Ez a verseskötet Halasi Zoltánt kortárs költőink élvonalába emeli. Megjelentetésével az Időmérték címet viselő Magvető-könyvsorozat valóban mértékadó verseskötettel gazdagodott. DOMJÁN EDIT KRITIKÁJA.

„Valaki nézzen már isten szemével”, írja Halasi Zoltán új verseskönyvében, a Bella Italiában (azon belül a Bologna című hosszúversben 73.). Egy fiatalasszony mondja a párjának 1980-ban a nászútjukon Olaszországban, miközben vonatuk Bologna felé robog. Hamarosan szembesülnek az évtized újfasiszta bűntényével, a bolognai vasúti pályaudvar felrobbantásával (85 halott, 200 sebesült), s az isteni tekintet máris bekalkulálhatja a teremtésbe a romlás, pusztulás mellett a tudatos pusztítás állandóságát is. A beszélgetésben persze erről még nem eshet szó, a feleség – a pályakezdő festő – művészi elvként fogalmazza meg az „isteni egybelátás” igényét. A férj értetlenkedik. Isten szemével látni? „Az milyen?”(73.)

Sok évvel később mégis ő tesz kísérletet az „egybelátásra” – hogy esetleges, véletlenszerűnek tűnő részletekből következtethessen az egészre –, ha nem is a mindenség, de önmaga és a felesége, N. vonatkozásában. Kapcsolatukat, kettőjük személyiségét és N. sorsát vizsgálja ily módon, s a megértés érdekében közös életeseményeik egy részét történetekké alakítja. N.-t a maga életútjának felén, „nel mezzo del camin” (52.) örökíti meg, és persze a számára legotthonosabb térben, a művészetek hazájában, Itáliában. Itt méri fel egy művészi pálya első sikerei után a kifutás, a sorsbeteljesítés lehetőségeit: vajon a „látás angyala” (65.) a maga adottságaival élni tud-e? Vagy „átfirkálják arcát ceruzával, / hogy elfelejtse, ki lehetett volna”? (9.) Mi vár rá a jövőben? A „kezdetemben a végem” alapállás a horoszkópkészítők, kártyajósok homályos világába is vezethetne (jósálommá is torzul a velencei biennálé képsora), holmi misztikába, mely egy rejtélyes külső elbeszélő szerint férjnek és feleségnek is „jól áll”, miközben „izig-vérig realisták” (88). Igazából a mitikus illetve szakrális gondolkodás- és beszédmód „illik” a hősökhöz, s ez a szövegben magától értetődőnek is tűnik. Hisz mindkettőjük igényli – életben és művészetben – a transzcendenciát, s ahol járnak, ott vagy a keresztény Úristen (Monreale, Róma, Assisi, San Gimignano, Milano, Firenze) vagy a hajdanvolt pogány istenek (Taormina, Etna, Pompeji) uralják a hely szellemiségét.

A Bella Italia versfüzérének középpontjában tehát egy különleges festőnő áll, akinek nem csupán szenvedélye, de életműködése a festés, a művészetekkel való foglalkozás, és akinek jól érzékelhető öntörvényűsége nem sok jóval kecsegtet azon az égtájon, ahonnan a nászutasok érkeztek, s ahová visszatérnek. Erről a következő módon szól maga N. egy 18. századi velencei zeneszerzőnő sikerességéről hallva: „Amúgy Signora Sirmen karrierjét / csodálom, sőt követném, ha tehetném. / De ő nem vonatozott az Urálba, / döglődő erdők, madártetemek közt, / hihette hát, hogy amíg ő zenélget, / terítőt horgol a kopasz Aléktó.” (Velence II. 13.)

N. hangütése itt még viszonylag könnyed, ironikus, a kötet első felében ez a hang a jellemző, a verses elbeszélő modorában is humor, irónia érezhető. N.-t Barbra Streisandra hasonlító szépséges nőnek ismerjük meg, öntudatos és magabiztos, aki határozatlanabb, bizonytalanabb párjával szemben fölényes, kioktató. Figurája csak a kötet második felében mélyül el. Új dimenziót nyer Pompejiben a Misztériumok villájában Szilénosznak (Dionüszosz nevelőjének) házasságba beavató énekétől, s szinte tragikussá válik alakja Assisiben, San Gimignanóban és Milánóban. Szilénosz N.-t a maga gyermeki énjével szembesíti, a szülők ellenséges érzelmeivel és képtelen elvárásaival, illetve a „zöldhínáros ösztönélet” (40.) kiszámíthatatlanságával. A traumatikus szülő-gyermek viszony aztán visszatérő motívummá válik a további költeményekben, többek közt egy drámai monológban. A milánói Rondanini Piéta láttán ugyanis N. magára ismer Michelangelo szereplőiben: ő a gyermek és ő a szülő is, teherként cipelik egymást, az összetartozásukat. N. szorongva azonosul a tékozló fiúval és a megbocsátó apával Rembrandt művében, valamint a kontrasztkép szereplőivel is: az Izsákot feláldozó Ábrahámmal és az áldozatra hurcolt fiúval.

