„Azon az ürömmel benőtt háborús
foghíjon, ahol az »őrsi búvóhelyünk« volt.
(Hülyeség, nem? De mi így neveztük.)
Ahogy elkapnak. Kell valaki. Mindegy, nekik
kutya, macska is jó, csak az most nincsen kéznél.
Az utcán lélek se, csak ez a néhány ember-torzó.
Ahelyett hogy egymást, ott kerestük együtt,
a felhők hamujában szürkére hűlt hold
karimája mikor érinti az akácfa csúcsát.
Sáfrányszín őszi lombok. Ahogy megyek velük a kültelki térre.
Nem a pofonoktól félve, inkább bénultan. A kés, az arcom
ahogy beikszeli később. Sötétedik, valami padra löknek.
Pedig nagyon akartam, ő nemkülönben.
Azt mondta, fáradt. Nem baj, én így is szeretlek,
cirógattam, egészen ott, levélágy zördült.
Egyszerre sokan lesznek. Nem is tudom, hányan.
Hasadás, recsegés, szakadás, mintha laponként
nyitnának szét, még felvágatlan könyvet.
A szellő jázmint lehelt. Szurkos palánk fölött – rossz ómen, az,
de ma is tisztán látom – a szögesdrótra akadt csirkebél,
a rózsa kombiné foszlánya hogy leng, lengicsél.
Honnan gyűlik összecsípett szemem mögé ez a röhejjel,
prüszköléssel keveredő ezüstpor, ami jajnéma, fekete
kádvíz habjaként foltokba rándul – a Tejútról?
Ne hozta volna utamba a véletlen, ne újságolta volna
– hány év után! – hogy ő most a Karolin-kori iniciálékba
vagy mikbe ásta belé magát. Ez azt jelentené: megjött a kedve?
A fájdalomnál jobban ellep a báva csodálkozás:
ennyi rétet szaggatnak szét benned! Minél telibb, annál
üresebb leszel. A tested eggyé forr a paddal.
Azóta napra nap, ahogy a csikorgó parki kavicson
tolom-húzom a babakocsit, a féltékenységtől majd
szétreped a blúzom, ha ezekre az „inikre” gondolok.
Amit sose láttam, azzá válok fektemben magamat ölelve
körül: körülöttem semmi, csak légritka hideg űr – átcsapva
a szenvtelen lökéseken megadatik tengerré szélesednem.
Kenzó? zsivenzsi? dior? vagy madám rosát
használnak? hogy sátorként borítja be őket
az illat még a nehéz napokon is! (Vannak ilyenjeik?)
Garázsmenet!, köpi rám a szotyolát az utolsó, mikor leszáll.
A sok cigarettaparázs szikrát hány elmenőben, mint a hatos
áramszedője. A sínen (és közte) tocsok, alvadás.
Szeretnék nem festett erkölcsű lenni, de
nélküle nem megy, Uram. Nő az üröm, kaszálatlan.
Közeledik a húsvét. Akkor is, most is. Száraz márciusvég.”