóban! A hátsó lépcsőn! Így fojtódtam el a saját tudatalattimban. Miközben a szocializmus nevű kanapén feküdtem. Az analitikusnak is nevezett kihallgatókkal soha nem működtem együtt. Nem ismerem a pszichének nevezett elnyomó rendszert. Nem vagyok azonos. Nem én! Minden merő koncepció.

 

Határjárás

Agro

zoldkanape vag

Straelen egyike az Alsó-Rajnavidék minivárosainak. Blumenstadt, virágváros. Tizenötezer lelket számlál, évi 500 millió szál vágott virágot ad el. Ezzel abszolút rekorder Németországban. Történelmi városmagja alig nagyobb a budai Városmajornál. Straelen kiemelkedésre épült, kb. 45 méterrel a tengerszint fölé. De ha elindulunk nyugatra, 20 perc séta után már a tengerszint alatt járunk. Ez a mélyföld valaha mocsaras volt. Ma szinte minden négyzetmétere meg van művelve. Zöldarany búzatáblák, smaragdzöld rozstáblák. Repce, burgonya. Spárga, spárga. Májusban érkeztem. Lumbágósan, spárgaszezonban. A spárga szépneve itt „fehér arany”. Straelen nemcsak a vágott virágok hazája – spárgát is őrületes mennyiségben termeszt. A város szélén valóságos üvegházpaloták nőnek ki a földből. Az agrárlakosság sokáig szegény volt. Apró parcellák, egy eke, egy ló. Magányos gürcölés, csekély haszon. Nem volt fantázia, nem volt profilváltás. Aztán jött egy fakereskedő és kitalálta az intenzív kertészkedést. Holland minta alapján. Ennek éppen száz éve. A helybeli gazdák értékesítési szövetkezetbe tömörültek. Rámentek a minőségre. Átvették az aukciós rendszert, az árlejtést. Az ajánlat föntről indul, végül megáll a realitás talaján. Straelen a zöldségtermesztésben is országelső. Évi 50 ezer tonna eladott zöldséggel a saját határait feszegeti.

Migra

hatarzaszlo vag

„Ezt gyorsan kapd le”, mondja P., az ő mobilja lemerült. Piros-fehér csíkos sorompó mered az égnek, beletűzve egy EU-zászló. A holland-német határ. Lekapom. Most vesszük csak észre, visszafelé jövet. Délelőtt bringáztunk át Hollandiába, akkor ítéletidő volt, dermesztő szél, fekete felhők, jégverés. Nyomtuk a pedált, nem figyeltünk a határra. Engem most is a fák kötnek le. Gyönyörű kerek tölgyek. Harminc-negyven évesek lehetnek. P. veszi észre a távcsöveket. Van vagy négy belőlük. Állványos távcsövek. Várak bástyáin, hegytetőn szoktak ilyeneket elhelyezni. Na de hol itt a szépkilátás? Ez egy sík vidék. Az itteni távcsövek a kiserdőre irányulnak. P. belenéz az egyikbe, a másikba, a harmadikba. „Gyere csak!” „Várjál!” Egy fura, kalapos, facipős figurát fotózok, a vállán bottal. Vándor? Tőzegásó? Még a holland oldalon vagyok. Nem nagyon értem a szobor posztamensén olvasható szöveget. Talán erdőkerülő lehet. Nem, mégse. Zsánerfigura, és van benne valami mókás, valami karneváli. Utóbb kiderül: ő a vezetője a veldeni iparoslegények farsangi felvonulásának. Ezt hívják Gekke Maondagnak, Hetyke Hétfőnek hollandusul. „Gyere már!”, kiált P.

Kristalyejszaka vag1      evakualas      csempesz vagva

Hát ez a szürke csoport a fák között? Olyanok, mint valami élő céltábla. Egy család? Életnagyságú, raszteres fotó, valami falemezre kasírozva. Bőrönd, gyerek, babakocsi. Nyugatra tartanak a magas aljnövényzetben. Egy nyiladékkal odébb másik embercsoport. Azok meg nyugatról jönnek. Hollandiából Németországba. Még arrébb magányos nőalak, mindenféle csomag lóg rajta. Egy csempész. Aki belenéz a távcsőbe, ezeket a szürke fotófigurákat látja. Zöld határ. Valaha más csövek szegeződtek rájuk. Áll itt egy nagy tábla is. Német és holland szöveggel. Kis határtörténet. Az akciószerűen a tájba helyezett fotófigurák a múlt század emblematikus alakjai. A csempésznő az 1917-es háborús éhínségre utal. Akkor a németek jártak át Hollandiába élelemért, cigarettáért. A babakocsis család a menekülő zsidókat, a Kristályéjszakát idézi. A késő esti őrváltás idején lehetett itt átmenni. Persze, kellett a helyi vezető. És előfordult, hogy a holland oldalon kifosztották az üldözötteket, aztán a hatóság visszazsuppolta őket a náci Németországba. 1945 jeges telén, ellenirányú forgalom indult meg: közeledett a front, a németek evakuálták a holland határvároska, Velden lakosságát. A straeleni németek segítették őket, hogy eljussanak Észak-Hollandiába. Ők a másik embercsoport a magas aljnövényzetben. A háború után sokáig nem volt itt hivatalos átkelés. Sorompó állta útját a járműveknek. A határon lakók a 80-as évektől kulcsot kaptak hozzá. Így ment a kishatárforgalom. 1995 óta szabadon járhat-kelhet, autózhat erre bárki. Mehet a migra, oda-vissza. Migrának hívnak egy bevándorlókat segítő német szervezetet.

