Részletek

Óriási szupermarket-pult, krómacél és üveg. Az áruk többsége jégkrém színű (többnyire rózsaszín) horgolt huzatban van, egyes dolgokhoz nemezt is lehet alkalmazni, de mindenképpen valami kézimunkára emlékeztető, puha, tompa anyagot. A szöveg folyamán a horgolásokat javítgatják, foltozgatják stb. A színészek először szinte észrevétlenül lássanak hozzá, aztán egyre erőteljesebben foglalkozzanak vele. Végül amolyan horgolt tájjá alakul át az egész színpad. Akkor már a színészek is mind be vannak vonva horgolással.

FÉRFI, MINDEGY, KI

Nézzék ezt a lapos tájat! Trágyagödrök nyugszanak a mélyére süllyesztve, homokbányatavak, sírhalmok. Közönyös ez a sík, úgy siklik tova, mintha önmaga elől siklana el. Üres, illetve dehogy is az. Önök is látják, nem? Az üresség általában a hiánya valaminek, illetőleg annak a hiánya, ami ehhez a valamihez vezetett, amit pedig észre kellett volna vennünk. Már ha idejében odafigyeltünk volna.

Na most akkor próbáljunk nyugodtan belenézni ebbe a tájba! Tessék? Nem megy? Ez a ki tudja meddig terjedő, földdel úgy-ahogy fedhető, vakmerő halomsírmező – szabad szemmel föl se mérhető? Noch dazu a tekintet folyton beleütközik Magyarországba meg még egy csomó más utódállamba? Bundának kicsit nagy lenne ez a hantok hantja? Ugyanakkor még sincs, ami ne lenne jól kivehető rajta?

Tegnap is: valaki a padlásról lövöldözött, mivel a felesége válni akart és magával óhajtotta vinni a gyerekeket. Egy falusi rendőr. Persze, hogy volt rá oka.

Aha, most már én is látom,ez a kép amatőr felvétel, egy újságból való. Jobb lett volna persze, ha az illető nem csak lő, hanem talál is! Tessék? Szóval meg tudják mondani, hogy e tér sajátossága miben áll?

Na, jó. Akkor megmondom én: négy embert látunk a képen, négy szellemalakot, épp most lépnek ki a testükből, lerúgva lábukról a fekete fóliát. Mint akik hosszan tartó betegség után lesöprik magukról a fájdalmat egy rutinos mozdulattal. Nézzék a körítést is: a táj zöldje, vastag ecsettel!

Felhős ég, homokbánya. Igen, helyes az észrevétel: onnan történhetett a homokvétel, a homoké, ami a csőbomba nehezékéül szolgált. Amint a töltet felrobbant, a bombasztikus csomag alaposan kifordította őket önmagukból, ezért most gyorsan mentőakcióba is lépek, megpróbálom visszaforgatni őket önmagukba, hogy újból összetartozzanak, ahogy ezen a csoportképen is. Erre a feladatra nem én volnék az igazi, mert az én művészi igazságtételem mindig egy kaptafára megy, de igazi műve kinek van három-négynél több?

Mindegy. Hiába kivételezek velük, nem fognak életre kelni ezek a halottak sem. A csőbe zárt lőpor kirobbantotta őket a porhüvelyükből. Hogy aztán később bevilágíthassanak a képernyőinkbe – nincs-e hiányunk valamiben. Nincs. Momentán nincs. De ezek után persze már derogál visszamenni nekik a putriba! Pedig ott a helyük. Így soha nem fogják visszakapni a létüket. Ahhoz több erőfeszítésre van szükség!

Nem is tudom, honnan fúj a szél. Elnézek a távolba. Látom a tetemeket, fekete fóliával letakarva; ne bántsák az emberek szemét. Kerékpárosok, gyerekek, vasárnapi jövés-menés, nem éppen útra való látvány – útravalónak.

Valamivel később: luxusautók haladnak lépésben, nagyságok álmodnak bennük magukról egy nagyot, diszkréten integetve a tömeg felé, temetés előtt és után. Mint a lágy zselé, úgy idomulnak az ülésekhez. E pillanatban veszik észre a meggyilkoltakat. Illetőleg azt, amit az elsikló tekintet, útban a szentségtartó felé, kénytelen elkapni belőlük: egy csücsöknyit. A képet az Oltáriszentség tölti be. Most még nagyobb a tülekedés, így megy ez mindig, amikor kívülállók szeretnének magukról olvasni a másnapi hírekben.

