Szélsőséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetően. A nyelv hasonlít, a valóság különbözik. Hát van-e a kéznek feje? Vagy a hegynek lába? Ahelyett, hogy vitába szállnánk e megállapítással, fogadjuk el, hogy a nyelv helytelen használat (azaz képzavar) útján bár, mégis képes arra, hogy megnevezzen és felidézzen bármit. A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.Mi itt a költői képek zavarával foglalkozunk csupán. De mitől kép a kép? És mitől költői? „Lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostűjére szúrt nyarak”, állítja József Attila, és noha ez nyilvánvaló képtelenség, a képbe látott kép (a feltűzött lepke-nyár mint a szegénység egyetlen „fogása” és „gyűjteménye”) egybevág az elképzelhető szociális valósággal, a perzselő nyomorral, és pontosan közvetít egy érzelmi állapotot is, nevezetesen a csüggesztő reménytelenséget. Amíg gombostű, lepke, rovargyűjtemény, ínség, nyár létezik, a befogadó össze tudja állítani elméjében ezt az összetett képet.
Viszont ha egy mai költő e szavakkal fordulna költőtársa feleségéhez: „Legyezzen Amathunt ambróziás ege / Nyájas Etéziákkal”, a címzettnek aligha jutna eszébe, hogy a jóakaró poéta ciprusi nyaralásra bíztatja, és a mediterrán forróságot enyítő szellőt kíván neki a napozáshoz. Inkább meghökken: mit is akarhat tőle ez a férfiú, mivel a kép alkotóelemeinek értelme időközben zavaróan elhalványult. Kazinczy Ferencné, Török Sophie valószínűleg nem jött zavarba Berzsenyi soraitól.
Ugyancsak kibillenti az olvasó képzeletét egyensúlyi helyzetéből, ha ilyen sorokra talál, mint „Bús vigalomban a szív öble fájul” (Arany János) vagy arról értesül, hogy a költő (Marsall László) „lassudan a leendő / érvények bogára lépett”. A kép itt is, ott is – főleg az igehasználat miatt – enyhén szólva nem képszerű. Cselekvésnek nemkülönben fura az, amiről Kosztolányi ír: „Éjfél után a Duna hídján / egy néma lány jár szerteszét”, hiszen ő nem a testi felbomlást akarta megénekelni. Még különösebb Csoóri szerelmi drámája két képben: „A nők öle, akár a kényes ágyúcső / gyönyörrel befogadott, / aztán az ellenséges partokra kilőtt.” Mert itt valami csodával határos intimtorna-mutatványról értesülünk.
A szárnycsók intézményét („Világbogárkák szárnya csókra rebben”) József Attila vezette be a költői valóságba, az ízlelőszerv mint legelő képét („már nyelveinkről a vodka-ízt lelegelte a férfias keserűség”) Zalán Tibor fedezte fel. Ady kezén még szándéktalanul esik szét a hasonlat („Én most gagyogva / Emlékezem, / Mintha írnám szavaimat / Futó homokba.”), Dedinszky Erika az 1970-es években már határozottan állítja, hogy „a láb miatyánkja dadog”. Lászlóffy Aladár szerint „négy húr a tér”, Nagy László bátran kiegészíthetné kollégája kijelentését azzal, hogy: „szélként a gondolat gondja borong”. Abban a vetélkedőben, amely arról szól, hogy ki tudja kevésbé egyeztetni a hasonlítottat a hasonlítóval, kettejük mögött foglalhatna helyet Váci Mihály, mondván: „Ölembe veszem a Földet, / útjainkkal húrozott citerát”.
Ez a bátor össze nem illés (inkongruencia) átvezet bennünket ahhoz a vershelyzethez, amely úgyszólván törvényszerűen szüli az aránytévesztést, a léptékvétést. A dicsversről van szó. Vegyük példának a Rákosi 60. születésnapjára írt költeményeket. Ha Zelk ódája szerint a Horthy börtönében sínylődő Rákosi úgy szabadult ki, hogy „Kétszázmillió ember karja / nyúlt érte a határon át”, ha Devecseri háborús látomása szerint ezek után „A vér s a könnyek áradása / a felhők ablakáig ért. / S a nap, hogy földünket ne lássa, / vért árasztott rá, újra vért.” (a nap borította volna el a földet vérrel???), akkor nem csoda, hogy Rákosi (Benjámin László szerint) „A semmiből formált világot / és eget… / Legelső a költők sorában, / köztük is a legnagyobb”, s hogy (Nagy László szerint) Rákosi kezében „Ékes búzaszál / a nemzet fényben égő sorsa”.
