Fennmaradt az egyik szászánida uralkodóról, Pírúzról szóló tanköltemény, ebben többek között az alábbiak olvashatók (prózában fordítva):„Amikor a test elrothad, és összetörik a forma, a lélek elfelejti a testet, / hasonlóan ahhoz, mint amikor a fazekas bevégzi munkáját... / És akkor elkövetkezik ez: A test a hordágyon fekszik, a hús és a csont a temetőben, / s a család máris idegenekkel keveredik, erő és hatalom más birtokosra száll, /az asszony más férfira gondol, és másé lesz a vagyon... / A lélek magára marad, a test – csak csont és hús – tőle elszakítva fekszik…/ egy kutya és egy madár ül mellette, civakodnak a zsákmányon… / Jeles és jelentéktelen, méltóságos és gazdag, koldus és rabszolga egyaránt így végzi egyszer...”
Zarathusztra híve, ha meghalt, három napig feküdt kiterítve, a ház valamely félreeső részén. Első nap a gondolataival szembesült, második nap a szavaival, harmadik nap a tetteit látta maga előtt. Ez alatt a három nap alatt annyit szenvedett, mint egész földi életében együttvéve. A harmadik éjszaka utáni hajnalon, rokonai hite szerint, lelke elvált a testétől. Ekkor egy lakott területtől távoli, magas fallal körülvett helyre (vagy barlangba) vitték a tetemet, ott kőből rakott fekhelyre tették, levetkőztették, s így, anyaszülten a keselyűkre bízták. Csontját hagyták megszáradni (ez akár egy évig is eltarthatott), majd a temetőkörlet közepén lévő kútba tették, hogy ami még maradt belőle, az a vizet levezető négy csatornán, a záró szűrőkön át megtisztulva jusson a földbe. Miközben a testet átadták az enyészetnek, a lélek egy hídhoz tartott. Tettei emberi formában jelentek meg előtte: jó esetben gyönyörű fiatal lány, rosszabb esetben rút vénasszony alakját öltötték. Vagy már a híd előtt, vagy az után történt az élet mérlegre tétele. Mindenesetre ez aCsinvat-híd vezetett át a túlvilágra. Eredetileg a hegyek közé képzelték, és igen messzire ívelt. Igaz lelkek érkeztére kilenc lándzsányira szélesedett, gonosz lelkek jöttére olyan keskeny és éles lett, akár egy kardpenge. Az igazak kényelmesen átsétáltak rajta, és az ősök szellemei, no meg a különféle angyalok vezetésével a mennyei szférákba jutottak, a csillagok, a Hold, a Nap, vagy a még annál is fényesebb legfelső Paradicsom ragyogó világába, ki-ki érdemei szerint. A gonoszok csak három lépést tettek a kardélen, és már zuhantak is alá, a sötétséggel, bűzzel és szörnyekkel teli alvilágba. Bűnhődésüket a papok naturalisztikus részletességgel ecsetelték: különösen rájárt a rúd a házasságtörőkre, a fajtalankodókra, a kegyetlen uralkodókra, valamint a tűz, a föld és a víz szennyezőire. Volt még egy hely a túlvilágon azok számára, akiknél a jó és a rossz cselekedetek egyensúlyban voltak: itt „csak” a hidegtől és a forróságtól kellett szenvedni. Ám sem ez aHamésztegánnak nevezett köztes hely, sem a pokol, sem a mennyország nem tart örökké a zoroasztriánusok, azazAhura Mazda hívei szerint: tizenkétezer évvel a teremtés után jön a világvége, a gonosz által tönkretett világmindenség helyreállítása. Feltámadnak a bűnösök éppúgy, mint a bűntelenek. A végítéletet három megváltó eljövetele előzi meg. Legyőzetik a főgonosz, ennekAhrimána neve. Az emberek átevickélnek egy forró ércpatakon, ezáltal megtisztulnak, a világon betömik azt a lyukat, amin a gonosz benyomult egykor, szellem és anyag összhangba kerül. Akár el is kezdődhetne valami jó. A zoroasztriánus számításba mindössze ott csúszott hiba, hogy az ígért hazai megváltók helyett legelőbb Indiából Buddha, aztán (nesztoriánus és jakobita köntösben) a kereszténység Jézusa, majd a hódító Mohamed jött el Perzsiába.