A kancellár úr is ott domborít a gyilkosság öt négyzetkilométeres helyszínén, ebben a szűk térben: bele van implantálva, teljes terjedelmében. Ahogy azt egy tragikus hős előre sejtette: ő bezzeg tett erőfeszítéseket! A harcostársai dettó.

Az őróluk szóló képek már régen elkészültek, de a teljesség kedvéért folyamatosan frissítjük az anyagot. Persze nekik is ez a leghőbb vágyuk, domborítani a nyilvánosság előtt.

A házak? Egyik takarosabb, mint a másik. Versengve árasztják magukból az otthon melegét. Nem is győznek betelni egymás nézésével. Amit a sors keze nekik juttatott, arra árgus szemmel vigyáznak. Ők tudják, hol a helyük. Nem úgy, mint egyesek. Honnan tudják? Onnan, hogy övék a tér. Már nem mozog. Sikerült kitaposni belőle a szuszt. Élet, maraggyá otthon!

Mi? Ideadnák? Ezt az életet? Nekem? Hát mi vagyok én: szárazdajka? Mit csináljak vele? Halott! Mit képzelnek? Mindjárt elejtem! Legkésőbb akkor, amikor átöltözök. Vagy azt hiszik, így fogok állni itt évekig, mint egy oszlopszent? Mint egy madárijesztő, új rongyokra várva?

Fáradjanak beljebb, helyezkedjenek el kényelmesen, gyorsan magamra kapom a részvétem. Abból nem adok le, én viszont mintha fölszedtem volna valamicskét. Érezzék magukat otthon, tisztelt halott urak, ami az enyém, az az önöké is. Kicsire nem nézünk. Adva van tehát egy elvileg befogadó környezet. Most már csak meg kéne találniuk a helyüket benne. Olyan nagy dolog? Hát mibe kerül ez önöknek? Ja, hogy csórók! Tehetek én róla, hogy már az elején elszúrták? Tetszettek volna a mi külsőnket, a mi ismerőseink nevét fölvenni! Aztán valami hasznos tevékenységbe fogni, nem csak úgy elszaporodni itt nekünk meg övezetet alkotni. Tessék? Összébb is húzhatnák azt az övezetet?

Értsék meg, az önök érdeke, hogy minél hamarabb lezárjuk a vizsgálatot ebben az ügyben. Annál is inkább, mivel a közvélemény egyértelműen azt várja tőlünk, hogy ne kerítsük kézre a tragikus hőst, aki nem bírta tovább, hogy idegenek táncolnak az idegein.

Ez a ricsaj esténként! Ilyenkor együtt a család, az egész pereputty abban a nyomorúságos parányi lyukban. De úgy látszik, éppen ez a feneketlen nyomorúság az, amit a legnehezebb tetten érni, hiszen a rend őrei éppen most tépnek apró cafatokra mindent. Tessék? Önök úgy gondolják, hogy nem őrzik a rendet? Inkább fenekestől felforgatják?

Ne higgyék, hogy jókedvében csinálja ezt a rendőr, hanem azért, hogy mindannyiunk érdekében kiderítse, miért él valaki ennyire elzárkózva a társadalomtól, hogy úgyszólván hatóságilag kell rátörni az ajtót! Nagyon sajnálom, ami önökkel történt, kedves halottak, de úgy érzem, a kiilleszkedésben túl messzire mentek. Nem a dzsungelben élünk. Rendezett viszonyokat kell teremteni a környezetünkkel, különben hirtelen belénk mar, mint egy dühös eb. Nézzék, hogy jön ott az a Volkswagen Golf! Hogy dől be a kanyarba! Jól föl van húzva a motorja, nehogy a vezetőről lecsússzon az újnaci. Most mintha egy nő sikoltozása hallatszana. A telep felől. A rézsűn túlról. Velőtrázó. A házak nem rázkódnak össze, a templomtorony meg se rezdül, csak a kutyák ugatnak; egy ideig hallatszik még a lárma, aztán elül. Na és hol készül a hajlék, hogy abban lakozzatok – hol az emberi lakásra alkalmas házsor? Hol volt, hol nem volt. Önök amúgy se illenek bele a mi iskoláinkba, a mi kórházainkba.

