Robert Walser

Közlöm, hogy egy verőfényes délelőtt, már nem tudom pontosan, hány órakor, elfogott a vágy, hogy sétáljak egyet, föltettem hát a kalapomat, és írószobámat, ezt a kísértetodút odahagyva, leszaladtam a lépcsőn, hogy mielőbb az utcára érjek. Hozzátehetném; a lépcsőházban szembejött velem egy nő, aki külseje alapján spanyolnak látszott, de perui vagy kreol is lehetett, s jöttében némi sápadt, fonnyadt fenséget öltött magára. De hát kénytelen vagyok szigorúan megtiltani magamnak, hogy akár csak két másodpercet is időzzek ennél a brazil vagy tudom is én, miféle nőnél, elvégre nem pocsékolhatom sem a drága helyet, sem a drága időt. Amennyire ma, amikor e sorokat írom, vissza tudok még emlékezni, alighogy kiléptem a derűsen ragyogó nyílt utcára, megcsapott a kalandok előszele, regényes lelkiállapot lett úrrá rajtam, és ez mélységesen boldoggá tett. Oly szépnek tűnt az elébem táruló reggeli világ, mintha most látnám először. Amit megpillantottam, kellemes benyomást tett rám, a kedvesség, jóság és fiatalság képét nyújtotta. Egykettőre elfeledkeztem róla, milyen komoran tépelődtem még az imént odafönn szobámban, az üres papírlap fölé hajolva. Minden szomorúságom, minden fájdalmam, minden kínzó gondolatom elszállt szinte, habár valami komolyság, amolyan utózöngeféle továbbra is határozottan érzékelhető volt, hol előttem, hol mögöttem. Felajzott kíváncsisággal vártam, mi minden történik majd velem, mi minden tűnik majd elém a séta folyamán. Lépteim kimértek, nyugodtak voltak, egész viselkedésem, úgy emlékszem, meglehetős méltóságot tükrözött. Érzelmeimet általában szeretem elrejteni embertársaim tekintete elől, de azért nem törekszem erre görcsösen: az már, úgy vélem, nagy hiba volna, mi több, súlyos ostobaság. Épp egy eleven, nyüzsgő, széles teret szeltem át, mikor is alig húsz-harminc lépés megtétele után abban a szerencsében részesültem, hogy futólag találkozhattam Meili professzor úrral, aki az elsőrangú szakemberek közt is az egyik legelsőnek számít. Meili tanár úr a megdönthetetlen tekintélyekre jellemző fenséges komolysággal és ünnepélyességgel közeledett, kezében hajlíthatatlan tudományos sétabotjával, mely borzadályt, félelmet és tiszteletet ébresztett bennem. Meili professzor orra ellentmondást nem tűrően szigorú, éles sasorr vagy karvalyorr volt, száját jogászosan összeszorítva, szinte összeharapva tartotta. A híres tudós járása úgy hatott, akár az ércbe vésett törvény; szúrós szeméből, melyet félig-meddig eltakart a bozontos szemöldök, régmúlt idők hősi tetteinek visszfénye lobogott s az egyetemes történelem szórta villámait. Meili professzor kalapja letehetetlen uralkodóra emlékeztetett. A titkos uralkodók a leggőgösebbek, a legkegyetlenebbek. Mindent egybevetve azonban Meili professzor egészen szelíden viselkedett, úgy, mint aki semmilyen szempontból nem szorul rá, hogy bárkivel is éreztesse, micsoda mérhetetlen hatalmat, micsoda irdatlan súlyt képvisel személye, én pedig minden látszólagos könyörtelensége és szigorúsága ellenére voltaképp rokonszenvesnek találtam őt; az ilyen emberekről ugyanis, akik nem tudnak megnyerően és kedvesen mosolyogni, legalább tudni lehet, ezek becsületesek és megbízhatók. Szemben a csirkefogókkal, akik közismerten tehetséges színészek, s általában lekötelezően kedves mosoly kíséretében követik el gátlástalan gaztetteiket.

Ha szimatom nem csal, úgy hamarosan egy könyvesbolt következik és benne egy könyvkereskedő; valamint – úgy sejtem, úgy látom – egy aranybetűkkel hivalkodó pékség is arra vár, hogy hamarosan említés essék róla, hogy szóba kerüljön. Ám előbb egy lelkészt, akarom mondani, lelkipásztort is fel kell még ide jegyeznem. Most egy helybeli vegyészmérnök hajt el közvetlenül a sétáló mellett, azaz mellettem, kerékpáron vagy párkeréken, majd egy törzs- vagy ezredorvos. Egy szerény gyalogost sem hagyhatok figyelmen kívül, illetőleg feljegyzetlenül, már csak azért sem, mivel említésért folyamodik ő is. Megtollasodott régiségkereskedő az illető, de mondhatnám úgy is, hogy ócskás. A ragyogó napsütésben fiúk, lányok kergetőznek féktelen kedvvel, felszabadultan. “Csak hadd tombolják ki magukat – gondoltam –, az öregség majd úgyis rájuk ijeszt és megzabolázza őket. Hamarabb, mint gondolnák. Sajnos.” Egy kutya lefetyel a közkút vizéből. A levegőégben, mely áttetszően kék, úgy rémlik, fecskék csivitelnek. Egy, uszkve két elegáns hölgy véteti észre magát, elképesztően rövid szoknya van rajtuk, lábukon meglepően előkelő, hosszúszárú, színes csizma, az ilyesmi persze szemet szúr, de azért remélhetőleg nem jobban, mint akármi más. Majd két nyári kalap tűnik fel, pontosabban: két szalmakalap. Ezekkel a férfi szalmakalapokkal a következő a helyzet: tudnillik egyszer csak mit látok?, két kalapot fönn a tiszta, lágy levegőben, alattuk pedig két jobbfajta úr ácsorog, s mintha ők lennének azok, akik itt jól nevelt, tetszetős kalaplóbálás és -lengetés közepette egymásnak kívángatnak valamit; jó reggelt, alighanem. De hát a vak is látja, itt nem az urak a fontosak, ebben a szertartásban a kalap a fő. Egyébiránt alázatosan kérjük a tisztelt szerzőt, a jövőben tartózkodjék minden efféle éretlen csipkelődéstől és gúnyolódástól, ilyesmire igazán semmi szükség. Egyben nyomatékosan felszólítjuk, őrizze meg komolyságát. Remélhetőleg ezt most egyszer s mindenkorra sikerült megértenie.

Mivel szemembe ötlött egy könyvkereskedés, mely tekintélyes méretével és gazdag választékával jólesőn ragadta meg figyelmemet, s mindjárt kedvet és ösztönzést adott ahhoz, hogy rövid, vagy inkább röpke látogatást tegyek benne, ezért tétovázás nélkül, ám a látható legjobb modorról sem megfeledkezve, hanem azt mindjárt magamra öltve, bementem a boltba; mindeközben persze még józanul számot vetettem azzal is, hogy én itt legfeljebb mint könyvellenőr vagy könyvvizsgáló, mint értesülés-begyűjtő vagy mint finom szakértő jöhetnék szóba, de mint kedvelt és szívesen látott gazdag vásárló, mint jó vevő aligha. Udvarias hangon, roppant óvatosan, és, kell-e mondani, a legválasztékosabb kifejezésekkel érdeklődni kezdtem hát a könyvkereskedőtől az iránt, hogy mi a legjobb mostanság az újdonságok közül szépirodalmi téren. „Megengedi – kérdeztem félénken –, hogy megismerjem s ezáltal máris értékelni tudjam azt a könyvet, mely ez idő szerint a legkiválóbb, legkomolyabb és magától értetődő módon egyszersmind a legolvasottabb, vagyis a leggyorsabb elismerésre szert tett, s ennélfogva a legkapósabb műnek számít? Szokatlanul nagyfokú hálára kötelezne, ha megtenné azt a messzemenő szívességet, hogy idehozza nekem azt a könyvet, amely – és hát ki tudhatná ezt jobban önnél? – mind az olvasóközönség, mind a rettegett tollú, s ezért persze körbe is hízelgett kritikusok körében a lehető legkedvezőbb fogadtatásra talált és változatlanul ilyen kedvező fogadtatásban részesül. El sem hiszi, mennyire érdekel, mennyire szeretném már tudni, hogy az itt felhalmozott és kirakott könyvek, tollforgatói munkák közül vajon melyik lehet ez a bizonyos kedvenc, mert hiszen jó okkal vélhetem úgy, hogy mihelyt megpillantom, tüstént lelkesen és boldogan le fogok csapni rá, mármint vevőként, ez több, mint valószínű. Valósággal viszketek és reszketek már belül a vágytól, hogy láthassam végre és, mint mondottam, vélhetőleg mindjárt meg is vegyem a művelt világ kedvenc szerzőjét és általános csodálattal övezett, egyszersmind fergeteges tapssal fogadott remekét. Megmutatná hát, ha szépen kérem, ezt az átütő sikerű könyvet, hogy ezzel kielégüljön és lecsillapuljon végre a követelőző kívánság, mely az imént hatalmába kerítette és azóta is reszkető izgalomban tartja egész lényemet?” – „Nagyon szívesen” – mondta a könyvkereskedő. Mint a nyíl, úgy tűnt el látkörömből, ámde csak azért, hogy a következő pillanatban már vissza is térjen a mohó türelmetlenség lázában égő vevőhöz és érdeklődőhöz, s lám, ott volt a kezében a könyv, ama bizonyos, amiből a legtöbb példány fogyott, amit a legtöbben olvastak, s ami valóban maradandó értéket képviselt. Úgy hozta a becses szellemi terméket, oly féltő gonddal, oly ünnepélyesen, mintha valami csodatévő hatású, szent ereklyét hordozna a tenyerén. Arca egészen átszellemült, mélységes tisztelet sugárzott róla, ajkán olyasféle mosoly lebegett, mint a hívőkén, midőn a vallásos áhítat érzése lelkük legbensejét is átjárja; így tette le elém, amit idehozott, ennél megnyerőbb módon már nem is tehette volna le. Szemügyre vettem a könyvet, majd rákérdeztem:

„Megesküszik rá, hogy ez a legszélesebb körben elterjedt könyv az idén?”

„Hogyne.”

„Állítja, hogy ez az a könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia?

„Okvetlenül.”

„És valóban olyan jó?”

„Micsoda fölösleges és illetlen kérdés!

„Igazán nagyon köszönöm” – feleltem hidegvérrel, s a könyvet, amely a lehető legszélesebb körben terjedt, mivelhogy ezt mindenkinek okvetlenül el kellett olvasnia, inkább otthagytam, ahol volt, s egy szót sem vesztegetve rá tovább, hang nélkül távoztam a boltból. „Műveletlen, tudatlan fráter!” – kiáltotta utánam az eladó mélységes és persze jogos haragjában. Én azonban föl sem véve a sértést, ráérősen tovább mentem, méghozzá be egyenesen a szomszédban lévő impozáns bankfiókba. Hogy miért, tüstént megmagyarázom és ki is fejtem részletesebben.

Eredetileg azt hittem, azért lesz jó felkeresni a bankot, hogy bizonyos értékpapírokkal kapcsolatban megbízható forrásból tájékozódhassam. „Az utcán arra járva gyorsan beugrani egy pénzintézetbe – gondoltam, vagy inkább mondtam magamban –, bizalmas pénzügyekről tárgyalni, feltenni olyan kérdéseket, melyeket csak suttogva szokás, jó dolog, meg hát mi tagadás, hallatlanul jól is mutat.”

„Jól tette, hogy személyesen elfáradt hozzánk. Ez most igazán jól jött” – közölte velem az ablaknál az illetékes tisztviselő nagyon barátságos hangnemben, majd szinte kópés, de legalábbis igen kedélyes és jóindulatú mosoly kíséretében hozzáfűzte a következőket:

„Szóval jó, hogy eljött. Épp most készültünk levélben fordulni önhöz – de hát ezt most elintézhetjük szóban –, hogy tudassuk önnel azt az ön számára minden bizonnyal örvendetes hírt, miszerint egy bizonyos női kör vagy egyesület megbízásából – ezek a jó szívvel megáldott, emberbaráti szándékoktól vezérelt hölgyek nyilvánvalóan kegyes érzésekkel viseltetnek ön iránt – intézetünk ezer, azaz

                                                                    Egyezer Frankot

írt, no nem az ön számlájának a terhére, ami kétségkívül nem lenne annyira örvendetes, hanem – és ennek már lényegesen jobban fog örülni – jóvá, az ön javára, és ezt a jóváírást ezennel igazoljuk önnek, egyben arra kérjük, szíveskedjék ezt most azonnal tudomásul venni, vagy egyszerűen úgy, hogy fejben tartja, vagy, ha ez önnek nem felel meg, akkor valamilyen más formában. Feltételezzük, hogy önt jólesően érinti ez a bejelentés: mert az igazat megvallva, ön olyan benyomást tesz ránk, mint akinek már-már aggasztóan nagy szüksége van az ilyen finomérzésű széplelkek gondoskodására, ez számunkra napnál világosabb, ez úgyszólván lesír önről, ha szabad így mondanunk. A pénz a mai naptól az ön rendelkezésére áll. Lám, hogy felderült az arca máris. A szeme fénylik, a szája meg, szinte már nevet, pedig talán isten tudja, mióta nem nevetett már, mert az úgynevezett mindennapi gondok, igen, igen, azok a csúf természetű és erőszakosan feltolakvó gondok ezt úgyszólván megtiltották önnek, és mert mindenféle komor gondolatok, vészterhesek és szomorúságosak, felhőzték be a homlokát, és emiatt többnyire csapnivaló hangulatban leledzett ön, már hosszú ideje alkalmasint. Dörzsölje csak a markát örömében, dörzsölje csak, és legyen boldog, hogy néhány nemes és szeretetreméltó és jótékony hölgy, attól a fennkölt gondolattól vezéreltetve, miszerint szépet cselekszik, aki gátak közé szorítja a bánatot, és jót, aki az ínségen enyhít, eszébe vette, hogy egy szegény és kudarcos költőnek (mert ugyebár ön az?) szüksége van a támogatásra. Íme, hát mégiscsak akadt néhány jóakarója, aki kegyes leereszkedéssel megemlékezett önről. Ez egyben bizonyság arra is, hogy nem mindenki megy el közönyösen a sokhelyütt semmibe vett költő léte mellett. Mi ehhez is, ahhoz is gratulálunk önnek.”

„Az adományt, melyet gyöngéd és jóságos tündér-, illetve asszonykezek juttattak nekem, ezt a váratlanul befolyt pénzösszeget – mondtam – szeretném egyelőre az önök gondjaira bízni, ahol a leginkább biztonságban tudhatom, elvégre önök azok, akik rendelkeznek a biztonságos értékmegőrzéshez szükséges tűzálló és tolvajbiztos páncélszekrényekkel, vagyis meg tudják óvni az önöknél elhelyezett értékeket attól, hogy megsemmisüljenek vagy eltűnjenek valami úton-módon. Ezenkívül önök még kamatot is fizetnek ugyebár. Kaphatnék egy átvételi elismervényt? A nagy összegből, gondolom, igény, illetve tetszés szerint kivehetek majd egy-egy kisebb összeget, bármikor, szabadon. Meg szeretném jegyezni, hogy takarékoskodó típus vagyok. Szolid, céltudatos ember módjára fogok gazdálkodni az adománnyal, vagyis roppant körültekintően. A nyájas adományozóknak pedig szép, de megfontolt hangú levélben fogom hálámat leróni, méghozzá, úgy tervezem, már holnap kora reggel, nehogy addig húzzam-halasszam a dolgot, míg végül megfeledkezem róla. Ami pedig azt a feltételezést illeti, aminek ön az imént oly nyíltan hangot adott, miszerint én szegény volnék, nos, ez a feltételezés, meglehet, helyes és bölcs megfigyelésen alapul. Meglehet. Mindazonáltal épp elég, sőt tökéletesen elég, ha én tudom, amit tudok, a saját személyemet illetően ugyanis, ha megengedi, mégiscsak én magam volnék a legtájékozottabb. A látszat, kedves uram, gyakorta csal, és ha már mindenképpen ítéletet akarunk alkotni valakiről, akkor valószínűleg az a leghelyesebb, ha magára az illetőre bízzuk az ítéletalkotást. Nálánál jobban senki sem ismerheti őt, hát még ha olyan ember az illető, aki már rengeteg mindent látott és tapasztalt életében. Igaz, voltak időszakok, amikor magam is ködben bolyongtam, ezerszer meginogtam, zavarodott voltam, és sokszor szörnyen elhagyatottnak éreztem magamat. De azt gondolom: küzdeni nagyszerű dolog. Egy férfi soha nem az örömökre és az élvezetekre büszke. Büszkévé és boldoggá a férfit a lelke mélyén csak a bátran kiállott viszontagságok és a türelemmel viselt szenvedések teszik. Erről azonban nem szívesen beszél az ember, erre nem szeret szót vesztegetni. Melyik derék férfi nem érezte még az életben soha, hogy tehetetlen? Melyik emberi lény mondhatja el magáról, hogy a múló évek során minden reménye, terve, álma csorbítatlan épségben megmaradt? Hol az a lélek, akinek heves vágyai, merész kívánságai, édes és magasztos elképzelései a boldogságról úgy teljesültek, hogy közben szemernyit sem kellett alább adnia belőlük?”

Kiadták, egyenest a kezembe, az ezer frankról szóló nyugtát, úgyhogy a szolid pénzbefektető és folyószámla tulajdonos (nem más, mint én) ajánlhatta magát és távozhatott. A varázslatos módon, szinte a derült égből az ölembe pottyant tőkevagyon fölött érzett szívbéli örömmel siettem ki a szép magas pénztárhelyiségből a szabad levegőre, hogy folytassam a sétát. Annyit hozzátennék és remélhetőleg hozzá is tehetek az eddigiekhez (mivel pillanatnyilag semmi újabb, semmi okosabb nem jut eszembe), hogy a zsebemben ott lapult egy udvarias hangú, csábító meghívás Aebiné asszony részéről. A meghívó kártya arra szólított fel mély tisztelettel, illetőleg arra biztatott, hogy legyek szíves és mindenképpen jelenjek meg pontban fél egykor, szerény ebédre. Szilárdan eltökéltem, hogy a felszólításnak eleget teszek és a megadott időpontban haladéktalanul beállítok majd a szóban forgó nagyra becsült asszonysághoz.