A perzsák fokozatosan feladják őseik hitét és áttérnek az iszlámra. Részt is vesznek az új vallás formálásában, meg át is alakulnak tőle. Átalakul a túlvilághitük is. A muszlim ember nehezen békül a halállal, hacsak nem vértanúnak készül. Van, aki sírt ás az udvarán, mindennap belefekszik pár órára, hogy szép lassan hozzászokjék. Van, aki az Allahhal való szembesüléstől fél, mondván, nem szívesen találkozik azzal, akinek annyi fájdalmat okoz életében – merthogy örökké lázadozik ellene. Van, aki kifejezetten áhítja a halált úgy, ahogy a börtönből keresi a szabadulást valaki. Van, aki szerint az állatok, ha mindazt tudnák a halálról, amit mi, egy falat ételt nem vennének a szájukba. Egy éles eszű fejedelem ezt írta öccsének: „Testvér, mielőtt átkerülsz a másvilágra és minden porcikád óhajtja már a halált, itteni életedben tégy meg mindent azért, hogy megóvd magad tőle.” Mohamed pedig ezt mondta: „Allah szerint a halál egymaga is elég igehirdetőnek.” Ugyanebben a szellemben gondolkodott az a muszlim hittudós, aki szerint leghelyesebb, ha az ember azon mélázik minél gyakrabban, hogy vajon melyik szemét szedik szét előbb a férgek, a jobbot vagy a balt?
Az iszlámban a halott általában a földbe kerül. Oldalra fordítva, arccal Mekka felé. Az elhunyt két éber angyalra számíthat. Ha ezek a lába felől közelítenek, igyekezzék meggyőzni őket róla, hogy életideje java részében imádkozott, amikor a lábán állt. Ha oldalról, a teste felől közelítenek hozzá, akkor hivatkozzék csak a szent buzgalomra, amellyel Allah felé törekedett, példának okáért testének hallatlan erőfeszítéseire a mekkai nagy zarándoklatok során. Ha a feje felől bukkannak elébe, akkor a böjti órákra hivatkozzék, rendszeres szomjúságára, amellyel a Mindenható közelére vágyott. Ha a kezénél pillantja meg őket, tüstént erősítse meg, hogy élete fogytáig két kézzel szórta az alamizsnát a rászorulóknak. Ha tanúságtétele igaznak bizonyul, akkor a két angyal, Munkar és Nakír mennyei takarót feszít ki a halott fölé, az alól ellát a mennyországba, gyertyát is hoznak neki, hadd legyen a sötét sírban némi világosság az Ítélet Napjáig. Még gyakoribb eset, hogy a két angyal vallatótisztként, ijesztő könyörtelenséggel szedi ki a halottból, ki az istene, mi a vallása, ki a lelki vezetője. Ha a keresztkérdésekre a hívő helyes választ ad, és nem beszél félre ijedtében, akkor Munkar és Nakír megmutatják neki jövendőbeli helyét a paradicsomban.
Bár a végítélet még messze, a hitetlent máris szurokfekete angyalok veszik kezelésbe. Vasdoronggal zúzzák szét a testét, amely azonban újra összeáll, hogy megismételhessék a csapást, ezúttal a szeme közé mérve. Ha aranyban-ezüstben bővelkedett életében, és mégsem adakozott gazdagságához mérten, akkor két vaslemezt hoznak fel a pokolból, felizzítva, egyikkel a halántékát, másikkal a hátát meg az oldalát sütögetik, s ha kihűlt, újra hevítik. Így ül a fösvény a sírban nagyjából ötvenezer évig. Aki állatokat bántott, például nem biztosított nekik elegendő táplálékot, az is rosszul jár: maguk a bántalmazottak büntetik; rosszul takarmányozott tevék tiporják, kiéheztetett tehenek lépnek a fejére, mostohán tartott, hegyes szarvú kosok döfölik, legelőtől megfosztott lovak tapossák sorban, ahányan csak voltak, s ha mind megadták már a magukét neki, kezdik elölről. Ez a sír büntetése, a síré, amely ilyesformán előzetest ad a végnapi főműsorból. Mindenesetre a részvét muszlim elképzelés szerint száz részből áll, ebből Allah kilencvenkilenc részt megtartott magának és egy részt küldött le az embereknek.
Hogy a Számadás Napján megfelelő hőfokú legyen, a poklot háromezer évig fűtik: előbb vörösre, aztán fehérre, végül feketére. A pokolban hetvenezer völgy van, minden völgyben hetvenezer szakadék, minden szakadékban hetvenezer kígyó és skorpió. Egy szikladarab hetven évig zuhan, mire megérkezik a pokol fenekére. Hét rétege van a pokoltűznek: ebből a legfelső a gyehenna. Az égő bűnösökről lefoszlik a bőr, a hús, csontjukig perzselődnek; a testükből kifolyó hideg váladékba burkolóznak végül. Aki a legenyhébb büntetést kapja, az is tüzes szandált visel majd, és annak hevétől felforr az agya is. Mire eljön a feltámadás napja, a hitetlenek metszőfoga akkora lesz, mint az Uhud hegy, a bőrük pedig úgy háromnapi járóföldnyire tágul. Az alsó ajkuk a mellükig ér majd, a felső pedig feldagadozik fodrosan és eltakarja az arcukat. A nyelvüket a hátuk mögött fogják húzni, miközben az igazhitűek a testükön tipornak. A hitetlenek naponta hetvenezerszer sülnek semmivé, mindannyiszor testet öltve újra. A pokol egyszer így panaszkodott: „Elemésztem magamat!” Akkor a Világok Ura két sóhajt engedélyezett neki. Az egyiket nyáron, ettől van a földön döglesztő hőség, a másikat télen, ilyenkor a legzordabb a hideg.
Végül a négy arkangyal egyike, Iszrafíl megfújja a kürtöt. Mindenki meghal rémületében. Negyven évre tetszhalott állapotba kerül az emberiség. Allah felébreszti Iszrafílt. A második harsonaszóra a világ hatalmasai eltapostatnak, mint a hangyák, a sátánok térden állva gyűlnek a gyehenna köré. A hegyek porrá omlanak, a föld mészfehér síkság lesz, nincs hova bújni a nap elperzselő heve és a Teremtő tekintete elől. Aki nem részesül Allah trónjának árnyékában, azt elborítja a veríték: kit térdig, kit ágyékig, kit tetőtől-talpig. Így várakoznak étlen-szomjan, egyesek szerint háromszáz évig. Mások szerint az Igazságos úgy gyűjti össze az embereket, akár a nyílvesszőket a tegezben, és ötvenezer évig rájuk sem néz. Akkor a Közbenjáróhoz (a Prófétához) folyamodnak majd, de ő is csak azokért emelhet szót, akikre engedélyt kap az Ítélkezőtől. A többinek elnémul a nyelve, tagjai beszélnek helyette, barát a barátért semmit sem tehet, az ember menekül apjától, anyjától, fivérétől, a bűnösök arcuknál fogva vonszoltatnak a tűzbe, de most már véglegesen. Ezerből kilencszázkilencvenkilenc esetben ez történik, közben az emberek perbe szállnak, egymásra vallanak, egyetlen vétek, hiba, bántás sem marad említetlen. Akit még nem ragadtak meg a pokol angyalai vaskampóval és nem rántották le a mélybe, az most aCsinvat-hídon imbolyog, s ha bűnös, azonnal a pokolba zuhan. Az egyszerű ember lelke is retteg, látván a mélybe bukókat, s rettentő ordításukat hallva. Mohamed népe negyven évet vár arra, hogy átmehessen rajta a Paradicsomba. És lesz, aki a sötétségben nagy fényt kap ekkor világítónak, akkorát, mint egy hegy, lesz, aki kisebbet, s lesz olyan is, aki csak akkorát kap, amekkora a körme. Így aztán némelyikük úgy suhan át a hídon, akár a gondolat, más négykézláb jut át, s lesz olyan is, aki hason csúszva. Mondják, a próféta beleőszült azokba a szúrákba, amelyek a feltámadás napjáról szólnak.