Most is, hol fekszenek? Húzódjanak félre. Tessék? Nem tudnak? Nem tudnak vagy nem akarnak? Egyébként ahol most fekszenek, az a hely sem az önöké. Ez a napszakot is, ezt az évszakot is – csak kölcsön kapták. Valaki kopog. Erre már felugranak. Na ja. Ki akar elmenni egy idegennel?

MÁSIK FÉRFI

Ne féljenek, menjenek! Mondják ki a boldogító igent!

EGY FÉRFI

Margit, maga otthoni kisegítőként dolgozik. Elmondaná, hogy járt? Hogy egyszer csak rajtakapták? Olyasmi közben, ami pedig a legemberibben elemi, illetve a legelemibben emberi, tudniillik amit már az elemiben is tudni illik. Hogy mi is ez a legelemibb a mi emberi társadalmunkban? Megengedi, hogy válaszoljak maga helyett, kedves Margit? Az idősgondozás. Azon belül: az áruszállítás. Még azon is belül: az árleszállítás. Szóval: maga nemrégiben elment bevásárolni egy idős gondozottjának. Amikor a helyi önkiszolgáló üzletben (Bécs, Meidling) odament a húsos pulthoz, ott már, ahogy elmondta, huszonöten álltak sorban. Ajaj, huszonöt az sok, mennyien férnek fel ide a színpadra? Becslésem szerint úgy hét-nyolc ember, nem több, úgyhogy jöjjenek csak! Mindegy, ki. Közben nézzük meg gyorsan a pontverseny állását.

Néhány személy, részben már körbehorgolva, tétován felmegy és megáll a húsos pult előtt. Rögtön elkezdik egymáson a kézimunkázást.

UGYANAZ A FÉRFI

Mit mond? Aha! Árleszállítás volt. Rendkívüli akció! Margit asszony, maradjon velem még egy pillanatra. Ott tartottunk, hogy megkérte a sor elején álló hölgyet, vegyen az ön részére harminc deka darált húst. Merthogy maga idősgondozó és kezd kifutni az időből. És mi volt erre a válasz? Az eszem megáll! Margit asszony, elmondhatom a mi kedves közönségünknek, mit mondott nekem adás előtt? Tudja, ki fogja ezt beszopni!, vágott vissza az illető pimaszul. És a soron következő két vevő is elküldte magát melegebb éghajlatra, kedves Margit S. asszony. Végül a sorban a negyedik segített magának, egy 16 éves lány. Mire a mögötte állók közül többen teli torokból tiltakozni kezdtek. Az emberiesség elemeiről szóló konferencia ezúttal mintha nem került volna megrendezésre. Vagy mégis? Önök mit gondolnak? Kíváncsi vagyok a véleményükre! Válaszaikat eljuttathatják hozzánk levélben. Az adás ideje alatt a telefonunk is él!

NŐ

Én, miközben itt a síliftre várok, folyton azon filózok: hogyan képes valaki drámaíróként egész életében csak halottakkal foglalkozni? És mindeközben még békedalokat zengeni? Szerintem ez természetellenes. Sokkal egészségesebb volna leborulni a természet nagysága előtt. Aztán, amikor már nem figyel ránk, és éppen egy újabb földcsuszamláson, sziklaomláson töri a fejét, fogni magunkat és szép csendben megtizedelni a teremtményeit. Nna. Itt fekszik ez a négy úr.

A kőszáli kecske a kihalás szélén, a zerge krónikus beteg. A vörösfenyőn nincs egyetlen ág se, hogy legalább hevenyészve betakarja őket és az összes többi kihalt állatfajt. Hogy legyenek helyek. Ahol magunkra találunk. Ahol magunkra találnak. Nincs igazam, Herr Stab?

