A nemtudás fája

Ez a fotó némi magyarázatra szorul. Nem a művészi oldala, mert az magáért beszél. Hanem a történelmi oldala. A történelem kb. úgy nyúlik bele az életünkbe, mint ez a sokágú képződmény a képbe: átlósan, elejétől fogva a végéig. Lassan hajlamos leszek a történelmet a „nemtudás fájának" nevezni, hiszen egy-két generáció elmúltával már el se tudjuk mondani, mi látható egy ilyen képen. Illetve mit takar az, amit látunk. Merthogy minden önmaga és egyben valami más is.

Bund1

Schützenbaum

A képen látható „Schützenbaumot" idén avatták, nem sokkal ideérkezésem előtt. Jól látható a fotón is: tíz „Bruderschaft" címere lóg rajta; mindegyik egy szentről kapta a nevét. St. Johannes, St. Quirinus (na, ő ki volt?), St. Rogerius, St. Antonius etc. A „Bruderschaftok", latinul „fraternitasok" középkori eredetű társulások, a közös imádkozásra, a közös zarándoklatra, a közös szociális támogatásokra (kölcsönzés eladósodott szegényeknek) és a közegészségügy védelmére (pestis elleni fertőtlenítés, temetés) szerveződtek.
De miért állít a helyi Schützenverein, vagyis a lövészegylet a Bruderschaftoknak Schützenbaumot, vagyis lövészfát? Melyik szentről elnevezett spirituális, karitatív társaság lövöldözött itt a történelem során? Esetleg pont a Szent Sebestyén vagy a Szent Borbála nevét viselő? Egyiket halálra nyilazták, de így sem halt meg, másikat az apja fejezte le a legendák szerint. Ha róluk vettek példát a fráterek, azaz testvérek, akkor inkább pacifistáknak kellett lenniük. Az biztos, hogy ezek a Bruderschaftok nem olyanok voltak, mint a lovagrendek, ezek nem voltak a fegyveres hitterjesztés megszállottjai. Akkor hogyan kerülnek a lövészfára?
Van egy másik ága is a történetnek.

Schützenverein

A középkor első felében nagyobb volt a mozgástere a regionalizmusnak, nagyobb a lokális szerveződéseknek is. A központi hatalom periodikus meggyengülésével előállt a lét- és vagyonbiztonság teljes hiánya, az anarchia. Útonállók garázdálkodtak, fosztogató bandák törtek a településekre. Az ilyen időszakok hívták életre (nagyjából a 10-11. századtól) a városi milíciákat. Ezek, miként kései utódaik, a polgárőrök, civil rendfenntartók, fegyveres városvédők voltak. Még katonáskodtak is, néha a földesúri önkény ellen. Tagjaikat úgy hívták: „Schütze" vagy „Schütz", ez a szó már ismerős: „lövész"-t, „lövő"-t jelentett. Akkoriban főleg íjászt. Székhelyüket „Schützenhof"-nak, magát a szervezetet „Schützengildé"-nek, lövész céhnek, később, a középkor elmúltával „Schützenverein"-nek, lövészegyletnek hívták. Ezek az egyletek (némelyik 7-800 éves) máig működnek. Csak a profiljuk változott az idők során. Amint megerősödött a központi hatalom, csökkent a civil fegyveresek iránti igény.
De a „Schützenverein"-ek nemcsak harci feladatokat láttak el, hanem a jeles napokon amolyan rendezvényszervező aktivistákként a közrend védelmezői is voltak. Nagyobb ünnepi felvonulásokat, vallásosakat és világiakat (pl. hetedhét országra szóló esküvők) „biztosítottak". És itt – a „védelmező" szerepükben, mint afféle másodállásban – a „lövész" (Schütze") és a védeni jelentésű „schützen" szó összecsúszott: így lettek a „lövők" – „védők", így lett (de csak ebben a közrendvédelmi jelentésmezőben) a „Lőegyletből" – „Védegylet", illetve ez németül egy és ugyanaz: „Schützenverein". A város- és közrendvédő szerep a középkor végére háttérbe szorult, viszont lőgyakorlatokat és céllövészettel egybekötött versenyeket később is tartottak. A napóleoni idők után a lövész-egyesületek a nemzeti-patrióta irányt képviselték, a tagság zömét többnyire leszerelt katonák alkották. Aztán (1870 után) a bismarcki „felülről irányított forradalom" elvette ezeknek a helyi fegyveres testületeknek a politikai súlyát: győzött a szakszerű, bürokratikus porosz állam. A lövészegyletek visszavonultak a helyi kulturális folytonosságba, annak fenntartói és egyben díszletei mindmáig.

Schützenbruderschaft

De ott, ahol a lövész-szervezet egyházi (katolikus) kötődése fennmaradt – ez történt Straelen esetében is – a Schützenverein és a Bruderschaft össze is olvadhatott, és lett belőle „Schützenbruderschaft" - vagyis „lövész-fraternitás". A két szervezeti forma – Bruderschaft és Schützenverein – Németország nyugati és déli (bajor) katolikus területein jó ideje támogatja és áthatja egymást, tagságuk átfedésben van. 1928-ban megalakult egy ernyőszervezetük, „Bund des Historischen Deutschen Schützenbruderschaften" néven, ettől a pillanattól kezdve teljes az összefonódás. A hitleráj idején, mikor is a „germán titanizmust" és a „führerhitet" tették államvallássá, a Bruderschaftokat és a Schützenvereineket az összes többi keresztény-hazafias szervezettel egyetemben egységes náci kalap, stílszerűbben: rohamsisak alá akarták terelni – ezt hívták „gleichschaltolás"-nak. A katolikus „Schützenbruderschaftok" politikai iránya „völkisch"-nek volt mondható, erősen antibolsevisták és antiliberálisok voltak – de nem nácik. A kezdeti „elbizonytalanodás" után különböző mértékben és módon próbáltak ellenállni a pártállami akolba való erőszakos beterelésnek. Ernyőszervezetüket végül feloszlatták, a helyi szervezetek vezetőipróbáltak lavírozni: sok helyütt anyagi retorziót alkalmaztak velük szemben, a helyi ünnepi lövészetet pedig nem engedélyezték. A totális náci állam háborús veresége után a „Schützenbruderschaftok" a nyugati Németország területén mindenütt lábra kaptak. Ernyőszervezetük is életre kelt. Jelszavuk: hit, erkölcs, haza. Egy hosszúnevű ügyvéd, származására nézve herceg, az aranygyapjas rend lovagja a „Hochmeister"-ük. Az apját követi a nagymesteri székben.
E kis történelmi bevezető alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy a „Bund", tehát az egykori és mai ernyőszervezet megalakulásának 90. évfordulóján állították fel Straelenban a katolikus „lövészek fá"-ját. Úgy is mondhatnám, az Egyletfát.

