Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Amerika felfedezése és az új globális rend I-II.
Élelmezéstörténeti közhely, hogy az Újvilágból behozott burgonya csillapította az újkori Európában a szegény vidékek rendszeresen dühöngő éhínségeit (Írország lakossága száz év alatt a duplájára nőtt), és ugyancsak a közép-amerikai édesburgonyának köszönhetően népesültek be a síkságon termelt rizstől függő Kína addig jobbára lakatlan hegyvidékei. Ám az a mezo-amerikai bennszülött népesség, amely a batáta-potátón kívül a maízt, azaz a kukoricát is megismertette az európaiakkal, egy percig sem örülhetett kultúrnövényei áldásos térhódításának. Mediterrán gyökerű atlanti civilizációnk előőrsei két emberöltő leforgása alatt (1492 és 1550 között) több tízmillió emberrel ritkították meg a karibi térség és a későbbi Latin-Amerika eredeti lakosságát.
Vajon az anyaország kortárs értelmisége hogyan vélekedett a népirtókról?
A spanyol felsőbbrendűség élő bizonyságai voltak-e ők, ahogy a korabeli köztudat, vagy istentelen zsarnokok, ahogy a salamancai egyetem professzora, Francisco de Vitoria tartotta, netán megtestesült ördögök, aminek a harcos indiánvédő papok látták őket?
Attól függ, kiket irtottak. Ha igaz – érvel a hódítást szervilis módon legitimáló logika –, hogy a kőbaltás-fakardos, ásóbotos indiánok nem érték el a civilizációnak azt a fokát, amelyen már kiérdemelnék az ember nevet, akkor a spanyolok lényegében csak állatokat öltek. Ez pedig nem tilos. Ha az emberáldozat fertelmességét gyakorló bálványimádókkal úgy bántak, mint az ószövetségi héberek Kánaán hasonló őslakosaival, akkor Isten nevében jártak el. Egyébként is, bizonyos népek eleve alantas szerepre születtek, erre a Római Birodalom kialakulása mutat számos példát: amikor tehát a spanyolok meghódítják és leigázzák e szolganépeket, akkor csak a természet rendelése szerint cselekszenek, márpedig a nagy Natúrában, tudjuk, mindent a Gondviselés bölcsessége rendezett el. Másfelől meg egyetlen lélek megkeresztelése is nagyobb jó cselekedet, mint amekkora rosszat az ellenálló bűnösök pusztulása jelent. Amúgy meg a pápa 1493-as bullájában a spanyol királynak adta a frissen fölfedezett és aztán fölfedezendő területeket. És vajon miért? Hogy az igaz hitre "tanítsák" a népeket, amint az meg vagyon írva, állítja dialógusában Sepúlveda, a hidalgók ügyének gátlástalan apologétája.
Mit állít ezzel szembe a humanitárius felfogás? Sehol sincs megírva, hogy Krisztus földi helytartója az egész földkerekség világi főhatalma volna, ergo senkinek sem adhat ajándékba országokat. De – érvel tovább egyetemi előadásán Vitoria – a spanyol császárnak sincs felhatalmazása arra, hogy bármely néptől elvegye a földjét és javait. Csak abban az esetben gondnokolhatna más népeket, ha azok nem rendelkeznének az értelem képességével, nem lennének képesek rendezett társadalmat, államot alkotni, azaz ha értelmi fogyatékos népekről volna szó. Csakhogy az Indiák lakossága a hírek szerint városokkal, vezetőkkel, kultúrával, szokásokkal és vallással is rendelkezik. Következésképp a spanyoloknak sem erkölcsi, sem vallási jogcímük nincs arra, hogy szolgákká tegyenek más népeket, megfosztva őket javaiktól. Tiszteletben kell hát tartaniuk birtokaikat, szokásaikat, vissza kell adni önrendelkezésüket. Hacsak – és itt fúj visszavonulót Vitoria – nem akadályozzák tettleg, sőt fegyverrel a spanyolokat szabad mozgásukban, szabad kereskedelmükben és a kereszténység szabad terjesztésében. Ez utóbbi háromhoz ugyanis mindenkinek, a mértékletes terjeszkedőknek is joguk van.
A salamancai teológus egyik kezével beintett a kortárs rasszistáknak, és megálljt parancsolt a zabolátlan hódításnak, másik kezével azonban szabad utat adott a fegyverek segédletével megvalósítandó keresztény világuralomhoz. Ám azzal, hogy a népeket legalább elméletben egyenjogúnak tételezte, s hogy a népek kapcsolatából legalább teoretikusan kizárta az erő jogosságát, azzal tehát, hogy az éppen akkor kigömbölyödő Földet egyenjogú (egymást kölcsönösen jogalanynak tekintő) népek közösségének próbálta elképzelni, megvetette a modern nemzetközi jog elméleti alapját és kizökkentette hallgatóit a monocentrikus világlátás gondolatsorvasztó hagyományából.
Érdekes, hogy V. Károly császár mindkét álláspont – a rasszista és a humanitárius – írásos terjesztését betiltotta. A gyakorlatban annyi történt, hogy papíron megtiltották az indiánok rabszolgaságát, a valóságban viszont a távoli gyarmatok urai pár éven belül visszaállították az eredeti jogfosztó állapotokat. Nincs mit csodálkozni a "Caesar" szemforgatásán: miközben az értelmiségiek elvekről és eszmékről disputáltak, neki zsoldról kellett gondoskodnia, különben hogyan maradt volna Európa első számú monarchája? Arannyal-ezüsttel megrakott tengerentúli hajói nélkül hogyan fizette volna ki genovai és augsburgi hitelezőit, hogyan tartotta volna féken a francia királyt, a német protestánsokat, a lázongó hollandokat és a keletről jövő muszlim veszedelmet? V. Károly egyetemes birodalmának álma megbukott, amiként a "népek jogának" humanitárius jogelve is torzóban maradt mindmáig.
Ha nem így volna, ha a kultúrák letéteményesei képesek lennének "decentrálni" (a másik bőrébe bújni), vagyis ha nem lenne kiáltó az analógia a mai világhelyzettel, a filozófus szerzőpár, Csejtei Dezső és Juhász Anikó aligha fordítja le Vitoria és ellenlábasa, Sepúlveda mintegy kétszáz oldalnyi szövegét, és ír mindehhez példásan alapos kommentárkötetet, az újkori spanyol kolonializáció tükrébe téve korunk globalizációs visszásságait.
Amikor sziklához csapdossák a kisdedeket, nyársra tűzik az asszonyokat, rostélyon sütögetik a férfiakat, mi súlya van egy értelmiségi szavának? Mondhatnánk azt is rezignáltan, hogy az elme erkölcsös használata csupán "spanyolfal" a kiszolgáltatott és meztelen emberi méltóság védelmében.
Attraktor, 2004, I-II. kötet, 230 és 371 oldal, 6900 Ft