Egyesek azt állítják, hogy a négy meggyilkolt úr elmozdult a helyéről. Helyet változtatott. A halála után. Jöjjenek fel ide hozzám egy pillanatra, kedves elhunytak, hadd lássák nézőink, valóban olyan mozgékonyak-e még mindig, ahogy hírlik. Megkérhetném önöket, hogy most is ugyanúgy, hozzávetőlegesen csillag alakban feküdjenek le oda, hogy a tisztelt nézők is képben legyenek? Én személy szerint nem gondolnám, hogy önök mozogtak volna még utána. Hogy olyan nagyon adtak volna még a testmozgásnak. Szerintem a sportolói hírnév hosszú távon kissé dermesztő, nem? Megyek is, hozok egy fűtőventilátort. Mindazonáltal a havon hamar visszaszereztük régi dicsőségünket. Annyi sárga csíkot eresztettünk a hóba, hogy belül sivataggá változtunk valamennyien. De az Úr a mi pásztorunk, úgy értem, az ő kezében a kormányrúd, hogy túljussunk végre önmagunkon, túllépjünk a hiányainkon.Van egy ötletem: muzsikáljunk! Önök kérték! Az osztrák rádió szimfonikus zenekara játszik.

Zene!

MÁSIK NŐ

Ha egy csak félig-meddig is civilizált államban gyilkossági per folyik, ott logikus módon elsősorban arra kíváncsiak, hogy vajon a vádlott elkövette-e a terhére rótt cselekményt. Ennél kevésbé fontosnak tekintik, hogy a gyilkos megfojtotta, agyonlőtte, agyonütötte vagy leszúrta-e az áldozatát. Minálunk másként mennek a dolgok: azt már nem is vizsgálják az illetékesek, hogy a nácik valóban elkövették-e a nekik tulajdonított rémtetteket. A nagypolitikát minálunk csak az érdekli, hogy milyen módszereket alkalmazott a hitleri rendszer a zsidók – tegyük hozzá, a kevésbé vagyonos zsidók –ellen (mert a tehetősebbeknek sikerült időben kijutniuk külföldre, nem ritkán tetemes váltságdíjat fizetve a náciknak), valamiért a kivégzés módja, vagyis a halál neme izgatja csak őket, a jelek szerint.

HENTES varrás közben

Hát igen, a halál kísérteties anonimitása már az élőn is rajtahagyja nyomát valamilyen jelölés formájában, ezt nálunk, mészárosoknál jobban senki sem tudja. A kék billog például minden állaton rajta van valahol. Nekem személy szerint ez nagyon kényelmessé teszi a munkámat. Így rögtön tudom, kivel van dolgom, és hogy az illető egészséges volt-e, már ameddig erre ideje volt.

Durván belevág a horgolásba és néhány fonalat kihúz belőle.

Mint mondottam, valamilyen megjelölés formájában: és hát abból, hogy megtörtént a megjelölés, önként adódik a feltételezés, hogy ez millió másik ember halálát is jelenti. Nagyon praktikus az ilyen eljárás. Mentesíti az embert a saját egyéni halálára vonatkozó fölösleges kérdésfeltevéstől. Illetve attól is, hogy a kérdést átalakítva, a létezése értelmére vonatkoztatva tegye fel.

Mi ugyebár valamennyien a hozzánk tartozókkal szeretünk egybegyűlni kedvenc nyaralóhelyeinken, a világtól távol. De sajna mindig lesznek olyanok, akik nem tartoznak hozzánk és valamiért mégis csőstül jönnek ide. Tegnap is, mit hallok? Egy teherkocsi hűtőterében már megint huszonöt darab ilyen érkezett, plusz három, de azokat már az autópálya pihenőjében kiborították.

Ugyanakkor sajnálatos módon évről évre kevesebben lesznek. Ágyaink már most epedezve nyögnek a kihasználatlanság miatt. Mit tegyünk, ha ezek az emberek, akik mind nem jöttek az idén, a panzióink helyett az amnéziánkba igyekeznek? S ha velük együtt legszebb terveink is füstbe mennek? Hát persze, hogy elhagyja az embert a béketűrés és kirobban belőle a vendégszeretet! Ha úgy nem szállnak, szálljanak emígy! Még ha le is bukik, mert hát le, végül, az ember. Egyszer is nagyon buktunk valakire, el voltunk szállva, kötelékben. Azután ötven évig tudni se akartunk róla. Szálljanak le rólunk. Legyen vége már. Az élet egy léha, egy könnyelmű semmi.