Saslövés

Külön figyelmet érdemel a „Schützenfest" - „lövészünnep" – nevű rendezvény, e nélkül sokezer német településen el se tudják képzelni az életet. Ez az év koronája, a helyi közösség örömünnepszerű megdicsőülése. Na, ezen a napon mindenki, aki férfi, lő. A „Schützenfest" a középkori védőegyletek lőgyakorlatának versennyel egybekötött gála változata. A férfinép madarat lő (lásd még A bűvös vadász, németül: Freischütz c. nemzeti operát Carl Maria von Webertől). A madár eredetileg egy pózna tetején tanyázott, és amíg nem voltak tűzfegyverek, addig nyíllal lőtték. A madár nem él, fából faragják vagy inkább esztergálják, ki is festik szépen (olyan színes, mint egy gótikus szobor), leginkább egy kiterjesztett szárnyú sashoz hasonlít (a neve is az: „Adler"), fején koronát visel, jobb lába karmai közt jogart, bal lába karmai közt országalmát tart. Ezt a királyi madarat kell lelőni ahhoz, hogy valaki „Schützenkönig" (Lövészkirály) legyen.
Régen nyilván nem látták el állvánnyal a puskát, ma már az elvileg a puskát tartó kéz is ebbe kapaszkodhat, az állványba, így aztán nem remeg a fegyver – lőnek is, mint az isten. Azért 100-400 lövést így is leadnak többnyire, mire a madár holtan zuhan a földre, igaz, nem egészben. Középen ugyanis egy roppant méretű csavar van áttolva a sas testén, azzal erősítik hozzá a tartószerkezet tetején lévő, megdöntött (fa)táblához. De addig is, amíg ripityára lövik, külön pontokat és rangokat lehet szerezni azzal, ha valaki a koronát, a jogart vagy az országalmát lelövi. Aki a felségjelvényeket leszedi, az tényleg jó lövész. A többi már csak szerencse kérdése. Sokszor hosszú perceken át ott himbálózik a nagy csavaron a csonka torzó, mire valakinek végre sikerül lepuffantania. De ha csak egy kis forgács lóg még a tartócsavaron, akkor az lesz a „király", aki azt a maradék szálkát is ellövi.

Török a király

Namármost négy évvel ezelőtt egy német kisvárosban egy török lett a „Schützenkönig". Török, de mindenestől, felesége, két kislánya is az. Igaz, hogy Németországban született, de török. És ami fő: muszlim. Máig az. Ennek ellenére a helyi Schützenverein vagy Schützenbruderschaft jó német szokás szerint a vállára emelte és nagy ováció közepette körbehordozta a Schützenfesten. Egyszerűen imádták. És ilyenkor a Schützenkönig párját Schützenköniginnek választják. Úgyhogy török lett a királynő is. A „Schützenbruderschaft"-ok ernyőszervezete (az a bizonyos történelmi „Bund") azonban beintett, mondván, az alapszabályban az van, hogy csak keresztény lőhet és lehet tag. Tehát adja vissza a török, amit elvett, ti. az értékes királyi láncot. A török királynő szintúgy a koronát. Vagy: gyorsan térjenek át keresztény, lehetőleg katolikus hitre. Akkor megtarthatják a felségjelvényeket. A török nem tért át. Ebből rövid ideig elég nagy sajtózaj lett. Az ernyőszervezetről az is kiderült, hogy homoszexuális se lehet tag és nem is lőhet. Ez még jobban kilőtte Németországban a biztosítékot. Azóta alapszabályt változtattak és láss csodát: homoszexuális is lőhet a madárra. Éljenek az emberi jogok! Na és a párja: az lesz a királynő?, kérdezték sokan, és az élet azóta már meg is adta a választ. Igen! A szövetségi Bruderschaft főlövészének nem volt ellene kifogása. Állítólag a muszlimságot is fontolgatják, mármint hogy az se legyen, az se lehessen kizáró ok. A török addig is megtarthatja a láncot, de a járási lövészeten nem vehet részt. A királynő is tartsa meg a koronát; róla különben kiderült, hogy katolikus, még a gyerekek is meg vannak keresztelve. Na azért!

