Ének a kiirtott zsidó népről

II. Már pengetem

 

Már pengetem… A földre ültem, úgy játszottam nekik.
Ó, népem! – énekeltem. És a bánat kis híján megevett.
Millió halott köröttem hallgatott. Ott álltak mind, mind egy izig.
A sok millió kiirtott zsidó. Irdatlan sokaság. Roppant sereg.

Roppant sereg. Végeláthatatlan. Jehezkel csontokkal teli
völgye elbújhatott volna mellette, akkora sokaság!
Ha ezt a népet látta volna, Jehezkel is a kezét tördeli,
nem adja fennhéjázva a hit mennydörgő bajnokát.

Hanem, mint én, fejvesztve, zavartan, tehetetlenül
szemét az égre emeli, mely íme szürke, végtelen, sivár.
És fejét, mely kőnehéz lesz, alighogy ezzel szembesül,
máris leejti mélyen, a föld felé, le is horgasztva már.

Jehezkel, te, Babilon földjéről felragadott zsidó,
ki láttad néped csontjait, látomásban az elszáradtakat,
hagytad, hogy elvigyen abba a völgybe a Fentvaló,
bábként cibáljon, tudtad-e, mikor rád tört az iszonyat,

hogy a kérdésre – hatihjeno?, életre kelnek-e még vajon
a csontok? – mi a válasz? Igen? Vagy nem? Te sem tudtad, ugye?
Hát akkor én hogy mondjam meg? Ó borzalom!
Kiirtott népemnek – csonthalma?! Nem maradt csontja se.

Semmi, amire húst lehetne rakni, és amire bőrt
lehetne húzni, és amibe lelket lehelni, semmi sem.
Figyeld, hogy néz, hogy néz a kiirtott, megölt
nép! A szemét, hogy néz! Milyen meredten, üvegesen!

Millió fej és kéz fordul feléd. Számold meg mindet. Ó, rettenet!
Arcok és ajkak! Sikoly fagyott rájuk a végső percben? Vagy ima?
Menj és érints meg őket! Nincs mit megérinteni – testetlenek.
Nem is volt zsidó nép soha. Az egész – merő fantazmagória.

Nem létezett soha a földön és nem is fog életre kelni, csupán
az én rögeszmém volt a zsidó nép. Csak képzelődöm, ahogy itt ülök.
Na de a szenvedések, amiken átmentek az irtóhadjárat során,
azok valóságosak voltak, iszonytatók – mind pokolibb körök.

Itt állnak körülöttem, mind engem nézve, temérdek sokan!
A hideg ráz, ahogy így néznek. Mert figyeld a szemük:
Jomek szemével néznek, Ben Cijonéval bánatosan,
a feleségem szomorú szemével néz mindegyikük.

Az öcsém, Berl nagy kék szemével, az övével – igen.
Hogy lett övék az ő szeme? Hisz itt van ő is. Ott áll a helyén.
A milliós tömegben a gyermekeit keresi, de nem
tudja, merre lehetnek… Nem mondom meg neki. Nem én!

Az én Hanámat is elhurcolták, és vele együtt a két fiunk.
Egyszerre vitték őket el, az ő sorsukról Hana tudhatott.
Csak arról nem, hogy Cví és én, mi hol vagyunk.
Hogy mekkora csapás nekem, hogy életben vagyok.

Rám néz, akár a többiek, az egész nép, a megöltek hada.
De mintha mégse látna. Néma tekintet, mely szinte átlyukaszt.
Hana! E hallgatásnál nincs beszédesebb! Gyere, Hana,
végy észre már! Az én hangomat hallod. Én, én vagyok az!

Ben Cikl, ifjú gáonom, te már érted, hegyezd hát füled!
Az utolsó zsidó siratja népét – ezt az éneket hallhatod.
És te, Jomele? Napsugaram! Miért nem mosolyogsz, mi van veled?
Jaj, mégse mosolyogj… Megrémítene, Jom, a mosolyod.

Megrettentene. Éppúgy nem hiányzik, miként a saját
arcomról sem. Rettentő mosoly. Hallgasd inkább az énekem!
Szívemmel pengetem a hárfát! A fájdalom hadd hassa át.
Hadd fájjon még jobban a gyász, a jaj – nekünk, nekem.

Mit Jehezkel! Mit Jirmija! Pedig hívtalak benneteket!
Segítsetek, adjatok nyelvet! Jaj, enyhítsétek nagy bajom!
De meddig várjak énekemmel? És mire mennék veletek?
Ti csak prófétáltok. Engem megöl a fájdalom.

1943. X. 15.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat