Arany János-kiállítás
Ó szent, dicső poéta, nemzeti versszabász, múzeumkertünk őre! Imádott Jankó, Janó, igaz barát, amice Arany! Hű férj, derék aljegyző, tisztelt tanár úr, tekintetes redaktor, nagyságos főtitoknok úr! Hazánk dísze, szerénység csimborasszója, költői példa és irály! Ez volnál?
Vagy: „vaskalapos, pedáns tudós, elnyomója a fiatalságnak, irigy más babérjaira, rossz szerkesztő, munkátlan here, feketevérű embergyűlölő”? Ilyennek gondolnak (mint írod)? Goethe „istenül”, Te pedig „tempózol” (mint Ady írja mély szarkazmussal)? Hogy is van ez? Felelj, szomorkás kőszobor!
Az ember megnézi a kiállítást (két teremnyi): no hisz, éppen erről szól! Hogy a Toldiász írója-e az igazi Arany vagy netán mégis a morgómedve, az ironikus, Arisztophanész magyarítója? Az első terembeli nemzeti klasszikus a NÁPba (Nemzeti Ábrándok Panteonja) kalauzolja az olvasót. A falon finom vajszínű papíron ízléses betűvel ballada– és eposzidézetek a melléjük rendelt XIX. századi illusztrációkkal, festményekkel, tablókkal, metszetekkel. Emitt – Than Mór olajképén – a trónon terpeszkedő Attila lakomázik, merev, rusztikus alakok körében, fáklyafényben: a nők elrekesztve, oldalerkélyről lesik a férfiak esküvel egybekötött mulatságát. Amott – Benczúr Gyula festményén – tizianvörös csuklyás köpenyben „Korvinusz Mátyás” reneszánsz mecénás mutat rá széles mozdulattal a (később róla elnevezendő) Miasszonyunk-templom makettjére. Középen, paravánon maga a Csodaszarvas legel fél életnagyságban – Székely Bertalan freskóterve –, nagyon szelíd jószág, olyan, mintha a margitszigeti vadasparkban vették volna szemügyre; sehol semmi bűvfény, farig hátravetett szibériai agancsát (Jankovich Marcell már ezzel az „autentikus” szkíta változattal operál rajzfilmjében) szemlátomást közönséges európai fejdíszre cserélte. Míg a gím lágy, majdhogynem fakó pasztellmunka, az V. Lászlót puhánnyá tevő Cilleiek tivornyája – Székely Bertalan olajfestménye – Gustave Moreau-t idézi hévséges színvilágával. De Rembrandt is visszaköszön Szemlér Mihály vegyes technikájú lazúrozott tollrajzán (ezen Attila udvara látható Aquilában), kissé odébb pedig egy irdatlan Akárki, páncélos vitéznek öltöztetve, Szent Lászlónak mondva – Roskovicz Ignác akadémikusan ügyes-üres ráfogása. És itt van a kiegyezés és a Millenium korának könyvillusztrátor fejedelme, a virtuóz technikájú Zichy Mihály, aki balladaillusztrátorként bármilyen stílben meg tud szólalni: ha kell, klasszicista (Rozgonyiné), ha kell rokokó külsőséggel és vonalvezetéssel dolgozik (Rákócziné), máskor a német romantikától kölcsönöz Landsknecht viseletet Török Bálint harcosainak, strucctollas barétot Mátyás bevonulásához. Hogy Zichy micsoda remek művész volt, bizonyítja az is, hogy a Hídavatáshoz készült illusztrációja máig nem vesztett drámai erejéből, ám ennél is nagyobb meglepetés karosszékben ülő öreg férfit ábrázoló rézkarca: itt eltűnik az alkalmazott művész, az „alanyi grafikus” mutatkozik meg, minden vonalából süt a megfigyelőkészség, az életismeret.