A halál művészete

Van egy másfajta testvériség, errefelé is, a „Muslimbruderschaft", „Muszlim Testvériség" (vagy Muszlim Testvérek) nevű szervezet. Alapítója, az egyiptomi Haszan al-Banna – aki a harmincas évek végén a náci Németországtól kapott jelentős támogatást és ennek köszönhetően pár száz főről félmilliósra növelhette táborát –, ebben a három pontban foglalta össze világképét: 1. Az európai reneszánsz az iszlámmal való találkozáson alapul. 2. A Nyugat a 19. század óta kulturális offenzívát indított az arab világ ellen azzal a céllal, hogy felszámolja az arabok kötődését az iszlámhoz. 3. A Nyugatot mindinkább hatalmába keríti a dekadencia, az iszlámra vezető szerep vár a világban. Akcióprogramja pedig – öt lépésben – így szól: Célunk Allah. Vezérünk a próféta. Törvényünk a Korán. Utunk a dzsihád. Legfőbb kívánságunk: meghalni Allahért. A Korán ugyanis – al-Banna szerint – azt parancsolja híveinek, hogy az életnél jobban szeressék a halált. Az iszlám a próféták pecsétje, a monoteista kinyilatkoztatások sorában a legutolsó és az egyedül érvényes. Márpedig ha Mohamedet fegyveres harcra buzdította az isteni sugalmazó (ugyanez elődei, Ábrahám és Jézus esetében nem történt meg), akkor az ő példája az egész közösségre (umma) vonatkozó parancs. Csak akkor győzhetnek a muszlimok, ha képesek gyakorolni a „halál művészetét". Az igazi iszlám azt követeli, hogy a harcos feltétel nélkül vesse alá magát a nagy közös célnak, a világ iszlamizálásának. És akkor (ha már átgázolt minél több nem muszlim vagy nem jó muszlim hulláján) odaát szép élet vár rá.
A „testvérek" jelen vannak a mai Németországban: látszólag csak a tanítónők kendőviselete érdekli őket, valamint az, hogy a muszlim lányok felmentést kapjanak az iskolában az úszásoktatás alól. De ha a nyomozó hatóság kicsit megkaparja a tevékenységüket, lám, lám, egyszer csak előkerül egy videó a „testvérek" rendezvényéről, amin iskolás gyerekek táncot ropva ünneplik-éltetik a dzsihádot.
Ez a testvériség nem olyan jól látható díszlet a német közéletben, mint a Bruderschaftok, ez inkább a kulisszák mögött kavar.

A satnya

A Nyugat vagy dekadens tényleg, amilyen Róma volt hajdanában, vagy a demokratikus jogállam nehezen boldogul ezzel az aknamunkával. Hiszen eredendően a befogadásra, a nyitottságra, az egyenlőségre épül (legalábbis elméletben). A jelek arra vallanak, hogy a németek képesek lennének megemészteni a multikultit, de azért ennek is megvannak a maga határai. Az egyik határt a saját kultúrájuk jelenti, pl. a Bruderschaftoké. Ez az a helyi folytonosság, ami a mai digitális világban mosolyogtató anakronizmus, mégis valahogy továbbadódik, kevésbé efemer, mint a tévésorozatok vagy egy új videójáték. Legalább a közösség illúzióját adja, az egy helyen lakókét, a rendezett, átlátható kisvilágét. Valószínűleg ezek a közösségek inkább képesek az ázsiai és afrikai menekültek felszívására, mint a képlékenyebb, arctalanabb nagyvárosi szerveződések. A másik határt az európai stabilitás, egyszerűbben a béke jelenti. Ha a nagypolitika „lövészei" (kiskaliberek és nagykaliberek) tovább lövik szegény maradék demokráciák „békemadarát", abban a hiszemben, hogy a győzelem az egyetlen értelmes emberi cél, akkor eljöhet az a pillanat, amikor Európa maradványa is úgy forog majd az utolsó, még létező demokratikus alkotmány körül, mint a szitává lőtt sas szárnycsonkja a Schützenfesten a rögzítőcsavar körül.
Nem szeretném ezt az amúgy már nyakig „olajos" (minden értelemben „olajszennyezett") madarat ilyen méltatlan állapotban látni. Mivel azonban ilyen a történelem, folyton ez van az étlapon, hogy ki kit győz le és nyel el, nincsenek illúzióim. A németek esélye a gazdasági erejük, és az, hogy a hitleráj után talán nehezebb őket még egyszer jégre vinni. Gyengéjük az emberi tényező, az, hogy a mai manipulációs technikák még elsöprőbbek, mint Goebbels idején. Ma is elég riogatni, csak éppen ma pár billentéssel milliókat ér el a hatalmi kéjenc, ez a pervertálódott karikaturisztikus torzója a társadalomnak, akit valamikor egy versemben úgy neveztem: a satnya. Mi pedig úgy lógunk a dezinformáció világfáján, mint a levelek: nemtudást (foto)szintetizálunk.
Áttételesen erről is szól ez a kép.

 

 

Krakkói anzix

Mire ezt felolvasod, már nem leszel itt. Hatvanban leszel, ez egy jó magyar vicc, sokan elsütötték már, te sem tudsz jobbat. Mondjuk, New Yorkban is lehetnél, ahhoz sincs több közöd, mint Hatvanhoz. Mondjuk, New York éves lennél. Hogy az pontosan mennyi, nem tudod, de úgy négyszáz körül járhat. Pátriárka korba lépnél. De egyelőre itt vagy, egy pátriárka korú melléképületben, éppen most kaptál be egy Relpaxot, magának a szervezet ezzel perel paxot, egy kis békét, hogy ne fájjon, mi is?, mi is tudjuk, ahányan csak ebben a HZ-ben vagyunk, ebben a zéhában, megoldóképletek, tudjuk, hogy mi. A szervezet nem tud, csak tesz. Szól, szervez, néha önállósítja magát, mint ez a laptop, amin most írok neked, ez is benne van a korban, és nincs már egészen jó karban, lehet, hogy migrénes, vagy csak egyszerűen tikkje van, pikkel a használatra, a használóra, egy kis paxra vágyna már ő is, egy kis relatív paxra, minek nyüstölöd reggeltől estig, minek ugrálnak rajta az ujjaid, mint ott kint a varjak, ágról ágra, bükkről akácra, akácról platánra, platánról kőrisre, kőrisről juharra, minek ugrálsz, kérdi a fa, a laptop, a szervezet, pedig a laptop a topon volt, amíg itt voltál, a fa se nagyon fázott, eddig nem esett a hó, te pedig, amikor éppen nem ugráltál, nem ugráltattad az ujjaidat, és nem esett nehezedre, mert nem fájt a fejed, akkor a mobilodat nyomkodtad, a nyobilodat momkodtad, elsütötted az exponátort, ahogy itt elsütötted a poént nemegyszer, a mobilod a Leicád, te pedig Japanese tourist,egy exponátor, egy favilágjáró, koronamászó, törzshorzsoló, mindez a mobil révén, mákod van, mobilod van, annyi képed, hogy aki látja, elképed, neked meg van képed humorizálni, holott nemsokára Hatvanban leszel, ahol sose jártál, bár benned is készül mindenféle cukor, kész cukorgyár vagy, súgja a szervezet, verik az ujjaid, nyög a laptop, múlik a fej, de veled mi lesz, ha már nem leszel itt, ha már nem ugrál előtted a szajkó, szárnyasdióról szárnyasdióra, ha már nem tiktakkol előtted ez a park-óra, ha már nem szajkózod az ugrálást, mert akkor már sajna nem rád tiktakkol, az ideiglenes itt-parkolóra, mi tart ki benned, mint szárnyasdióban a növényi óra, hogy elzárni a csapot nem a világ, még vannak rügyek, még folynak a nedvek, ilyen parkszerűen él, aki élhet, a szervezet kinyitja a csapot, felébrednek az alvó ügyek, szökdelnek a rigó-ujjak, és te, aki itt mindennel jóban vagy, mire ezt előadod, már nem leszel itt.

