Nem számoltak vele. „Die Juden schiessen!” Ó, az a förtelmes hang, amin a söpredék
kiáltott, mielőtt kiadta mocskos lelkét! Nem is kiáltott – felhördült inkább dühösen.
„Die Juden schiessen!” Hallani lehetett a döbbenetét; nem csak az övét, az összes németét,
mind a nyolcvanmillió gyilkosét. Most már a zsidók is! Azt teszik, amit ők valamennyien.
Ó jaj nekünk, lám, szembe tudunk szállni, mi is meg tudunk ölni benneteket!
Csak bennünk él, ami bennetek soha, hogy embertársainkat gyilkolni tilos.
Hogy nem mészároljuk azokat, akik az égtől várnak segítséget, mert fegyvertelenek.
Ti természettől fogva öldököltök, nem tudtok nem gyilkolni, a kard a nyelvetek, a vas.
Ismerlek titeket! Nem mennydörög a hangom, mint a prófétáké. De én is átlátok rajtatok!
Tavaly július elején, mielőtt Varsóból elindultak a halálvagonok, volt egy tanácskozás.
Ha ott vagyok, ugyanazt mondom – Tamut nafsi! Hadd haljak én is meg! – akár a halucok.
Mert, akárcsak Litvániában, Ukrajnában, Volhíniában, a megsemmisítés várt ránk, mi más?
Igaz, mire mentünk volna vele? Nem sokra, hiszen nem volt fegyverünk. De hát
vasból van a kapa is, s a hegyes szögek éppoly mélyen vágnak a húsba, akár a golyó.
Lehet, hogy testvéreink Erecben és az újvilágiak megkönnyezik majd a tragédiát,
bár csendben, vagy nem, hozzáteszik: Ha ellenálltak volna! De egyik sem volt lázadó…
Egyik sem volt! Igen, ott ültem némán én is egy üzemben még január előtt,
mikor zsidók egymás közt beszéltek lengyelül, és fájdalmukon túltett a harag:
„Micsoda birkanép! Tűri, hogy vágóhídra hajtsák! – ítélkeztek a műhelyvezetők. –
Hát kiirtják őket a föld színéről, és még csak nem is kiabálnak. Rábólintanak!”
Január tizennyolcadikán népemből ötezret vittek el és küldtek a halálba estelig.
Német halottat én csak kettőt láttam, tizenkét embert vesztettek csupán a gyilkosok.
De hogy citeráztak, ó, a gyáva nyulak! Ők voltak állig fegyverben pedig!
„Die Juden schiessen!” Attól fogva nem kettesével – falkában jártak, mint a farkasok!
Falakon másztunk át, havas-jeges tetőkön, a Zamenhof 58-ból egész háztömbnyire,
a Muranowska 44-ig, majd a tetőről be a házba, én és a maroknyi ifjú sereg.
A padláson húzódtunk meg, néhányan lejjebb ereszkedtek, az egyik emeletre, le,
ott további két gyilkossal végeztek; nem láttam, csak hallottam a lövéseket.
Éjszaka átmentünk a Miła 61-be, már puskával, több pisztollyal – ez kincset ért.
Reggel szétoszlott a csapat, én a hideg padláson ültem száz és száz sorstársam között.
Mellettem köhögött egy nő, megint rátört, mire valaki odaugrott, mégpedig azért,
hogy ha még egyszer… torkára fonja karmos ujjait. De a nő többet nem köhögött.
Egy hét múlva visszatértem a Nowolipiére. Az üzem létszáma jócskán megfogyott.
A Lesznón is. Begyűjtöttek minket a műhelyekbe, hogy könnyebben elintézhessenek.
Hol vagy, Biecz? Nemrég ifjú bundista, most talpig zsidó! A gyárakban is – ez hallatlan dolog! –
volt ellenállás! Ám ekkor már innen is vittek minket, szinte kiürültek az üzemek.
Rohamosan fogyatkozunk. Nem ágyban, párnák közt végezzük, mint elődeink egykoron.
Minket kiirtanak: vagy a Żelazna 103-ban kínoznak halálra, vagy golyó végez velünk,
vagy elhurcolnak! Az ember csak menne, s kezét tördelve mindegyre ezt kiáltaná: Borzalom!...
Hál’ isten, van már fegyver! Fegyvert veszünk! S ahová Cví is menne, az erdőbe szökdösünk.
Oly kevesen vagyunk! Mégis akad fölösleg: Alfred Nossig, töröltessék el a neve!
Meg akik lelküket a németeknek adták, a zsidó rendőrök. Szerencsére a harcolók
lelövik őket, mint a kutyát. Vesszen előbb tíz áruló zsidó, aztán a hitvány gojok egyike!
Nem mindenki fizet az életével. A pénzeszsákok cserébe kipengetik a fegyverre valót.
Van átjárás, padláson, a Lesznóról a Nowolipiére, onnan a Smoczára ugyancsak így;
ott le a kihalt utcára, s jobb oldalon haladva, revolver nálad, a falon lévő lyukon át
egyenesen bejutsz a gettóba. Ha jön egy német, bátran menj tovább, hisz mit gyanít?
Hogy fegyvered van, s ezért kikerül. Kell ennél több, barátom? Mégis, mire vágysz?
Arra, amire én. Hogy leterítsen egy golyó, hogy elmúljon végre ez a lidérces borzalom!
Az üzemeket áttelepítik Lublin környékére. A maradék munkaerőt szintén vinnék oda.
Én nem megyek. De bunker sincs, hol meghúzzam magam. És nincs senkim az árja oldalon.
Van, akinek külföldi útlevél jön a rokonaitól. Vajon fog-e emlékezni rám valaki is valaha?
Az enyéimnek rég halott vagyok. Bár halott volnék, de hát nem meghalni fogok én,
meg fognak ölni! Ez már a Leszno, nem is a Nowolipie, azt felszámolták, most itt dekkolok.
Egy ismerősnél. Sápadt ifjú mesél: végigjött a kongresszusi Lengyelország területén
és sehol egyetlen stetlben, semelyik nagyvárosban egyetlen zsidóval nem találkozott.
Ez két nappal peszah előtt volt. Másnap korán reggel a Lesznóra is rákerült a sor.
Ágyúk dörögtek éjjel-nappal, búvóhelyemről láttam, ég a gettó, a zsidó város ég,
a falak izzanak, a bent lévő utolsók mind elégnek, egyre terjed a lángoló pokol,
bevilágítva az eget. Ha van odafönt valaki, akkor ezt végignézte. Láthatta, itt a vég.
1944. I. 9.–13.