Nyájas olvasó, ahogy így veszed a fáradságot, s e sorok írójával és kiötlőjével gondosan lépést tartva masírozol előre, ki a fényes, barátságos délelőtti világba, cseppet sem sietve, inkább amolyan jólesően kedélyes tempóban, tárgyilagos, sima, megfontolt és nyugodt léptekkel – egyszer csak mindketten odaérünk az előbbiekben már jelzett pékséghez, s ekkor az aranybetűs felirat arra indít bennünket, hogy döbbenten megálljunk és ámulva sajnálkozzunk azon, hogy milyen otromba proccolás folyik itt, valamint ezzel szoros összefüggésben azon, hogy ezt a kedvesen vidékies utcaképet hogy lehet ilyen tragikus módon elcsúfítani.

Spontán kifakadtam: „Tisztességes ember az ilyen arany cégfelirat-barbarizmusok láttán bizonyisten nem tehet mást, mint hogy lelke mélyéig felháborodik, mert az efféle feliratok a leplezetlen önzés, a pénzsóvárság, a maga teljes pőreségében megmutatkozó szörnyűséges lelki eldurvulás bélyegét nyomják a tájra, amelyben állunk. Hát valóban szüksége van egy egyszerű, becsületes pékmesternek arra, hogy úgy parádézzon, ezekkel az ostoba arany meg ezüst hirdetményeivel úgy csillogjon-villogjon a napfényben, akár egy herceg, vagy mint egy cicomázkodó, kétes erkölcsű dáma? Csak gyúrja, süsse a maga kenyerét a mi pékmesterünk azzal a tisztes szerénységgel, amit a józan ész megenged! Micsoda szélhámos világba csöppenünk így, vagy már bele is csöppentünk hovatovább, ha a város, a szomszédság és a közvélemény nemcsak hogy szemet huny afölött, ami mindenfajta jóérzést sért, ellenkezik a józan észről és az udvariasságról alkotott fogalmainkkal, arculcsapása mindannak, amit röviden szépérzéknek és jóravalóságnak szokás nevezni, ha tehát a szűkebb és tágabb környezet nemcsak hogy szemet huny efölött, de fatális módon szemlátomást még meg is dicséri azt, aki ilyen beteges nagyzolásra adja a fejét és ilyen nevetséges rongyrázó-arculatot kölcsönöz magának, amivel már száz méterről (vagy még messzebbről is) szinte beleharsogja a város romlatlanul becsületes levegőjébe: »Ez és ez vagyok. Ennyi és ennyi pénzem van, úgyhogy nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy kellemetlen színben tűnjek fel. Biztos, hogy egy ripők, egy fajankó vagyok, egy izléstelen fickó ezzel az csúf hivalkodásommal; de senki nem tilthatja meg nekem, hogy ripőkösködjem és fajankóskodjam.« Hogy az ilyen messzire csillogó, förtelmesen fénylő aranybetűk valamely elfogadható, tisztességesen igazolt viszonyban, valamiféle egészséges rokoni kapcsolatban állnának – a kenyérrel? Szó sincs róla! Hanem valahol valamikor – ki tudja, mely szegletében, ki tudja, melyik zugában a világnak – felütötte fejét ez a förtelmes nagyzolás és hivalkodás, majd pusztító árhullámként szennyet, szemetet és balgaságot sodorva magával sírni- és szánnivaló módon mindegyre nőtt, dagadt, és lassanként elborítva a világot, magával ragadta az én tisztes pékmesteremet is, hogy eddigi jó ízlését tönkretegye, aláássa vele született erkölcseit. Mit nem adnék érte, a bal karomat vagy a bal lábamat is odaadnám akár, ha ezzel segíthetnék a régi finom és megbízható izlésvilág, a jó öreg megelégedés föltámasztásában, ha visszaadhatnám az országnak és a népnek azt a tisztességet és szerénységet, mely minden becsületes szándékú ember legnagyobb sajnálatára nyilvánvalóan nem csak itt veszett ki, hanem sokfelé, szerte a világban. Pokolba ezzel a nyomorult szenvedéllyel: hogy többnek akarunk látszani, mint amik vagyunk! Valóságos természeti csapás ez, mely háborús veszélyt, halált, nyomort, gyűlölséget és sebeket terjeszt a földön, és mindenre, ami csak létezik, valami átkos álarcot, valami gonosz és csúf ábrázatot erőltet. Egy mesterember az én szememben azért mégsem méltóságos úr, mint ahogy egy egyszerű nő sem méltóságos asszony. De ma mindenki villogni, mindenki kápráztatni akar, újnak, finomnak és szépnek akar látszani, méltóságos úr és méltóságos asszony akar lenni, és ez iszonytató. De egyszer, idővel, talán megint másként lesz minden. Szeretném remélni.”

Úrhatnám viselkedés, illetőleg nagyúri allűrök miatt egyébként nyomban fülön fogom csípni saját magamat is, akárki megláthatja íziben. Hogy miként, ki fog derülni. Bizony nem lenne szép, ha csak másokat kritizálnék kíméletlenül, magammal pedig úgy bánnék, mint a hímes tojással. Az a kritikus, akitől csak ennyi telik, nem érdemli meg a kritikus nevet; az írók dolga nem az, hogy írás címén visszaéléseket kövessenek el. Ez a mondat, remélem, osztatlan elismerést arat, általános megelégedést kelt és heves tetszést vált ki mindenkiből.

Van itt egy munkásokkal teletöltött és munkát is bőségesen adó fémöntöde az úttól balra, amely feltűnően nagy zajjal-robajjal veri fel a táj csendjét. Ezúttal őszintén szégyenkezem, hogy én csak sétálok, miközben lám, annyi más ember nagyban gürcöl és dolgozik. Könnyen lehet persze, hogy később, amikor ők már mind letették a munkát és pihennek, én leszek az, aki gürcölni és dolgozni fog.

„Te – veti oda nekem a biciklinyeregből egy szerelő, bajtársam a 134-es Landwehr-zászlóaljnál  –, te már megint munkaidőben sétálsz, úgy látom, fényes nappal.” Nevetve köszönök neki és készségesen beismerem; igaza van, ha úgy látja, hogy sétálok.

„Látják rajtam, hogy sétálok” – gondoltam magamban és békésen sétáltam tovább, a legkevésbé sem bosszankodva amiatt, hogy rajtakaptak, ami butaság is lett volna.

Ajándékba kapott, világossárga angol öltönyömben ugyanis, töredelmesen megvallom, amolyan parkban sétálgató lordnak, granszenyőrnek vagy márkinak képzeltem magam, jóllehet ez egy kifejezetten szegény környék volt; egyszerű, kedves, szerény és kisszerű, félig falusias, félig elővárosi jellegű, maga a környék is, meg az út is, amin mentem, véletlenül sem az, amire az imént célozni merészeltem valóságtól elrugaszkodó önhittségemben, vagyis park, ráadásul főúri park; nem, ezt most szép csendben vissza is vonom, ez az egész parkszerűség a tájra vonatkoztatva teljességgel légből kapott és abszolút ide nem illő. A zöldben – elszórtan – kisebb-nagyobb üzemek, illetőleg gépesített műhelyek helyezkedtek el. Zsíros, meleg mezőgazdaság vonta itt magához mintegy barátian az örökké kalapáló-kopácsoló, a sok munkától valahogy mindig megtörtnek, soványnak látszó ipart. A domború, puha földútnak dió, cseresznye- és szilvafák adtak bájos, vonzó és hangulatos jelleget. Az út közepén egyhelyütt kutya hevert keresztben. Szerettem ezt az utat, önmagában is szépnek találtam. Egyáltalán: lángoló szeretet fogott el többnyire minden iránt, ami így fokozatosan a szemem elé tárult. Volt egy másik aranyos kis kutyás meg gyerekes jelenet, éspedig a következő: egy böhöm nagy, de abszolút mulatságos és mókás külsejű, amellett teljesen veszélytelennek látszó eb lesett nagy csöndben egy kis vakarcs gyerkőcöt; a kisfiú egy ház lépcsején kuporgott, s igencsak begyulladva attól, hogy a jóindulatú, de azért mégis kissé ijesztő külsejű állat ekkora figyelmet szentel neki, éktelen bőgést rendezett, úgy bömbölt, mint akit nyúznak. Elbűvölt ez a kis szcéna; ám az utcaszínház mindjárt újabb gyermekjelenetettel ajándékozott meg, s ezt, ha lehet, még bűbájosabbnak találtam. Két kis apróság feküdt az út porában, úgy, mintha csak valamelyik közpark gyöpén heverésznének. Az egyik gyerek így szólt a másikhoz: „Pusziljál meg!” Az nyomban teljesítette is a sürgős kérést. „Jó! – mondta ekkor az előbbi. – Most már fölkelhetsz a földről.” Finom puszi nélkül tehát valószínűleg nem engedte volna meg neki azt, amire most engedélyt adott. „Hogy illik ez az ártatlan kis jelenet – állapítottam meg magamban – a ragyogó kék éghez, ahonnan maguk az istenek nevetnek le a boldog, könnyű, tündöklő földre! A gyerekek az ég küldöttei, valamiféle égi burok dereng körülöttük. Aztán ahogy felnőnek, lefoszlik róluk ez az burok, kiesnek a gyerekességből, s fölveszik helyette a felnőttek száraz, számító viselkedését, elsajátítják a felnőttek unalmas nézeteit. Szegény ember gyerekének nyáron az országút a játszótér. Hol is játszhatna másutt, ha egyszer a városi kertek és parkok kapui bezárulnak előtte? Jaj a száguldó automobiloknak!, mert oly lelketlenek és érzéketlenek, hogy egyenesen közibük hajtanak, belegázolva a csöppségek játékába, bele a gyermeki égbe, közben még az ártatlan kis emberpalánták testi épségét is veszélyeztetik. Arra már gondolni sem szeretnék, hogy egy gyereket csakugyan el is gázolhat egy ilyen otromba diadalszekér, mert még esetleg durva kifejezésekre ragadtatnám magam erős felindulásomban, márpedig tudvalévő, hogy durvasággal sokat nem ér el az ember.”

Azoknak, akik ilyen száguldó, porfelleget kavaró automobilokban ülnek, mindig dühös és szigorú arcomat mutatom, nem is érdemelnek jobbat. Olyankor azt hiszik, közúti ellenőr vagy rendőr vagyok civilben, akit magas hatóságok azzal a feladattal bíztak meg, hogy figyelje, ki hogyan vezet, jegyezze meg a száguldó jármű rendszámát és később tegyen feljelentést a szabálysértők ellen. Ilyenkor mindig sötét pillantásokat vetek a kerekekre, magára a járműre, csak a bent ülőkre nem nézek soha, ezeket megvetem, de korántsem személyes, pusztán elvi okokból; egyszerűen nem értem és soha nem is fogom megérteni, mi élvezet lehet abban, hogy valaki folyton csak elszáguld a föld összes szépsége, összes látnivalója és látásra kínálkozó képződménye mellett, mint akit az őrület kerget és nem mer megállni, nehogy rátörjön a kétségbeesés. Való igaz, én a nyugalmat szeretem, és általában is azt, ami nyugvó. Szeretem a takarékosságot, a mértékletességet, és isten látja lelkemet, szívből utálok mindenfajta hajszát és sietséget. Ez az igazság, ennél többet nem is kell mondanom. De ettől még nem fog megszűnni sem az automobilozás, sem a levegőt rontó rossz szag, noha ez utóbbit nyilván senki sem tartja nagy becsben, senki sem imádja. Természetellenes is volna, ha valakinek az orra szeretné és örömmel szippantaná be azt, amit minden rendes emberi orr (persze attól függően, hogy kinek milyen kedve van éppen) időnként egész egyszerűen orrfacsarónak és viszolyogtatónak érez. Erről ennyit, és nehogy zokon vegye bárki. És most sétáljunk csak tovább. Elvégre gyalogszerrel járni mennyei érzés; csodálatos, remek, amellett ősidők óta bevett, egyszerű dolog. Feltéve, hogy van rendes cipőnk vagy csizmánk.

Mélyen tisztelt uraim, pártfogóim és olvasóim!, miután jóindulatúan tudomásul vették és megbocsátották nekem ezt a talán kissé túlságosan is fennkölt és kevélykedő stílust, ugye megengedik, hogy illő módon felhívjam szíves figyelmüket két jelentékeny női személyre, azaz két női figurára vagy szereplőre? Elsőbben, vagyis helyesebben, először is arra a hölgyre, akit én színésznőnek hittem, másodsorban arra a zsenge korú leányra, akiben viszont egy pályakezdő énekesnőt véltem felfedezni. Én ezt a két embert nagyon fontosnak tartom; gondoltam hát, nem árt, ha már most, még mielőtt a valóságban is színre lépnének és szerepelnének, annak rendje-módja szerint bejelentem, illetve bekonferálom őket, szeretném ugyanis, ha mindkét gyönge teremtést megelőzné jelentékeny és dicső híre, hogy majd amikor megjelennek, mindenki azzal a kitüntető figyelmességgel és gondos szeretettel fogadhassa és vehesse szemügyre őket, ami szerény véleményem szerint két ilyen lényt úgyszólván szükségképpen megillet. Mert hiszen aztán fél egy körül a szerző úr, fáradságos erőfeszítései jutalmául, immár ismeretes módon Aebiné asszony palazzójában vagy házában fog ebédelni, étkezni és dőzsölni. Addig azonban még tekintélyes útszakaszt kell maga mögött hagynia és meg kell írnia még jónéhány sort. De hát jól tudjuk, hogy a szerző legalább annyira szeret sétálni, mint írni; igazság szerint egy árnyalattal talán még jobban is.

Egy mesésen takaros és csinos ház előtt észrevettem egy nőt, ott ült egy padon, közvetlenül az út mellett, s alighogy megpillantottam, mindjárt meg is szólítottam nagy merészen, s a lehető legillendőbb és legudvariasabb nyelvi fordulatokkal a következőket adtam elő:

„Bocsásson meg asszonyom, amiért nekem, egy vadidegennek, az ön láttán buzgón az ajkamra tolakszik az a bizonyára vakmerőnek tűnő kérdés, hogy nem volt-e ön azelőtt színésznő netán? Ön ugyanis teljesen úgy néz ki, mint egy hajdanában bálványozott nagy színésznő, a közönség egykori dédelgetett kedvence. Nyilván csodálkozik, és teljes joggal, ezen az elképesztő, mi több, arcátlan merészségen, hogy menet közben egyszer csak megszólítom és mindjárt meg is kérdezem magát; de hát magának olyan szép az arca, olyan tetszetős, olyan takaros, és hadd tegyem hozzá, olyan érdekes a kinézete, olyan szép, előkelő, kiváló teremtés benyomását kelti, olyan egyenes, büszke és nyugodt tekintettel néz maga elé, néz énrám, egyáltalán a világba, hogy hiába próbáltam erőt venni magamon, nem tudtam úgy elmenni maga mellett, hogy ne mondjak magának valami kedveset és hízelgőt, valami olyasmit, amit remélhetőleg nem fog rossznéven venni, ámbár tartok tőle, hogy könnyelműségemért büntetést és megvetést érdemlek. Amint megláttam, mindjárt az jutott eszembe: a hölgy biztos, hogy színésznő volt valamikor, és most itt ül kinn, ezen az egyszerű, de azért szép utcán, ez előtt a csinos kis bolt előtt, mint ennek a csinos kis boltnak, én úgy képzelem, a tulajdonosa. Lehet, hogy még soha nem fordult elő önnel, hogy így leszólította volna valaki. Elmondjam, mi vitt rá, hogy bizalmas beszélgetést kezdeményezzek önnel a nyílt utcán? Elmondom: az ön kedves és egyben bájos külleme, az ön elragadó megjelenése, az ön nyugalma, finom lénye; az, hogy ön, előrehaladott kora ellenére is, ha szabad így mondanom, ilyen kiválóan és jól tartja magát – ez bátorított fel. Meg aztán olyan szép ez a mai nap, olyan derűs, olyan szabad; ez is olyan boldoggá tett, olyan vidámságot lobbantott bennem, hogy ebben a széles nagy jókedvemben talán kissé túl sokat is engedtem meg magamnak egy ismeretlen hölggyel szemben. Mosolyog! Ezek szerint egyáltalán nem neheztel, egyáltalán nem mérges rám ezért a fesztelen társalgásért. Szerintem, ha fogalmazhatok így, nagyszerű, sőt remek dolog, ha két ismeretlen ember időnként felszabadultan és ártatlanul el tud beszélgetni egymással, elvégre ezért van nekünk, földlakóknak, akik ezen az űrben tévelygő, rejtélyes és fura bolygón élünk, ezért van nekünk szájunk és nyelvünk, ezért van meg bennünk a beszéd képessége, ami már magában is gyönyörűséges és szerfölött különös valami. Mindenesetre, amint megláttam, ön mindjárt megtetszett nekem, szívből, igazán; de most hadd kérjek elnézést öntől tisztelettel, egyben hadd biztosítsam róla, hogy ön a leghevesebb hódolatot ébreszti bennem. Ha őszintén bevallom; nagyon boldog vagyok, hogy találkoztam magával, meg fog rám haragudni érte?”

„Dehogyis. Örülök neki – mondta vidáman a szép hölgy. – De ami a feltevését illeti, csalódást kell okoznom önnek. Én soha nem voltam színésznő.”