Itt jóban vagy mindennel, mindenkivel, prímán elviseled, ha valaki csak dadog egy idegen nyelven, te is hány idegen nyelven dadogsz, végül is minden nyelv idegen valakinek, talán a legidegenebb az anyanyelv, mert az tűnik a legismerősebbnek, a legerősebbnek, a legmerőbbnek, de mindez csak egy kis relatív pax, megnyugvás, az életben, aztán jön a nyelvi szünet két ismerős, erős és merő fejfájás között, ahogy a kilégzést belégzés követi, ahogy a park összehúzza magát ősszel, az ember fel nem éri ésszel, hogy ez a lüktetés is milyen prímán kibírható, a beakadások és kiakadások, a szervezet szinte mindent kibír, nem a fej fáj, hanem a fájdalom fejel, kire mennyi jut belőle, jön, figyel, nézi, hogy a figyelmed kihagy, egy kis relatív pax, anyanyelvi borogatás, borozgatás, ugrál az ujjad, az agyad, szökdel a szajkó, akkor jön, elhajol, megfog és puff, lefejel a fájdalom, de itt még vele is jóban vagy, ő is csak dadog egy idegen nyelven, barbár, aki Bizánc kapuján dönget, egy buzogányos Botond, némi írásszünettel persze lecsillapítható, de itt ő is jóban van veled, a nomád betörő, harmadik világod, beakadásod és kiakadásod, és itt a nők se nők, mármint itt a házban, de közben nagyon is azok, csak neked nem, abban a vonatkozásban, de a nőségük nem is erre vonatkozik most, nem a ségük és ságuk a szavak tárgya, hanem hogy ezek itt nincsenek leigázva, és mintha maguktól se lennének megigézve, vagy lehet, hogy kihagy a figyelmed, és a váratlan észlelések egyszer csak megint lefejelnek, a nők a második világod, itt is, máshol is feléjük költözöl, beléjük öltözöl, ezek itt, két író, egy rajzoló, szuverének, törékenyek, idegen nyelvű lények, maguknak is, magoknak is, keresik a saját nyomaik, varjú az ágat, és valami köztes világot találnak, kinyitják a csapot, mint a tavaszi növények a föld mérsékelt övén, téged is, aki erről majd mondasz még valamit, de akkor már nem leszel itt, idepottyantott valami annak idején.

Valami köztes világot találnak, egyik a ködöt, a ködben egy hajót, egy gyermeki alakmást, egy kutyát, csupa nevetni valót és nemvalót, te is ködben vagy, amíg itt vagy, amíg a figyelmed kihagy, kihagy a világ, figyeld meg, nem kell figyelned magad, a másik egy üvegkalitkát talál, benne magányos lakóval, egy évig ki se mozdul belőle, nincsen belőve semmivel, ott él és meg se szólal, csak odaáll eléd és tükröt tart, a látogató levehetné a kabátját, a szemüvegét, az üvegszemét, de csak tátog, nahát, egy féleszű művész, egy műeszű félvész, nevetni való és nem való, a harmadikat még nem tudod, vagyis félig-meddig tudod, félig-meddig idevaló, csak nem mondták meg neki, most megy utánuk, a rokonainak, sziléziaiak vagy szaléziek, ez is csak vicc volt, németek, de van egy szomszédod, az nem nő, csak a te szemedben nő, úgy érted, ahogy érted, valójában nem érted, magáért és magának való, az ő köztes világa a séta, abban a ködben ő a hajó, a költészet a gyermeki alakmás, a hűséges kutya a depresszió, a fák az életkedv, ez közös bennetek, amúgy semmi hasonlóság köztetek, ő a szlovák Robert Walser, te a magyar akárki, vedd le az üvegszemed, hogy ki lehessen találni, hogy kitalálhasson belőled bárki, de akkor már nem leszel itt, ez volt a te köztes világod, fedélközöd, élközöd, üvegkalitkád, egy megalit kád, ahol lubickolsz, barbár idegen a nyelvben, tátog rád a szóköz, nahát, egy gyorsforraló, lassíthatna a ködben, lassíthatnál, mert felszáll, és ott találod magad, pucér és nevetni valód, ahol már nem leszel, amikor erről beszélni érkezel, amikor már nem itt leszel.