De vissza az ábrándvilághoz: a NÁP legtanulságosabb darabja az a nagyméretű litográfia, mely a ráírt magyarázó szöveg szerint azt a „jelentékeny történeti mozzanatot ábrázolja, midőn Hollós Mátyás király Szabács várának... bevétele után az elesettek holttestei fölött dicsőséges diadal– és önérzettel, a legszebb honpolgári és rokoni egyetértés jelképeül baráti kezet szorít a magyar, horvát, szerb és román ostromló hadak... vezéreivel ugyanazon népfajok közbajnokainak diadalmi örömriadása mellett”. Hát igen. Ez a naiv vágykép vetült a kiegyezés korára, hogy aztán ugyanezt, „a magyar korona népeinek testvéries egyesülése” címszóval dédelgetett illúziót zúzza szét a XX. század koronástól, népestől, testvérestől, mindenestől.
A népköltő Arany kétségkívül ennek a romantikus nemzeti elképzelésnek, vagyis a magyar szupremáciának a jegyében írta eposzait és történelmi balladáit. Eszményített, egyszerűsített, kerülte a gondolati bonyodalmakat, példának okáért az úr-szolga viszony őnála oly békés, problémátlan, mintha nem is Petőfi lett volna a legjobb barátja. Vagy mit gondoljunk arról, hogy a Piroskát álságos módon elajándékozó, s emiatt bűntudatos Toldi, mikor szalontai várában tivornyázáson, nőszésen kapná Nagyfaluból hozzásiető idős anyja, úgy oson el „bor-pocsolyákon” át ki a hátsó kijáraton a nemzetes asszony elől, mint a rosszalkodáson ért kisgyerek, holott meglett férfi már, jócskán benn jár a korban? Ez az anyánk előli infantilis elbújdoshatnék nemzeti jelleg volna nálunk, kedves Arany János? A kiállítás nem bocsátkozhat ilyen lelki mélységek taglalásába, ám a kérdés, akár a nehéz kő, ott pörög a levegőben, tovább görög az időben.
A második terem „az epés búvópataké”, egyben az utána következő Petőfi-termek előszobája is. A híres színész, Egressy Gábor lakásán az ötvenes években rendszeres volt az asztaltáncoltatás, és annak egy változata, az asztalírás (az asztallábra erősített kréta krikszkrakszaiból olvasták ki az „üzenetet”). Ezeket a szeánszokat egy időben Arany is látogatta. Petőfi szelleme a családi fáma szerint Shakespeare-t nevezte meg mint magánál különb szellemet, kinyilatkoztatta, hogy Attila nem természetes módon halt meg, Aranynak pedig azt üzente, „hogy semmi baj: csak ő legyen jó professzor”. Nos, Aranyt ez a jó professzorsága – szorgalma, pedantériája, önfegyelme, megfelelni akarása – tartotta meg a nagykőrösi gimnázium tanári, a Koszorú és a Szépirodalmi Figyelő szerkesztői, a Kisfaludy Társaság titkári és az Akadémia főtitkári székében. Amennyire lírájának és epikájának egy része feladatköltészet, úgy a hivatali munkája is a lelkiismeretes kötelességteljesítés nevében folyt. Időnként azonban még ő, a sokat nyelni tudó is kikelt magából. Egyik híres-szép példája ennek leánya, Juliska korai halála, és a hozzá írandó vers töredéke után a „Nagyon fáj! nem megy” kétségbeesett kifakadása. A másik, amikor a kiegyezés évében „csillag-hullás” következik be, és minden tiltakozása ellenére Eötvös és Lónyay rátukmálják a pokolba kívánt Szent-István keresztet. Arany soha nem vette fel a kitüntetését, nem ment el a ceremóniára, de a nagy országos látszatról – alatta a frissen magyar uralkodóvá koronázott Edward királlyal és a baráti walesi tartománnyal – nem ránthatta le a leplet. Mi maradt A walesi bárdok írójának? Csak a szégyen. Meg a tizenegy szösszenet a „Kis keresztem / Hogy szereztem”-ről. Nemcsak a rá aggatott „méltóság” lelkiismereti terhétől és a vérét szívó „vámpyr-kötelességtől” szenvedett, a liberális ideálok földreszállása és politikává alacsonyodása is nyomasztotta, ingerelte. Maga a kiegyezés, a választások, melyeken most „szatócsok és részeg parasztok” vesznek részt, „s megvesznek általa”. És hát „honjait” is így biztatta keserű kései Szózat-parafrázisában, hogy „Hasadnak rendületlenül / légy híve, ó magyar”, meg hogy „ez a föld másra sem való, / csak hogy eltékozold”, sőt még a szabad száj, az is itt „csikorgatja véres fogait”. Hiába, ez már Mikszáth kora, nem Aranyé.