Őszinte válasza arra indított, hogy elmondjam: „Én, nem olyan rég, rideg, szomorú, szűkös körülmények közül, lelki betegen, a semminél is kevesebb hittel, bizalommal és bizakodással, mindenfajta szép remény nélkül érkeztem ide, erre a vidékre, elidegenedve és elvadulva a világtól, sőt még önmagamtól is. Rögeszmés szorongás és gyanakvás kerített hatalmába, kísérte minden léptemet. Csúf és nemtelen előítéleteim aztán fokozatosan eloszlottak. Itt ismét nyugodtabban és szabadabban lélegezhettem; jobb, melegszívűbb, boldogabb ember lett belőlem megint. Láttam, hogy lassanként megszűnnek a lelkemet betöltő félelmek; a szívemet elöntő szomorúság és üresség, és a reménytelenség idővel derűs megelégedésbe csapott át, és valami szivet melengetően élénk együttérzésbe; hogy egyáltalán lehet ilyesmit érezni, azt itt tanultam meg újból. Halott voltam, és most úgy érzem, mintha valaki fölemelt és megtámogatott volna. Pedig azt hittem, itt sok-sok csúnyasággal, ridegséggel és nyugtalanító dologgal fogok találkozni, és lám, ehelyett kedvességre és jóságra bukkanok, és csupa olyasmivel találkozom, ami nekem megnyugvást hoz, ami bennem bizalmat kelt és ami engem jólesően érint.

„Annál jobb” – mondta nyájas arccal és nyájas hangon a nő.

Úgy éreztem, eljött a pillanat, mikor be kell fejeznem az eléggé rámenősen elindított társalgást, és odébb kell állnom; így aztán mélyen meghajolva, vagyis igencsak körültekintő s épp ezért bízvást választékosnak nevezhető udvariassággal elköszöntem a nőtől, akiről azt hittem, hogy színésznő, de aki – miután maga látta szükségesnek cáfolni e feltételezést – most már egyáltalán nem volt az, se híres, se nagy, se semmilyen színésznő; szóval elbúcsúztam tőle, s mintha mi sem történt volna, békésen ballagtam tovább.

Egy szerény kérdés: Elképzelhető, hogy egy zöld fákkal övezett, bájos kalaposüzlet iránt feltűnő érdeklődés, avagy némi tetszés jó esetben is csak gyéren nyilvánul meg?Nincs okom, hogy az ellenkezőjét higgyem, ezért most szíves megértésükre apellálva mély tisztelettel közhírré teszem: ahogy így mentem, meneteltem előre minden utak legszebbikén, egyszer csak eléggé idétlen, mondhatni, kamaszosan harsány örömkiáltás szakadt ki egy torokból, melyről magam sem gondoltam volna róla, hogy ilyen vagy ehhez hasonló rikoltásokra képes. Hogy mi volt az a gyönyörűség, az a hallatlan újdonság, amit megláttam és felfedeztem? Ejnye, hát mi lett volna? Épp az imént említett bűbájos kalaposüzlet és divatszalon. Párizs és Pétervár, Bukarest és Milánó, London és Berlin képe incselkedett és barátkozott velem, hogy lenyűgözzön és elbűvöljön mindazzal, ami elegáns, léha és fővárosi. Csakhogy a fő- és világvárosokban nincsenek enyhet adó zöld fák, nincsenek nyájas mezők, nincs a sok-sok finom kedves levél, s nem utolsósorban az az isteni virágillat sincs; és épp ez az ékesség, épp ez a jótékony hatás, aminek azok híjával vannak, az itt mind megvolt. Megálltam, és álldogálás közben csöndesen meg is fogadtam magamban: „Mindezt, úgy éljek, rövidesen bele fogom írni valamilyen prózába vagy inkább prózai fantáziába, és azt a címet fogom neki adni: A séta. Főleg ez a női kalapüzlet, ez nem hiányozhat belőle, semmi esetre sem. Mert ha ez kimaradna, írásom minden bizonnyal szegényebb lenne, híján valami olyan fenséges festői bájnak, ami semmi mással nem pótolható. De én rajta leszek, hogy ez a fogyatékosság elő ne állhasson, mindenképpen meg fogom találni a módját, hogy ezt valamiképpen elkerüljem.” A temérdek toll, szalag, művirág és műgyümölcs, mely elborította a bohókás kalapokat, ugyanolyan vonzó, ugyanolyan meghitten otthonos hatást tett rám szinte, mint maga a természet, mely úgy foglalta keretbe e mesterséges színeket és fantasztikus divatformákat, s a maga természetes zöldjével és természetes színeivel oly gyöngéden ölelte körül, mintha a kalaposüzlet egy aranyos kis festmény volna csupán. Itt, mint már az előbb is pedzettem, erősen számítok rá, hogy az olvasó finom érzékkel követni tud majd. Mindamellett őszintén rettegek minden olvasótól. Nyomorult dolog az ilyesmit bevallani, de ez a gyávaság tökéletesen érthető. Eddig még minden merészebb tollú szerző ugyanígy volt ezzel.

Istenem, milyen izgató, milyen bájos, milyen elragadó húsboltot pillantottam meg, lombok takarásában, úgyszintén; ó az a rózsaszín árukínálat, azok a sertés-, marha- és borjúhúsok! A hentes bent ügyködött a boltban, ahol a vevők is álltak. Azt hiszem, ez a hentesáru üzlet éppúgy megérdemel egy örömteli rikkantást, mint a kalapos bolt. Harmadikként – halkan – egy szatócsboltot említenék. A különféle vendéglőkhöz csak később jutok el, ám érzésem szerint még így is túl korán. A kocsmákkal sose kezdheti nappal elég későn az ember, elvégre jól tudjuk, milyen következményekkel jár az ilyesmi, illetve ezt ki-ki maga tudja a legjobban, sajnos. Még a legerényesebb férfiú sem vonhatja kétségbe, hogy bizonyos erénytelenségeken soha nem leszünk úrrá teljesen. De szerencsére mindnyájan emberek vagyunk, így aztán könnyen találunk magunknak mentséget. Hivatkozhatunk egyszerűen a szervezet gyöngeségére.

Most megint szükségem van némi tájékozódásra. Fölteszem: nekem is ugyanolyan jól sikerül majd a hadrendbe állítás, illetve az erők átcsoportosítása, mint akármely vezénylő tábornoknak, aki – miután neki teljes áttekintése van a helyzetről – úgy kombinál, hogy az összes véletlent és visszavágást is eleve beleszövi – engedtessék meg, hogy ezt a kifejezést használjam – zseniális számításainak hálójába. A szorgos újságolvasó, aki nap mint nap találkozhat ilyesmivel a napilapok hasábjain, bizonyára felfigyelt már ilyen kifejezésekre, mint: „oldalcsapás”. Az utóbbi időben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a hadművészet és a hadvezetés majd’ olyan nehéz és türelempróbáló tevékenység, mint az írásművészet, és fordítva. Akárcsak a tábornokok, az írók is hosszas előkészületeket tesznek, mielőtt támadásba lendülni és csatába bocsátkozni merészelnének, vagyis mielőtt piacra dobnának egy olyan könyvet avagy fércművet, amely provokálóan hat és olykor hatalmas ellentámadásokra ingerel roppant mód. A könyvek előcsalogatják a kritikákat, ezek pedig sokszor oly dühödten vagdalkozóak, hogy valósággal miszlikbe aprítják a könyvet, a szerzőt pedig végső elkeseredésbe taszítják!

Ugye nem kelt megütközést, ha elárulom: mindeme – reményeim szerint kecsesen pontos – sorokat a német birodalmi bíróságokon használatos tollal írom. Innen a sorok tömörsége, kifejezőereje és helyenkénti élessége, úgyhogy ezen ne is csodálkozzék senki a továbbiakban.

De mikor jutok végre hozzá a megérdemelt lakomához Aebiné asszonynál? Ez bizony eltart még egy ideig, tartok tőle. Addig még jónéhány tekintélyes akadályt kell eltakarítani az útból. Az étvágy, az már réges rég megvolna, bőségesen.

Ahogy így mentem az úton, jobbfajta csavargó, vagabund vagy naplopó módjára, el mindenféle elégedetten nyújtózó zöldséggel teleültetett és teliduggatott kertek mellett, virágok és virágillat mellett, gyümölcsfák, babkarók és futóbabok mellett, szépen szárba szökkent gabonafélék, úgymint rozs, árpa és búza mellett, el egy fával és gyaluforgáccsal teli fatelep mellett, el a dús fű, egy takarosan csobogó ér, vízfolyás vagy patak mellett, mindenféle ember, például kofálkodó kedves parasztasszonyok mellett szépen el, egy ünnepi játék-zászlókkal vagy örömzászlókkal fellobogózott egyesületi székház, továbbá más jó szándékú és hasznos dolgok mellett, egy különösen szép és kedves tündér-almafácska mellett, és a jó ég tudja mi minden egyéb mellett, például eperbokrok és epervirágok, jobban mondva, a már érett eprek mellett ahogy így jól nevelten haladtam el, s közben mindenféle gondolat foglalkoztatott erősen, többé-kevésbé szép és kellemes gondolatok, ahogy ez már séta közben lenni szokott, mikor az ember agyában egyre-másra villannak fel az ötletek és ötlenek föl villámként a felismerések – ezeket mind gondosan fel kell majd dolgozni –, egyszer csak egy ember, akarom mondani, egy rém, egy szörny közeledett felém, szinte teljes sötétségbe borítva a ragyogóan fénylő utat, egy tagbaszakadt hórihorgas alak, akit nagyon is jól ismertem sajnos, egy fölöttébb fura fickó, nevezetesen az óriás

                                                                   Tomzack.

Bárhol másutt, bármelyik másik úton el tudtam volna képzelni, hogy felbukkanhat, csak éppen itt, ezen a kedves puha falusi úton nem. Gyászos és hátborzongató megjelenése, tragikus és rettenetes lénye rémületet keltett bennem, eltakart minden szép, jó és derűs kilátást, elvette minden vidámságomat és örömömet. Tomzack! Ugye, kedves olvasó, már e név csengése is rémisztő és mélabús dolgokat juttat az ember eszébe? „Mért üldözöl? Mi szükség rá, hogy így útközben hirtelen elébem toppanj, te boldogtalan?” – kiáltottam oda neki. De Tomzack nem felelt. Csak nézett, azazhogy lenézett rám a magasból; mert hosszúságra és termetre jócskán felülmúlt engem. Olyan voltam mellette, akár egy törpe vagy egy kisgyerek. Könnyűszerrel eltaposhatott vagy szétlapíthatott volna. Ó, tudtam én, kicsoda Tomzack. Ő az, akinek soha nincs nyugta. Aki örökké nyugtalanul jár-kel a világban. Aki soha nem alszik vetett ágyban, aki nem lakhat lakályos, otthonos házban. Aki mindenütt otthon van és nincs otthon sehol. Tomzacknak nincs hazája, nem illetik meg polgárjogok egyetlen országban sem. Tomzack hazátlan és boldogtalan; arra ítéltetett, hogy szeretet nélkül, emberi örömök nélkül éljen. Nincs senki, aki iránt részvétre tudna gyúlni, de ugyanígy az ő élete és hányódása sem ébreszt részvétet senkiben. Tomzack szemében múlt, jelen, jövő ugyanaz a léttelen pusztaság, az élet pedig túl csekély, túl kicsi, túl szűkös. Nincs semmi e földön, ami neki bármit is jelentene, de ugyanígy ő sem jelent senkinek semmit. Tomzack nagy szeméből túlvilági s egyben alvilági bánat fénye csapott ki. Fáradt, renyhe mozdulataiból mondhatatlan fájdalom sütött. Tomzack nem volt se holt, se eleven, se öreg, se fiatal. Százezer évesnek láttam, de úgy rémlett, neki az idők végezetéig élnie kell, csak azért, hogy ne lehessen eleven az idők végezetéig. Tomzack minden pillanatban meghalt, mégse tudott meghalni soha. Neki sehol a földkerekségen nem jutott sír, amire virágot vihettek volna. Kikerültem az óriást, közben ezt dünnyögtem magamban: „Ég veled, Tomzack barátom, egyszer se búsulj!”

Nem törődtem tovább a fantommal, a sajnálatraméltó kolosszussal vagy emberfelettivé nőtt emberrel, semmi kedvem nem volt hozzá. Faképnél hagytam hát, és a lágy, meleg levegőn továbblépdelve, próbálván elhessegetni közben azt a borús benyomást, amit ez az idegenszerű férfialak vagy inkább gigász tett rám, egy fenyvesbe értem; mosolygós, bájos, szinte kópésan huncut út tekergett végig az erdőn, nagy gyönyörűséggel követtem. Az utat csakúgy, mint az erdei talajt, vastag tűlevélszőnyeg borította. Az erdőben akkora csend volt, amilyen csak egy boldog ember lelkében lehet, vagy egy palotában, egy elvarázsolt és mély álomba merült mesebeli kastélyban, mondjuk, a Csipkerózsikáéban, ahol már hosszú évszázadok óta mindenki hallgat és az igazak álmát alussza. Még beljebb hatoltam, aranyhajú hercegnek képzelvén magam, talpig páncélban, fegyverben; kissé megszépítve ezzel a valót, de hát istenem! Olyan ünnepélyesség honolt az erdőben, hogy az ünnepélyes és fennkölt képzetek szinte önkéntelenül hatalmukba kerítették az érzékeny sétálót. Ó, milyen boldog voltam a jóleső erdei csönd és nyugalom éreztén! Kintről időnként némi gyönge lárma behatolt ugyan ebbe a kellemetes világonkívüliségbe, e vonzó félhomályba; egy ütés, egy fütty, vagy valami más zörej, de ez a távoli hanghatás csak fokozta a belül uralkodó nesztelenséget, mely igen-igen kedvemre való volt; csak úgy szívtam magamba, valósággal ittam és szürcsöltem. És mind e nagy némaság és csend közepette itt-ott egy-egy madár hallatta vidám trilláját kedves-szent rejtekéből. Ahogy így álltam és füleltem, egyszer csak megrohant valami mondhatatlan világérzés és ezzel együtt valami – a lélekből szinte erőszakkal feltörő – nagy-nagy hálaérzet. A fenyők szálegyenes oszlopok módjára álltak ott, abban a tágas puha rengetegben semmi, de semmi nem moccant, és mégis: mintha mindenféle hallhatatlan hangok csendültek és zendültek volna körös-körben. Világ-előtti hangok érkeztek, nem tudom honnan, a fülemhez. „Ó, ha már mindenképpen meg kell lennie, szeretném, ha így halnék meg, ha így lenne végem. Ennek az emléke még a sírban is boldoggá tenne, boldoggá, és oly hálássá, amitől még holtomban is megelevenednék: akkor hálát mondhatnék az élvezetekért, az örömökért, az elragadtatásokért; hálát, amiért élhettem, és örülhetnék annak, hogy örülhettem.” Halk szélzúgás hallatszott a magasból, a fenyők csúcsáról süvített alá. „Itt szeretni, itt csókolni isteni lehet” – gondoltam. A finom talajon már maga a lépkedés is élvezetté vált, a békesség forró fohászokat gyújtott az érző lélekben. „Jó lehet itt halottnak lenni, jó lehet észrevétlen elhantolva feküdni a hűvös erdei földben. Ó, bárcsak érezhetnénk, bárcsak élvezhetnénk a halált a halálban! Hátha így lesz. Egy békés nyughely az erdőben, az csodás lenne! Talán hallanám a madarak énekét és az erdőzúgást fölöttem. Szeretném, ha ez megadatna nekem.” A tölgyek törzse közt bevetődött egy fényoszlop; fenséges látvány volt, ahogy a fény sugárnyalábja így bezúdul az erdőbe, mely az én szememben már csak zöld temetőnek, bárha kedvemre valónak rémlett. Nemsokára kiértem ismét a szabadba, ki az életbe, a világosságra.

Most egy vendéglő következne, illetve bukkanna fel, méghozzá roppant finom, vonzó, sőt behízelgően vonzó hely, annak az erdőnek, amelyből épp az imént jöttem ki, majdnem a szélén, nagyszerű, árnyas kerthelyiséggel. A vendéglő vagy fogadó kertje egy bájos dombon terülne el. Közvetlenül a kert szomszédságában mesterségesen emelt külön kilátóhely emelkedne, amit itt rondellának hívnak. Ezen el lehetne álldogálni és hosszasan gyönyörködni a pompás kilátásban. Egy pohár sör vagy bor sem jönne rosszul. De az, aki itt sétál, még időben észbe kap. Tisztázza magában: ez a mostani kirándulás, nem mondhatni, hogy olyan nagyon megerőltető volna. Felmászni a hegyekbe, az tényleg fáradságos lenne. De a hegyek messze vannak tőle, ott sejlenek a távolban, ragyogó kékes párába burkolózva. És hogy kegyetlen vagy pogány szomjúság gyötörné, őszintén szólva ezt sem állíthatja. Eddig aránylag kis távolságokat hagyott csak maga mögött. Nagy útról, komoly gyalogtúráról ez esetben amúgy sincs szó. Ez csak amolyan könnyed kis sétálás, amolyan finom kis körjárat, nem holmi erőltetett menet. Akkor viszont helyesebben, egyszersmind értelmesebben teszi, ha lemond az élvet és felüdülést kínáló házba való belépésről, és szépen továbbáll. E nemes elhatározást és nagy jellemerőt nyilván minden komolyabb olvasó nagy tetszéssel honorálja, illetve nyugtázza majd. – Nem ragadtam meg az alkalmat egy órával ezelőtt, hogy bejelentsek egy ifjú énekesnőt? Most fog fellépni.

Éspedig egy földszinti ablakban.

Az erdei kerülőt követően, ahogy visszatértem ismét a főútra, egyszer csak mit hallok...

De megálljunk! A tisztesség azt kívánja, hogy itt tartsunk egy kis szünetet. Azok az írók, akik értik a mesterségüket, gazdálkodnak az erejükkel. Egyáltalán nem bánják, ha időnként letehetik a tollat. A folytonos írás legalább úgy ki tudja meríteni az embert, mint a kubikolás.

