Pest építészete a két világháború között
A Ferkai András által szerkesztett, impozáns, majdnem ezer illusztrációt tartalmazó kötet a hét éve megjelent, Buda építészetét bemutató album méltó folytatása. Ma, amikor az ingatlan a legbiztosabb befektetés, amikor lelkes vagy dühös lakóközösségek újíttatják fel sorra az egyszer már magunk mögött hagyottnak hitt kapitalizmus épített emlékeit, és egyre több régi ház nyeri vissza eredeti arcát, egyszer csak szembetűnővé válik, amit a szocializmus korszaka a maga romvárossá rohasztott régi Budapestjével eltakart a benne születettek szeme elől: hogy ebben a városban kiváló építészek működtek a háború előtt, és azóta fölül nem múlt színvonalú épületeket emeltek itt is, ott is.
Ferkai András hatalmas vállalkozás keretében dokumentálja ezt a történelmi tényt. Mivel a régi Budapest kiterjedése nem azonos a maiéval, Ferkai tervbe vett egy harmadik kötetet is, amely a külső pesti kerületek művészinek tekinthető építészeti emlékeit tartalmazná Újpesttől Pesterzsébetig.
Már a Buda kötet forgatása közben is úgy érezte magát a helytörténet iránt érdeklődő, mintha hájjal kenegetnék: először is megtudhatta, hogy az utcanév-házszámmal jelölt épületet melyik gróf, báró, gyárigazgató, egyetemi tanár, ügyvéd, magánzó vagy közület rendelte meg, saját maga számára, spekulációs célból, netán szociális beruházásként; azután, hogy ki tervezte, ki a kivitelező, és mikor került tető alá a létesítmény. Ezenkívül tömör és szabatos leírást kapott az épületről, hol tervrajz, hol homlokzatterv, hol korabeli fénykép kíséretében. Akinek ez sem volt elég, tovább bogarászhatott a megadott szakirodalomban.
A Pest kötet azonban több tekintetben is felülmúlja a Budát: nem csupán a kétszeresére duzzadt terjedelem, a csaknem ezer illusztráció jelzi a részletező kedv és az alaposság növekedését. Újdonság az is, hogy a szerkesztő, Ferkai András (aki mellett ezúttal négy társszerző is bekapcsolódott a munkába: Branczik Márta, Hajdú Virág, Molnos Attila, Oláh Éva) két lebilincselően érdekes bevezető tanulmányt írt a házinventárium elé: az egyik a háborúközi városépítészet rejtelmeibe kalauzol el, a másik a stílusirányok meghatározásához ad terminológiai fogódzót. Honnan egyebünnen tudhatná példának okáért a laikus, hogy a Kossuth Lajos teret északról és délről lezáró két nagy épület a Közmunkatanács erőteljes beavatkozása nyomán kapott neobarokk homlokzatot (a modern stílus csak a ház belsejében érvényesülhetett), hogy a Madách-házak közti tér az eredeti terv szerint 90 méter széles lett volna (ezt faragták le végül 32-re), hogy volt építész, aki 1928-ban új Nemzeti Színházzal kombinált háromívű diadalkapuval (afféle magyar Brandenburger Torral) indította volna útjára a Rákóczi utat az Astoriánál, s hogy a Belgrád rakparton, árkádos egyenbérházak középtengelyében égre mutató ujj gyanánt emelkedhetett volna a Magyar Történelem Tornya, ha az összes rakparti ház leradírozását kiindulópontnak tekintő utópikus tervhez meglett volna a kellő tőkeerő és a megrendelői akarat? Elképzelhető egy olyan Budapest is, melyben az említett torony – tetején a Magyar Hiszekegy-kápolna és -kilátó kapott volna helyet – a Gellért-hegy tetejére emelendő (tervezőasztalon ugyancsak megszületett) Magyar Panteonnal néz szembe.