A vezér mint démiurgosz csupán egyik alesete annak a képzavartípusnak, amely ugyanilyen titánivá növeszti a költő alakját. Csupán megemlítjük, hogy az ún. népi szürrealizmus képviselői a szocializmus személyiséggyilkos korszakában a rendszerhez határozottan hasonló totalitárius képi világot teremtettek, mintegy kiköltözve a valóságból a kozmoszba, a hétköznapokból a mitikus ünnepi eseményekbe. Ebben a lírai univerzumban az egy Isten-költőn kívül nem sok személyes tulajdonsággal bíró emberi lény tűnik fel. Látszik ellenben „a csillaghalmazokon Isten köpetének üszke, / a rózsarothadás büdös halcsomó, s látszik a szívhúsban az Elmúlás Szent Könyve”. Mi ez a Juhász Ferenc-i kép, ha nem gigászi csendélet, merő anyaggá szellemtelenített natura morta?
A kép– és szóinfláció nagymestereivel szemben tömör, elegáns, vállalt képzavarok képesek érzékeltetni a transzcendens és a reális látszólagos ellentétét. A szürrealista Déry Tibor megfogalmazásában az üvegfejű borbély „Élete rövid, mint az örökkévalóság”, az apokaliptikus misztikus Pilinszky szerint a végpusztulók „nyílegyenes labirintus”-ban röpülnek vissza az „Atyához”.
Lehet a képzavarral ironikus módon is élni. Ahogy Kálnoky megállapítja magáról nem kis öngúnnyal: „makacsul hallgató faláb / ujjaira most húz hüvelykszorítót / egy kíméletes inkvizíció”. Vagy ahogy Petri álnaivul, konkrét értelemben használ, és ezzel visszájára fordít egy kifejezést: „A Vereség Napján / kardélre hánytam”. Milyen finom, rezignált rezonanciák a Kádár-kori önkényuralomra! Semmilyen iróniát nem csillant viszont Bertók László igyekezete, pedig ő is gúnyos hatásra törekszik: „A gesztenyét / az kaparja ki, aki / először csöpögtet mézet / a keserű pohárba”.
Bertók szándékos szóláshalmozása átvisz minket az önkéntelen képhalmozáshoz. Következő példáinkban a Múzsa bizony szembekötősdit játszik a költővel. Juhász Gyula krisztusi leskelése az Édenben és testvéri jobbjának nyújtása munkás testvére felé („Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül / Egy új éden kinyíló, távol kertjén lesem, / S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektül: / Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem!”) halmozottan kínos érzést kelt az olvasóban, nemcsak a kép-, az ige- és a rímhasználat okán, hanem mert a „testvér” ebben a golgotai összefüggésben a „latort” is (igaz, a jobbikat) jelenti. Kortársa, Oláh Gábor nemcsak hogy túljelzőzi képeit, de ebben a „szegény herélthez” intézett kérdésben („Vagy lomha szárnyán az avult irigység / kotorja boldog révületbe szédült / lelkem merész tornyát, melyen ragyogva / Lobog őrtűzként Vénusz csillaga?”) erotikája menthetetlenül el is veszti a szemlélhető útirányt. Géczi Jánost, aki a modern poétika nevében szintén kotrással operál („aktuális lettem mint a tapsmester / ha hasonlatként / bekotorok hegyes pálcámmal / a helyzet odújába”), ugyancsak aktuális példaként említhetjük a magára hagyott kép bolyongására.
A szürrealisták szerint a kép a szellem kizárólagos kormányosa. Mindazonáltal a költőt se kicsinyeljük le, hiszen, mint kortársunk, Jassó Judit mondja róla (talán egy önarckép igényével): „Téged áhít, csodál, motoz / A kor is, e vérző ajándékdoboz”.
