oyfn veg shteyt a boym
Áll az út szélén egy fa,
görbe, szinte gyászol.
Minden madár messze szállt,
elrepült a fáról.
Ment nyugatra, ment keletre,
a maradék délre –
árván hagyták azt a fát,
hogy a vihar tépje.
Mondom anyámnak: – Mama!
Mama, ha nem bánod,
én madárrá változom,
hipp-hopp, odaszállok.
Télidőben felröppenek
én arra a fára,
énekelek, vigasztalom,
hogy ne legyen árva.
Ne menj, fiam – kérlel anyám,
könnyes szemmel mondja. –
Még meg találsz fagyni nekem,
az isten ne adja!
Kár a két szép szemedért
– mondom én –, mamácska!
Idő se volt, semmi se volt,
én voltam, madárka.
Szentem, Itzik – sír a mama –,
nincs drágább tenálad!
Meg is hűlhetsz, meg is fázhatsz,
vegyél fel egy sálat!
És húzzál csak sárcipőt,
gondolj a sok hóval,
és a kucsmát itt ne hagyd:
mi lesz velem, ó jaj!
Tudd meg, télidőn, te gaz,
ködmönt sem árt venni,
hacsak nem a holtak közé
mégy vendégeskedni. –
Emelném a szárnyamat:
túl sok már a holmi.
Miért kellett így, mama,
engem megpakolni?
Szememben szomorúság:
értelek, mamácska,
úgy szeretsz te, nem hagyod,
hogy legyek madárka.
Áll az út szélén egy fa,
görbe, szinte gyászol.
Minden madár messze szállt,
elrepült a fáról.
