Buzurg ibn Sahrijár: India csudálatosságai
Buzurg ibn Sahrijár több mint ezer évvel ezelőtt élt valamelyik perzsa-öbölbeli kikötővárosban, és amikor épp nem áruval megrakott hajói útnak indításával és érkezésével foglalatoskodott, olyankor vállalkozótársai, valamint hajóskapitányok és matrózok történeteit gyűjtögette Allah nagyobb dicsőségére. Ezek a hajdani Onassisok, Drake-ek és Dékány Andrások a világ keleti felének mediterráneumán, az Indiai-óceánon voltak otthon, ahol télen és tavasszal az északkeleti passzátszelek engedélyével kínai porcelánt, szumátrai kámfort, indiai tikfát szállítottak nyugatra, nyáron és ősszel pedig, amikor a délnyugati monszun az úr, afrikai arannyal és fekete rabszolgákkal zsúfolták tele hajóikat, hoztak elefántcsontot Abesszíniából, Jemenből tömjént, mirrhát. És persze hoztak strucctojást és akkora halgerincet, hogy mint egy híd alatt, úgy át lehetett alatta menni. S mivel akkor még nem forgott közkézen az Ezeregyéjszaka (sőt meg sem írták), maguk elégítették ki a szárazföldi helyben élők híréhségét, akár a mai száguldó riporterek, világjáró műsorvezetők a tévéfotelba süppedőkét, és aligha tévedünk, amikor azt gyanítjuk, tudtak olyan színesen mesélni, mint a mai videokamerák.
Hallottátok? – meséli egy muszlim hajóskapitány –, Indiában vannak nők, akik az arékadiót a szeméremajkuk közé veszik, és úgy törik meg. Indiában az elefánt jár bevásárolni gazdája helyett. Tarisznyát akasztanak a nyakába, megírják az árulistát, elhelyezik benne a fizetőeszközül szolgáló kaurí kagylót, az elefánt pedig elindul a boltba. A fűszeres a jegyzék alapján kiméri és a tarisznyába teszi a rendelt árucikkeket, majd kiszámolja az értük járó kaurít. Amennyiben a gazda nem elégedett a vásárlással, eltángálja az elefántot, és visszaküldi a fűszereshez. Az elefánt ilyenkor felforgatja a boltot. Ezért aztán minden boltos igyekszik a legjobb minőségű portékát a legolcsóbban megszámítani az elefántnak. Még cifrább dolgok is esnek Indiában. Látni olyat, hogy két ember fogja magát, ki-ki gödröt ás magának, majd miután félig megtöltötte száraz trágyával, beleáll, maga alá gyújt, előveszi az ostáblát, és bételt rágcsálva, énekelgetve addig játszik, amíg a tűz el nem éri a szívét és meg nem hal. Az indiaiak megeszik a döglött patkányt, és a vizeletet tisztábbnak tartják, mint a vizet, amellyel kezet mosnak vagy a szájukat öblítik. Van olyan indiai, aki a nagydolga után egy tóban mossa meg a fenekét. Szarandíb (Ceylon) szigetén a buddhista szerzetesek emberkoponyából esznek-isznak. Ugyanitt ha valakit megmar a kígyó, nem gyógyítják, mert nem lehet, hanem ráolvasnak. Gyékényből készült hordágyra fektetik, a folyó gondjaira bízzák, és akinek az útjába sodorja a víz, az ráolvas. Ha sikeres a vajákolás, az illető felkel fekhelyéről önerőből, ha nem, kisodródik a tengerre, és ott leli halálát. Ceylon királyai hordszékükből kiszállva ott végzik el szükségüket, ahol éppen rájuk jön, úton-útfélen. Dolguk végeztével törlés nélkül teszik el szerszámukat a köntösük mögé.
Ám mindez bakfitty, mert a keleti hajósok úgy tartják: a szárazföldi és vízi lények csak változatai egymásnak. Például minden madárnak van egy hozzá színben és méretben hasonló halrokona. Van továbbá az Abesszin-tengerben ember alakú hal is, akivel a krónikus nőhiányban szenvedő halászok párosodni szoktak. Nászukból ember formájú kétéltű születik. Szumátrán két kis uszony is nő a derekukon az ilyeneknek. Na de hát párduccal, hiénával is kereszteződik olykor az ember, mondják a sokat látott hajósok, akik bizton állítják azt is, hogy kutya és kecske sarja disznó, viszont ha bivallyal hál a disznó, akkor elefánt lesz az utód.
Muszlim mesélőink (perzsák és arabok), bár istenfélők, furcsa módon nem szenteskednek, sőt. Az egyik történetben elmondják, hogy a szél Kelet-Afrika partjaihoz sodorta őket, ahol a helyi király részéről nemcsak hogy barátságos fogadtatásban részesültek, hanem minden portékájukat elcserélhették, végül az uralkodó maga kísérte ki őket csónakon a tengerre, és udvariasságból még a hajójukra is fölment búcsúzkodni. Ők pedig hálából fölvonták a horgonyt, és a döbbent fekete királyt magukkal vitték, majd eladták rabszolgának kíséretével együtt. Pár évvel később a vihar ismét ugyanoda sodorta a hajósokat, és elképedésüknél csak a szégyenük volt nagyobb, amikor ismét az elrabolt uralkodó fogadta őket, és elmondta: csak azért nem eteti meg őket az alattvalóival (akik kannibálok), mert annak idején, rabszolga korában áttért az iszlámra, és ennek ismeretét mégiscsak nekik, gyalázatosoknak köszönheti. Mindenesetre még egyszer nem kíséri fel őket a hajójukra.
Nekünk, laikus olvasóknak is eláll a szemünk-szánk, mert ennek a letűnt egzotikus világnak az öblébe olyan révkalauz kísér bennünket a fordítást végző, a jegyzeteket és az utószót író Simon Róbert személyében, akinek hely-, kor- és kultúraismerete, fáradhatatlan filoszi mesélő kedve az egykori hajósok történetmondó szenvedélyével vetekszik. Simon világszínvonalú kommentárjai olvastán egyben fájdalmas hiányérzetünk is támad: nem bízhatná meg valamelyik magyar kiadó ezt a páratlan tudóst egy klasszikus arab irodalomtörténet megírásával vagy egy arab költészeti antológia összeállításával? Hisz a kisujjában van mind a kettő!
Óhajom időszerűségét jelzi egyrészt, hogy az India csudálatosságai a Keleti források című sorozat első köteteként jelenik meg, vagyis e forráskiadványokat be lehetne tetőzni egy átfogóbb irodalomtörténeti munkával, másrészt ha valamikor, hát ma kellene eloszlatni számos félreértést az iszlám kultúrával kapcsolatban.
Szerencsére a Corvina felfigyelt arra, hogy Simon Róbert mennyire együtt lélegzik a keleti (perzsa-arab) szellemek vásári forgatagával. A régi perzsa-öbölbeli tengerészek ezt stílszerűen így írták le: Felső-Kasmírban van egy völgy, ahol dzsinnek tartanak piacot. Hallani adásvételük zsibongását, anélkül, hogy látni lehetne őket.
Corvina, 2006