Most mindegyik olyan, mint a csomagolt étel, csak a tetején fel van tépve a papír. Négy test. Úgy hevernek ott a táblás oszlop körül, mint a marokkóban a pálcikák. Mint egy fényreklámban, lassan fordul a négy test a tengelye körül, középütt a tábla – Romák, vissza Indiába – maga a tökély, nem lehet elvenni belőle, nem lehet hozzátenni, ki írhatta vajon? Akárki, azonnal jelentkezzen nálam, de telefonon is hívhat. Tessék? Mégse? Meggondolta magát? Mindjárt visszajön a vonal, technikus kollégáim intézkednek, nem maradunk ki semmi jóból. Egy perc, és máris ott leszünk a helyszínen. De most intsünk a kollégáknak: a meteorológiai előrejelzés következik.

Mi az Úristen angyalai vagyunk, annak is egy sajátos, kézzel faragott változata, és kék szemünkkel kacsingatva, kék sálunkat lóbálva az alábbi üzenetet küldjük Marikának, Gertinek és Margitnak, akikhez ezennel lejöttünk a mennyből: Nem lehet, hogy drog, fegyver, vagy autócsempészet miatt kirobbant konfliktusról volt szó?

Nagy a tumultus, sokan vagyunk, akik szeretnénk valami ilyesmit mondani vagy ehhez hasonlót. Időnként előrefurakszunk a tömegben, hogy másodszor is elmondhassuk. Úristen, már megint hol a kamera? Éppen most, amikor ahhoz kellene, hogy annyiszor ismételhessük később, ahányszor csak akarjuk, hogyan lehet feladni egy levélbombát, a kamera elszánkázott valamerre. Kérem, gyűjtsenek régi robbanóanyagot és tegyék bele borítékba! A gyűjtésből származó bevétel mennyei segítség lesz annak, akinek talán eszébe se jutott volna mennybe menni.

Látják! A képernyő, mintha mi sem történt volna, máris kivilágosodott megint. Kérdem én: kinek lehetett olyan fontos ez a négy férfi, hogy az életüket magához ölelje, mintha, teszem azt, a kedvenc zenésze, színésze vagy, bánom is én, a kedvenc macskája, kutyája lenne – és aztán persze el is hajítsa egy laza mozdulattal?

A várakozó sor – úgy, mint az előbb – először rendesen mondja a szöveget, aztán másodszor a sor végén megtörve, az emberek egyre féktelenebb jókedvvel ugrálnak a magasba.

NŐ kézimunkázás közben

Nem számít. Az emberi gondolkodás egyetlen sugalmazó géniusza akkor is a Halál. Örüljön, Herr Stab, hogy ön már ennyiféle alakban megismerte. Először a háborúban, majd a hadifogságban, mondhatni egy füst alatt. A továbbiakban ön a bérletes hozzáférést választotta, hogy ezen az olcsóbb módon jusson hozzá ahhoz, ami a világ halálkínálatában szerepel. A teniszpályán, az usziban, vagy gombászás közben az erdőben. Köszönjük, hogy ebből a változatos menűből nekünk is átad valamit. Ön egy nagy példányszámú napilap vezető kolumnistája, és szentül meg van győződve róla, hogy a világon minden cselekmény erőszakcselekmény, kivéve amit ön követ el. Ezért is láthatja el ön az országot napról napra a szükséges táplálékkal (hús, köret, saláta, plusz desszert), abban a biztos tudatban, hogy a saját gondolkodási deficitjét, ami a korlátlan kérdezni merés és az egyebekbeni teljes korlátoltság eredménye, úgy adhatja vissza nekünk, mintha az bármire is válasz volna, ráadásul a mi szánkból hangozna el. Nos, ezúttal önnek szólt a kérdés, Herr Stab! Arra vonatkozott, hogy miként lehet viszonylag egész jól viszonyulni a halál megérthetetlen magától értetődőségéhez! Pünkt erre!

