Úgy aludt el az ölemben,
felkölteni nem is mertem:
kiscica volt, én kisgyerek,
legyezőink töklevelek.
Nyúlt a nappal fel az ócska
drótra zölden, mint a sóska;
árnyunk kenyértészta-formán
kelt-dagadt a nyári konyhán.
Hogy vigyáztam, el ne szökjék!
El is telt így egy öröklét.
Vagy fordítva, észrevétlen
én aludtam, ő volt ébren?
Váltogatjuk nemde egymást:
patak békát, béka meg sást,
szita lepkét, talpat tövis,
pályát vált az állatöv is –
szó a képbe, arcba homlok,
gondoltba a nem gondolt ok,
ez amabba, az emebbe,
terep játszik át szerepbe;
zöldet átad, árnyat elvesz,
old a testtől, köt a helyhez,
ébren alva, szinte mindegy,
melyikünkkel melyikünket. –
Ő álmodja hát, hogy alszom.
Én, hogy macskamód lopakszom.
Velünk meg a semmi játszik,
míg vagyunk, egy szemhunyásnyit.
