Zöld, kékkel festve, mondja
Viktor Sklovszkij, kék
mint a zöld emléke: Drezda.
Mutálni kezd („irha, nővér,
irha”) a hangod, amikor
elfáradsz és tapadsz,
amikor mindenevő tekinteted
elréved a területen. Macskák,
juhászkutyák, disznók
csörtetnek át a revíren:
etetés? ölés lesz? Első
kézből való felvételek,
férfiállkapocs viselők: itt
simára lepadlózzák
a földet. Valakinek az agya
még emlékezetkéken villan
a csontfénybe, valaki
elizzik, valaki eltűnik
a sugárkamrában. Aztán
a fejben megint zöld: nappalodik.
II
Öt napon és öt éjen át, nem,
majd’ negyedéven át
füstölögnek a romok, és
a folyó kezdetben rossz irányba
folyik. Május nyolcadika,
csak részletek, a nyelvezet
számít egyedül. Itt az
Elba, szemrebbenés nélkül
a hamutálba összetömörítve,
legalább ezt a képet, ezt
meg kéne menteni. És most
NATALJA SZOKOLOVA őrnagy
EGY REMBRANDT ELŐTT, egy
klasszikus, én mondom:
varázslatos, és: minden stimmel.
Rögtönzött a női öltöző, aztán a
világító figura: „Tessék, a cipőm,
magának biztos jó lesz.” Így billeg
magassarkúban az ember árva
gyermekeivel, be a romok közé.
III
Mit beszél a perzsabunda?
Hogy itt az óvoda, ott
a raktár, a fal, a vakolat
mély árnyalata élénk szürke,
csaknem bőrösen csontszürke, és
micsoda jelenetek, főépület, itt
mindenki a Szarvast imádja,
tudom, Parkhotel. Jól megté,
csak orosz kristálycsillár alatt
mondható fel, jól megtépá –
amikor fáradt vagy és karmolsz,
már villogok is, csendben
állok a helyemen, bekukkantok
a népi szobába, el vagyok
tűnve, el vagyok temetve,
frissen kikefélve, finom vonás
(„karton”, „rágásnyomok”, „hónalj”),
közben még mindig velem
beszélsz – bikfanémetségem,
jól megtépázom az irhád.
IV
Persze, hogy éjszaka, persze, hogy hó,
a tolmács, az átvilágító
súlyosan visszafogja magát,
így lefordítatlan marad, hogy „mindjárt
felszítom itt a fajgyűlöletet”,
spontán diagnózis: Mre,
ami kábé ezzel adható
vissza: „mindent ripszropsz
elintézek nemsokára”, ugyancsak
lefordítatlan marad, hogy „még
egy szó és újradekorálom a szobát”,
ami kábé annak felel meg, hogy
„érzésem szerint itt mindjárt
halottak lesznek”, éberség,
a suttogó gettóban, szimultán,
rossz megvilágításban.
Ami világos, a nyírfák a közeli
horizontig, a nyúlnyomok,
a szélen a fenyők alatt
ott áll a Fauvém.
V
Megnézzük az erdőt, hazavisszük
magunkkal a képet, kimerevült.
Tapéta: napraforgók, és
tapéta: páfrány, az ablakot senki
sem csukja be, senki sem csúszkál
nemezpapucsban, senki sem fényezi
a parkettát. Ki kapcsolja be
a fűtőventilátort? Amikor fáradt
vagy és karmolsz, amikor kezd
szorítani a csizma, érzem a
padlóviasz, érzem a kárpit,
a pincebútor, a csipketerítő,
a kabátujj, a gallér szagát („mancs”,
„matracágy”, „ágyrajáró”), nem
nézek a szemedbe, amikor fáradt
vagyok és karmolok. Senki sem indul meg,
folyó, kőfolyás, talán az Elbrusz,
a kaukázusi hegycsúcs a fenyvesen
túl – a fák közt vaddisznó, egy emse
koponyája sejlik: hajrá, hajrá!