Amikor már nem itt leszel, mert ismét megérkezel, egy újabb útközbe, egy újabb figyelemkihagyásba, a park, itteni másod, hóba süpped el, mint egy távolodó téli óceánjáró, hóködbe, és lehet, hogy te leszel, aki egyszer a hó alól kiásod, a jégből kivágod, mint könyvből a képet, a parki utat, az erdőnyi árbocrudat, kőrist, platánt, bükköt, juhart, száz tonna avart, kései omázsod, nemvalót a valóból, nemválót a válóból, lehet,hogy te leszel, lehet,hogy nem, valamelyik alakmásod, valamelyik kutyád, sétád, valamelyik depressziós fejfájásod, kinyitja a csapot, ügyet ébreszt, ad egy kis relatív paxot, ismét pátriárka korba léphetsz, New Yorkba, Hatvanba, gyárthatod a cukrot, nézhetsz a nyomaid elébe, nyomkodhatod, mint varjúláb az ágat, a billentyűt a laptopon, de mégse, hagyd a holnapi szajkót, legyen elég, elromlott az egér, hogy itt vagy és itt hagyod, mint fel-felvillanó ablakot a képernyőn, ezt az estét, ezt a virradatot, szürkében fekete rácsokat, rácsodálkozó önmagad, Japanese tourist, úgy négyszáz körül jár, de ki az, aki téged körüljár?, elsütött vicc, őt, a szürke nem-tudod-kit is itt hagyod, többé nem leszed és nem vagyod, csak a betűk fekete rácsa vetül rá, mire ezt felolvasod.

 

 

Három per három

Triumvirek

Három besúgóm volt. Egyről azonnal tudtam. Ő maga mondta el az eseményekkel egyidejűleg. Dekonspirált. Azóta is elismeréssel adózom a bátorságának. Ez a besúgóm néhány év múlva disszidált. További sorsáról keveset tudok.
Második besúgómról az ezredforduló után értesültem, a Történeti Hivataltól kapott gyér anyagból. Őt azért állították rám, mert csoporttársa volt akkori barátnőmnek. Akkori barátnőm nem értett az eseményekből semmit, nemigen tudta miről informálni második besúgómat. Második besúgóm jelentései iskolásak, érdektelenek. Egyik jelentésében óvatlanul felfedi magát. Később filozófia tanárként futott be egyetemi karriert.
Harmadik besúgómra annak a barátomnak az anyagában lettem figyelmes, akivel egy csoportban voltam az egyetemen. Ő is kikérte a magáét, valamivel később, mint én. Addigra változott a törvény, nem védte tovább a besúgót, most már a tmb. nevét is tudni lehetett. Harmadik besúgóm egyetemi csoporttársunk volt. Csoporttársaink jó része informálta az illetékeseket. Amikor kirúgtak a KISZ-ből, a tárgyaláson elhangzó vádak gyakorlatilag szóról szóra fedték akkor hangoztatott politikai véleményemet. Jóformán minden csoporttársam továbbadta mindazt, amit csak kiejtettem a számon. Ebből egyáltalán nem következett, hogy BM-besúgók lettek volna. Sőt, mivel párttag is akadt közöttük nem egy, és a közhiedelem szerint ugye párttagok nem dolgoznak a titkosszolgálatnak, eszembe sem jutott rájuk gondolni.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor későbbi politológus, annak idején párttag csoporttársamról kiderült, hogy ő a harmadik számú besúgóm. Addig az volt az elképzelésem, hogy a beszervezetteknek alakoskodniuk kell, hírszerző kíváncsiságukat a jóindulatú érdeklődés mezébe kell burkolniuk. Márpedig mi ketten a harmadik számúval látványosan nem kedveltük egymást. Én őt ostoba törleszkedőnek tartottam, ő engem izgága felelőtlennek. Viszonyunkat a kendőzetlen, őszinte ellenszenv hatotta át kölcsönösen. Alakoskodásra semmi jel nem mutatott. Mi értelme lett volna az obligát KISZ- és pártcsatornákon kívül, ahol amúgy is áramoltatta a híreket, még az elhárításnak is jelentéseket adnia rólam? A Történeti Hivatal által megküldött anyag szerint Nr. 3. mégis jelentett rám.

Koncepció

Ha egyes számú besúgóm akkor nem mondja el, hogy a belügyi szervek nyugatnémet kémnek néznek, mivel három heidelbergi egyetemista itt hagyott nekem a kollégiumban pár kiolvasott Spiegel és Stern magazint, akkor valószínűleg nagyobb lett volna a szám az események végén. Az események vége statáriális tárgyalás volt, ahol engem mint „diákvezért” kis híján kirúgtak a bölcsészkarról diákgyűlés szervezése, közösség bomlasztása és egyéb korabeli vádak miatt. A diákgyűlés nem holmi radikális követelések miatt verte ki a biztosítékot, hanem mert a Rajk-temetés huszadik évfordulójának elődélutánjára lett meghirdetve. Nekünk szervezőknek fogalmunk sem volt erről a jubileumról, a belügyi szerveknek pedig az aradi vértanúk nem jutottak az eszükbe. Arad régen volt, nem érdekelte őket. Ötvenhat viszont el volt fojtva, ők fojtották el, arra nagyon is rájárt az agyuk. Egyes számú besúgóm még azt is elmondta, hogy 56 októberében Szegeden alakult meg a MEFESZ, a független főiskolás szövetség, úgyhogy a mi diákgyűlésünk a lehető legrosszabb képzettársítást kelti főnökeiben.