Némelyik test puhább a kelleténél, a legkisebb nyomásnak is enged. De ott vannak még a faágak, megannyi tárt kar. Az emberek a magasba repülnek, az ágak megcirógatják őket. Hiába. Az emberek máris zuhannak és csattanva földet érnek. Mindenféle pozitúrákat vesznek fel és közszemlére teszik a létük. A nagybetűs Létben bezzeg van szemérem! Az ritka, mint a fehér holló. Ebben a mi kisbetűs létünkben elő nem fordulna, de nem ám! Még Istent sem sikerült tetten érni itt a földön, pedig épp eleget keresték már. Á, lehet, hogy egy kicsivel feljebb van! Tessék? Ott sincs? Akkor gyorsan vegye le innen a feszületet, ha ott sem lakik. Különben hogy igazodjon el az ember? Legalább lássa el felirattal a táblát, hogy egyáltalán tudjuk, ki lóg ott.

Nem? Nem akarja? Azt hiszem, Herr Stab, az ön problémája a következő: ön mindig csak önmagával találkozik, éspedig még csak nem is személyesen. Éppen csak egy integetésnyit kap el önmagából.

EGY MÁSIK VEVŐ

Szőnyeget horgolt, most leteszi a földre, hogy azon álljon. Egy idő múlva a hentes kirántja alóla a szőnyeget, és a vevő elvágódik.

Időnként ott lóg az ajtón a felirat: megtelt. Aztán hamarosan megint nyílik az ajtó. Ilyenkor a legrosszabb. Mögöttem egymást taposva tülekszenek befelé az emberek ebbe a szűk kis helyiségbe. Tulajdonképpen egy garázs, légmentesen kizár mindenfajta kintről jövő levegőt, de azt se engedi, hogy belülről kiszivárogjon a gáz, és egyszerre persze nem bír befogadni mindannyiunkat. Ez baj! Nem fér be mindenki egyszerre! Ne tessék hát így tolakodni! Van még egy helyiség beljebb, igaz, az kisebb. Szemből akkora, mint egy tévé készülék. Türelem! Az időt most nem teregetném ide ki, nem is tudnám, de ezt a teret a magammal hozott szöveggel, illetve szövettel mindenképp beborítanám. Olyan spéci teret kerestem, aminek nem árt a strapa, elbír bármilyen nehéz témát, bármekkora terhelést. És hát ez a futó, amit most leterítek, ez a vég-anyag, fajsúlyát tekintve még a legkönnyebbek közül való.

Szóval, tisztelt halottak, beszélgessünk akkor a halálról, ez a mai témánk. Önök ettől a perctől kezdve betelefonálhatnak ide hozzánk, a stúdióba. Annak ellenére, hogy az önök fajtájára nézve elvileg elutasító tartalmat hordozott, önök rohanva próbálták elérni a táblát, ráadásul mind a négyen egyszerre! Mi az, hogy csökkent a ránk zúduló idegenáradat? Mikor itt vannak az abszolút idegenek, íme! Naná, hogy önök voltak az üzenet címzettjei, kedves halottak, és egyben a még idejében feladott küldemény is. Az örökkévalóság bármikor rendelkezésre bocsát egy-két kocsit azoknak, akik az utolsó pillanatban esnek be hozzá, pedig nem is voltak még soron. Elképzelem, ahogy négy személy próbálja egyidejűleg kitépni a földből ezt az oszlopos táblát: ennek jó vége nem lehet. Hát nem látták, mi van ráírva? Ha csak egyvalaki próbálta volna, akkor csak az az egy járt volna pórul.

Kedves nézőink, húzódjanak kicsit félre! Mi is szeretnénk bejutni! Azért vettünk jegyet, hogy megtekinthessük ezeket a halottakat. Ne tessék tolakodni, semmi értelme. Hely mindössze odafönt van még – egy kevés. Dugig vagyunk. És most vesszük a bátorságot ahhoz, hogy néhány millió kalauz, buszsofőr, gáz-, villany- és vízóraleolvasó nevében szóljunk ehhez a négy emberhez – sajnos már későn. Már előretolakodtak, ezért most a mi felelősségünket is ők cipelhetik. Micsoda hülyeség!Volt hordárunk. Miért nem bírtak várni?