Nos, a földszinti ablakból, mondhatom, a legbájosabb, legfrissebb nép- és operaének hangjai csendültek meglepett fülembe, amolyan reggeli zenei csemege vagy délelőtti koncert gyanánt, ráadásul ingyen és bérmentve. Egy fiatal lány – szinte még iskolás, de már szép sudár, karcsú teremtés – állt ott a szegényes elővárosi ablaknál világos színű ruhában, és ami ennek a kislánynak a torkából kiáradt a szabadba és felszállt a kéklő égbe, az egyszerűen elragadó volt. Kellemesebb meglepetést elképzelni sem lehetett, ezért a nem várt ének hangjaitól elbűvölten megálltam oldalt, nehogy megzavarjam az énekesnőt s ezzel mindjárt meg is fosszam a hallgatóságot az élvezettől. A dal, amit a kislány énekelt, úgy tűnt, a daloknak ama boldog és kedves fajtájából való; a hangok úgy csengtek-bongtak, mint az ifjonti, ártatlan élet- és szerelmi boldogság maga; hószín örömszárnyakon angyalokként szárnyaltak föl az égbe, hogy mindjárt alá is zuhanjanak és mosolyogva halálukat leljék. Olyan volt ez, mint amikor valaki bánatába hal bele, abba talán, hogy az öröme túl törékenynek bizonyult, mert túláradó boldogsággal élt és szeretett, de mert gazdagabbnak és szebbnek képzelte az életet, mint amilyen, nem tudta élni, s ebbe roppant bele; mintha ez az életelképzelés, ez a szeretet- és boldogságvágytól túlfűtött, törékeny életgondolat valamiképpen a saját féktelenségén bukott, illetve tört volna meg. Amint a lány – a maga bájosan egyszerű, mégis érzelemgazdag éneklésével – végzett az olvatag Mozart- vagy pásztorlány-dallal, odaléptem hozzá, üdvözöltem, kértem, engedje meg, hadd gratuláljak szép hangjához, majd köszönetet mondtam a szokatlanul lélekteli előadásért. A kis énekművésznő, aki úgy festett, akár egy őzike vagy antilop leány képében, ámulva-kérdőn tekintett rám szép, barna szemével. Nagyon finom, törékeny arca volt, megnyerően és illemtudón mosolygott. „Ha kegyed ezt a szép, fiatal, gazdag hangot – mondtam neki – jól karban tudja tartani és megfelelő óvatossággal képezni tudja, amihez persze a mások hozzáértésére is szükség van, nemcsak a kegyedére, akkor kegyed előtt ragyogó jövő és fényes pályafutás áll; én ugyanis, nyíltan és őszintén megvallom, a jövő nagy operaénekesnőjét látom kegyedben! Látszik kegyeden, hogy okos teremtés, hogy lágy és hajlékony alkat, sőt, ha feltevésem nem csal, kegyed nincs híján bizonyos lelki merészségnek sem. Kegyedben van tűz és a szíve láthatóan nemes; ezt mindjárt hallottam a dalból, amit olyan szépen és igazán jól adott elő. Kegyed tehetséges, sőt: kétségkívül zseniális! Higgye el, semmi formális vagy valótlan nincs abban, amit itt kegyednek előadok. Nekem az a fontos, hogy a lelkére kössem: ha már ilyen adottsággal áldotta meg a sors, vigyázzon rá, nehogy rossz irányt vegyen a tehetsége, nehogy elaprózza vagy könnyelműen elfecsérelje értelmetlen dolgokra. Egyelőre csak annyit mondhatok kegyednek – de ezt őszintén ki merem jelenteni –, hogy rendkívül szépen énekel és hogy ez igenis nagyon komoly dolog. Mit akarok ezzel mondani? Nem keveset. Mindenekelőtt arra biztatnám kegyedet, hogy énekeljen mindennap egy kicsivel többet. Gyakoroljon és énekeljen szép, bölcs mértéktartással. Kegyednél senki sem tudhatja jobban, mekkora a terjedelmet fog át az a kincs, amelynek birtokában van, ez egészen biztos. Énekesi teljesítménye máris nagyfokú természetességről, egy öntudatlan élőlény eleven életének bőséges summázatáról, gazdag poézisről és emberségről tanúskodik. Azt hiszem, azért is mondhatom kegyednek, illetve azért is biztosíthatom róla, hogy kegyedből a szó minden értelmében igazi énekesnő válik majd, mert úgy vélem: kegyed olyasvalaki, akinek a lényéből fakad az ének, olyasvalaki, aki igazán csak akkor él és akkor örül az életnek, amikor énekelni kezd, a benne lévő összes életkedvet úgy ömlesztve át az éneklés művészetébe, hogy az, ami fontos benne, emberileg és személyesen, az, ami benne lélekkel és megértéssel teli, az mind felemelkedik a magasabbrendű szféra, az eszményi felé. Egy szép énekben, mintegy összesűrítve vagy összepréselve, mindig benne van egy sereg tapasztalás, érzelem és érzés, megvan benne a lefojtott élet és a megindult lélek minden robbanásra kész ereje, és az a nő, aki így énekel, ha élni tud az alkalommal és már feljutott azon a létrán, melynek fokait a véletlenek jelentik, a zeneművészet egén ragyogva lelkek sokaságát indíthatja meg, nagy gazdagságra tehet szert, viharos és lelkes tetszésnyilvánításokra ragadtathatja a közönséget, királyok és királynők őszinte csodálatát és szeretetét vívhatja ki magának.”

 A lány végig komoly arccal, ámulva hallgatta hozzá intézett szavaimat, habár én inkább csak a magam gyönyörűségére szónokoltam, hisz a kicsike aligha érthette vagy méltányolhatta, amit mondtam, ahhoz ő még nem volt eléggé érett.

Messziről már látom is azt a vasúti átjárót, amin majd át kell mennem; egyelőre azonban még nem tartok ott; addig még, ezt feltétlenül tudniok kell, lesz néhány halaszthatatlan tennivalóm, amire sort kell kerítenem, és ehhez legalább két-három helyen kell majd komissióznom. Ezekről a komissióimról igyekszem majd a maga idejében minél részletesebb és minél pontosabb beszámolót adni. Kegyes engedelmükkel annyit már most elmondanék: a minap arra jártamban bejelentkeztem egy elegáns úridivat szalonban vagy férfi szabóságnál egy új öltöny felpróbálása, illetve az ezzel járó esetleges alakítás végett. Másodszor: jelenésem van a városházán, vagy másképpen, a polgármesteri hivatalban holmi súlyos adók lerovása ügyében. Harmadszor: el kell mennem a postára, bedobni egy igencsak említésre méltó levelet. Látják, milyen sok elintéznivaló vár rám, mennyire tele van ez a látszatra csak amolyan kedélyes-ráérősnek tűnő séta gyakorlati teendőkkel; így hát, bízom benne, lesznek olyan jók és megbocsátják nekem a késleltetéseket, tudomásul veszik a késedelmeskedéseket, jóváhagyják a hosszas vitákat egyes hivatásuknak élő emberekkel és tisztviselő hivatalosságokkal, sőt, nemcsak hogy jóváhagyják, de mint afféle szórakoztató adalékot vagy segédanyagot talán még örömmel is üdvözlik majd ezeket. Az ebből adódó hosszadalmasságokért és terjedelmességekért illő módon már előre is szíves elnézésüket kérem. Volt valaha is olyan vidéki vagy fővárosi író, aki ennyire félénk és ennyire udvarias lett volna az olvasókörével szemben? Kötve hiszem, így hát teljesen nyugodt lelkiismerettel haladok tovább az elbeszélésben és a csevegésben, és jelentem a következőt:

Te jóságos ég, legfőbb ideje, hogy elugorjak Aebiné asszonyhoz diner-re, szóval megebédelni. Ebben a pillanatban lesz éppen fél egy. Szerencsére itt lakik a hölgy, egészen közel. Csak becsusszanok, besiklok az ajtón, mint egy angolna, és máris benn vagyok ebben az odúban, ami olyan, mint egy menedékhely, amit szerencsétlen éhezők és lecsúszott egzisztenciák számára tartanak fönn.

                                                                   Aebiné asszony

a lehető legkedvesebben fogadott. Igaz, remek volt az időzítés; pontban fél egykor állítottam be. Tudjuk, hogy az ember milyen ritkán remekel. Mihelyt betoppanni látott, Aebiné széles-bájosan elmosolyodott. Lefegyverző, szinte elbűvölő szívélyességgel nyújtotta helyes kis kacsóját, átvezetett az ebédlőbe és felkért, foglaljak helyet. Kérésének, mondanom sem kell, a lehető legnagyobb élvezettel és teljes elfogulatlansággal tettem eleget. Minden nevetséges körülményeskedést mellőzve, fesztelenül és ártatlanul hozzáláttam az evéshez, méghozzá jó derekasan, mert ekkor még halovány sejtelmem sem volt róla, mi vár rám. Szóval derekasan nekiláttam, bátran vettem és ettem. Az efféle bátorság persze nem követel különösebb önmegtagadást az embertől. Mindazonáltal némileg csodálkozva vettem észre, hogy Aebiné asszony egyfolytában szinte áhítattal figyel. Ez már némiképp feltűnő is volt. Nyilván nagy élmény lehet neki ezt figyelni, gondoltam, ahogy a falatokért nyúlok és sorra bekapom őket. Szokatlan volt, hogy így néz, meg is lepett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Közben próbáltam csevegésre, társalgásra bírni, Aebiné azonban elhárította kezdeményezésemet, mondván, hogy ő szíves-örömest eltekint mindenfajta társalgástól. Rendhagyó válasza meghökkentett, mi több, félelmet és szorongást keltett bennem. Aebiné hovatovább kezdett megijeszteni. Mikor aztán abba akartam hagyni a hús nyiszatolását és a falatok bekapkodását, mert már világosan éreztem, hogy jóllaktam, az asszonyság szinte egy anya gyöngédségével, de olyan hangon, melybe már-már némi rosszallás is vegyült, így szólt: „Hiszen ön alig evett valamit. Várjon csak, mindjárt levágok magának egy jó vastag szeletet.” Bár ekkor már borsódzott a hátam, bátorkodtam közbevetni, még mindig udvariasan és jól nevelten; én elsősorban azért jöttem ide, hogy tanúbizonyságot tegyek róla, milyen szellemes társalgó vagyok. Mire Aebiné asszony elbűvölő mosoly kíséretében megjegyezte, hogy szerinte erre igazán semmi szükség. „Én már egy falatot sem bírok enni” – közöltem bágyadt, elhaló hangon. Már szinte fuldokoltam, úgy tele voltam, és a félelemtől kivert a veríték. Aebiné ekkor kijelentette: „Nem tudom elfogadni, hogy abba akarja hagyni a hús nyiszatolását és a falatok bekapkodását, azt pedig végképp nem hiszem, hogy csakugyan jóllakott. Biztos, hogy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy már szinte fuldoklik, úgy tele van. Kötelességem azt gondolni, hogy mindezt csak udvariasságból mondja. Mint mondottam, szíves-örömest eltekintek mindenfajta szellemes csevegéstől. Ön, biztosra veszem, legeslegelsősorban azért jött ide, hogy bebizonyítsa és megmutassa nekem, mekkora étvágya van és milyen nagy evő. Ebbéli meggyőződésemet, ne féljen, soha semmi szín alatt nem fogom elárulni senkinek. Szépen kérem tehát, legyen jó kisfiú és törődjön bele abba, ami úgyis elkerülhetetlen. Mert biztosíthatom róla, nincs más választása: ettől az asztaltól addig föl nem kelhet, amíg az utolsó falatig meg nem eszi és le nem nyeli azt, amit már eddig is leszeltem önnek és azt is, amit majd ezután fogok leszelni. Tartok tőle, hogy önnek vége, menthetetlenül. Tudja meg, vannak olyan háziasszonyok, akik addig unszolják vendégeiket, hogy csak egyenek és vegyenek, amíg szegény vendégek fel nem fordulnak. Szomorú, siralmas sors vár önre; de ön ezt vitézül állni fogja. Mindannyiunk életében eljön a nap, amikor meg kell hoznunk valamilyen nagy áldozatot. Fogadjon szót és egyen. Szót fogadni jó. Mit számít az, hogy közben belepusztul? Itt ez a finom, nagy ínyencfalat, ezt még biztos el fogja tüntetni a kedvemért, tudom. Bátorság, drága barátom! Egy kis merészség időnként mindnyájunknak elkél. Ugyan mit érünk, ha csak a saját szándékunk mellett tartunk ki mindig? Szedje össze minden lelkierejét, és kényszerítse magát, hogy valami igazán nagyot tudjon teljesíteni, hogy el tudja viselni a legnehezebbet, ki tudja állni a legkegyetlenebb megpróbáltatást. Nem is hiszi, micsoda gyönyörűség nekem végignézni, hogy addig eszik, amíg el nem veszti az eszméletét. El sem tudja képzelni, mennyire bosszantana, ha ezt el akarná kerülni valahogy. De ugye, nem fogja? Ugye hogy venni és falni fog, még akkor is, ha már pukkadásig jóllakott?”

„Rettenetes némber, mit képzel maga rólam?” – üvöltöttem, hirtelen felpattanva az asztaltól, mint aki hanyatt-homlok el akar rohanni. Aebiné azonban visszatartott. Hangosan, szívből fölkacagott, és bevallotta, hogy csak meg akart tréfálni engem, ugyan már ne vegyem zokon tőle. „Csak meg akartam mutatni magának, hogy csinál egynémely háziasszony, akikből csak úgy csöpög a kedvesség a vendég iránt.”

Mondanom sem kell, erre már én is elnevettem magamat. Be kell vallanom, nagyon is tetszett nekem, hogy Aebiné asszony ilyen huncutságokat művel. Aebiné azt szerette volna, ha egész délután ott maradok a közelében, s mintha kissé el is vesztette volna az önuralmát, amikor közöltem vele, hogy ez sajnos lehetetlen, nem szolgálhatok tovább a társaságommal, ugyanis el kell intéznem némely fontos ügyeket, melyek nem tűrnek tovább halasztást. Mondhatom, roppant hízelgő volt hallanom Aebiné erőteljes sajnálkozását amiatt, hogy alig jöttem, máris mennem kell, és el is akarok menni. Megkérdezte: csakugyan olyan sürgős a dolog, hogy mindenképpen muszáj elszakadnom és elszelelnem tőle? Mire én letettem a nagyesküt, mondván: egy ilyen kellemes helyről, no és egy ilyen vonzó és tiszteletreméltó személyiségtől, mint ő, ha akarnék, se tudnék ily szélsebesen eltávozni, ha nem a legégetőbben sürgős ügyek szólítanának. E szavakkal búcsút is vettem tőle.

Most egy megátalkodott, makrancos, tudása – s nem kétséges, mesterinek hitt tudása – csalhatatlanságáról minden tekintetben meggyőződött, saját értékével és teljesítőképességével tökéletesen eltelt, a maga vélt igazában konok és megingathatatlan szabómestert vagy férfidivat kereskedőt kellett sarokba szorítani, megingatni, térdre kényszeríteni és jobb belátásra téríteni. A szabómesteri szilárdság megingatása olybá tekintendő, mint a legnehezebb, legkeservesebb feladatok egyike, már belevágni is nagy merészség, és ha az ember véghez akarja vinni kockázatos elhatározását, akkor roppant elszántnak kell lennie. Amúgy örökös félelemben vagyok, ha szabókkal akad dolgom, attól meg kifejezetten rettegek, hogy mit kell majd tőlük hallanom; ezért a gyászos beismerésért cseppet sem szégyellem magam; ilyen helyen mindig van mitől tartani, vagyis tökéletesen érhető a félelem. Lélekben most is valami rosszra voltam elkészülve, ha ugyan nem a legrosszabbra és a legborzasztóbbra, igyekeztem hát jó előre felvértezni magam a roppant veszedelmesnek igérkező támadó hadműveletre, olyan tulajdonságokat halmozva fel magamban, mint bátorság, dacosság, olyan érzéseket, mint harag, felháborodás, megvetés, sőt halálos megvetés; bíztam benne, hogy e kétségkívül igen értékes fegyverek birtokában majd a siker és a győzelem reményében szállhatok szembe a szabó őszinteségnek álcázott, metszően gúnyos iróniájával. Mégsem így alakult; ám erről egyelőre most nem mondanék többet, már csak azért sem, mert előbb még fel kell adnom egy levelet. Épp most döntöttem el ugyanis, hogy először a postára megyek, aztán a szabóhoz, és csak azután fizetem be az adókat. Egyébként a posta ízléses épülete pont ott volt az orrom előtt; vidáman besétáltam, kértem az illetékes postatisztviselőtől egy bélyeget, és felragasztottam a borítékra. Amíg a levelet lassan a ládába csúsztattam, még egyszer gondosan mérlegeltem és átfutottam gondolatban a benne foglaltakat. Jól emlékeztem a tartalmára, a következőképp hangzott:

                                                         Nagy tiszteletet váró uram!