A titkot, hogy Nr. 1. dekonspirált, ketten őriztük nagyjából az ezredfordulóig. Ekkor kértem ki az anyagomat. Sokáig filóztam, hogy egyáltalán akarom-e tudni, mi volt. Akarom-e jobban tudni, mint annak idején? Hiszen én pontosan tudtam, hogy megfigyelnek és mit gondolnak rólam a szervek. Közben az egész elmúlt rendszer elsüllyedt. A mi kis történetünkkel egyetemben. Érdekel ez engem? Egy meg sem valósult diákgyűlés elfojtása csírájában? De hát mégiscsak megfigyeltek, mégiscsak marginalizáltak, mégiscsak ellehetetlenítettek: jogom van megtudni, miket gyűjtöttek össze rólam. Megtudtam. Nihil novi.
Évekkel később elolvastam a barátaim anyagát is. Egyikükében találkoztam Nr. 3. „munkadossziéjával”. A rám vonatkozó szöveg nem szimpla jelentés volt (a Halasi ezt és ezt mondta itt és itt), hanem maga a „koncepció”; az, amire a szervek ráépítették a kémsztorit. Hogy ti. én a nyugatnémet egyetemistákkal megbeszéltem az egyetemi ifjúság helyzetét náluk és nálunk, különös tekintettel a diáktanács szerepére. Mintha tőlük jött volna a diákgyűlés ötlete, mintha ők bíztak volna meg vele. Vagyis engem a Gehlen-féle titkosszolgálat irányított. Nr. 3. önszorgalmúlag és rosszindulatúan konfabulált. Sok mindenről beszélgettem a három heidelbergi diákkal, akik stopposként vettek fel akkor nyáron Görögországban, de a hallgatói érdekképviseletekről szó nem esett köztünk.

Bármilyen kártékonynak találtam is Nr. 3. szerepét az ügyben, barátaimmal egyetértve úgy döntöttem, nem hozom nyilvánosságra, hogy besúgó volt. Megtartom személyes ügyemnek, ő pedig számoljon el, ahogy tud, saját magával.

Meghívó

Nemrégiben azonban meghívást kaptam könyvheti dedikálásra. Előbb az egyik volt csoporttársamtól, aki engem is föltett a címlistájára, jóllehet 35 éve nem tartom vele a kapcsolatot és a többi szegedi csoporttárssal sem. Nyilván a netről levadászta az e-mail címemet, így kerültem ebbe a körbe, ahová egyáltalán nem tartozom. Én természetesen nem reagáltam a levelére, de másvalaki igen. Hármas számú besúgóm tovább fűzte a motívumot: örömmel jelentette, hogy ő is dedikál, szintén a könyvhéten, bár egy másik kiadónál. Jubileumi dedikálásra készül, huszadik könyvét jelenteti meg. Hm, gondoltam magamban, hát nem látja, hogy ott a nevem a címlistán? Vagy annyira elvakítja a jubileum öröme, hogy meg se nézi, kinek megy ki a meghívó? Ráadásul annak a kiadónak az asztalánál fog dedikálni, ahol nekem is hamarosan jönni fog egy publikációm. Szólhatok a kiadónak, de Nr. 3. huszadikjának megjelenését az már nem akadályozhatja meg. Szólhatnék a munkahelyének, de a feljelentés nem az én kenyerem.
Akárhogy is, szemérmetlenségből nekem ez már sok volt. Fogtam magam és a Válasz mindenkinek-re kattintva, visszaírtam. Hogy ha már hússzal megvan, akkor megírhatná azt az apokrif huszonegyedik könyvet is, ami a jelentéseit tartalmazza. Csatoltam hozzá egy kis dokuanyagot. Hadd lássák a többiek is. Nem számítottam reakcióra.

Reakció

És mégis jött. Nr. 3. dúltan jelezte, valaki megrágalmazhatta, s majdnem azt is hozzátette, szégyene túl fogja élni őt. Úgy látszik, most sem olvasta el a feladót, ahogy az előbb, a meghívó küldésekor sem nézte végig, kik vannak a címlistán. Nr. 3. agyát elborította a zűrzavar, végtére is ott láthatta, levelemhez csatolva, egy pdf fájlba beszkennelve, az úgynevezett hatos kartonját. A sajátját mint titkos megbízottét, fedőnévvel, saját névvel, anyja nevével, a beszervezése dátumával, a beszervezési dossziéja számával, valamint egy jelentést a tartótisztjétől, amelyben az részletesen ismerteti Nr. 3. velem kapcsolatos beszámolóját és kitűzi a következő autós találkozó időpontját és az addig végrehajtandó feladatot.
Pedig őt, magyarázza riadtan, szintén Válasz mindenkinek levelében Nr. 3., csak kötelező jelleggel, és csak az egyetemi vezetés faggatta, és ő határozottan ellenállt minden agresszív beszervezési kísérletnek. Ha valaki nem hiszi, kérdezze meg atyai barátját, X.Y.-t, az még a nevét is meg tudja mondani annak, aki őt, Nr. 3-at állandóan kérdezgette és ő, Nr. 3. nem ismer (sic!). Most tudja először (sic!), hogy létezik róla karton. Ő KISZ-titkár és építőtábor vezető volt, és Bibó-dolgozatáért majdnem kirúgták. Emiatt kénytelen volt a hátsó lépcsőn közlekedni inkognitóban. Elveit mindig is tartotta és tartani fogja, még akkor is, ha az egzisztenciájába került, amire számtalan példát hozhatna, de ez most méltatlan lenne hozzá. Különben is 2013-ban fél éven keresztül átvilágították és tisztességesnek találtatták (sic!). Már érti Orbán Viktor, Kövér László, Kondor Katalin féle dilemmát (sic!). Tervezi, hogy hosszabb visszaemlékezést ír erről az időszakról, miután megismerkedett a rá vonatkozó anyagokkal. Most leforrázódott és két órája próbálja rekonstruálni a 40 évvel ezelőtt történteket, és szeptemberig erről nem nyilatkozik és nem reagál. Lelkiismerete tiszta, tudja, hogy a bíróság előtt csak az számít beszervezettnek, aki a vonatkozó kartont aláírta, biztos benne, hogy maga is áldozat volt ez ügyben. Majd hozzáteszi: aki mást terjeszt, az szégyellje magát!