Az önmegismerésnek és az önelfogadásnak, a személyiség vállalásának keserves útját járja az elbeszélő is. Belőle is képek, szobrok hívják elő a tudássá érlelődő sejtéseket önmagáról. Őt is megszólítja egy hang a pompeji falfestmények egyikéről, s figyelmezteti: az önmaga elől menekülőt a semmi örvénye fenyegeti. A monrealéi székesegyház Teremtés-képei előtt pedig felidéződik benne egy két évvel korábbi válság. A felidézés tónusa akár a sötét erdőben eltévedt Dantéé is lehetne modern átiratban: „nem volt nálam idegenebb a bolygón, / valami kiemelt a hold alatti sávból, / eltörte eszközkéim, nem adott mást, / kitépett önmagamból, katapultált, / az űrbe ejtett, dermedt, könnyű rózsát.” (Monreale 25.)

Mindkét szereplő sebeket hordoz, és sebeket ejt társán és önmagán. A kapcsolat feszültségekkel terhes, de lassanként megtanulnak egymás fejével gondolkodni, s helyenként megszületik az összhang is, például a kötet aranymetszési pontján és a kötet végén. A Róma című költemény arról tanúskodik, hogy a külső körülmények, a genius loci is forrása lehet két ember harmóniájának. Itt már a(z Apollinaire-re rájátszó) bevezető sorok is érzékeltetik, hogy hőseink különös erőtérbe kerültek: „Egy szárazföldi öbölbe hajózol, / az az érzésed mindig ide vágytál” (50.)

A Szent Péter téren II. János Pál audienciáján vesznek részt, s a rítus keltette áhítaton túl a szolidaritás és aggodalom is egybefűzi a két magyart. „N. a kezemet fogja, …a kezem szorítja” (51-52.) A szabadságukért harcoló lengyelek iránt éreznek fájdalommal s tisztelettel elegyes részvétet, és aggódnak is: „mi lesz, ha megint be kell vonulni”? (52). Ha Közép- és Kelet-Európa népeivel veretik le a lengyeleket is, mint ’68-ban a cseheket? Ugyanis látják, amint lengyel hívők meggyilkolt munkások képeit hordozzák, s a pápa, a lengyel pápa előtt „ott térdel az egész gdanski hajógyár”(51).

A záró versben már az egymásra hangolódást sejteti a közös játék, és a játék jellege – Mi lennél, ha…? (90.) – azt is jelzi, hogy az önfeledten játszók már el tudják viselni a különbözőségüket.

A fenti kötetértelmezés egy a lehetséges sok közül. Magam az epikus szálon haladva voltaképpen verses regényként olvastam a kötetet, de számomra is egyértelmű: érdemes igazi verses könyvként használni, külön-külön szemrevételezni a különféle műfajú és lírai telítettségű költeményeket. Időutazásként is felfogható a könyv történetsora, s egy politika-, illetve kultúrtörténeti megközelítés (a könyv igen hasznos jegyzeteinek a segítségével) sok izgalmas tapasztalatot tárhatna fel. Aztán nagyon jó lenne Tamás Noémi festőművész (N. életbeli hasonmása) képeivel együtt nézni a verseket – a festmények az interneten részben elérhetők –, festmények és versek egymást gazdagíthatnák. Meg persze lehet úti beszámolóként is olvasni, ha már a városnevekkel tüntető verscímek, a főcím és a kötetnek formális szerkezetet adó (térképen is követhető) térbeli rend erre ösztönöz.

Az útirajzként való olvasásnak ellenálltam (nem kedvelem a műfajt), s a könyv forgatása közben a címválasztást – Bella Italia – jó ideig egy ironikus költő játékos félrevezetésének, beugratásának gondoltam, mivel a dallamos szlogent a turisztika és egy bútoráruház-lánc már alaposan kiüresítette. Korábban – még a belelapozás előtt – a cím kifejezetten gyanakvást keltett bennem, s talán meg sem veszem a könyvet, ha a Jelenkor nem közöl a kötetből egy poémát. De közölt, s így elolvashattam a Palestrinát, ami várakozásom ellenére se a zeneszerző, se a város bemutatására nem vállalkozott, ellenben hatodfeles jambusok (endecasillabók) tökéletes görgetése mellett csodálatos könnyedséggel, az élőbeszéd természetességével mesélt el egy anekdotát (vagy inkább életveszélyes kalandot?), és szuggesztíven, jó adag szarkazmussal skiccelt fel egy szerelmi háromszöget.

A kötet végigolvasása után persze nyilvánvalóvá vált, hogy a Bella Italia cím (nem véletlenül latinos az írásmódja) mást takar, mint a közhelyes frázis. Egy hol igen csúf (konkrétan és átvitt értelemben is csúf), hol igen szép ország kultúrájából azt, ami egy kelet-európai számára az otthonosság érzetét nyújthatja: a nagyobb szabadságot, a latin derűt és szenvedélyt, némi metafizikai távlatot és a kreativitás sok-sok megnyilatkozását, például a dantei tercinát is. Azzal a szabadsággal, hogy el lehet térni tőle: rímteleníteni lehet, s a strófákban a sorok számát a versek igényéhez lehet szabni.