A stílustörténeti bevezető minden egyoldalúságtól, bigottságtól, doktrinerségtől mentes, Ferkai igyekszik méltányos maradni az értékelésben. Mert mi is az, hogy korszerű? Nem az-e, amit egy adott kor hátrahagy? Más szóval: ha a Horthy-kor nem véletlenül érdemelte ki a neobarokk nevet, akkor ne lepődjünk meg a kései neobarokk homlokzatokon (pl. Corvin mozi és a környező háztömbök). Ha a katolikus egyház ultrakonzervatív volt, nem csoda, ha főleg "száraz, iskolás modorú" neoromán, neogót templomokat építtetett (Ecseri út, Béke tér); a háromezer fő befogadására tervezett zuglói templom (Bosnyák tér) inkább kivételnek tekinthető a maga sajátságosan modern stílusával. Ha a keresztény középosztály lakhelyével is sugározni akarta azt a bizonyos erőt, mely a nemzeti gloire-t fenntartotta, s amelynek Trianon sem árthatott, akkor inkább historikus stílusú bérpalotába költözött (Gutenberg tér-Bródy Sándor utca sarok). Ha elmegyünk a 70-es troli zuglói végállomásához, és megtekintjük a Hungária körút sarki meredek tetős, tirnyes-tornyos, vadászházszerű épületet, akkor bizony látjuk, hogy a kor a Kós Károly-féle népi építészet továbbélésére is tud példával szolgálni. A húszas évek a lopakodó modernitás jegyében váltottak stílust: erre az átmeneti irályra, amely a házak testét már modern formájúra szabta, de nem volt hajlandó lemondani a reprezentációt jelentő díszítésről, Ferkai az art déco nevet használja (a Pannónia utcai Phoenix-ház). Innen már csak egy lépés a "szociális, technikai és esztétikai téren innovatív, újító" modern építészet, ám Ferkai erre is bizonyos történelmi távlatból tekint, nem tartva feltétlenül katasztrófának, hogy a tervezés művészeitől idővel tisztes vagy kevésbé tisztes iparosok veszik át az új – és az iparoskézen azonnal meg is merevedő – stílust (zuglói bérvillák), vagy szentségtörésnek, ha egy harmincas évekbeli modern ház magas tetőt, vagy ne adj´ isten, terméskő lábazatot kap. Ily módon megértő a hazai viszonyokkal, de ez nem jelent engedményt az egyes épületek értékelésében.
A hatszáz tételes inventárium a köz- és magánépületek legkülönfélébb műfajainak valóságos kavalkádját tartalmazza: a Sportuszodától a Vágóhíd utcai Stühmer csokoládégyárig, a XIII. kerületi elöljáróságtól a zuglói vitézi házakig, a Markó utcai egykori elektromos alállomástól a Fiumei úti Baleseti Sebészetig, a Szent István park luxusbérpalotáitól a Gubacsi úti szükséglakásokig (a hírhedt Dzsumbujig), a Batthyány-örökmécsestől Walter Rózsi színésznő Bajza utcai villájáig (ma a BM-kórház gyermekosztálya) minden, ami építészszemmel számottevő, benne van. Kerület és utcanév szerint könnyen meg- és visszakereshetően.
De nem csak arról ad számot a kötet, ami ma is a szemünk előtt áll: arról is, ami elpusztult a háború vagy a szocialista korszak átalakítási dühei következtében. Aki kíváncsi rá, hogyan működött az Arizona bár zseniális színpadtechnikája, milyen lehetett a Britannia (ma Béke) Szálló kupolaterme Haranghy Jenő monumentális történelmi tárgyú pannóival, hogyan festhetett a Rosenberg fiúk Rákóczi úti Nemzeti Divatcsarnokának (az Otthon Áruház fényes elődjének) modern belső tere vagy a nemrégiben sokat emlegetett Regnum Marianum-plébániatemplom a most visszafásítandó felvonulási úton, az minderről bőséges beszámolót olvashat a kötet utolsó fejezetében.
Mint a nyelvvel bíbelődő embert, különös gyönyörűséggel töltöttek el az ilyesféle épületleírások: (Sas utca 7.) "...A homlokzatot travertinlapok borítják, kompozíciója szimmetrikus: az első emeleten szalagablak fut végig, a középrizalit alatt konzolosan kiugorva, a II-V. emeleten középrizalit, melynek sarkon átforduló sávablakos tömegéhez mindkét oldalon erkélyek kapcsolódnak. Tömör mellvédjük a rizalit síkját folytatja, közepükbe lapos ívben domborodó, pálcás korlátú rács metsz bele. A zárterkély attikaként fölmagasodó felületén figurális mészkő dombormű..." Ebben a visszafogott, precíz, a szemlélt tárgyat objektíven láttatni akaró, takarékos szaknyelvhasználatban ugyanazt az erkölcsiséget ismerem föl, amely a korabeli modern házakat tervezők és kivitelezők legjavát is áthatotta. Kevés formai alkotóelem, semmi girland vagy sallang, világosan tagolt szerkezet, megbízhatóság, fegyelem, harmónia itt is, ott is. Ferkai (és valamennyi szerzőtársa) végig a tárgyszerűségen belül marad, mindössze egy-egy kurta jelzővel orientál, esetenként odafigyelést vagy műemléki védelmet javasol.
Amit az ember nem vagy szinte alig ért: miből táplálkozott a harmincas évek polgárainak jövőhite? Mire alapozták, hogy itt érdemes építkezni, beruházni? Hát nem láttak túl az ország határain? Nem olvastak újságot? Mit gondoltak a pénzemberek, akik hiteleztek? Mert valóban úgy fest: mire kialakult és felfutott a korabeli világszínvonalat megütő építőipar és az azt hasonló nívón kiszolgálni tudó (szerelvényeket, nemes anyagú burkolatot, bútorzatot gyártó) háttéripar, addigra éppen idejét múlta a polgár, s már adhatta is át a helyét és vagyonát az ilyen vagy olyan kollektívum nevében hatalmaskodóknak. Az építési láz terepe pedig a tömegmészárlás gyakorlóterévé vált. Kérdezhetnénk: vajon hány évig élvezhette a Magyar Rabbethge és Giesecke Magtenyésztő Rt., a Szent István park 29. számú ház építtetője luxusingatlanából származó jövedelmét? Hová lett a Fejér és Dános kivitelező cég? Mi lett Jungfer Gyula Műlakatos és Fémárugyárával? Meddig tarthatta fönn magát Melocco Péter Cementárugyár és Építési Vállalat Rt.-je? Merre sodródtak a nagy modern építészek: (szemlőhegyi) Fischer József, alsóviszokai Gerlóczy Gedeon, Hofstätter Béla, Rimanóczy Gyula?
Még szerencse, hogy műveikben élnek. Még nagyobb szerencse, hogy élnek bennük mások is. Nincs még egy ilyen szabadtéri tárlat, melynek műtárgyaiba beköltözhet az ember, és leélheti az életét: ehet, ihat, dolgozhat, alhat, és végül meg is halhat bennük. Az ország eme legnagyobb szabadtéri kiállításához készített épületkatalógus olyan forrásmunka, amelyre nemzedékek fognak támaszkodni. Addig is: tessék kiszállni az autóból, és időnként szemügyre venni az újlipótvárosi Dunapark házat (Pozsonyi út 38-40.), a földszintjén – a főváros egykor legelegánsabb modern kávéházának helyén – működő Golden City diszkontáruházat, tessék szíves betévedni az oázisszerű erzsébetvárosi Barát utcába vagy elmerengeni a Soroksári úton a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár épületegyüttesének lassú tönkremenetelén. Mert ez az, ami a könyv hitelét adja, ami átsüt az épületismertetők objektív mondatain. A helyszínbejárás: hogy ott voltam, láttam.
Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Kht., Budapest, 2001, 526 oldal, ár nélkül
