Az oroszlán lesből támad, semmit sem bíz a véletlenre,
a kecske felugrik a fára, amint a lomb alját lerágta,
és láttam hangyát torpedóként nekimenni darázsnak.
Egyik sem kér engedélyt, egyik sem szerénykedik.
Több mint harminc éve nyűvöm az ipart. Mindig
Kálnoky lebegett a szemem előtt, aki azt mondta,
nem kell minden lapban ott lenni, gondolni kell arra is,
aki miattad nem kerül be.
Egyrészt nem kell gondolni rá,
másrészt nem kell minden lapban ott lenni. De mégsem
ez a valódi vízválasztó, hanem a lichthofszerű megvilágítás,
délelőtt tizenegy van, sose lesz dél, a kis szoba, benne egy
kis nyikorgós dobogó, rajta nyikorgó asztal, mögötte
három nyikorgó szék. Üres helyiség, rozoga bútorok,
statáriális nyikorgás. Akármit teszel, nem teszel,
ez a bírói pulpitus szólal meg elsőként. Nem nyelvi kérdés,
nem viselkedési görcs, inkább berögzült szociális reflex,
generációs intelem. Egy csipet jólneveltség, késhegynyi
arisztokratizmus, egy kávéskanál bambaság.
Mert hova jut az ember, ha nem jut sehová?
A levél pörög
minden ősszel, a jelek szerint önfeledten, a macska, ha kínban is,
de kölykezik, a folyó mosta kavics úgy lesz egyre tökéletesebb,
hogy semmiben sem múlja felül előző állapotait.
Csak mi húzunk
vonalat még nem és már nem között.
Valami beakadhatott
a kerekek közé, egy, két, tíz vagy száz nemzedékkel korábban.
A talányos testület bizonytalan időre visszavonult,
ránk hagyva számtalan holt lelket, két lábon kóválygó,
őrült paragrafust.
Mi, előzékenyek, azóta szabadon járkálunk
a zárton, magunk elé tessékelve a másikat, majd ön után,
az nem lehet, ön vendég, miattam ne zavartassa magát,
nagyon kérem, ön menjen előre, egy ilyen kellemes és
művelt ember előtt, bocsásson meg, ezt nem engedhetem,
már hogy volnék én művelt, nagyon kérem, menjen előre,
miért, hát azért – hogy aztán az ajtófélfát kétfelé kinyomva,
egyszerre táruljon elénk – mi is?
A vágtázó oroszlán,
a fára ugró kecske, a rohamozó hangya. Kálnoky tévedett,
isten bocsássa meg neki. Ennyit a szerénységről.