Jó, ezzel a probléma meg is van oldva. Most már csak egy dolgunk van a következő pár ezer évben: őrizni az önök üldöztetését megörökítő emlékművet, tisztelt halott urak.

Egyáltalán kik voltak önök? Soha többé nem fogjuk megtudni, melyikük mi volt, mert még a haláluk után sem tudunk másként tekinteni önökre, mint férfiak négyfős csoportjára, négy, szemfedővel letakart alakra, akikbe beledöftük történetiségünk fullánkját. Bizonyítékául annak, hogy a mérgünk nem mérgező és hogy biológiailag lebontható lett volna. A kocsi megtelt, mondja a kalauz. Elegen vagyunk, talajgazdagítók e honban. Kérjük, ne szálljon már be senki!

NŐI VEVŐ Horgolt zsebéből pénzt vesz elő és ráteszi a pultra. Elmenés közben:

A boldogság világa más, mint a boldogtalanságé. Mint ahogy a halál bekövetkeztével sem változik meg a világ, hanem véget ér. A halál nem az élet eseménye. A halált az ember nem éli át. Hátha ez némi vigaszt jelent önöknek, tisztelt halott urak. Ezt csak azért mondom, mert önök mintha még mindig harcban állnának a világgal. Érdemes? Ha most kinéznének kicsiny házikóikból, látnák, milyen szép kövér pelyhekben hull a hó. A föld merő latyak. Gondolják meg, a gyilkosaik most bokáig gázolnának az önök vérében, Herr Horvath, Herr Horvath, Herr Sarközi, Herr Simon!

Tessék? Az elhalálozott urak arra kérnek bennünket, hogy inkább felejtsük el őket? Kérem, mi változatlanul keressük azt a kettes fehér Golfot, amin sötét díszcsík van és a stájerországi Hartberg HB-je van a rendszámában. De ilyenből több ezer van! Csak azt nem találjuk meg, aki nem akarja, hogy megtalálják! Azt viszont garantáltan megtaláljuk, aki amúgy is megvan. Önök már életükben is épp elég jól tudták: önök lennének az elsők, akikhez beállítanának a rendőrök, hogy ellenőrizzék, nem vágták-e véletlenül zsebre a kedves édesapjuk meg a testvéreik csontjait. Állítólag ez szokás önöknél, hogy mindent elcsórnak, márminthogy tőlünk csórnak el mindent, kényszeresen!

Lám, végezetül mégiscsak beszentelték az önök csontjait. Jobb későn, mint soha. Igen, áldott csontok ezek, ki gondolta volna? Ó, Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékodba jöjjek! De nem ám. Csak nem fogják önök akármibe beledobálni a csontjaikat! Hogy néz ez ki, kedves holtak?! Ott van egy vödör. A csontokat nem tesszük a konyhai hulladék közé, mert megvághatjuk magunkat velük és a seb elfertőződhet. E mögött a kerítés mögött, az ott már Ázsia. Ott sokkal többen élnek, sokkal több a betegség is.

NŐI VEVŐ

Jól meg vagyunk áldva önökkel, kedves áldozat urak! Egyszerűen elborítottak minket! De nyugodtan jöhet egy kicsivel több is! Mér is ne? Egy egész nemzedék rothadt el itt, bizony, és most még hozzájön ez a négy új, és tessék, nem érződik semmi szag. Ne féljetek, nem harapjuk le a fejeteket. Szedte-vette, mars az utolsó padba! Most énekelni fogunk – egy illatjegy-kompozíció alapján. Ezt az illatosítót sose felejtjük el bepakolni. Azért, hogy ne facsarja orrunkat a bűz. Milyen békésen fekszenek ott, kedves halottak! Mint a gyerekek, akiket úgy kellett lenyomni, hogy elaludjanak végre. A temetőben friss levegővel lepjük majd meg önöket, néhány percig. Tisztelt halottak, az út innen már csak lefelé vezet, vége a dalnak. A nyomortól kifordul a gálánk, a veszteseket látni se bírjuk. Kaparjon és nyerjen! Önök, kedves halottak, most már oda tartoznak az alagsorba. Kényelmesen elhelyezkedtek? Rendben. Valami szívhez szóló cigányzene? Köszönöm. Lehet sírni a boldogságtól. Miért? Azon kívül, hogy kifog egy nyerőt a kaparóson, van más öröme a magunkfajtának? Noch dazu a magunkfajta állandóan magán kívül van, különben nem kaparna állandóan, de az illúzió, hogy végül csak lekaparja magáról a lúzerséget és a fedőréteg alól egyszer csak előbukkan ő maga, mindennél erősebb. Mi már rég nem is vagyunk, például azért sem, merthogy önök sincsenek, kedves halott urak. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mindent megengedhetünk magunknak, továbbra is.