E sajátságos megszólításból annyi, gondolom, máris kiviláglik, hogy levélíró teljesen józanul tekint Önre. Tudom, hogy én hiába várnék tiszteletet Öntől és az Önhöz hasonlóktól, mert Ön és az Önhöz hasonlók akkora véleménnyel vannak magukról, hogy soha nem veszik észre magukat, nemhogy a magamfajtát tekintetbe vennék. Pontosan tudom, hogy Ön is azok közé tartozik, akik nagyra vannak magukkal, mert tapintatlanok és udvariatlanok, akik hatalmasnak képzelik magukat, mert protekciót élveznek, és azt hiszik magukról, hogy bölcsek, mert időnként ez a szó jut éppen eszükbe, hogy „bölcs”. Az olyanok, mint Ön, nem átallnak kegyetlenül, pimaszul, gorombán és erőszakosan elbánni a szegényekkel, a védtelenekkel. Az olyanok, mint Ön, oly rendkívül okosak, hogy azt gondolják, nekik kell mindenütt az élen állniuk, nekik kell minden fontos pozíciót elfoglalniuk, és nekik a nap minden szakában diadalmaskodniuk. Az olyanok, mint Ön, nem veszik észre, hogy ez mekkora ostobaság, hogy ilyen nemcsak hogy nincs, mert nem lehet, de nem is kívánatos. Az olyanok, mint Ön, szünet nélkül proccolnak, és bármikor hajlandók buzgón kiszolgálni a brutalitást. Az olyanok, mint Ön, roppant bátrak abban, hogy gondosan kerülnek mindenfajta igazi bátorságot, tudják ugyanis, hogy ez kockázatos, mert ha igazán bátor valaki, abból bizony kára is származhat, továbbá bátrak abban, hogy állandóan félresöprik a jót és a szépet, s ebben hihetetlenül nagy kedvüket lelik, és rendkívüli buzgalmat tanúsítanak. Az olyanok, mint Ön, nem tisztelik sem a kort, sem az érdemet, sem a munkát, utóbbit aztán végképp nem. Az olyanok, mint Ön, csak a pénzt becsülik, és ez a pénz iránti kizárólagos tisztelet megakadályozza, hogy bármi mást nagyra becsüljenek. Aki becsületesen dolgozik és serényen fáradozik, azt az olyanok, mint Ön, kimondottan szamárnak tartják. Ebben nem tévedek; pontosan tudom, hogy igazam van. Szemébe merem mondani Önnek, hogy Ön visszaél a hivatalával, elvégre ha valaki, hát Ön igazán jól tudja, milyen bonyodalmakat okozna és mennyi kellemetlenséggel járna, ha a körmére találnának koppintani; egyelőre ugyan nem érhetnek fel Önhöz támadások, Ön élvezi felettesei kegyét és kedvező feltételek közepette trónol a posztján; de azért Ön kétségkívül érzi, hogy helyzete milyen bizonytalan. Ön visszaél mások bizalmával, soha nem tartja meg a szavát, gondolkodás nélkül becsmérli azokat, akikkel érintkezik, rongálja a tekintélyüket; amikor azt játssza, hogy valakivel jót tesz, valójában könyörtelenül kizsákmányolja az illetőt, Ön elárulja a hivatalt, megrágalmazza, aki Önnek jó szívvel szolgál; Ön felettébb ingatag kedélyű, megbízhatatlan, és olyan tulajdonságokat árul el, melyeket egy nőnek könnyedén elnéz az ember, de egy férfinak soha. Bocsásson meg, de ki merem mondani: Ön nagyon gyönge jellem. Ezek után engedje meg, hogy őszintén biztosítsam róla; ajánlatosnak tartom, hogy a jövőben munka ügyben soha többé ne legyen szerencsém Önhöz, ami azért elvárható mértékű és – oly fokon, ami kijár – abszolút meg is adott tisztelet egy olyan ember részéről, akit az a kitüntetés, valamint az a, persze szerény öröm ért, hogy megismerhette Önt.

Most már szinte bántam, hogy ezt a magányos bozótharcosra emlékeztető levelet (már-már ilyen színben tűnt fel előttem utólag) a posta pártfogására és kézbesítésére bíztam; mert akinek ilyen eszményi módon hadat üzentem, kellően dühös és keserű hangon bejelentve diplomáciai, illetve gazdasági kapcsolataink megszüntetését, az nem akárki volt, hanem egy befolyásos vezető személyiség. De most már útjára engedtem a viszályt szító levelet, így hát azzal vigasztaltam magam: ez az ember vagy ez a nagy tiszteletet váró úr lehet, hogy el se fogja olvasni üzenetemet, mert az első két-három szó is elég lesz ízelítőnek ahhoz, hogy torkig legyen az olvasmánnyal, és az izzó düh-ömlenyt vélhetően – anélkül, hogy sok időt vagy energiát pazarolna rá – a nemszeretem küldeményeket elnyelő és azoknak szállást adó papírkosárba hajítsa. „Meg aztán az ilyesmit fél vagy akár negyed év leforgása alatt is általában természetszerűleg elfelejtik”, vontam le filozofálgatva a végkövetkeztetést, s bátran masíroztam a szabóhoz.

Az vidáman, a legnyugodtabbnak látszó lelkiismerettel üldögélt mindenféle jó illatú anyagokkal és anyagmaradékokkal teleszórt és telezsúfolt bájos kis műhelyében vagy divatszalonjában. Az idillt kalitkában lármázó madár tette teljessé, meg egy huncutképű, de szorgalmas inas, aki derekasan szabogatott. Amint észrevett, vendégét tisztességesen üdvözlendő, Dünn szabómester úr fölemelkedett ülőhelyéről, ahol éppen buzgón őckölt. „Uraságod a cégem által szoros határidőre, kész kivitelben szállítandó és uraságodnak minden bizonnyal kifogástalanul álló öltönye miatt jött” – mondta, közben kezet nyújtott, már-már kissé túlságosan is bajtársiasnak tűnő mozdulattal, ami azonban engem egy cseppet sem gátolt meg abban, hogy jó erősen megrázzam a kezét. „Azért jövök – feleltem –, hogy rettenthetetlenül és bizakodva álljak elébe a próbának, de azért van bennem némi aggodalom is.”

Dünn úr minden aggodalmamat fölöslegesnek nyilvánítva kijelentette, ő garantálja, hogy az öltöny remekül fog állni, valamint hogy a szabás tökéletes, azzal átkísért egy kisebb helyiségbe, ahonnan ki is vonult rögtön. Eközben újólag garanciát vállalt és ismételten esküdözött; ez valahogy nem tetszett nekem. Hamar megvoltam a próbával, és ugyanilyen hamar meglett a vele szorosan, a lehető legbensőségesebben összefonódó csalódás is. Próbálván legyűrni egy bosszús felfortyanást, indulatos és erélyes hangos kiszóltam Dünn úrnak. Ő megjelent, s ekkor teljesen higgadt, egyszersmind fensőbbségesen elégedetlenkedő hangon arcába vágtam a megsemmisítő verdiktet: „Gondoltam, hogy ez lesz!”

„Drágalátos uram, ne izgassa föl magát! Mire jó az?”

Eléggé keservesen nyögtem ki: „Nagyon is bőségesen van rá okom, hogy fölizgassam magam és vigasztalan legyek. Ezért hát ne csitítson engem, az ilyen megjegyzéseket tartsa meg magának, mert ezek egyáltalán nem idevalók, és ha lehet, inkább ne próbáljon megnyugtatni engem; mert amit ön egy kifogástalan öltöny készítése címén művelt, az a legnagyobb mértékben nyugtalanító. Minden ezzel kapcsolatban táplált enyhe vagy súlyos aggodalmam beigazolódott, a legszörnyűbb sejtelmeim is valóra váltak. Hogyan merészel garanciát vállalni ön arra nézvést, hogy a fazon és a szabás kifogástalan, honnan veszi a bátorságot és milyen alapon jelenti ki nekem, hogy a szakmája mestere ön, amikor egy csipetnyi tisztesség, egy szemernyi őszinteség és egy csepp figyelem is elég volna ahhoz, hogy minden további nélkül elismerje, milyen iszonyatos pechem van, merthogy az ön becses és kiváló cége által nekem szállítandó kifogástalan öltöny tökéletesen el van fuserálva!”

„Ezt a kifejezést, hogy »el van fuserálva« kötelező érvénnyel kikérem magamnak.”

„Megpróbálok uralkodni magamon, Dünn úr.”

„Köszönöm, szívből örülök, hogy ilyen kellemes elhatározásra jutott.”

„Akkor engedelmével megkérném, szíveskedjék ezen az öltönyön, mely az imént gondosan megejtett próba során egy csomó hibát, fogyatékosságot és tökéletlenséget árult el, jelentős átalakításokat eszközölni.”

„Annak nincs akadálya.”

„Az elégedetlenség, a bosszúság, és az a szomorúság, amit érzek, arra késztet, hogy megmondjam önnek, ön jócskán feldühített.”

„Esküszöm uraságodnak, sajnálom.”

„Hiába esküdözik ön, mennyire sajnálja, hogy így feldühített és ilyen szörnyűségesen rossz hangulatba döntött, ettől még az öltöny ugyanolyan csapnivaló marad. Én ennek az öltönynek semmiféle elismeréssel nem vagyok hajlandó adózni. Mi több, már a puszta feltételezését is erélyesen visszautasítom annak, hogy ezért a fércműért bármilyen elismerés járna. Szó sem lehet róla, hogy ebben a mostani állapotában tetszene vagy netán elfogadnám. Ami a zakót illeti: határozottan az az érzésem, hogy púpost csinál belőlem, vagyis elcsúfít. Márpedig én, ezt itt és most kijelenthetem, semmi szín alatt nem fogok beleegyezni abba, hogy holmi torzszülötté változtassanak. Ellenkezőleg: minden porcikámmal tiltakozom a test ilyetén gonosz felpuklizása és eléktelenítése ellen. A ujjak hosszban annyira túlméretezettek, hogy az már aggasztó. A mellény pedig – ráadásul szembeszökő és kirívó módon – olyan látszatot, illetve olyan kellemetlen benyomást kelt, mintha viselője pocakos volna. A nadrág vagy pantalló egyszerűen förtelmes. A nadrág szabása vagy vonala őszinte irtózattal tölt el. Ahol valamelyest bőnek kellene lennie, ott ez a nyomorult, ostoba és nevetséges alkotmány zsibbasztóan szűknek bizonyul, ahol pedig szűknek kéne lennie, ott a bőnél is bővebb. Mindent egybevéve, Dünn úr, az ön művében nincs semmi fantázia, az ön teljesítménye, Dünn úr, az intelligencia hiányáról tanúskodik. Van ebben az öltönyben valami nevetségesen kisszerű, valami szánalomra méltóan házias, valami idétlenül tétova jelleg. Készítője a legjobb akarattal sem sorolható a lendületes alkatok közé. Hogy valamiben ennyire ne mutatkozzék meg egy fikarcnyi tehetség sem, az igazán sajnálatos.”

Dünn úrnak volt képe ezt mondani nekem: „Nem értem a felháborodását és soha semmi nem is késztethet arra, hogy megértsem. Uraságod súlyos szemrehányásai, melyekkel azt hiszi, jogosan illet, számomra egytől-egyig felfoghatatlanok, és nagyon valószínű, hogy azok is maradnak most már mindörökre. Az öltöny nagyon is jól áll. Nincs olyan ember a földön, aki ennek az ellenkezőjét el tudná hitetni velem. Itt és most kijelenthetem: abbeli meggyőződésem, miszerint az öltöny hallatlanul előnyös külsőt kölcsönöz uraságodnak, megingathatatlan. Van néhány kitüntető sajátossága és jellegzetessége, ezeket uraságod rövid időn belül meg fogja szokni. Magas rangú állami tisztviselők rendelik meg nálam szerfölött becses szükségletüket; bírósági elnök urak szintúgy méltóztatnak dolgoztatni nálam. Uraságod érje be teljesítőképességem e bizonyára csattanós bizonyítékával! Mindenféle hóbortos kívánságokat és elképzeléseket nem tudok elfogadni, holmi arcátlan követelőzésnek pedig Dünn szabómester semmi esetre sem enged. Az én ügyességemmel és rátermettségemmel uraságodnál előkelőbb és jobban szituált urak is meg voltak elégedve már, minden szempontból. Ez a célzás alkalmasint lefegyverzően hat uraságodra.”

Megértvén, hogy ezzel az emberrel semmire se megyek, s belátván, hogy a vehemens – talán túlzottan is vehemens – roham, amit az imént indítottam, fájdalmas és szégyenletes vereségbe torkollt, visszavontam csapataimat a szerencsétlen kimenetelű ütközetből, s beszüntetvén a harcot, megszégyenülten elkullogtam. Így ért véget vakmerő kalandom a szabóval. Nem nézvén útközben se jobbra, se balra, egyenest a városháza pénzügyi osztályára siettem, közelebbről az adóügyi csoporthoz az adó végett; hanem itt egy vaskos tévedésről kell beszámolnom.

Ezúttal ugyanis – de ez csak most utólag rémlik föl bennem – nem fizetésről volt szó, csupán a tekintetes adóügyi bizottság elnökével való szóbeli megbeszélésről, illetőleg az ő jelenlétében történő ünnepélyes nyilatkozattételről valami levonás vagy járulék miatt. Ne vegyék zokon tévedésemet, hallgassák jóindulatúan, amit ez ügyben mondandó vagyok. S amiként az állhatatos és megingathatatlan Dünn szabómester megígérte és garantálta, hogy az öltöny kifogástalan lesz, ugyanúgy megígérem és garantálom én is, hogy az adónyilatkozattal kapcsolatos beszámolóm éppoly egzakt és részletes lesz, mint amilyen rövid és tömör.

Rögtön a szóban forgó sármos jelenet sűrűjébe ugrom: „Engedje meg, hogy elmondjam önnek – fordultam keresetlen őszinteséggel az adószakértőhöz avagy magas beosztású adótisztviselőhöz, aki teljes hatósági figyelmét nekem szentelte, hogy kellő alapossággal követni tudja az általam adott tájékoztatást –, nekem mint szegény írónak, tollforgatónak vagy betűvetőnek nagyon bizonytalan a jövedelmem. Vagyongyarapodásnak az én esetemben természetesen nyomát se lelni vagy látni. Ezt nagy sajnálatomra kénytelen vagyok megállapítani, anélkül hogy kétségbeesnék vagy zokogni kezdenék e siralmas tény miatt. Nyomorúságosan tengődöm, ahogy mondani szokás. Luxusra nem telik, ezt első ránézésre láthatja rajtam. A kosztot, amin élek, úgy lehet jellemezni: elégséges, bár szűkös. Önnek nyilván megfordult a fejében, hogy én több helyről rendszeres jövedelmet húzok, s azt hiszi, csak rajtam múlik, mikor csapolom meg ezeket a pénzügyi forrásokat. Nos, ezzel a hiedelemmel és az erre alapozott feltételezésekkel kénytelen vagyok udvariasan bár, de a leghatározottabban szembehelyezkedni, s egyúttal kimondani a meztelen igazságot, mely egyszerűen hangzik, de annál velősebben: semmiféle gazdagság nem dörgölőzik hozzám, viszont mindenféle szegénység terhe rajtam csüng: ezt legyen szíves és jegyezze föl. Nincs egy ünneplő ruhám, amiben vasárnap kimehetnék az utcára. Szerény, takarékos életvitelemmel egy mezei pocokra hasonlítok. Egy verébnek több esélye van rá, hogy jó módba jusson, mint jelen adófizetőnek és nyilatkozattevőnek. Olyan könyveket írtam, melyek sajnos nem tetszenek a közönségnek, s ennek következményei szívszorítóak. Egy pillanatig sem kétlem, hogy ön fel tudja fogni, mit jelent ez, következésképp megérti pénzügyi helyzetemet. Polgári hivatalt nem viselek, ennélfogva polgári tekintélyem sincs. Az ilyen emberrel szemben, amilyen én vagyok, a társadalomnak, úgy tűnik, semmiféle kötelezettségei nincsenek. Ha van is eleven érdeklődés a szépirodalom iránt, az szerfölött gyéren nyilvánul meg. De ami még ennél is kártékonyabb, az a kritika kíméletlensége. Azt hiszik, akárkinek jogában áll megsemmisítő kritikát gyakorolni, illetve lesújtó bírálatot mondani a magunkfajta műveiről. Ez ugyanolyan ártalmas, akár egy szűk cipő, és erőteljesen meggátolja az embert abban, hogy akármilyen szerény fokon is, de valamiféle jólétet alakítson ki magának. Akadnak persze pártfogók, jótét urak és kegyes hölgyek, akik időnként nemeslelkű támogatásban részesítenek, egy ilyen adomány azonban nem jövedelem, a szórványos támogatás nem vagyon. Az eddig elsorolt, s remélhetőleg meggyőző, nem csupán beszédes okokra hivatkozva azzal a kérelemmel fordulnék önhöz, mélyen tisztelt uram, hogy attól a bizonyos adóemeléstől, amiről előzetesen értesített, szíveskedjék eltekinteni. Egyúttal megkérném arra is – sőt, mindjárt könyörögve kérném –, hogy ha egy mód van rá, becsülje olyan alacsonyra a fizetőképességemet, amilyen alacsonyra egyáltalán lehetséges.”

„De hát önt folyton sétálni látják!” – jegyezte meg az adómegállapító avagy taxátor úr.

