Itt van az ember Bécsben, Bécs is itt van az emberben, az ember dolgozik, Bécs is dolgozik benne. Dolgozik benne a Pesthez hasonló és a Pesttől különböző. Itt például másként rakták, rakják a kockakövet, domborúbbra, jobban nyomja az ember talpát, mint az otthoniak. Például a Hofburg környékén, a Michaelerplatzon, ahol körben a fiákerek álldogálnak, ott nagyon domborúak, nagyon beledomborítanak az ember talpába, lúdtalpába. A Hofburgba megy dolgozni az ember, amikor nem netnaplót ír, nem helyszíni tudósít.
Ott van az Elfriede Jelinek-kutatóközpont, ott lehet megnézni videón olyan Jelinek-darabokat, amiket amúgy nem láthatott, nem láthat az ember. Hamarosan nekilátok a hetedik Jelinek-darab fordításának, ehhez kellenek előkészületek, ezért kapom a talpmasszázst a pufi gránitköveken a Hofburgba menet. Az egykori birodalom szívébe, fellegvárába tartok, de csak azért, mert makacsul kitartok a korszakos osztrák írónő, Elfiede Jelinek mellett.
A Jelinek-fellegvárba, azaz a nevét viselő Forschungszentrumba a Sisi múzeum mellől lehet feljutni a lépcsőn. Érdekes, hogy Jelinek, aki egy sereg női ikonról rajzolt drámai portrét (Jackie Kennedy, Claudia Schiffer, Ingeborg Bachmann, Ulrike Meinhof) a Heine-imádó, vegetárius boldogtalant, a mi kedvencünket, szűzmáriapótlékunkat, az aszténiás világszépét, a magyarok királynéját kihagyta a galériájából. A Habsburgok egyáltalán nem kaptak szerepet nála, a hitleráj tömegdémonai, úgy látszik, elhalványították, békés operettkulisszává szelídítették a dinasztia végvonaglását.
Olyanná, amilyenné a Czárdásfürstin (sic!) librettistái álmodták. A császári család az igaz szerelem kötelékével rántja magához a rangon aluli nőket, vérfrissítés céljából persze. Mintegy összeházasodik a néppel. Az arisztokrácia itt degenerált, az őket (ki)szolgálók – legalábbis a szórakoztatóiparban – egészségesek, illetve, megvan a magukhoz való eszük. Ez a két osztály az operettben mint két mágnes fordul egymás felé. Az erotikus vonzódás a társadalom misztikus egységét és a(z erősen limitált) mobilitást erősíti. Ami a valóságban tragédiához vezetett (Rudolf öngyilkossága Vecsera Máriával), az a darabban – néhány áltragikus fordulat után – diadalmenet.
A bécsi Volksoper a Csárdáskirálynő osztrák változatát játssza. A hangsúly a keringőn van, nem a csárdáson. A táncnyelv sokszor amerikaias, a húszas évek revüinek reminiszcenciája. A díszlet is szándékoltan eklektikus, hol biedermeyer, hol kubista. Az előbbi a merev főhercegi (bécsi), az utóbbi a mondén polgári (pesti) helyszínt jelzi. Már Budapest is egzotikum a bécsi előadásban, hát még Miskolc, ahonnan az orfeumból felkapaszkodott hercegnő, Kupfer Hilda jön. Miskolc neve mindannyiszor harsány röhögést kelt a nézőtéren. A közönség átlagéletkora hetven fölött van.
Hetven felett jár már Elfriede Jelinek is, akinek nálunk elég nehéz közönséget, még inkább színházat szerezni. Túl sűrű, túl filozofikus, nincs mire asszociálnia a magyar publikumnak, mondják az ellenálló színháziak, pedig ők is tudják, hogy Jelinek jó. Jelinek annyira jó, hogy Németországban szinte minden évben az ő darabjai tarolnak, idén is a Trump-darab (Am Königsweg) hamburgi előadása négy díjat kapott.
Én beíratkoztam a Jelinek-iskolába. Van mit tanulni tőle. Az első lecke: a polgári színjátszás kimúlt, a karakterszínháznak lőttek. Nincs történet, csak a háttérben, a színpadon maximum akció van, az is idézőjeles. Nem ábrázolni, nem megjeleníteni kell, hanem megszólaltatni – a mit? A mediazitált világot és benne magunkat, akiket szintén mediatizált a mediatizálódott világ. Ne képzeljük már, hogy körülöttünk forog bármi, hogy rajtunk mint tengelyen fordulna meg – mi is? A sors? Az út? Épp fordítva van: mi nem vagyunk, legfeljebb mint színészek, saját magunkat előadók, mint játékosok. De: tudjuk, hogy kit is játszunk? Hogy ki az az Én, akit éppen előadunk? Add elő bűvészkém, add elő művészkém, és tiéd a világ. Te vagy, és a világ a lábaidnál hever: tiszta Csárdáskirálynő, nem?
Jelinek második leckéje: a tragédiából kivonult Oidiposz, kivonult Médeia, lassanként kivonul Elektra is, marad a kórus. A kórus, amely közvetít, így narrál: ez vagyunk mi. Ez vagy, kedves Én, kedves Te, kedves Ő. Kórustag, balettpatkány, hatodik alabárdos. Nincs saját entrée-d, nincs saját áriád, nincs saját abgangod. Csak szövegelsz, magad sem tudod, hogy mit. A Szentlélek szól belőled, a kocsma gőze, a pártiroda, az igazgatótanács. Egy világ végvonaglása. Tiszta Csárdáskirálynő, nem?
Megtanultam a leckét Jelinektől, a történelemét. Megtanultam a zenei szerkesztést, a szövegszimfóniáét. Írtam felkérésre egy darabot. Egy darabot a történelmünkről. Arról, hogy ez hogyan szól belőlünk. Hogyan adjuk elő, mintha a miénk volna, mintha mi volnánk a történelem. Kórusokat írtam, arról, ahogy felbugyog belőlünk a hagyomány. Az ilyenhagyomány, az olyanhagyomány. A Horthy-korszak, a Honthy-korszak, a mi Akácos utaink, ez az egész Hajmási Péter Pityke Pál. Túl sűrű, túl absztrakt, nincs mire asszociálni, szól az ellenálló színháziak kórusa. Tiszta Jelinek, nem?
Litera Netnapló, 2018. november 23.