A második terem falán efféle maliciózus idézetekkel találkozunk a falon, valamint a Bajusz című szatirikus költemény XX. századi ceruzaillusztrációjával (a bajusz Arany évszázadában végig a férfiasság jele hazánkban), azután az önkényuralom allegóriájával, mely utóbbi, 1850-es évekbeli képen a földön fekvő férfialak, a Magyar Szabadság gyilkosainak sorában a Háborús Jog mellett mintha a fiatal Ferenc József vértes sisakos, tollforgós alakja is helyet kapott volna. De a terem, mint mondtam, nem a tragikumé, inkább az „ironikus irályfutamoké” meg a reáliáké. Így aztán Szemlér Mihály kocsmajelenetet ábrázoló rajzán a verekedő bajszos magyar legények, az asztalon heverő makrapipa mögött a söntés falán leolvashatjuk, hogy a fehér bor 1880-ban negyedosztályon 12, a vörös 10 pénzbe került, valamint fölfedezhetjük a kor ugyancsak emblematikus figuráját, a nagyszakállú zsidó kocsmárost, amint a söntés ablakán keresztül szemléli a korhely duhajokat. Ez a kép a tárgyi világot filmszerű részletességgel rögzítő Aranynak is igencsak tetszene. Akiről elmondható, hogy debreceni diák korában alabástrom sótartóból szobrot faragott, sokat rajzolt, festészettel pepecselt, és választott tárgyaival mindig jobban szeretett foglalkozni, mint önnön személyével. Ez a kámeaszerű verse is eltávolítja magától az őt „ismerni akarót”:„Így, ne óhajtsd látni szembe / Ember ő is, törpe, gyenge; / S tán becsét is, ha csalódnál / Alább tennéd... a valónál.” (Emlékül) Érzékeny volt, zárkózott, némelykor hipochonder.
Leveleiben mindenkinél vaskosabban megfogalmazta, mi kell neki az aznapi nyugalomhoz: „Ha én megtettem a napi sétámat, ha nem sokat zabáltam, ha reggel sikeresen mehetek oda, hová a főispán sem küldheti maga helyett az administratort; elég jókedvű, vagyis elég nyugodt vagyok.” Arany változó kedélyű, földönjáró ember volt, nagy ihletlendületekkel és nagy ihletszünetekkel. Máig minden költőnemzedék hálás lehet neki. Illyés népi realizmusa nem bontakozhatott volna ki a Toldi nyelvezete nékül, Szabó Lőrinc Tücsökzenéje elképzelhetetlen a Bolond Istók Második Énekének önéletrajzi vonulata nélkül, Tandori némely verséből is tisztán kihallatszanak az Őszikék.
Gondolatébresztő kis kiállítás ez. Lám, a bajszos szobor már meg is éled kissé. Elnézi, ki mindenki nevelkedik itt az ő poétai emlőin, s ettől fölmelegszik a szíve. Látja a Petőfi-termekbe sereglő iskolásokat, hallja az ő balladáit skandáló nyugdíjas asszonyságokat. Odaszól nekem, jól kivehetően azt dünnyögi a pödört bajsza alól: „Az a kis respectus, ami eddig volt, jól van! hadd oszoljon szét még életemben. Bár jobb szeretném, ha a kutya sem törődne velem, akármit csinálok: elég volt ennyi is az impertinens dicsőségből!”
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003
