Két építészettörténeti könyv
Ha készülne egyszer magyar "Enciklopédia", akkor az átfogó építészettörténeti szócikkekhez fel kellene támasztani Szentkirályi Zoltánt: csakis ő írhatná meg őket. Egy kötetben kézbe vehető, súlyos papírra nyomott, új kiadású "világtörténete" nemhogy nem avult el az elmúlt negyedszázadban: inkább még nőtt a fénye! Szabatos fogalomhasználata beszélni tanítja az építészetről csak dadogni tudót, mértéktartó következtetései valódi ízlés alapjait vetik meg. Szentkirályi könyve sehol sem görnyed meg a roppant tudás terhe alatt, úgy boltozza fel kultúráról kultúrára tér és tömeg, természet és kultusz, lépték és anyag viszonyát, hogy a súly lebegni látszik, akár a Hagia Sophia kupolája. Szentkirályi tekintete finom endoszkóp módjára belülről közvetít, az építés történetének érrendszeréből: követhetjük például a széltében hosszú szentély, az ún. harántcella közel-keleti vándorútját Hammurabi palotájától a kora keresztény kopt és szír templomokig. Képzeletben összevethetjük a kultusz központi építményéhez vezető, szakrális melléképítményekkel szegélyezett felvonulási útvonal, a "Szent Út" óegyiptomi, olmék, angkori stb. változatait európai megfelelőikkel: a barokk kor után végül is Mussolini alatt kiépült, az Angyalvártól a Szent Péter-bazilika előteréhez vivő római Via Conciliazionéval, a kelet-berlini Karl Marx alléval vagy ennek bukaresti édestestvérével, a Boulevardul Poporului-jal Ceausescu idejéből. Megtudhatjuk, hogy az antik görög templomok homlokzatán azért állt legfeljebb nyolc oszlop, mert az emberi szem ennél többet már nem tud egymáshoz viszonyítani, vagyis az oszlopok nagyobb szám esetén elveszítenék individualitásukat és ezáltal alkotó szerepüket a kollektív egész megformálásában. Ugyanilyen világfelfogásbeli oka van annak, hogy az indiaiak az iszlám térhódításáig csak álboltozatot alkalmaztak barlangtemplomaikban: a boltív ugyanis a benne szüntelenül munkáló erők miatt "sosem pihen", vagyis mintegy szembefeszül a nirvána végső nyugalmával. A rómaiak által feltalált enteriőrt előbb a keresztény templomok hasznosították, a természettel szemben a hit realitását vetítve az ember köré, majd ugyanez a kifelé lezáruló tér az individualitás kialakulását segítette elő.
Ez utóbbi folyamat polgári szakaszát, illetve annak az építészet történetében a barokk és a Bauhaus közé eső időszakát tekinti át a Déry-Merényi szerzőpáros könyve. Míg Szentkirályi folyamatosan tekereg velünk a glóbusz épített világának térképén, egybeolvasztva tárgyszerű épületleírást és szakvéleményt, apró dózisokban beadott kortörténetet és létfilozófiai segédmagyarázatot, addig a szerzőpáros korstílusról korstílusra lépkedve meg-megáll, nagy ívű előzetessel kezdi, amelyben az ízlésváltozást társadalomszociológiai és technológiatörténeti kommentár kíséri, s ezután kalauzol bennünket az adott építészeti irány nemzeti változatai, vagyis a konkrét épületek (esetenként tervek) felé. Olyan ez, mintha az épített Európa egy nagy város volna, és mi térről térre haladnánk, fő- és mellékutcákra le-letérve. Végigkísérhetjük, miként parádéztak az esős északon a mediterrán antikvitás építészeti formaruháiban a XIX. századi középületek, miként lett a politikai és szakrális reprezentáció járványszerű kifejezője a görög oszloprend, a római kupola és a diadalív (harcos republikánusok és monarchisták, rajongó wotanisták és pápisták egyaránt büszkélkedtek vele), miként vetítette előre a kontinentális háború árnyékát az egyes országok közterein, útjain és épületkompozícióin eluralkodó imperiális lépték (elég csak Bécs, München, Berlin, Párizs, Szentpétervár és Budapest klasszicista épület- és térkompozícióira gondolnunk).
A Déry-Merényi-féle kalauz erőssége az ipari háttér felrajzolása: a vasiparé vagy a beton előállításáé vagy az üveggyártásé. De ugyanilyen lebilincselő a tetőszerkezetek előbbiekkel összefüggő átalakulása: hogyan növi ki magát például a középkorias fedélszék "állószékesből" "kettős függesztőművessé" vagy "vonóvasas összetetté": tessék felmenni a padlásra, és megvizsgálni a torokgerendát, a cimborakötőket, és elképzelni, merre is futnak az erők, mi adja a vállát minek – végül ezekből a statikai alapképletekből bomlanak ki a pályaudvarok fölött ívelő hatalmas vasszerkezetek.
A szerzőpáros stílusa kevésbé csiszolt, némely következtetésük vitatható (ha csak építész írhatna az építészetről, mint mondják, akkor Puskás Öcsi lenne a legnagyobb futballriporter és nem Szepesi), társadalomtörténeti betéteik olykor sémaszerűek, de így is gazdagon érzékeltetik az építészet szociális begyökerezettségét és a tömegtársadalmak korával beköszöntő eltanácstalanodását. Ugyanakkor, mivel könyvük kisebb területet fog át, a Szentkirályiénál pontosabban tudják megrajzolni egyes motívumok hatástérképét: nincs érdekesebb a művészetben, mint követni, hogyan válik mintává valami, hol nyer új változatokban friss életet, hol fárad ki, hol válik üres klisévé. Nagy példa erre az eklektika, amely csak visszamenőlegesen, a panelfalanszterek felől nézve látszik nemesnek, esztétikai hozadéka valójában a nullával egyenlő, és ezzel az utca-, homlokzat- és lakásképével határoz meg bennünket, akik járjuk, nézzük és lakjuk. A figyelmes laikust a városi víztisztító rendszer fejlődése is lenyűgözné, nemkülönben a szöggyártás ismertetése, csak ne érnék oldalról oldalra a szöveghiba bosszantó bolhacsípései! Kár, hogy a kiadó, amely igazán nívós könyvek egész sorával rukkol elő mostanában, e helyütt elmulasztotta a szöveggondozást.
Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, Terc Kiadó, 2004
Déry Attila – Merényi Ferenc: Európai építészet 1750-1918, Terc Kiadó, 2004