Inkognitó

A kollektív elfojtás úgy keletkezik, hogy a gyalázat lenyomja a szégyent. A gyalázat normaként állandósul, a szégyen eltűnik a szem elől. Ha mégis feltépi valaki, az önigazolás azonnal talál rá írt, azonnal elfedi és/vagy másokra keni. Én csak KISZ-titkár voltam, én csak építőtábor vezető. Én csak ez, én csak az. Engem agresszíven be akartak szervezni, állandó nyomás alatt éltem, de ellenálltam, a leghatározottabban. Én nem követtem el semmit. Én nem tudok magamról. Engem csak akkor ítélhetnek el, ha aláírtam, ha pénzt fogadtam el. Az vesse rám, aki az első bizonyítékot. Az se, mert minden bizonyíték hamis. A mostani feddhetetlen vezetők is pont azt tették, amit én. A kormány, a parlament, a rádió élén állók. Azt nem tették, amit én sem. Ellenálló voltam. Meg akartam szabadulni tőlük. Panaszkodtam. Nem ismertem. Nem tudom elképzelni magamról, hogy… Én? Bibóról írtam. A tudszoc tanszéknek. Emiatt üvöltözött velem a rektor-helyettes. Hát nem értitek? KISZ-titkár és párttag létemre bujdosnom kellett! Majdnem kirúgtak! A hátsó lépcsőn közlekedtem inkognitóban. Inkognitóban! A hátsó lépcsőn! Így fojtódtam el a saját tudatalattimban. Miközben a szocializmus nevű kanapén feküdtem. Az analitikusnak is nevezett kihallgatókkal soha nem működtem együtt. Nem ismerem a pszichének nevezett elnyomó rendszert. Nem vagyok azonos. Nem én! Minden merő koncepció.

 

Határjárás

Agro

zoldkanape vag

Straelen egyike az Alsó-Rajnavidék minivárosainak. Blumenstadt, virágváros. Tizenötezer lelket számlál, évi 500 millió szál vágott virágot ad el. Ezzel abszolút rekorder Németországban. Történelmi városmagja alig nagyobb a budai Városmajornál. Straelen kiemelkedésre épült, kb. 45 méterrel a tengerszint fölé. De ha elindulunk nyugatra, 20 perc séta után már a tengerszint alatt járunk. Ez a mélyföld valaha mocsaras volt. Ma szinte minden négyzetmétere meg van művelve. Zöldarany búzatáblák, smaragdzöld rozstáblák. Repce, burgonya. Spárga, spárga. Májusban érkeztem. Lumbágósan, spárgaszezonban. A spárga szépneve itt „fehér arany”. Straelen nemcsak a vágott virágok hazája – spárgát is őrületes mennyiségben termeszt. A város szélén valóságos üvegházpaloták nőnek ki a földből. Az agrárlakosság sokáig szegény volt. Apró parcellák, egy eke, egy ló. Magányos gürcölés, csekély haszon. Nem volt fantázia, nem volt profilváltás. Aztán jött egy fakereskedő és kitalálta az intenzív kertészkedést. Holland minta alapján. Ennek éppen száz éve. A helybeli gazdák értékesítési szövetkezetbe tömörültek. Rámentek a minőségre. Átvették az aukciós rendszert, az árlejtést. Az ajánlat föntről indul, végül megáll a realitás talaján. Straelen a zöldségtermesztésben is országelső. Évi 50 ezer tonna eladott zöldséggel a saját határait feszegeti.

Migra

hatarzaszlo vag

„Ezt gyorsan kapd le”, mondja P., az ő mobilja lemerült. Piros-fehér csíkos sorompó mered az égnek, beletűzve egy EU-zászló. A holland-német határ. Lekapom. Most vesszük csak észre, visszafelé jövet. Délelőtt bringáztunk át Hollandiába, akkor ítéletidő volt, dermesztő szél, fekete felhők, jégverés. Nyomtuk a pedált, nem figyeltünk a határra. Engem most is a fák kötnek le. Gyönyörű kerek tölgyek. Harminc-negyven évesek lehetnek. P. veszi észre a távcsöveket. Van vagy négy belőlük. Állványos távcsövek. Várak bástyáin, hegytetőn szoktak ilyeneket elhelyezni. Na de hol itt a szépkilátás? Ez egy sík vidék. Az itteni távcsövek a kiserdőre irányulnak. P. belenéz az egyikbe, a másikba, a harmadikba. „Gyere csak!” „Várjál!” Egy fura, kalapos, facipős figurát fotózok, a vállán bottal. Vándor? Tőzegásó? Még a holland oldalon vagyok. Nem nagyon értem a szobor posztamensén olvasható szöveget. Talán erdőkerülő lehet. Nem, mégse. Zsánerfigura, és van benne valami mókás, valami karneváli. Utóbb kiderül: ő a vezetője a veldeni iparoslegények farsangi felvonulásának. Ezt hívják Gekke Maondagnak, Hetyke Hétfőnek hollandusul. „Gyere már!”, kiált P.

Kristalyejszaka vag1      evakualas      csempesz vagva

Hát ez a szürke csoport a fák között? Olyanok, mint valami élő céltábla. Egy család? Életnagyságú, raszteres fotó, valami falemezre kasírozva. Bőrönd, gyerek, babakocsi. Nyugatra tartanak a magas aljnövényzetben. Egy nyiladékkal odébb másik embercsoport. Azok meg nyugatról jönnek. Hollandiából Németországba. Még arrébb magányos nőalak, mindenféle csomag lóg rajta. Egy csempész. Aki belenéz a távcsőbe, ezeket a szürke fotófigurákat látja. Zöld határ. Valaha más csövek szegeződtek rájuk. Áll itt egy nagy tábla is. Német és holland szöveggel. Kis határtörténet. Az akciószerűen a tájba helyezett fotófigurák a múlt század emblematikus alakjai. A csempésznő az 1917-es háborús éhínségre utal. Akkor a németek jártak át Hollandiába élelemért, cigarettáért. A babakocsis család a menekülő zsidókat, a Kristályéjszakát idézi. A késő esti őrváltás idején lehetett itt átmenni. Persze, kellett a helyi vezető. És előfordult, hogy a holland oldalon kifosztották az üldözötteket, aztán a hatóság visszazsuppolta őket a náci Németországba. 1945 jeges telén, ellenirányú forgalom indult meg: közeledett a front, a németek evakuálták a holland határvároska, Velden lakosságát. A straeleni németek segítették őket, hogy eljussanak Észak-Hollandiába. Ők a másik embercsoport a magas aljnövényzetben. A háború után sokáig nem volt itt hivatalos átkelés. Sorompó állta útját a járműveknek. A határon lakók a 80-as évektől kulcsot kaptak hozzá. Így ment a kishatárforgalom. 1995 óta szabadon járhat-kelhet, autózhat erre bárki. Mehet a migra, oda-vissza. Migrának hívnak egy bevándorlókat segítő német szervezetet.

