(A hazalátogató nő)
„Papa lelécelt ötvenhatban.
Arcára nem emlékszem.
Vagy lelőtték a zöld határon,
vagy ültetvényes lett az Antillákon.
Nem hallatott többé magáról.
Mamát kirakták a konziból.
Fogta a féltestvéremet, s egy házassági
hirdetésre fel meg sem állt Amerikáig.
Egy magyar vette el. Mindjárt meg is erőszakolta,
aztán elő a derékszíj, hadd szokja.
Mamán szaporodtak a látleletek.
Elmenekült Floridába. Zongoratanárnő
létére így lett kisegítő bárnő.
Pincérkedett, takarított. Mostoha-
nővérem sokat nyelt mellette:
hogy a mama árnyékától szabaduljon,
összeszűrte a levet egy mexikóival.
Montezuma ivadéka csizmaorral
rugdosta ki belőle magzatukat:
akkor már a hatodik hónapon túl volt.
Engem itthon a nagyanyám nevelt. Mikor ő
meghalt, szedtem a sátorfámat
és, vigaszául rosszéletű anyámnak,
New Yorkban a jogot elvégeztem.
Aztán kis híján elvéreztem:
motelba csalt a volt tanárom,
hülyére vert és többször abuzált;
pengével vagdosott, hüvelyemnél nyiszált.
Olyan volt, mint egy Hitchcock-darab.
Nővérem, anyám csak annyit mondtak:
„Welcome to the club.”
Hinnéd-e, hogy ezután Champagne-ban
öt évig sínylődtem a férjem fogságában?
Jó ember volt, nem bántott, csak bezárt.
Ugyanis hozzámentem egy franciához,
s mire a diplomám honosításáig
eljutottam, lefogytam negyven kilóra.
A tikkelés, az orvos azt mondja,
majd csak elmúlik. De a hányási inger
nem fedhető el semmi sminkkel.
És mikor álmodból fölriadsz,
mert kamiont vezetve egy egész
iskolás osztályt ütöttél el átkelőben?
Az az érzés, hogy mindenki hibás: a gyerekek,
a tanár, a síkos út, a ködgomoly –
csak te magad, a férfiarcú sofőr nem!”
