József Attila-kiállítás
Jól elsötétített szoba. Bal oldalt a fal mentén öt folyadékkristályos képernyő egymás mellett, mindegyik legalább 60x120 cm-es. Közvetlenül az ajtók mellett méteres állványon hat rézsútos asztalka, mindegyiken tíz József Attila verscím, mellette egy-egy színész neve. Az állványra akasztott fülhallgatóból szavalatzörej hallatszik folyamatosan.
József Attila-kiállítás
Jól elsötétített szoba. Bal oldalt a fal mentén öt folyadékkristályos képernyő egymás mellett, mindegyik legalább 60x120 cm-es. Közvetlenül az ajtók mellett méteres állványon hat rézsútos asztalka, mindegyiken tíz József Attila verscím, mellette egy-egy színész neve. Az állványra akasztott fülhallgatóból szavalatzörej hallatszik folyamatosan.
Az öt képernyő mindegyikén egy-egy tíz-tizenöt perces film pereg, ugyancsak egyidejűleg. A terem közepén elhelyezett széksorokból ülve a látogató megtekinthetné őket szimultán, de hát miért nézzen egyszerre öt filmet, inkább áthúzódik a jobb oldalra. Ott további két képernyő néz egymással szembe, méretük a többi öttel egyező. Teremőr lép mellé a sötétben, barátságosan elmagyarázza, hogy kérem, itt ön tetszése szerint a monitorra varázsolhatja a computerből, majd megállíthatja és újraindíthatja a felinstallált József Attila-dokumentumokat. Például a költő könyvtárát. Nem, a könyvek nem olvashatók, csak a címük. Vagy elolvashatja szépséges nagyításban a költő összes versét. Vagy megnézheti az öt videofilmet. A látogató eltölt nagyjából tíz percet a költő gyerekkorával, tízet az abbáziai nyaraltatással, tízet a költő múzsáival, tízet az írótársaival, tízet a verseivel, végül osztott képmezőben láthatja mind az ötöt egy hatodik videó alkotáson. Mindegyik film az Eszmélet címet viseli, mindegyik vonatfüttyel indul, sejtetvén a kezdetben a véget, de ha ez kevés lenne, a mindenütt-egy mottó tudatja velünk, hogy a költő „a jövendő emberei közül” csöppent az akkori jelenbe, és az ilyenek sorsa sejthetően a biztos pusztulás. A kisfilm időtartamú videók (alkotóik nevét jótékony homály fedi) a kép nyelvén tolmácsolják a költő életének forgószínpadát, fotórészletek váltogatják egymást kéziratrészletekkel, időnként korabeli mozgóképek is feltűnnek a látogató szeme előtt, például delegáció rohan át a Szieszta szanatóriumon. Összekötő szöveg nincs, a képeket Bartók zaklatottan fájdalmas, helyenként dobhártyaszaggató zenéje, drámaian kemény, sikoltásszerű billentései kísérik a túl hangosra állított fülhallgatóból. Bartók elmondja mindazt, amit az alkotó nem kíván a szánkba rágni. Amit amúgy is tudunk, úgymond. Decensen művészi megoldás, állapítja meg a látogató, noha például a JA szerelmeiről készített összeállítás közben nem biztos, hogy rájön, az a gyönyörű tizenéves lány, akinek arca egy bőrfoteles polgári enteriőrből úszik elé a képernyőn, történetesen a makói gimnáziumigazgató leánykája, és az sem biztos, hogy a Gyermekké tettél címzettjének kicsit mackós nőarcában felismeri az imádva gyűlölt pszichoanalitikust. Ha nem ismeri fel, magára vessen. Mert az alkotó a gyengébb felfogású látogatóra is gondolt, amikor az egyértelműen tragikus zene mellett az emlékezés-feledés-elmúlás fogalmi hármasát idéző mélabús vízfelületeket úsztatott a képek alá, Tiszát, Dunát, Marost; hol víz cseperészik a folyóba, hol meghullámzik a víztükör, fodrok és gyűrűk futnak át és szerte, vagy csillámlik a fény (miközben „az a szép régi asszony a fényben elmegy”). És telihold úszik a felhők mögött. Erről a népszerűnél is olcsóbb művészi eszközről a látogatónak eszébe jut az ötvenes évek Jancsó Miklósa, aki ugyancsak vonatfüstszusszanásokkal, felhő mögött vonuló holdakkal operálva készített keményen szocreál képkölteményt a Külvárosi éj versvilágáról. A kiállítás alkotói azonban odáig nem merészkedtek, hogy az éjben röpcédulákkal iramló elvtársat, netán fülelő macskát is megjelenítsenek videóikon.
Ugyanakkor ami technikailag kézenfekvő – az osztott képernyő segítségével összevetni JA fotóarcait, azok részleteit, a kézírás, a szignó változását, egy-egy alkönyvtárban kitérni a múzsák és a kollégák (barátok-ellenségek) életútjára, szemelvények bemutatásával eligazítani az egyszeri látogatót a népies-urbánus vagy a kommunista-szociáldemokrata skizma hazai útvesztőiben, ugyanazt a verset többféle előadásban tálalni –, eszükbe sem jutott az alkotóknak. Igaz, ez nem is lett volna „művészet”, csak kreatív szolgáltatás.
De kinek szól ez az egész? Ki akar múzeumba menni azért, hogy sötétben szótlan demókat nézegessen, nagy képernyőn JA-összest olvasson vagy verset hallgasson fülhallgatóból? Hiszen ezt az egész hóbelevancot a netre is föl lehetne tenni, rá lehetne keresni és kész. Ismeretet nem kap a látogató, csak fölvezetést ahhoz, ami se kiállítva, se bemutatva. Mindezt magazin modorban. Íme, a nagy költő, a szegény, a rövid életű. Vegyétek, egyétek: emitt egy kicsit narancsosabb, amott citromszínű képárnyalatban. Milyen nyüzsgő világ volt az is, nem? Ni, milyen meseszép rózsás tapéta! Hát ezek között a falak között mozgott Ő! És nem úgy ül-e hordozható Remington írógépénél, akár egy írófejedelem? És tényleg: ott van a nagy Kosztolányi, a nagy Móricz, a nagy Illyés, a nagy Tamási, a nagy Bartók, a nagy Thomas Mann társaságában! Fönt van Ő is a Parnasszuson! És mi, alkotók-látogatók együtt bámuljuk az Ő gyönyörűségesen nehéz életét, nézzük báván, mert arra mi, alkotók nem irányítjuk a ti, látogatók figyelmét, hogy Ő mitől is éhezte-nyomorogta ezt végig (ki nem tudja?) vagy hogy nemcsak viccből gondolta Ő dönteni a tőkét stb.; mindezt nem rágjuk a fületekbe, hiszen ez közhely, és mi az idén nem a közhelyeket, hanem a Nagy Embert ünnepeljük, ugyebár. Mi, alkotók, nem a problémára tereljük a figyelmet, hiszen van probléma elég, oldják meg a szaktudósok, ha tudják! Mi Évet nyitunk, jubileumot, csak nem fogunk ünneprontani!
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2005