Fossa

   polip templom                     boenhofer kicsi

A túloldalon, Veldenben kapott el minket a jégeső. Ott éppen búcsút tartottak volna. Szegény polip alakú ringlispil a főtéren tétlenül lógatta roppant karjait. A ponyva alatt a rózsaszín-fekete egyenruhás vegyes kórus amerikai folk dalokat énekelt. Vagy egyházi énekeket? Ez a vidék katolikus. Odaát Hollandiában is, és ideát Németországban is. Állítólag a spanyol helytartó, a hírhedt Alba herceg egyik utódja rájött, hogy a mérsékelt bánásmód, a kultúra pártfogolása kifizetődőbb a folyton államcsőddel és lázadással fenyegető háborúnál. Békét kötött a németalföldi Egyesült Tartományokkal, beszüntette az áttért kálvinisták üldözését, felfogadta Rubenst udvari festőnek. Az alattvalók némelyike visszatért a katolikus hitre, az áttérések abbamaradtak. De a gazdasági háború a gazdag Németalfölddel folytatódott. Hogy a hollandusok folyami kereskedelmét korlátozzák és a saját tartalékaikat brüsszeli székhelyükre szállítani tudják, a spanyolok csatornát ásattak a Rajnától a Maas folyóig. Ez volt a Fossa Eugeniana, Eugénia hercegnő árka. Második etapban a Scheldéig folytatódott volna a csatorna, közvetlen összeköttetést teremtve a tengerrel, elterelve a forgalmat Amszterdam és Rotterdam kikötőitől. Még a Rajnát is új mederbe akarták vezetni, hogy végleg ellehetetlenítsék a hollandokat. De mielőtt elkészült volna az új víziút, a spanyolok elvesztették a terület nagy részét. A csatorna levelekkel borított száraz medre ma egy romantikus erdei bicikliutat kísér. 1945 után a négy évig megszállt és kizsigerelt Hollandia próbált kelet felé terjeszkedni, lehetőség szerint egészen a Rajnáig. Kölnt Keulenra keresztelték volna át. Délibábos terveiket keresztülhúzta a hidegháború: az atlanti hatalmaknak fontosabb lett a nagy Németország nyugalma, mint a kis Hollandia étvágya. Egy aprócska határmódosítástól eltekintve, minden maradt a régiben. Illetve nem egészen, mert abból a 18 millió német civilből, aki a háború folyamán és végén Kelet-Európából nyugatra özönlött, jutott a holland határ környékére is. A maroknyi evangélikus gyülekezet számát Straelenban például megsokszorozták a sokfelől idetelepült népi németek. Kibővített imatermüket a náci haláltáborban kivégzett lelkészről, Dietrich Bonhoefferről nevezték el. Bonhoeffer az ellenállás egyik vezéralakja volt, aki passzív kivárás helyett cselekvésre buzdított. Straeleni evangélikusok és katolikusok ma ökumenikus alapon támogatják az ázsiai és afrikai menekültek talajfogását a városban. Átmeneti lakásokat kutatnak fel, pénzt gyűjtenek nekik nyelvtanfolyamra.

Ik-ich

szoba vag

Straelen és Velden valaha egy földesúr alá tartozott. Aztán az öröklés ketté osztotta a területet. A középkori választóvonal, a Scheidgraben nagyrészt azonos a mai határral. Straelen alatt, a földrajzi határra éppen merőlegesen húzódik a nyelvjárási határ. Ettől délre még a mi fülünknek ismerős ich hangzik el, esetleg ech alakban, Straelen felé már a plattosan, limburgiasan kemény ik (esetleg ek). Habár a kötelező (itt porosz, ott holland) népoktatás távolabb tolta egymástól a vidék közös nyelvjárását, straeleniek és veldeniek ma is erőlködés nélkül megértik egymást. Világszínvonalú zöldség- és virágkertészeteik pedig egy határokon átnyúló regionális nagyvállalkozás keretében léptek fúzióra. Egy idevalósi Beckett-fordítónak jutott eszébe, hogy a magányos műfordítóra is ráférne a szakmai együttműködés. A gondolatcsere. Így jött létre az Európai Műfordítók Kollégiuma Straelenban. 80 ezres könyvtár, számítógéppark, zavartalan csend. Eszményi munkafeltételek. Napi 10 oldal volt az előírt penzumom, végül 20-ra tornásztam fel. A közös konyhai beszélgetéseket eleinte mellőzni voltam kénytelen, a munkatempó miatt. Pedig remek társaság volt. Olaszok, bolgárok, németek, egy mexikói, egy brazil, egy szlovén. Mindenki mindenkit korrepetált valamiből. Átjártunk egymás könyvein, egymás szavain, egymás világán. A német Thomas, akinek hol a lelke, hol a foga fájt, remek mimus volt. Több személyiség között ingázott szabadon. Ő is csak átmenetileg tartózkodott Straelenban, amúgy Szófia cigánygettójában lakik választott családjával. Amikor itt van, mondta, azt gondolja, Bulgária álom, amikor ott van, hogy Németország az. Jó neki, mondtam, két álomban él. Igen, felelte, csak az a baj, hogy ezek nem fordíthatók le egymásra.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat