J. J. M. De Groot: Hunok és kínaiak
Élt a huszadik század elején egy német sinológus, aki vallás- és kultúrtörténeti munkái mellett összegyűjtötte és magyarázatokkal együtt kiadta az ázsiai hunokra vonatkozó kínai forrásokat. Mivel az ókori kínai történetírás éppolyan gazdag, mint az antik görög vagy a római, az eseményekkel egyidejű évkönyvek és a későbbi összefoglaló munkák lapjain részletesen feltárul a kínai-hun kapcsolatok színtere és természete. Világossá válik, hogy a hunokkal azonosítható, hsziung-nunak nevezett nép azok közül a lovasnomád törzsek közül lépett a kínai történelem színpadára, amelyeket összefoglaló néven "északi barbároknak" hívtak a kínai historikusok, s akik keleten Mandzsúriából, északon Mongóliából, nyugaton a belső-ázsiai sivatagokból és a tibeti előhegységek lakóiból merítették tartalékaikat. Az ókori Kína letelepült fejedelemségei és a sztyeppövezet között legeltetésre részben alkalmas hegyes-völgyes, akkoriban fű- és fafélékkel gazdagabban borított határvidék húzódott. A nomádok dél felé, a Középső Birodalom alföldjei irányába nyomultak, a kínaiak pedig igyekeztek őket minél távolabb szorítani a művelés alá vonható területektől.
Tudjuk, hogy mindkét kultúra a fűfélékre alapozta megélhetését, a déli letelepült a kása- és főzelékalkotó kölesre, búzára, rizsre, árpára, az északi nomád a kérődző gyomrokban feldolgozandó perjére, csenkeszre, tippanra. Tudjuk, hogy mindkét kultúrában ápolták a Föld és az Ég kultuszát, tisztelték a hegyeket, a folyókat, s hirdették, hogy a hosszú élet titka a békés természettel való összhang. Mindazonáltal forrásaink hétszáz év leforgása alatt csak a határvidéken mintegy 125 háborúról tudósítanak. Aki azt is tudja, hogy ezenközben az egyes kínai fejedelemségek között jóformán állandó harc dúlt a hegemóniáért, annak szemében a kínai ókor nem egyéb a háborúk szakadatlan történeténél.
Az írással, állandó lakóhellyel nem rendelkező barbár lovasok szinte évenként zaklatták a határvidék kezdetben gyéren lakott településeit. Rendszeresen gyilkolták a lakosokat, magukhoz vették a gabonatartalékot, elhajtották az állatállományt, az elrabolt férfiak-nők ezreiért pedig vagy váltságdíjat követeltek, vagy rabszolgasorba taszították őket. A nomádok időnként be is költöztek jószágaikkal az elnéptelenedő területekre, s ezt mindaddig tehették, amíg a kínaiak (saját nevükön: "hanok") egymás irtásával voltak elfoglalva. A források azt a hervasztó képet erősítik az olvasóban, hogy a civilizáció értékei közül szinte minden – az állami terület, a hadipotenciál, az éléstár, az ősök kultusza – fontosabb volt az emberi életnél. Mert időnként vészesen megfogyatkozhatott az állatállomány és a táplálékkészlet, ám emberben valahogy mindig bővelkedett az ország, mintha egyébből sem, mint leginkább leöletni való alattvalóból termelt volna felesleget a társadalom, akár hun volt, akár han.
Úgy alakult, hogy az északi sztyeppén és a kínai alföldön nagyjából egyszerre, az i. e. 3. század vége felé koncentrálódott egy kézben a hatalom. Az ekkortájt épült nagy fal átmeneti katonai egyensúlyt teremtett az első kínai császárság és a mongóliai központú monstre hun birodalom között. A beköszöntő béke a kínaiak malmára hajtotta a vizet. Kiderült, hogy a két kultúra erőtartalékaiban óriási különbség van: az évente „Hunniába” küldött császári "ajándék" – például i. e. 51-ben 8000 vég (160 km) szőtt és 6000 font (3 tonna) fonatlan selyem, 34 000 véka (18 000 hl) szárított és főtt gabona, 200 000 rézpénz – jó ideig meg se kottyant a Középső Birodalomnak. Ezzel szemben egy-egy zord mongóliai tél az ottani állatállomány háromnegyedét is elpusztíthatta, a megélhetés létalapjától fosztva meg ezzel a nomád népességet. A hunokat megosztotta a császári Kínához való viszony, két fejedelemségre váltak szét, a déliek behódoltak és szövetségre léptek a hanokkal, az északiak kínai katonai és diplomáciai akciók következtében kiszorultak mongóliai székhelyükről, utóbb a mai Kirgizisztán környékén szenvedtek végleges vereséget a kínai expedíciós hadseregtől.
Jól követhető a forrásokból, hogy a letelepült kínaiak akkor kerültek fölénybe a nomádokkal szemben, amikor átvették tőlük a lovas harcmodort, beleértve a visszacsapó íjat, illetve amikor ügyes házassági és ajándékozási politikával sikerült megbontaniuk a sztyeppi törzsek amúgy is ingatag szövetségét. Fölsejlik a kínai történetírók feljegyzéseiből az is, hogy a különlegesen zord kontinentális klímával sújtott mongol és kazah sztyepp milyen kevés számú embert bírt eltartani: a hun birodalom fénykorában, szövetséges erőivel együtt legfeljebb 200000 lovast állított szembe a kínaiak 300000-ével. Ez hun részről maximum egy-két milliós népességet jelentett, viszont a Középső Birodalom lélekszáma már ekkor is elérte az 50 milliót.
Mindkét kultúra expanzív jellegű volt. A kínaiak hol fegyencekkel, hol kiszolgált katonákkal, hol önkéntes katona-földművesekkel telepítették be északi határvidéküket. A falhoz csatlakozva sűrű és pontos jelzőrendszert építettek ki a barbár támadások kivédésére. Általános mozgósítást vezettek be, a falusi lakosságot rendkívüli terhek sújtották: fuvarok, terményadó-emelések. 100000 katona mozgását 700000 család szolgálta ki szekereivel. A határvidéken egymást érték a temetések, a falvak rendszeresen égtek, a fiatalok nem nőttek fel, a megmaradt felnőttek és öregek földönfutókká váltak.
A nomádok állatai az évezredek alatt lelegelték a jó füvet, a szikesedő, sivatagosodó talajon átvette az uralmat a borsócserje, az árvalányhaj, a fehér üröm. Maradt a puszta homok és a lösz, és a nagy fal omladékai.
A források tanulságos közelképet nyújtanak a történelem majdnem tökéletes értelmetlenségéről, az egyéni létezés értelmezhetetlenségéről. A legnagyobb kínai jogfilozófust mint potenciális árulót veszejti el az első császár, a legnagyobb kínai történetírót (legfőbb forrásunkat) pedig, miután ellentmondani merészel neki, kasztráltatja egy másik. A birodalomalapító hun Mao-tun úgy lesz teljhatalmú uralkodó, hogy lépésről lépésre alázza vakon gyilkoló automatává fegyveres kíséretét. Mindig arra kell lőniük, akire ő lő "fütyülős" nyilával, különben meghalnak: előbb a vadállatokat, azután kedvenc feleségét, azután díszparipáját, azután apját, a törvényes fejedelmet öleti meg velük, majd mindazokat, akik így szerzett hatalma jogosultságát kétségbe vonják.
De Groot földrajzi magyarázatai csak kiváló térkép segítségével követhetők, hangtani okfejtései nem túl meggyőzőek. A kötet kínai lektora kiváló munkát végzett, a magyar fordító (leszámítva lábjegyzetbeli szófejtéseinek dilettantizmusát) szintén helytállt.
Ford. Bakay Kornél, Respenna, 2006, 384 oldal, 4500 Ft
