A mongolok titkos története
Ha a középkori Kínában nem becsülik meg a tolmácsokat, s nem készítenek számukra szószedeteket a szomszédos népek nyelvéből, vagy ha a százéves mongol uralom után a kínai államhivatalnok azzal foglalkozik, hogy a gyűlölt megszállók összes kulturális emlékét eltörölje, akkor A mongolok titkos története néven ismertté vált krónika ma aligha képesztené el olvasóit. Igaz, készült a mongol hódításokról perzsa nyelvű udvari beszámoló is a XIV. század elején, és előkerült egy XVII. századi mongol nyelvű hézagos változat is, ám ezek hangütése össze sem vethető az eredeti, XIII. századi szövegével.
A Titkos történetet Dzsingisz kán halála után nem sokkal jegyezték le ujgur betűkkel, mongol nyelven. Mai formájában kínai betűs átírásban, de ugyancsak mongol nyelven maradt ránk. Tartalmazza a nagy hódító őseinek leszármazási listáját, Temüdzsin gyerekkorát, harcait, hadjáratait. Nem valószínű, hogy lett volna címe eredetileg. A "titkos" jelzőt a kínaiaktól kapta, mert a mongol császárok, Kubiláj és utódai alatt a kínai értelmiségieknek nem volt szabad belenézniük.
Egyedülálló forrás. Legfőképpen azért, mert az ősköltészet és az élőbeszédszerű hagyomány rögzül benne a legkülönfélébb formákban: hősénekekben, átkokban, magasztalásokban, csúfolókban stb. Továbbá azért, mert a magja, a még érezhetően meleg fészke annak a nyers világhódító akaratnak, amely annak idején elszörnyesztette és nem szűnő döbbenetre késztette a civilizált népeket. Kiolvasható belőle, mire alapozta uralmát a Dzsingisz-féle uralkodóház: ősanyjukat a legenda szerint a jurta fényáteresztő nyílásán aláereszkedő ragyogó férfi látogatta meg, hasát cirógatta, fénysugara a méhébe hatolt, majd a nap és a hold sugarán kúszva távozott mint "aranyos eb". Megérthető belőle, milyen erkölcsiség vezérelte a gyarapodni vágyó nemzetségeket: Dzsingisz egyik őse, az égi apától származó "nehézfejű" Bodoncsár, miután testvérei kitagadták az örökségből, szimbiózisban él egy meg sem nevezett nomadizáló néppel. Bátyja elmegy hozzá, visszahívja a családhoz. Bodoncsár a visszaúton fejcsóválva megjegyzi, hogy annál a nemzetségnél, akinek a szomszédjában vadászgatott, és akiktől kumiszt kapott, "nincs nagy meg kicsi, nincs fej meg pata, egyenlők mind". Javasolja: üssenek rajtuk, rohanják meg őket. "Könnyű nép!" Így válik a békés ismeretlen nemzetség a négy testvér martalékává, későbbi gazdagságuk alapjává. A Titkos történet világossá teszi, hogy a hadi erő dönt el mindent, és a be nem hódoló vesztes sorsa mi lesz: a férfiakat a kocsi tengelyszegéhez állítják, és aki feléri, azt lekaszabolják. Így fosztják meg az ellenséges nemzetségeket a "csontjuktól" – így veszik elejét a későbbi ellenállásnak. Kirajzolódik a szövegből a harcmodor természete: abban, hogy az ellenséget elejtendő, megnyúzandó és felosztandó zsákmányállatnak tekintik, könnyen felismerhető a (különben is a nemzetség totemőseként tisztelt) ragadozó farkas attitűdje. Amikor "karagana-cserjevonulásról", "tóállásról", "szúró-ár harcról" olvasunk, akaratlanul is a nagyvadakat csoportosan űző kőkori vadászok jutnak eszünkbe. (Dzsingisz egyébként tízezres létszámú, hadgyakorlattal felérő monstre vadászatokon sajátíttatta el harcosaival a például Muhinál is alkalmazott átkaroló hadmozdulatot.)
A birodalomalapító személyében mindezen harci tulajdonságok koncentráltan jelentkeznek: az újszülött Temüdzsin (neve kovácsot jelent) félelmetes előjelként vérrögöt szorongat a markában. A siheder Temüdzsin a kifogott halon civakodva lenyilazza féltestvérét. Ettől fogva ahány sérelem esik rajta, annyi megtorolnivalója van. Apját megölik, anyját megalázzák, őt magát fogságba ejtik, feleségét elrabolják: sorban bosszút áll mindenért. Mivel a mongol sztyeppén ekkor már kétszázötven éve nincs egyesítő főhatalom, és mind a mozlim, mind a kínai világot országok választják el az Altájon és a Góbin túli perifériától, Temüdzsin éppen a megfelelő történelmi pillanatban lát hozzá minden nomád legfőbb álmához, a "népgyűjtéshez". Vállalkozásában fáradhatatlan, ő az, aki fokról fokra militarizálja, engedelmes hadsereggé kalapálja össze a hitszegésre-átállásra hajlamos szomszéd népeket. "Aranyos árkányt" (kötőféket) vet rájuk, betöri őket, kiöli belőlük a lázadás szellemét, miközben gyarapító háborúkkal lakatja jól zsákmányéhségüket. Dzsingisz (ez a név is kovácsot jelent) az abszolút uralom megszállottja, ennek érdekében komoly kockázatoktól sem riad vissza. Jellegzetes, ahogy ő, a rettenthetetlen, számon tartja nagy félelmeit: amikor tíz napig vadásznak rá még süvölvény korában, "tetűnyi életét" a hegyi vadon óvja meg. És még diadala teljében is fölemlegeti, hogy megrettent, amikor ellenségévé lett fogadott testvére egyszer kutyaszorítóba kergette. Noha Dzsingisz már közvetlenül halála után félistenné magasztosul, és a Titkos történet sok apologetikus elemet is tartalmaz, az ok nélkül gyanakvóban, a hatalmát féltőben, a meggondolatlanul lesújtóban egyértelműen ráismerünk a határtalanul rettegni tudó kisgyermekre: a mindenkori zsarnokra.
Ligeti Lajos világszínvonalú fordítása, jegyzetei, elő- és utószava rendkívüli mértékben megkönnyítik a nevektől és kulturális utalásoktól hemzsegő (olykor cseppet sem könnyű) szövegben való eligazodást. Nemkülönben megvilágító erejű a második kiadást szerkesztő Kara György néhány műfaj-tipológiai megjegyzése és szógyakoriság-vizsgálata. E szerint a mongol szövegben a "leigáz" szó harminckétszer, a "lemészárol" tizenhétszer, a "kifoszt" tizenegyszer, a "mosoly" szó ellenben mindössze egyszer fordul elő. Ez a mosoly akkor jelenik meg az egyik Dzsingisz-fi ajkán, amikor féltestvérét sikerül elütnie a trónörökléstől.
Osiris Kiadó, 2004, 201 oldal