Fossa

   polip templom                     boenhofer kicsi

A túloldalon, Veldenben kapott el minket a jégeső. Ott éppen búcsút tartottak volna. Szegény polip alakú ringlispil a főtéren tétlenül lógatta roppant karjait. A ponyva alatt a rózsaszín-fekete egyenruhás vegyes kórus amerikai folk dalokat énekelt. Vagy egyházi énekeket? Ez a vidék katolikus. Odaát Hollandiában is, és ideát Németországban is. Állítólag a spanyol helytartó, a hírhedt Alba herceg egyik utódja rájött, hogy a mérsékelt bánásmód, a kultúra pártfogolása kifizetődőbb a folyton államcsőddel és lázadással fenyegető háborúnál. Békét kötött a németalföldi Egyesült Tartományokkal, beszüntette az áttért kálvinisták üldözését, felfogadta Rubenst udvari festőnek. Az alattvalók némelyike visszatért a katolikus hitre, az áttérések abbamaradtak. De a gazdasági háború a gazdag Németalfölddel folytatódott. Hogy a hollandusok folyami kereskedelmét korlátozzák és a saját tartalékaikat brüsszeli székhelyükre szállítani tudják, a spanyolok csatornát ásattak a Rajnától a Maas folyóig. Ez volt a Fossa Eugeniana, Eugénia hercegnő árka. Második etapban a Scheldéig folytatódott volna a csatorna, közvetlen összeköttetést teremtve a tengerrel, elterelve a forgalmat Amszterdam és Rotterdam kikötőitől. Még a Rajnát is új mederbe akarták vezetni, hogy végleg ellehetetlenítsék a hollandokat. De mielőtt elkészült volna az új víziút, a spanyolok elvesztették a terület nagy részét. A csatorna levelekkel borított száraz medre ma egy romantikus erdei bicikliutat kísér. 1945 után a négy évig megszállt és kizsigerelt Hollandia próbált kelet felé terjeszkedni, lehetőség szerint egészen a Rajnáig. Kölnt Keulenra keresztelték volna át. Délibábos terveiket keresztülhúzta a hidegháború: az atlanti hatalmaknak fontosabb lett a nagy Németország nyugalma, mint a kis Hollandia étvágya. Egy aprócska határmódosítástól eltekintve, minden maradt a régiben. Illetve nem egészen, mert abból a 18 millió német civilből, aki a háború folyamán és végén Kelet-Európából nyugatra özönlött, jutott a holland határ környékére is. A maroknyi evangélikus gyülekezet számát Straelenban például megsokszorozták a sokfelől idetelepült népi németek. Kibővített imatermüket a náci haláltáborban kivégzett lelkészről, Dietrich Bonhoefferről nevezték el. Bonhoeffer az ellenállás egyik vezéralakja volt, aki passzív kivárás helyett cselekvésre buzdított. Straeleni evangélikusok és katolikusok ma ökumenikus alapon támogatják az ázsiai és afrikai menekültek talajfogását a városban. Átmeneti lakásokat kutatnak fel, pénzt gyűjtenek nekik nyelvtanfolyamra.

Ik-ich

szoba vag

Straelen és Velden valaha egy földesúr alá tartozott. Aztán az öröklés ketté osztotta a területet. A középkori választóvonal, a Scheidgraben nagyrészt azonos a mai határral. Straelen alatt, a földrajzi határra éppen merőlegesen húzódik a nyelvjárási határ. Ettől délre még a mi fülünknek ismerős ich hangzik el, esetleg ech alakban, Straelen felé már a plattosan, limburgiasan kemény ik (esetleg ek). Habár a kötelező (itt porosz, ott holland) népoktatás távolabb tolta egymástól a vidék közös nyelvjárását, straeleniek és veldeniek ma is erőlködés nélkül megértik egymást. Világszínvonalú zöldség- és virágkertészeteik pedig egy határokon átnyúló regionális nagyvállalkozás keretében léptek fúzióra. Egy idevalósi Beckett-fordítónak jutott eszébe, hogy a magányos műfordítóra is ráférne a szakmai együttműködés. A gondolatcsere. Így jött létre az Európai Műfordítók Kollégiuma Straelenban. 80 ezres könyvtár, számítógéppark, zavartalan csend. Eszményi munkafeltételek. Napi 10 oldal volt az előírt penzumom, végül 20-ra tornásztam fel. A közös konyhai beszélgetéseket eleinte mellőzni voltam kénytelen, a munkatempó miatt. Pedig remek társaság volt. Olaszok, bolgárok, németek, egy mexikói, egy brazil, egy szlovén. Mindenki mindenkit korrepetált valamiből. Átjártunk egymás könyvein, egymás szavain, egymás világán. A német Thomas, akinek hol a lelke, hol a foga fájt, remek mimus volt. Több személyiség között ingázott szabadon. Ő is csak átmenetileg tartózkodott Straelenban, amúgy Szófia cigánygettójában lakik választott családjával. Amikor itt van, mondta, azt gondolja, Bulgária álom, amikor ott van, hogy Németország az. Jó neki, mondtam, két álomban él. Igen, felelte, csak az a baj, hogy ezek nem fordíthatók le egymásra.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat