Ahogy egy szitaszövőnek vagy egy drótosnak egy kis település lakossága nem tud egész évre munkát és megélhetést biztosítani, így aztán az ilyen iparos időről időre fölkerekedik és vándormesterként a környékbeli falvakat járja kereset után nézve; ugyanilyen szorgalmasan járkál helységről helységre a körzőkészítő is, csakhogy ő folyvást váltogatja a vadászterületet, és még véletlenül sem téved kétszer ugyanabba a faluba. Mert ez a mi iparosunk nem körzőkkel házal, hanem csalással és szélhámossággal, hogy ingyen iszogathasson a kocsmában, ha sikerült lépre csalnia az embereket. Egyszer is megjelenik így Oberehningenben és megy – egyenesen a községházára. „Soltész uram – mondja a falubírónak –, végigmentem a határban. Már annyi eső esett, hogy cuppog a föld mindenütt. A vetemények meg el vannak maradva a növésben. Én mondom, ráférne már magukra egy kis időváltozás. Nem gondolja?” – „Mondani könnyű – hümmögött a soltész –, változtatni rajta, és főleg jobbat csinálni, az a művészet!” – „Már akinek – feleli a körzőkészítő. – Nekem ugyanis történetesen ez a szakmám. Én vagyok a bolognai időjártó. Itáliában, ahol pedig a narancs és a citrom is megterem, ma már mindenfajta idő megrendelésre készül. Ti németek még el vagytok maradva ezen a téren.” Ez bizony kecsegtető ajánlat. A soltész azonnal megértette, miről van szó. Jóravaló, nyíltszívű ember volt, ugyanakkor, mint az emberek zöme, ő is jobb szeretett volna gyorsan meggazdagodni, mint lassan. Szíjjártóról már igen, időjártóról még sose hallott, de hát Itália az Itália, haladni kell a korral. Mindazonáltal nem árt az óvatosság. „Rendben – mondta –, akkor csináljon holnap reggelre derült égboltot, csak úgy próbaképpen, tegyen rá egy-két felhőpihécskét is dísznek, aztán legyen egész nap verőfény, jártson olyan lágy, cirógató sugarakat. Délben eleresztheti az első aranysárga nyári madarakat, estefelé pedig, nem bánom, lehet megint egy kicsit hűvös.” – „Soltész uram, egy napba nem mehetek bele – akadékoskodott a körzőkészítő. – Egy nap alatt a kiadásaim nem térülnek meg. Csak egy évre vállalom. Akkor viszont bajba’ lesz: azt se tudja, hova rakja majd a temérdek gyümölcsöt meg mustot.” A falubíró kérdésére, hogy mennyit kér az évi termésért, előre csak annyit kötött ki, hogy napi egy guldent, valamint ingyen italt addig, amíg el nem rendezi a dolgot, az beletelik legalább három napba; „hanem aztán – folytatta –, minden lóteher borból, amennyivel több terem, mint a legjobb esztendőkben, egy fertállyal, és minden maltér gyümölcsből egy vékával.”– „Nem is ollyan szemötlenű sok” – mondta a soltész. Azért csúszott ez így ki a száján, mert nem csak az illemről feledkezett el nagy izgalmában, de hirtelen visszazökkent a helyi tájszólásba is, márpedig arrafelé a „szemtelenül”-t ilyen alakban ejtik. De mindjárt el is szégyellte magát ezért az elszólásért, és a továbbiakban már azon volt, hogy legalább olyan hibátlan felnémetséggel tárgyaljon, mint a messziről jött ajánlattevő. Hamar papírt, tollat hozott hát, hogy hónapról hónapra részletesen előírja a számára legeszményibb időjárást, ám ekkor a körzőkészítő újabb kifogással hozakodott elő: „Soltész uram, ez nem járja! A polgárokat is meg kellene kérdezni. Elvégre az időjárás közügy. Nem várhatja el, hogy mindenki elfogadja a magának tetsző időt.” – „Igaza van – ismerte el a soltész. – Maga okos ember.”
Hogy miben állt a körzőkészítő huncutsága? Igen, a nyájas olvasó jó nyomon jár, amikor előre sejti, hogy a polgárok nem jutottak egyességre a dologban. Az első falugyűlés, kell-e mondani, nem hozott eredményt, de nem hozott a második, a harmadik, sőt, még a hetedik sem, a nyolcadikon már komoly szóváltásra került sor, végül egy tanácstag, akinek helyén volt az esze, amondó volt, hogy a község békéje és egysége érdekében legjobb volna, ha kifizetnék az időjártót és menesztenék is mindjárt. Így aztán a soltész magához rendelte a bolognai mestert: „Tessék, itt a kilenc guldenje, maga bajkeverő! Most pedig szedje a sátorfáját és táguljon innen, még mielőtt ölni kezdik egymást az emberek a faluban.” A körzőkészítőnek ezt nem kellett kétszer mondani. Felmarkolta a pénzt, hátrahagyta a kocsmai adósságot, mintegy húsz pint bor árát, az idővel pedig minden maradt a régiben.
Még csak annyit: a körzőkészítő mindig is tanulságos ember marad. Vedd észre, milyen jó, hogy a világot kormányzó legfelső hatalom kizárólag a saját akarata szerint igazgatta eddig az időjárást. Még mi, kalendáriumkészítők, planéták és más efféle karok és rendek sem igen vagyunk ebben illetékesek – mármint az időjártásban –, de ettől még nyugodtan telnek napjaink.
(1819)
