Joszif Brodszkij halálára
A kvintre a szeptim. Akkordok. A tél közepén.
Ki jegyzi le ezt a morajt, ahogy Isten eloldoz?
Nem rezdül a membrán. Te: kívül az elme körén.
A szál szakad el. Megy vissza levél feladóhoz.
A kandalló-kürtőn még repdes a látnoki láng.
Még zárja az öblöt a híd-sor, a majd lehanyatló.
A lélek azonban a nincsbe merülve: magány.
Formát kap ezáltal, akárcsak a kő vagy a kagyló.
Így ébredsz, ha jő az Ítélet. Elhágy az idő
sodrása. Szük országunkból ama tágasabba kisérjen
a félsz meg a vakság, a pulzus, az egyre szünő,
a hír, némi bölcsesség – vele, Mnémoszünével.
Halál, furakodva kavics közt, tavaszra tavasz.
Tobzódik a képi erőszak, és habzik a zsurnál;
az értelem null foka környez – a kín befalaz.
Mi hát a müvészet? A szív hogy ehhez idomul már.
Lépsz, kétszer, a Léthe vizébe. A szék feketül,
pihennek az ujjak. De szól a világ jeleidben
(ó tenger ó fény tovatűnsz a suttogás is elül) –
fogódzónak ennyi, egy szál legalább marad itt lenn.