„Nekem a sétálás létszükséglet – feleltem. – Sétálnom kell ahhoz, hogy felélénküljek, hogy fenntartsam a kapcsolatot a külvilággal. Ha nem érezném az élet eleven lüktetését, egy betűt nem tudnék leírni többet, egy árva költeményt se tudnék létrehozni versben vagy prózában. Sétálás nélkül halott lennék, és befellegzene a hivatásomnak, amit pedig szenvedélyesen szeretek. Ha nem sétálnék, ha nem venném a világ híreit, beszámolni sem tudnék többé miről, a legapróbb cikkecskét sem tudnám megírni, nem is szólva egy hosszabb novelláról. Sétálás nélkül végtére is nem volna mit megfigyelnem, nem volna mit tanulmányoznom. Egy ilyen okos, gyors felfogású ember, mint ön, egy szempillantás alatt meg kell, hogy értse és nyilván meg is érti ezt. Egy kiadós séta során ezernyi használható ötlet jut eszembe. Ha folyton otthon kuksolnék, annak az lenne a vége, hogy siralmasan lezüllenék és kiszikkadnék. A sétálás nemcsak hogy egészséges számomra, de segít is nekem, nemcsak hogy jó dolog, még hasznos is. Minden séta szakmai támogatást jelent, ugyanakkor engem személy szerint mulattat és szórakoztat is; felüdülést hoz, vigaszt nyújt, örömet szerez, kimondott élvezet nekem, egyúttal megvan az a tulajdonsága is, hogy további alkotásra sarkall és ösztönöz, kisebb-nagyobb jelentőségű témák sokaságát kínálva anyagul, ezeket később odahaza szorgosan-buzgón mind fel is dolgozom. Egy séta mindig tele van látni- és éreznivaló fontos jelenségekkel. Csak úgy nyüzsögnek a különféle képződmények, életre kelt költemények, varázslatok és természeti szépségek a takaros sétákon, ha még oly rövidek is ezek. Természet- és országismeret tárul fel vonzó és kellemes módon a figyelmes sétáló érzékei és szeme előtt, persze ehhez az kell, hogy ne lesütött, hanem nyitott szemmel és zavartalan pillantással járjon a világban, már amennyiben óhajtja, hogy a séta fölfedje előtte gyönyörűséges értelmét és a benne megnyilatkozó derűs, magasztos eszmeiséget. Gondolja meg, micsoda lelki elsivárosodás, micsoda siralmas bukás lenne a költő osztályrésze, ha az anyai, atyai és gyermeki Természet nem frissítené fel őt minduntalan a jó és a szép forrásával. Gondolja meg, micsoda óriási jelentőséggel bír a költő számára újra meg újra az a lecke, az a szentséges, színarany tanítás, amit játszi könnyedséggel szívhat magába odakint a szabadban. Sétálás és a természet vele együtt járó szemlélése nélkül, az ilyenkor kapott kedves szavú és intelmekben bővelkedő oktatás nélkül jóformán elveszettnek érzem magamat és csakugyan az is vagyok. Aki sétál, annak minden apró élő dolgot fölötte nagy figyelemmel és szeretettel kell szemügyre vennie és tanulmányoznia; legyen az egy gyerek, egy kutya, egy szúnyog, egy lepke, egy veréb, egy hernyó, egy virág, egy ember, egy ház, egy fa, egy sövény, egy csiga, egy egér, egy felhő, egy hegy, egy falevél, vagy egy szerencsétlen eldobott papírfoszlány, egy irkalap letépett darabja, amire, ki tudja, tán épp az első ákombákomait rajzolta egy kedves jó kisiskolás. A legmagasabbrendű és a legalacsonyabbrendű, a legkomolyabb és a legmulatságosabb dolgok a sétáló szemében mind egyformán értékesek, egyformán kedvesek és szépek. Ha az ember sétálni megy, semmiféle érzékenykedő önimádatot vagy sértődékenységet nem vihet magával. Körültekintő pillantását minden önérdektől és önzéstől mentesen kell végigjártatnia és végigsiklatnia mindenen; állandóan képesnek kell lennie arra, hogy elmerüljön a dolgok nézésében és észlelésében, hogy csakis ezekben merüljön el, félretéve saját egyéni sirámait, semmibe véve és elfelejtve szükséget, hiányt, nélkülözést, valahogy úgy, mint a derék, harcedzett katona, aki boldogan szolgálja az ügyet és kész akár az életét is áldozni érte. Máskülönben csak fél figyelemmel sétál, lélekben csak félig van ott, az pedig fabatkát sem ér. A sétálónak minden pillanatban képesnek kell lennie a részvétre, az együttérzésre és a lelkesedésre, és remélhetőleg képes is rá. Fel kell tudnia emelkedni a szárnyaló elragadtatás magasába, valamint alá kell tudnia ereszkedni és alá kell tudnia szállni a merőben hétköznapi és kis dolgok világába, és ő vélhetőleg ezt is meg tudja tenni. Ám az, hogy belévesztheti magát a különféle tárgyakba, hogy hű odaadása révén feloldódhat bennük, hogy mindenfajta jelenség és dolog iránt buzgó szeretetet táplálhat, cserébe mindezért boldoggá teszik őt, mint ahogy általában minden kötelességtudó embert boldoggá tesz, és bensőleg gazdagít az, ha teljesíti a kötelességét. A lélek, az odaadás és a hűség érzése csordultig töltik boldogsággal és messze a saját személye fölé emelik, messze a fölé a jelentéktelen külsejű sétáló fölé, akiről épp elégszer gondolnak rosszat, aki már amúgy is haszontalan csavargó és tekergő hírében áll. Sokrétű tanulmányai gazdagítják, jókedvre derítik, megenyhítik és megnemesítik a sétálót, és – bármilyen valószínűtlenül hangzik is ez – amit ilyenkor művel, az időnként már az egzakt tudomány határait súrolja, holott ilyet aztán végképp nem feltételezne róla senki, hisz benne mindenki csak a léha semmittevőt látja. Tudja, milyen szívós és kitartó munkát végzek én ilyenkor fejben? Hogy sokszor épp akkor vagyok a legjobb értelemben tevékeny, amikor kívülről úgy fest a dolog, mintha csak dologtalanul őgyelegnék a zöldben vagy szórakozottan bámulnám az eget, hanyagul, álmodozva és tunyán, igen rossz benyomást keltve, mint valami megrögzött naplopó, mint holmi léha és felelőtlen alak? Rejtélyes úton-módon mindenféle ragyogó ötletek és ihlető sétasugallatok lopóznak a sétáló után, aki nem tehet mást, mint hogy járás közben megáll és fülelni kezd, mert már oly erővel záporoznak rá ezek a furcsa észleletek, már úgy igézetébe ejti ez a bűvös szellemi erő, hogy az az érzése támad, mintha a föld nyílna meg káprázó költőszeme és megzavart gondolkodói tekintete előtt, és őt mindenestül mindjárt el is akarná nyelni. Minden vér kiszalad a fejéből, máskor oly élénk keze-lába szinte megdermed. Táj és emberek, hangok és színek, arcok és személyek, felhők és napsugár mind úgy keringenek körülötte, mint eleven tartalmuktól megfosztott üres sémák, s ő kóvályogva kérdi: »Hol vagyok?« Ég és föld összefolyik és egymásba roskad, villámokat lövellő, csillogva kavargó-hullámzó, határozatlan formájú ködképződménnyé alakul; megszűnik minden rend, kezdetét veszi a káosz. A létezése alapjaiban megrendített sétáló próbálja megőrizni ép eszét, ami nem kis erőfeszítésébe kerül, de végül sikerül neki, s ekkor újult bizakodással sétál tovább. Ön teljeséggel elképzelhetetlennek tartja, hogy egy ilyen laza, türelmes séta közben óriásokkal hoz össze a sors? Vagy az a megtiszteltetés ér, hogy professzorokkal futok össze? Vagy, hogy arra jártamban könyvkereskedőkkel és banktisztviselőkkel érintkezem? Hogy fiatal pályakezdő énekesnőkkel és volt színésznőkkel elegyedek szóba? Hogy szellemes hölgyeknél költöm el az ebédet, erdőkön csatangolok végig, veszélyes tartalmú leveleket adok postára, és ádáz harcokat vívok alattomosan gúnyolódó szabómesterekkel? Megtörténhet pedig mindez, sőt, azt hiszem, valóban meg is történt. A sétáló lépten-nyomon valami érdekességgel, valami elgondolkodtató vagy elképesztő dologgal találkozik; nagy ostobaság volna részéről, ha ezt a szellemi hozadékot nem venné figyelembe vagy netán eltaszítaná magától; de hát nem taszítja el; sőt örömmel fogad minden ilyen furcsa, sajátos jelenséget, igyekszik megbarátkozni, testvéries viszonyba kerülni velük, hisz valósággal elragadtatásba ejtik; határozott külsővel bíró, jellemvonásokban bővelkedő testekké faragja őket, műveltséget és lelket lehel beléjük, amiként a maguk részéről ők is lelkesítik és művelik őt. Egyszóval én ezzel a mindennapos gondolkodással, töprengéssel, tépelődéssel, morfondírozással, elmélkedéssel, költéssel, vizsgálódással, érdeklődéssel és sétálgatással ugyanolyan keservesen keresem a kenyeremet, mint akárki más. Lehet, hogy amikor a legmulatságosabb képet vágom, akkor nagyon is komoly és lelkiismeretes vagyok, és mikor úgy látszik, mintha csak amolyan rajongó széplélek volnék, akkor vagyok igazán megbízható mesterember! Remélem, hogy tisztes törekvéseimről adott részletes felvilágosításom meggyőzi, és teljes mértékben meg is nyugtatja önt.”

„Rendben! – mondta a hivatalnok, majd hozzáfűzte: – Az ön kérelmét, márminthogy az adóját a lehető legalacsonyabb összegben állapítsuk meg, tüzetesebben meg fogjuk vizsgálni. Az erről szóló elutasító vagy jóváhagyó határozatot a közeli jövőben kézhez fogja kapni. Köszönjük, hogy volt szíves és tájékoztatott bennünket valós helyzetéről és önszorgalomból tett őszinte kijelentéseivel elősegítette munkánkat. Egyelőre végeztünk, ön távozhat, folytathatja a sétáját.”

Miután engedélyt kaptam a távozásra, boldogan siettem tovább és csakhamar ismét kinn voltam a szabadban, ahol is elkapott és magával ragadott a szabadság mámora. Annyi vitézül kiállott kaland, annyi többé vagy éppen kevésbé diadalmasan leküzdött akadály után, íme, most végre odaérek a már réges-rég bejelentett és jó előre beharangozott vasúti átjáróhoz! Nos, itt egy kicsit meg kellett állnom és szépen meg kellett várnom, míg a vonat méltóztatik feltűnni, majd nagy kegyesen, annak rendje-módja szerint elrobogni. Mindenféle népek, a legkülönfélébb korú és karakterű férfiak és nők ácsorogtak és vártak a sorompónál velem együtt. A forgalmista – testes, derék asszonyság – szoborrá merevedve állt a posztján, közben alaposan végigmustrált bennünket, akik körülötte álltunk és várakoztunk. A tovaszáguldó vonatszerelvény tömve volt katonákkal. Az ablakból fürtökben lógó, a hőn szeretett, drága haza szolgálatának szentelt és annak védelmére rendelt katonák, ez az egész utazó katonaiskola egyfelől, és a semmirekellő civil közönség másfelől, kölcsönösen szívélyes és hazafias integetéssel üdvözölték egymást. A lelkes hangulat, mely a karlengetés nyomán támadt, végiggyűrűzött a sokaságon. Majd fölemelkedett a sorompó, én is, a többiek is mind békés nyugalommal haladtunk tovább. Ettől fogva, bármilyen volt is, ezerszer szebbnek láttam a környéket, mint annak előtte. A séta kezdett egyre szebbé, egyre gazdagabbá, egyre nagyszerűbbé válni. Nekem úgy rémlett, mintha itt a vasúti átkelőnél érte volna el a tetőpontját vagy mintha itt lett volna az egésznek a középpontja, s innentől már enyhén lefelé lejtene végig. Már itt megéreztem, hogy szelíden bár, de estébe fog hajlani mindjárt. Valami szívettépően gyönyörűséges aranyfüst, valamiféle édes, mélabús varázs lengett be mindent, mintha egy isten fensége áradna szét csöndesen. „Milyen mennyeien szép itt most”, állapítottam meg magamban. A törékeny táj, azok a kedves szerény rétek, kertek és házak szemembe könnyeket csaló, igézetesen szép búcsúdalként hatottak rám. Ősi siratóénekek szólaltak meg halkan, mindenfelől a szegénynép szenvedése zúgott felém. A múlt dicső szellemei tűntek fel elragadó alakban és öltözékben, könnyedén suhogva és mégis hatalmasan, a jó öreg országút kedves szalagja égszínkék, fehér és arany fényben tündökölt. Akár a festmények égből alászálló angyalai, megindultság és lelkesültség repdesett az aranyba vont és rózsaszínbe játszó kis szegényházak fölé, melyeket gyöngéden öleltek körül és foglaltak keretbe a nap sugarai. Szegénység és szeretet kéz a kézben járt és lebegett ebben az ezüstös-aranyos párában. Ekkor úgy rémlett, mintha valaki, akit szeretek, a nevemen szólítana, vagy mintha megcsókolna és vigasztalna valaki. Maga a mindenható Isten, a mi kegyelmes Urunk lépett az útra, hogy megdicsőítse és mennyeien széppé varázsolja. Mindenféle látomások és képzelgések kerítettek hatalmukba, elhitetvén velem, hogy Jézus Krisztus valóban föltámadott, és most itt jár az emberek között, itt járkál ezen a kedves vidéken. A házak, a kertek és az emberek zenei hangokká változtak, minden szemlélhető tárgy lélekkel telt meg és gyöngédséggel. Lelkek finom ezüstfátyla, ködpárája úszott mindenfelé, s terült rá mindenekre. Kiáradt a világlélek; minden bánatom, minden csalódásom az emberekben, minden rossz és fájdalmas emlékem úgy elszállt, mintha most már soha többé nem is akarna visszatérni. Végigfutottak előttem korábbi sétáim; de végül mindent felülmúlt bennem az az érzés, amit a szerény jelen csodás képe keltett. A jövő elhalványult, szertefoszlott a múlt. A pillanat izzásában és virulásában magam is felizzottam és kivirultam. A közeli és messzi távolokból csupa jó és nagyszerű dolog tűnt elém fenséges mozdulattal, boldogságot és gazdagságot hozón, ezüstösen ragyogva. Én viszont, aki e szépséges vidéken álltam, csakis róla fantáziáltam már, semmi egyébről. Minden addigi fantáziám, értelmét és jelentőségét vesztve, semmivé porladt. Ott volt közvetlenül előttem az egész föld a maga gazdagságával, én azonban csak a legcsekélyebbre és a legszerényebbre figyeltem, csak erre volt szemem. Az ég hol felemelkedett, hol lehajolt hozzám szeretetteljes mozdulattal. Már minden csak bennem zajlott, mintha egy belső világban sétáltam volna; minden külső dolog álomnak tűnt, minden, amit addig értettem, érthetetlenné vált. A felszínen járva alázuhantam a mélybe, és e mesés mélységben azonnal felismertem a jót. Amit megértünk és szeretünk, az bennünket is ért és szeret. Már nem önmagam voltam, valaki más, de valahogy épp ettől váltam mégis igazán önmagammá. A szeretet fényének jóleső világosságában felfogni vagy megsejteni véltem, hogy talán a belső ember az egyetlen, aki igazán létezik. Belém markolt a felismerés: „Hová lennénk mi árva emberek, ha nem lenne Föld? Miben lehetne részünk, ha ezt a szépet és jót nélkülöznénk? És hová lennék én a derék, hű Föld nélkül? Itt van mindenem, másutt nem lenne semmim.”

Amit láttam, egyszerre volt kicsi és szegény, nagyszerű és jelentékeny, amilyen szerény, olyan bájos, amilyen közeli, olyan jóleső, amilyen kedves, olyan szívmelengető. Mintha két kedélyes szomszéd állna a napon, két eleven alak, úgy állt ott két ház egymás közelében. Mindkettőben nagy örömem telt, ráadásul egyik öröm a másik után ért. Szárnyas jókedv repdesett a levegőben, mely lágy volt és meghitt, s szinte remegett a visszafojtott gyönyörűségtől. A két csinos küllemű kis ház egyike a Medvéhez címzett fogadó volt, a cégéren ott díszelgett a medve mulatságos és találó ábrázolata. A kecses épületre, melyből jólelkűség áradt, gesztenyefák borítottak árnyat. Minden bizonnyal, derék, rendes, jóravaló népek lakhatták, mert ez a ház nem úgy festett ám, mint némely fennhéjázó építmények, hanem úgy, mint a megbízhatóság és hűség maga. Ahová nézett a szem, mindenütt megelégedést sugárzó, dús kerti színpompa ragyogott és a formásan telt lombok kusza zöld ernyője lengedezett. A másik ház, vagy inkább házikó a maga megejtő kedvességével és alacsonyságával olyan volt, mintha egy képeskönyv valamelyik lapja elevenedett volna meg, olyan, mint egy aranyos kis illusztráció, bűbájos és gyermeteg, semmiképp sem mindennapi látvány tehát, ám annál elbűvölőbb a maga módján. A házikót körülvevő világ tökéletesen jónak és szépnek látszott. Mindjárt fülig beleszerettem ebbe a gyönyörű kis kulipintyóba, egyéb vágyam sem volt, mint hogy betérvén, mindjárt befészkelhessem magam és be is költözhessem ide, életem végéig ebben a tündérlakban, ebben a díszes ékszerdobozban lakhassam, végre jól érezhessem magam valahol; de sajnos a legszebb lakások általában mindig lakottak, így aztán aki igényes, és az ízlésének megfelelő lakást keres, az többnyire rosszul jár, mert ami üresen áll és megvehető, az rendszerint förtelmes és borzadályos. Ezt a helyes kis házikót bizonyára egy magányos nénike vagy nagyanyó lakta; ilyesmire vallott a szag, ilyesmire a látvány is. Ha megengedik, akkor kiegészítésképpen még elmondanám, hogy a házikó fala kívül festett képekkel, pontosabban magasztos tárgyú freskókkal volt telis-teli, tündérien bájos és mulatságos alkotásokkal, melyek svájci alpesi tájat ábrázoltak, s ebben a tájban egy ház, éspedig a berni felföld vidékére jellemző ház állt, márminthogy festve. Jónak a festmény amúgy semmiképp sem volt jó. Nagy merészség volna ilyesmit állítani. Én mégis pompásnak találtam. Elbűvölt a maga naiv egyszerűségével és együgyűségével; engem tulajdonképpen mindenfajta festmény elbűvöl, a legbugyutább, a legügyetlenebb mázolmány is, mert minden festői mű egyrészt a serénységet és a szorgalmat, másrészt Hollandiát juttatja eszembe. Egy olyan ember fülében, aki a zene lényegét, a zene létét szereti, hogy ne volna szép bármilyen zene, még a leghígabb tingli-tangli is! Annak, aki az emberek barátja, hogy ne lenne kedves szinte bármiféle ember, ha mégoly gonosz és kellemetlen is az illető! Festett táj a valódi tájban: hogy ez valami bájos és pikáns, azt senki sem vitathatja. Hogy a házikóban csakugyan egy öreganyó lakik, ezt a tényállást egyébiránt egyáltalán nem szögeztem le, nem is rögzítettem, kivenni pedig, hogy valóban így van-e, végképp nem volt mód kivehetnem. Csak azon csodálkozom, hogyan merészelek ilyen kifejezéseket a számra venni, mint „tényállás”, amikor itt minden olyan puha, és annyira természetesen emberi (vagy legalábbis az óhajtana lenni), akár a sejtelmek és megérzések egy anyai szívben. Egyébként a házikó alapszínét tekintve szürkéskékre volt festve, aranyló világoszöld ablakzsalui mosolyogni látszottak, és körös-körben, egy bűbájos kiskertben szebbnél szebb virágok illatoztak. Volt egy kis nyári lak is a kertben, melyre szebbnél szebb rózsákkal teli rózsabokor vagy rózsafa ága hajlott és ívelt megkapó bájjal.

Amennyiben nem vagyok beteg, vagyis ép és egészséges vagyok, amit őszintén remélek s amiben semmiképp sem szeretnék kételkedni, akkor – amint így jókedvűen ballagtam tovább – egy falusi fodrászüzlet elé értem; ám arra, hogy a berendezéssel és a tulajdonossal közelebbi ismeretséget kössek, úgy érzem, semmi ok, mivel véleményem szerint hajat vágatnom, bármilyen kellemes és mókás dolog lenne is esetleg, még nem olyan égetően sürgős. Továbbá elhaladtam egy cipészműhely előtt, ahol is Lenz, a zseniális, de szerencsétlen sorsú költő jutott eszembe, aki abban az időben, amikor már elborult és megzavarodott az elméje, cipészkedni tanult és cipőket készített. S nem kukkantottam-e be arra jártamban egy iskolába is, azon belül egy barátságos osztályterembe, ahol a szigorú tanítónő éppen feleltetett és dirigált? Ragadjuk meg itt az alkalmat és utaljunk rá pár szóval, mennyire szeretett volna a sétáló abban a szempillantásban megint gyerek lenni, újból visszavedleni azzá az engedetlen csibésszé, aki volt valamikor, újból iskolába járni, s az elkövetett neveletlenségekért és komiszságokért ugyanúgy megkapni és learatni a szokás szerint megérdemelten járó nádpálcabüntetést, mint rég. Ha már verésről esik szó, hadd említsünk meg, illetve hadd fűzzünk hozzá ehhez annyit, hogy véleményünk szerint az a paraszt, aki nem riad vissza attól, hogy letarolja a táj díszét és megcsonkítsa saját portája szépségét, vagyis aki nem átall balga mód kivágni egy terebélyes vén diófát pár nyavalyás, ócska fityingért, amit majd fizetség címén kialkuszik érte, az a paraszt megérdemelné, hogy tisztességesen és derekasan elnáspángolják. Tudniillik egy csodaszép parasztház előtt haladtam el, amely mellett uralkodóian hatalmas, roppant diófa magasodott; ekkor ágaskodott föl bennem a méltánytalan alku és az érte járó fenyíték gondolata. „Ez a fenséges faóriás – kiáltottam csengő hangon –, ez a fa, mely ilyen csodálatosan megvédelmezi és megszépíti a házat, komoly és mégis derűs jelenlétével ilyen meghitten otthonossá teszi, és szinte belegyökerezteti a honi környezetbe, ez a fa, én mondom, egy istenség, egy szentség! Ezer korbácsütés jár annak az érzéketlen és elvetemült gazdának, aki arra merészkedik, hogy eltünteti innen ezt a dúsan aranyló, mennyeien zöld lombvarázst, pusztán azért, hogy pénzsóvárságát, aminél nincs aljasabb és hitványabb dolog a földön, kielégítse! Az ilyen agyalágyultakat ki kéne taszítani a közösségből! El Szibériába vagy a Tűzföldre az ilyen szépséggyalázókkal és szépségdöntögetőkkel! Még szerencse, hogy vannak olyan parasztok is, akikből hálistennek még nem veszett ki az efféle finomságok iránti érzék és a jóra való hajlandóság sem.”

Lehet, hogy ami a fát, a pénzsóvárságot és a parasztot, valamint a Szibériába való elvitelt és a verést illeti, amit a paraszt első ránézésre megérdemel, ha kivágja a fát; ebben kissé túl messzire mentem, de meg kell vallanom, hagytam, hogy elragadjon az indulat. A szép fák barátai azonban meg fogják érteni bosszúságomat és egyetértenek majd élénken kifejezésre juttatott sajnálkozásommal. Az ezer korbácsütést, nem bánom, készséggel visszavonom. Az „agyalágyult” terminushoz magam sem tudok tapsolni. Magam is elítélem a goromba kifejezéseket, és ezért bocsánatot kérek az olvasótól. Minthogy az eddigiekben már többször is mentegetőznöm kellett, mostanra már némi gyakorlatra tettem szert az udvarias bocsánatkérésben. Azt sem kellett volna mondanom, hogy „érzéketlen és elvetemült gazda”. Az ilyen forrófejűsködést jobb elkerülni. Ez világos. Az viszont továbbra is áll, hogy nekem igenis fáj, ha valahol egy szép magas vén fát kidöntenek, és hogy emiatt dühös képet vágok, az is biztos; ebben senki sem akadályozhat meg. „Kitaszítani a közösségből”, ezt hebehurgyaság volt mondani, ami pedig a pénzsóvárságot illeti, amit az imént aljas dolognak tituláltam, nos, nem elképzelhetetlen, hogy ebbe a súlyos hibába, vétekbe vagy bűnbe egyszer-másszor magam is beleestem már, felteszem, hogy egynémely hitványságok és aljasságok tőlem sem voltak mindig idegenek, előttem sem voltak mindig ismeretlenek. Tudom, hogy ezzel a politikával jócskán ártok a jó híremnek – úgy lenyomom az ázsiómat, hogy lejjebb már aligha lehetne szorítani –, mégis úgy vélem, szükség van erre a politikára. Mert a tisztesség azt diktálja; vigyázzunk, hogy saját magunkkal szemben is ugyanolyan szigorúan járjunk el, mint másokkal szemben, illetve, hogy adott esetben másokat is ugyanolyan enyhén és elnézően ítéljünk meg, mint saját magunkat; márpedig ez utóbbira, amint az tudvalévő, önkéntelenül bár, de mindenkor hajlamosak vagyunk. Hát nem egyenesen elbűvölő, ahogy itt hibákat javítgatok és vétségeket simítok el? Azzal, hogy sorra beismerem őket, kinyilvánítom a békülékenységemet; azzal, hogy legömbölyítem azt, ami sarkos, hogy enyhítek azon, ahol túl kemény a megfogalmazás, tapintatosan elveszem az élét bizonyos bántó kitételeknek, megmutatom, hogy van érzékem a jó modorhoz és tudok diplomatikusan is fogalmazni. Blamálni persze akkor is blamáltam magamat; de hogy megvan bennem a jó szándék, azt, remélem, mindenki elismeri.

Ha ezek után még mindig azt állítja valaki, hogy én egy kíméletlen, hataloméhes és hatalmaskodni vágyó ember vagyok, aki válogatás nélkül nekiront mindennek és mindenkinek, akkor kijelentem, vagyis, merem remélni, hogy jogom van kijelenteni: az illető, aki ilyesmit állít, csúnyán téved. Tán nincs még egy szerző az irodalomban, aki annyi gyöngédséggel teljes tapintattal gondolt volna állandóan az olvasóra, mint én.

Erről ennyit, és most már akár főúri palotákkal is szolgálhatok készséggel, méghozzá a következőképpen: dagadni kezd a mellem, valósággal fölfuvalkodom, mert egy ilyen düledező nemesi kúriával vagy patríciusházzal, egy ilyen parkkal körülvett, büszke, ősi lovagi fészekkel vagy főúri kastéllyal, amilyen ez itt, amely most elém bukkan, ugyebár lehet hivalkodni, lehet feltűnést kelteni, lehet irigységet ébreszteni, csodálatot kiváltani és tiszteletet begyűjteni. Sok szegény ágrólszakadt, de finom tollú literátor szíves-örömest – de mennyire szíves-örömest! – ellakna egy ilyen nagy udvaros, nagy kapus, címeres főúri hintók járta kastélyban vagy várban. Sok szegény ágrólszakadt, de az élvezeteket kedvelő festő álmodik arról, milyen jó lenne, ha efféle pompás, ódon vidéki kastélyokban tartózkodhatna egy ideig. És hány művelt, de talán koldusszegény városi lány gondol mélabús elragadtatással és idealista rajongással dísztavas-grottás parkokra, magas szálákra és gyaloghintókra, odaképzelvén mindjárt saját magát is, mint akinek serény szolgák és nemeslelkű lovagok lesik minden kívánságát. A kúrián, amit itt láttam, vagyis hát nem rajta, a tetején, hanem a homlokzatán, az 1709-es évszám volt látható és olvasható. Ez, kell-e mondanom, jócskán felfokozta érdeklődésemet. Megszállott természet- és régiségkutató lévén az elragadtatás bizonyos elemeit sem nélkülöző lázas kíváncsisággal kukkantottam be ebbe az álomszerűen különös, ódon kastélyparkba. Beljebb haladva, egy bájosan csobogó szökőkutas medencében könnyűszerrel fölfedeztem és szintúgy játszi könnyedséggel azonosítottam az egyetlen benne úszkáló, de egyáltalán nem mindennapi halat, jelesül egy méteres harcsát. Megláttam és felfedeztem továbbá egy kerti pavilont is; a pavilon, mint azt a romantikus lelkek nagy-nagy gyönyörűségével megállapítottam, mór vagy arab stílusban épült, gazdagon és szépen ki volt festve égszínkékre, titokzatos csillag-ezüstre, aranyra, barnára és nemes-komoly feketére. Azt roppant finom érzékkel máris kiszimatoltam, hogy a pavilon gyaníthatóan úgy 1858 táján készülhetett, illetve épülhetett; e történeti adat kifürkészése, kitalálása és kiszimatolása talán feljogosít arra, hogy ezzel kapcsolatban, nyugodt lélekkel, egyszer majd a városháza termében, nagyszámú tapsolni vágyó közönség előtt, meglehetősen büszke arccal és öntudatos ábrázattal egy idevágó előadást vagy felolvasást tartsak. Amiről valószínűleg megemlékezik majd a sajtó, aminek én természetesen csak örülhetek; mert a sajtó sokszor egy csomó mindenről egy árva szóval sem emlékezik meg. Ahogy ezt az arab vagy perzsa kerti pavilont tanulmányoztam, fölötlött bennem, hogy: „Milyen jó lehet itt éjszaka, amikor mindenre szinte átlátszatlan fátyolt borít a sötétség, csend van körös-körben, hangtalan és koromfekete minden, a sötétből fenyők kontúrja sejlik elő, a magányos vándort lenyűgözi az éjfél érzete, és ekkor jóleső sárga fényt árasztó lámpást visz be a pavilonba egy drága ékszereket viselő, előkelő, szép asszony, majd valami sajátságos ízléstől indíttatva vagy valami fura szeszélynek engedelmeskedve dalokat kezd játszani a pianón (mert a mi kerti lakunk természetesen zongorával is fel van szerelve ez esetben), és, amennyiben megengedtetik erről álmodni, énekel is hozzá, méghozzá elbűvölően szép, tiszta hangon. Hogy fülelne akkor az ember, hogy elálmodozna közben, milyen boldog lenne az éji koncertet hallgatva!”

De hát nem volt éjfél, se lovagi középkor közel s távol, se ezerötszáz- vagy ezerhétszázakárhány, fényes nappal volt, hétköznap, ráadásul jött egy automobil, rajta egy halom ember, ilyen udvariatlan, lovagiatlan, barátságtalan és szemtelen automobillal még életemben nem találkoztam, s ezek így együtt tudós és romantikus elmélkedésem teljében jócskán megzavarván, egy szempillantás alatt kipenderítettek minden kastélypoézisből és múltba révedésből, olyannyira ki, hogy önkéntelenül felkiáltottam: „Ez ugyan hallatlan gorombaság, ahogy itt egyesek nem hagyják, hogy a legfinomabb tanulmányokat folytassam és a legelőkelőbb elmélyültségbe merüljek. Meg is lehetnék botránkozva; ám én ehelyett inkább jól nevelt emberhez illően jámborul tűrök és szenvedek. Édes érzés a múlt bájos szép szokásain merengeni, jóleső az elsüllyedt szépség megfakultan is nemes képében gyönyörködni; de ez még nem ok arra, hogy az ember fart vessen a jelenvalónak és hátat fordítson embertársainak, azt pedig végképp ne higgye az ember, hogy jogosan neheztelhet rájuk és eszközeikre, amiért nincsenek tekintettel arra, hogy milyen hangulatban van az a valaki, aki történelmi és képzelmi ábrándokba feledkezik.”

„Egy vihar, zivatarral kombinálva – gondoltam, amint tovább bandukoltam –, itt biztos fenséges látvány lehet. Remélem, egyszer úgy jön ki a lépés, hogy átélek itt egy ilyet.” Egy derék, becsületes, hollófekete kutyához – ott hevert elterülve az úton – az alábbi tréfás beszédet intéztem: „Mondd csak, tényleg olyan oktalan és műveletlen fickó vagy, amilyennek látszol? Hát hogy nem jut eszedbe, hogy föltápászkodj a földről, hogy fölemeld azt a szurokfekete mancsodat és tisztességes módon üdvözölj! Nem látod, ki áll veled szemben? Nem veszed észre a lépteimen, nem tűnik fel az egész viselkedésemen, hogy egy világjárt ember áll előtted? Pedig úgy van, magad is láthatod. Aki most előtted áll, az hét teljes esztendeig egy metropoliszban élt, igen, a fővárosban, és ez idő alatt csak csupa művelt emberrel érintkezett, kizárólag kultúrlényekkel tartott fenn és ápolt mindvégig kellemes kapcsolatokat; jóformán egyetlen percre sem fogyott ki belőlük, nemhogy egy óráig, egy hétig vagy, teszem azt, egy hónapig hiányt szenvedett volna finom társaságban. Mondd csak, te, te faragatlan kis fickó, jártál te egyáltalán iskolába? Tessék?! Nem is válaszolsz? Annyit se mondasz, hogy bakfitty? Csak heversz tovább nyugodtan? Csak nézel rám rezzenéstelen szemmel? Egy arcizmod se rándul? A füled botját se mozdítod? Úgy teszel, mintha kőből lennél? Szégyelld magad!”

Modortalanság ide vagy oda, a kutya ezzel a remekül eljátszott éber figyelmével és már-már humort sejtetően egykedvű nyugalmával valójában nagyon is tetszett nekem. Eleve ő volt a kezdeményező: ha nem hunyorog rám olyan huncutul, talán el sem kezdek beszélni hozzá. Őszinte érdeklődést mímelt, holott az egészből egy kukkot sem értett, persze. Ezek után a játék kedvéért már megengedhettem magamnak, hogy rápirítsak, de hát kell-e bizonygatnom – a bohókás beszédmódból akárki észrevehette –, nem akartam én neki semmi rosszat.

Egy fölöttébb jól ápoltan felém ügető, peckesen illegő-billegő, fejét fennen hordó, elegáns úr látványa fájdalmas gondolatokat kavart fel bennem: „És a szegény elhanyagolt rosszul öltözött kisgyerekek?! Lehetséges, hogy egy ilyen parádéba öltözött, tetőtől talpig fölcicomázott, mindennel kistafírozott és kiadjusztált, gyűrűvel-ékszerrel teliaggatott, kikent-kifent uraságnak egy pillanatig sem jutnak eszébe azok a szerencsétlen fiatal teremtések, akik többnyire csak rongyokban járnak, siralmasan ápolatlanok és elhanyagoltak, és lerí róluk a rendszeres tisztálkodás tragikus hiánya? Lehetséges, hogy ez a hiú páva mindettől cseppet sem zavartatja magát? Hogy a tisztelt felnőtt urat, aki ilyen fényesen jár-kel a világban, soha nem üti szíven a foltos, szurtos kisgyerekek látványa? Szerintem egyetlen felnőttnek sem volna szabad hajlandóságot éreznie magában ahhoz, hogy díszbe öltözzön, amíg vannak olyan gyerekek, akik minden külső díszt nélkülöznek.”

Ezen az alapon persze azzal is előállhatna valaki, hogy addig senki ne menjen hangversenyre, senki ne járjon színházba és ne hódoljon más egyéb élvezetes mulatságoknak sem, amíg a földön börtönök, olyan büntetésvégrehajtási intézmények vannak, ahol szerencsétlen emberek tömegeit tartják rabságban. Ez természetesen túlzás. Ha valaki addig akarna várni az élvezetekkel és mindenfajta életörömmel, amíg egyetlen szegény vagy szerencsétlen szenvedő sem lesz többé a földön, akkor az idők ködbe vesző, beláthatatlan végezetéig, a jeges pusztasággá változott világ végéig kellene várnia, és hát addigra nem sok maradna az örömökből, de meg időközben neki is alaposan elmenne tőlük a kedve, sőt az élete is elmenne közben, alighanem.

Egy zilált, lestrapált, összetört, támolygó munkásnőről – aki feltűnően fáradtan és legyöngülve közeledett, de még így is igyekezett szedni a lábát, mert nyilván ezer dolgot kellett még gyorsan elintéznie – rögtön azok a jól ápolt, elkényeztetett kislányok és nagylányok ötlöttek eszembe, akik sokszor azt se tudják – vagy éppenséggel úgy látszik, mintha nem tudnák –, mivel foglalják el magukat, milyen bájos és előkelő szórakozással üssék agyon a napot, akik az életben talán egyetlenegyszer sem fáradnak el úgy istenigazából, ellenben napokig, hetekig el tudnak töprengeni rajta, mi olyat tehetnének-vehetnének még föl, ami tovább emelné megjelenésük fényét, és bőven van idejük hosszasan gondolkozni azon, miféle fortélyokat kellene bevetni avégből, hogy – a beteges túlzásoktól sem visszariadva – még és még rafináltabb csomagolásban tálalhassák személyüket és azt az édes, cukri, bűbáj kis alakjukat.

No, igen, de hát többnyire jómagam is nagy kedvelője és tisztelője vagyok az ilyen kedves, nagyon-nagyon ápolt, sápkórosan szép, gyönge virágszálaknak. Nekem egy bájos fruska a világon bármit megparancsolhatna, én vakon engedelmeskednék neki. Ó, mi szép is a szépség! Hogy elragad, ami elragadó!

Ismét építészetről-építőművészetről ejtenék pár szót, egy csepp (vagy csipet) irodalmat-képzőművészetet is belecsempészve fejtegetéseimbe.

Ám előbb egy megjegyzés: patinás régi házak, történelmi jellegű helyek és épületek falát virágornamentikával díszíteni igen rossz ízlésre vall. Aki ilyet csinál vagy csináltat, vét a szépség és a méltóság szelleme ellen, továbbá sérti vitéz és nemes elődeink dicső emlékét. Másodszor: köztéri kutakra ne tegyünk virágcsokrot vagy pláne koszorút. A virágok amúgy nagyon szépek persze, de nem azért vannak, hogy komolytalanná tegyék és eltöröljék velük a kőszobrok szigorú szépségét és nemes szigorát. A virágok szeretete adott esetben esztelen virágmániává fajulhat. Kérem a városvezetés illetékes tagjait, tudakolják meg felettes szerveiktől, vajon igazam van-e, aztán szíveskedjenek a kapott útbaigazításnak megfelelően eljárni.