A hentes húsokat horgol össze csöndben. Két vevő feláll jobbra és balra, mindegyik előhúz a horgolt szatyrából egy horgolt füles sapkát. Az egyik úgy mondja a szöveget, ahogy az itt áll, a másik a végéről mondja visszafelé, egészen az elejéig. Lehet, hogy előtte nem árt egyszer rendesen végigmondani a szöveget! Közben eltúlozva deklamáljanak, úgy, mint egy régimódi versmondó, csak a hangsúlyok esnek máshová, mivelhogy kvázi egymás ellen beszélnek.

MÁSODIK VEVŐ

Azóta egyes szakértőknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy ennyi embert technikailag egyszerűen lehetetlen lett volna gázzal megölni. Egyes öreg náciknak fúj! innen már nem is kellett messzire menniük; hogy eljussanak ahhoz a képtelen állításhoz, hogy a hitleráj alatt egyáltalán nem gyilkolták meg a zsidókat fúj fúj fúj! Az igazság egyszerűbb, mint gondolnánk. Viszonylag kevés zsidót gázosítottak el. Sokat halálra éheztettek vagy agyonvertek, mások a tífusznak vagy a himlőnek estek áldozatul, miután megtagadták tőlük az orvosi segítséget; volt aki a fagy miatt halt meg vagy azért, mert fizikailag teljesen legyengült. Köszönjük ezt a részletes írásos állásfoglalást, Herr Stab!

Az egyik, fonállal már a másikhoz kötözött vevő elkezdi ráncigálni az elsőt; egymás szavába vágnak.

NYUSZILÁNY csábos pózokban

Kedves elhunytak! A halált nem tudjuk másként tematizálni, csak kívülről. A belső fele bezárul előttünk, mint a sír. Személyes tapasztalat híján gondolkodásunk nem képes ráeszmélni arra, mi is valójában a halál. Hiszen amint megtapasztaltuk, már el is tűnt, és vele együtt mi is.

Mint egy némafilmben, tenyerével ellenzőt formálva, túlzott aggodalommal körbekémlel, közben reszket a félelemtől, mint a nyárfalevél.

A nyaralásban is az a buli, hogy utána el lehet mesélni. Érzékletesen. Viszont aki meghalt, az nem érzékeli, hogy mi van vele. A halálban az összes érzék kikapcsol.A halál totál kietlen. Teljesen érzékietlen.

HENTES

Senki hangja, ismét. A szemhéj nem állja útját, a pilla nem számolja, hány jön. Hozza el a képet! Egyet fizet, kettőt vihet! Fototipp! A fél-könny, a mozgatható, az élesebb lencse hozza a képet hazudja a zsebbe a képet!

Próbálja hozzávarrni magát a Nyuszilányhoz, de az nem hagyja.

Én azt hiszem, hogy a gondolkodás segítségével igenis szemügyre vehetjük belülről a halált. Így aztán a halál magától értetődő bizonyossága ismét problematizálható. Sőt, tovább megyek. Ki merem jelenti, hogy azok a bizonyos milliók, plusz ez a négy, ami semmi, bagatell, tényleg nem számít, nyugodtan elhanyagolható – egyáltalán nem is halottak! Nem is értem, miért ezeket csodálják meg mindig, amikor másutt sokkal több halott van. Amerikában például sokkal többen élnek, mint nálunk, hát ki nem tudja, hogy akkor ott halott is sokkal több van!