Hogy két érdekes és szép épületféleséget említsek – mindkettő módfelett lenyűgözött és rendkívüli mértékben igénybe vette a figyelmemet –, elmondom, hogy ahogy így tovább róttam az utat, egy elbűvölően furcsa kápolnához értem; mindjárt el is neveztem Brentano-kápolnának, mert láttam, hogy a romantikusok korából való, abból a korból, amit át meg át sző a fantázia, amit aranyló fények lengenek be, s amiben sötétség és világosság egyazon erővel van jelen. Brentano komor és viharos szenvedélyekben tobzódó nagy regénye, a Godwi jutott eszembe. A magas, karcsú, félköríves ablakok e szerfölött különös és eredeti épületnek bájos, majdhogynem törékeny jelleget adtak, és valami olyan varázslatos szellemiséget kölcsönöztek, amelyből csak úgy áradt a bensőségesség és a szemlélődő élet bűvereje. Lobogó szenvedélyektől fűtött, mélyértelmű tájábrázolások villantak emlékezetembe fent említett költőtől, nevezetesen a német tölgyerdők leírása. Nem sokkal ezután ott álltam a „Terasse” névre keresztelt villa előtt; a villa egyfelől Karl Stauffer-Bern festőt juttatta eszembe, aki időnként itt lakott, illetve itt tanyázott, másfelől azokra a – berlini Tiergartenstrassén álló – roppant előkelő és nemes építményekre emlékeztetett, amelyek szigorú, fenséges, puritán egyszerűségben kifejeződő klasszikus stílusuk okán rokonszenvesek és megtekintésre méltók. A Stauffer-ház és a Brentano-kápolna mint műemlék két egymástól szigorúan elkülönülő világot jelenített meg számomra; mindkettő bájos, szórakoztató és jelentékeny a maga sajátos módján; emitt a kimért, hűvös elegancia, amott a merész, mélyértelmű álom, finomság és szépség emitt is, finomság és szépség amott is, lényegük és formájuk mégis merőben eltér, bár időben közel állnak egymáshoz. Sétámon idestova esteledni kezd; már nem is tűnik olyan távolinak, amikor majd szép csöndben véget ér.

Néhány hétköznapi dolgot és közlekedési jelenséget ideiktatni talán nagyon is helyénvaló. Ezek hozzávetőleges sorrendben a következők: egy tekintélyes méretű zongoragyár, valamint más üzemek és ipari létesítmények, egy jegenyesétány egy sötét tükrű folyó mentén, férfiak, nők, gyerekek, villamoskocsik, a csikorgásuk, az ablakon kinéző felelős vezető, más néven kocsiparancsnok, egy csapat zsemle-tarka tehén, parasztasszonyok szekereken meg az ezzel járó kerékzörgés és ostorpattogás, néhány fuvaroskocsi magasra tornyozott rakománnyal, söröskocsik és söröshordók, hazafelé tartó, gyárakból az utcára hömpölygő és tóduló munkások, lenyűgözöttség e tömeg, illetve tömegárucikk látványától, fura gondolatok ezzel kapcsolatban; különféle rakományokkal megrakott tehervagonok a teherpályaudvarról jövet, egy egész vonuló vándorcirkusz elefántokkal, lovakkal, kutyákkal, zebrákkal, zsiráfokkal, ketrecbe zárt bősz oroszlánokkal, szingalézekkel, indiaiakkal, tigrisekkel, majmokkal és csúszómászó krokodilokkal, kötéltáncosnőkkel és jegesmedvékkel, valamint a cirkuszhoz tartozó szolgák, artisták és művészek díszes truppjával, azután: srácok, amint fafegyverekkel fölfegyverkezve az európai háborút utánozzák, szabadjára engedve a háború összes démonait, egy kis akasztófavirág, aki épp a Százezer béka kezdetű nótát fújja és erre roppant büszke; továbbá: favágók-erdőmunkások rönkökkel teli szekerekkel, két-három tenyészkoca, melyek láttán a szemlélő élénk fantáziája egy pompásan elkészített, fenségesen illatozó sertéssült kellemetességeit színezgeti sóváran, ami ugyebár tökéletesen érthető; egy parasztház, kapubejárata fölött az obligát népi bölcsességgel, két piros csizmás, koromfekete hajú, bogárszemű cseh, galíciai, szláv, vend vagy éppenséggel cigány nő, erről az egzotikus látványról az embernek alkalmasint a Gartenlaubéban közölt folytatásos regény, a Cigányhercegnő jut eszébe, az ugyan Magyarországon játszódik, de ez nem tesz semmit, vagy a Preciosa, habár ő meg spanyolnak született, de hát ne legyünk olyan szőrszálhasogatók. Továbbá üzletek: papír- hús-, óra-, cipő-, kalap-, vas-, vászon-, gyarmatáru-, díszmű és rövidáru-, pék- és cukrászüzletek. És mind e mindenek fölött a drága esti Nap. Továbbá rengeteg lárma és zaj, iskolák és tanítók, utóbbiak fontosságtudattal és méltósággal az arcukon, táj és levegő és festőiség. Továbbá (mert ezt sem hagyhatjuk ki, erről sem feledkezhetünk el): feliratok és hirdetmények, úgymint „Persil” vagy „A Maggi lefőzhetetlen levespasztillái” vagy „Continental gummisarok rendkívül tartós” vagy „Telek eladó” vagy „A legfinomabb tejcsokoládé” meg a jó ég tudja, még mi minden. Ha az ember híven fel akarná sorolni az összeset, sose érne a végére. Akikben van belátás, megértik és átérzik a feladat nehézségét. Főleg egy plakát vagy hirdetőtábla tűnt fel nekem; tartalma a következő volt:

                                                                   Étkezde

avagy finom úri panzió ajánlja príma konyháját előkelő vagy legalábbis jobbfajta uraknak. Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk: konyhánk bármilyen kényes ínyt kielégít, bármilyen élénk étvágynak lelkes örömet szerez. Farkaséhes gyomrokra azonban lehetőség szerint inkább nem pályáznánk. Az általunk kínált szakácsművészet a magasabb rendű neveléssel harmonizál. Szeretnénk ezzel is jelezni, nem bánnánk, ha csak valóban művelt urakat látnánk asztalainknál lakomázni. Olyan fickókkal, akik elisszák heti- és havibérüket, s ezért nem tudnak rögtön fizetni, egyáltalán nem óhajtunk találkozni. Mélyen tisztelt kosztosainkat illetően mi igenis adunk a finom tisztességre és a kellemes modorra. Nálunk vonzó megjelenésű, rendes lányok szoktak felszolgálni a pompásan megterített, ezerféle virággal díszített, gusztusos asztaloknál. Mindezt azért nyilvánítjuk ki, hogy a tisztelt érdeklődők megértsék, mekkora súllyal esik latba nálunk a rendes magaviselet, illetve a csakugyan kifogástalan és előkelő viselkedés attól a pillanattól fogva, hogy a mindenkori panzióvendég úr beteszi a lábát közmegbecsülésnek és köztiszteletnek örvendő panziónkba. Korhelyekkel, duhajokkal, szájhősökkel és nagyzolókkal semmi szín alatt nem óhajtunk foglalkozni. Azok, akik okkal gondolhatják és hihetik, hogy ehhez a típushoz tartoznak, szíveskedjenek a mi elsőrangú intézményünktől távol maradni, azaz kíméljenek meg bennünket kellemetlen jelenlétüktől. Minden rendes, kedves, finom, udvarias, barátságos, előzékeny, vidám, de azért nem túlságosan vidám és víg, inkább decens, de mindenekelőtt fizetőképes urat ellenben tényleg minden szempontból szívesen látunk, és garantáljuk, hogy nálunk a legfinomabb kiszolgálásban, a legudvariasabb és legjobb elbánásban lesz része; szavunkat adjuk, hogy nálunk étkezni merő élvezet, és ezt az ígéretünket szándékunkban áll mindenkor becsülettel meg is tartani. Gondoskodunk róla, hogy az ilyen rendes és vonzó úriember olyan válogatott nyalánkságokat találjon asztalán, melyekre csak a legnagyobb erőfeszítések árán bukkanhat rá más gasztronóm helyeken; kitűnő konyhánkból ugyanis valóban a szakácsművészet remekei kerülnek ki; vendégünknek erről minden alkalommal módja lesz meggyőződni, ahányszor csak próbálkozik előkelő úri étkezdénkkel; arra kérjük, arra biztatjuk hát mindenkor, hogy csak próbálkozzék bátran. Az étel, amit az asztalra teszünk, felülmúl minden étellel kapcsolatos – bizonyos fokig egészségesnek mondható – elképzelést úgy a minőség, mint a mennyiség tekintetében, nincs az az élénk fantázia, nincs az az emberi képzelőerő, amely akár csak közelítőleg el tudná képzelni, miféle különleges, nyálcsordító falatokat szoktunk kihozni és a mi kosztos uraink boldogan ámuldozó arca elé letenni. De, mint már több ízben hangsúlyoztuk, csakis jobbfajta urak jöhetnek számításba, és a tévedések elkerülése, valamint az esetleges kétségek eloszlatása végett engedtessék meg nekünk, hogy röviden közzétegyük ezzel kapcsolatos felfogásunkat. A mi szemünkben csakis az számít jobbfajta úrnak, aki majd kicsattan a finomságtól és a jónál is jobb léttől, szóval aki minden tekintetben különb, mint más egyszerű emberek. Az olyan emberek, akik egyszerűen csak egyszerűek, egyáltalán nem felelnek meg nekünk. Jobbfajta úr véleményünk szerint csak az lehet, aki elég sok mindent beképzel magának, hiú és ostoba dolgokat, mindenekelőtt képes elhitetni magával, hogy neki jobb orra van, mint akármelyik más értelmes és jó embernek. Egy jobbfajta úr viselkedése érzékletesen ki is fejezi ezt a sajátságos előfeltevést, és mi éppen erre a kifejezésre hagyatkozunk. Aki csupán derék, egyenes, becsületes, és semmi más fontos kiválóságot nem mutat fel, az kéretik távol maradni tőlünk; a mi szemünkben az ilyen ember nem tűnik se finomabb, se jobbfajta úrnak. Nekünk ugyanis hihetetlenül kifinomult érzékünk van ahhoz, hogy kiválasszuk, kik a legfinomabb, kik az ízig-vérig jobbfajta urak. Mi rögtön látjuk valakinek a járásán, hanghordozásán, azon, hogy hogyan beszélget, látjuk az arcán, a mozdulatain, de főleg az öltözékén, a kalapján, a botján és a gomblyukba tűzött virágon, ami vagy van, vagy nincs, hogy az illető úr a jobbfajta urak közé sorolható vagy sem. E téren tanúsított éleslátásunk már-már a bűvészet határát súrolja, sőt ki merjük jelenteni, ezekben a mutatványokban bizonyos zsenialitást tulajdonítunk magunknak. Szóval, most már tudják, milyen fajta emberekkel számolunk. Ha pedig olyasvalaki állít be hozzánk, akiről már messziről lerí, hogy nem idevaló, akkor közöljük vele, hogy: „Nagyon sajnáljuk, igazán őszintén sajnáljuk.”

Lehet, hogy lesz két-három olyan olvasó, aki kétségeinek ad majd hangot e plakát valószerűségét illetően, mondván: ebben a formájában valahogy nem igazán hihető.

Lehet, hogy helyenként előfordulnak ismétlések. De engedjék meg, hogy megvalljam: én a természetet és az emberi életet is úgy szoktam nézni, mint ismétlődések megejtően szép sorát. Azonkívül hadd valljam meg azt is, hogy én ezt a jelenséget – hogy minden valami másra épül, abból következik, és azt másolja – nagyszerűnek tartom és áldásnak tekintem. Akadnak persze sokhelyütt olyanok is, akik a rájuk zúduló ingerek túlzott mennyisége folytán már el vannak rontva, ezért csak a szenzációt hajhásszák, folyton az újdonságok után kapnak, azokkal tömik tele magukat, s szinte minden pillanatban valami addig sosemvolt élvezetre sóvárognak. A költő semmi esetre sem az ilyen embereknek költ, mint ahogy a muzsikus sem nekik szerez zenét és a festő sem nekik fest. Az én szememben az az állandó szükséglet, hogy minduntalan új és még újabb dolgokkal töltekezve jussunk élvezethez, nagyjában-egészében valamiféle kicsiségérzésre, belső elsivárosodásra, a természettől való elidegenedésre, közepes vagy fogyatékos felfogóképességre utal. Kisgyerekeknek muszáj mindig valami újat, valami mást előadni, csak hogy ne nyugtalankodjanak. Komoly író nem érzi hivatásának, hogy témavilága folytonos gyarapodásáról gondoskodjék, hogy fürgén kiszolgálja az ideges mohóságot, következésképp nem fél az időnként előforduló – egyébként természetes – ismétlődéstől, habár magától értetődő módon állandóan törekszik rá, hogy a túl sok hasonlóságot gondosan elkerülje.

Most már csakugyan beesteledett, s ekkor egy árnyas, szép, csöndes kis úton vagy mellékúton kijutottam a tóhoz; itt végződött a séta. A vízparti égeresben kisebb iskolányi fiú és lány verődött össze, a tanító vagy kántortanító úr az esti természetben tartott nekik természetrajz és világnézet órát. Ahogy lassan tovább baktattam, két ember alakja ötlött fel bennem. Először – ekkorra már teljesen ki lehettem fáradva – egy szép lányra gondoltam, és arra, hogy milyen magányos vagyok én ezen a földkerekségen, és hogy ez valahogy még sincs így rendjén talán. Magamnak tett szemrehányások bökdöstek hátulról, elöl is beléjük botlottam, kemény lelki tusa vette kezdetét. Rám törtek bizonyos rossz emlékek. Az önvádtól hirtelen elnehezült a szívem. Virágokat keresgéltem és szedtem a környéken; egy kis erdőben is, meg a mezőn is. Közben eleredt az eső, csendesen, lágyan, ettől a táj még törékenyebb, még csendesebb lett. Nekem úgy tetszett, mintha sírna; virágszedés közben erre a halk sírásra füleltem, a leveleken végiggördülő, lepergő esőcseppekre. Enyhe, langy nyári zápor, ó de finom vagy! „Mért szedek én itt virágot?”, döbbent belém, tűnődve néztem a földre, a lágyan szemerkélő eső elmélyítette, majd szomorúsággá fokozta tűnődésemet. Régi bűneim rémlettek fel bennem, hűtlenkedés, gyűlölködés, önfejűsködés, hamiskodás, alattomoskodás, gonoszkodás, sok-sok indulatos fellépés, csúnya jelenetek. Zabolátlan szenvedélyek, szertelen kívánságok, és hogy milyen sok embernek okoztam fájdalmat, milyen igazságtalan voltam velük. Akár egy színpadon, ahol csupa drámai jelenet követi egymást, úgy vonult el szemem előtt egész eddigi életem, s csak csodálkoztam, mennyi gyengém van, hányszor voltam iszonyú barátságtalan és szeretetlen másokkal. Ekkor ötlött elém a második alak; újra magam előtt láttam azt a magára hagyott, megfáradt, szegény öregembert, akit pár napja láttam az erdőben a földön feküdni, olyan sápadtan, olyan szánnivaló és siralmas állapotban, olyan szenvedőn és halálosan elcsigázva, hogy a szomorú és szívszorító látvány mélységesen megrémített. Ezt a megfáradt öregembert néztem most lelki szemeimmel, és elgyöngültem tőle. Éreztem, le kell feküdnöm valahová, szerencsére volt a közelben a parton egy meghitt, barátságos kis hely, ott egy fa alatt nagy kimerültségemben valósággal elnyúltam a puha földön, a lombok oltalmában. A földet, a levegőt és az eget nézve arra gondoltam, ami bármily sajnálatos, mégis cáfolhatatlan: hogy rab vagyok ég és föld között, csakúgy mint a többi ember, nyomorult rabok vagyunk mindannyian, s hogy mindnyájunknak egy az útja, az a sötét út, amelyik le a gödörbe, a földbe visz, hogy abba a másik világba nem juthatunk el másként, csak ezen az úton, amely a síron át vezet. „Így hát minden: az élet a maga teljes gazdagságával, ezek a nyájas és gondolatokkal teli színek, ez a lobogás, ez az életöröm és életkedv, minden, ami az ember számára fontos, család, barátok, szerelmek, ez a tiszta, finom levegőég, mely telis-tele van isteni szép képekkel, az apai és anyai ház, a kedves, szelíd utcák, ez mind-mind elmúlik egyszer és meghal, a fenséges Nap, a Hold, minden, de minden elenyészik egyszer, az emberek szíve és szeme is.” Sokáig tűnődtem ezen, közben csöndben bocsánatot kértem mindazoktól, akiket esetleg megbánthattam. Hosszú ideig méláztam így, amikor ismét felötlött bennem a lány. Olyan szép volt, oly zsenge fiatal, olyan édes, szép, tiszta szemei voltak! Élénken magam elé képzeltem, hogy milyen vonzó gyermekien aranyos szája, milyen bájos az arca, hogy testi megjelenése mennyire elbűvöl engem dallamos lágyságával, felidéztem, hogy mikor nemrégiben kérdeztem tőle valamit, milyen kételkedve és hitetlenkedve sütötte le a szemét, visszaemlékeztem arra, hogyan mondott nemet, amikor megkérdeztem tőle, hisz-e őszinte vonzalmamban, odaadó és gyöngéd szerelmemben. A körülmények azt parancsolták, hogy utazzon el, és ő elment. Lehet, hogy még idejében meg tudtam volna győzni róla, hogy szándékaim komolyak, hogy kedves személye sokat számít nekem, és hogy különféle szép és magasztos okokból fontosnak tartom, hogy boldoggá tegyem őt és ezáltal saját magamat is; de aztán nem próbálkoztam többször, ő pedig elment. Minek akkor a virág? „A saját szerencsétlenségemre dísznek?”, merült fel bennem a kérdés, és a csokor kiesett a kezemből. Fölkeltem, hogy hazainduljak, mert már későre járt, és egészen besötétedett.

1917