Elias Canetti (1905-1994)
"Canetti? Nincs is olyan!" – fakadt ki Gabriel García Márquez az őt álmából feltelefonáló újságírónak 1981 őszén. Előzőleg a riporter kérdésére, hogy mit gondol, ki kapta a jelöltek közül az az évi "Nobelt", Márquez gondolkodás nélkül rávágta: "Hát persze, hogy én."
A Száz év magány írója talán nem lett volna ilyen tudatlanul önhitt, ha Canetti ősei 1492-ben a spanyol királyi pár diktátumának engedve áttérnek a kereszténységre, hiszen akkor Elias nevű leszármazottjuk bizonyára nem az al-dunai Ruszéban látja meg a napvilágot szefárd zsidó kereskedőcsaládban, hanem valószínűleg buzgó katolikus konvertiták utódjának születik, teszem azt, Közép-Mexikóban, hogy aztán Xavier vagy egyenesen Jesú keresztnévvel robbanjon be a harmincas évek derekán a latin-amerikai irodalmi elitbe valamilyen radikálisan formabontó spanyol nyelvű regénnyel, amely a fiatal Márquezre is nagy hatást gyakorol. Nem így történt, a XV. század végi Canetti-ősök a török szultán vendégszeretetét választották az áttérés helyett, és az ifjú Elias (birminghami, zürichi és frankfurti iskolákkal, valamint a bécsi egyetem vegyészkarával a háta mögött) az 1930-as évek fordulóján Bécsben írt bombaerejű regényt a közelgő apokalipszis előérzetével. A magyarul Káprázat című, éppen hetven éve megjelent alapkönyv valamennyi szereplője egyformán elvakult és dühödt szenvedéllyel teljesíti be önnön végzetét, s minthogy a világidegen sinológus, az anyagias és férfiéhes feleség, a szadista házmester, a sakkmániás, nagyzási hóbortos törpe és alvilági társaik (megannyi felejthetetlenül tragikomikus figura) személyében a világ összebékíthetetlen erői őrlik egymást princípiumszerűen (ez csakugyan "malom a pokolban"), a könyv profetikus üzenetet hordoz, a távolabbi jövőre nézve is. Nem véletlenül tör be és válik uralkodóvá a következetesen modern irodalomban a monologizálás (Beckett, Thomas Bernhard), mert ahogy a költő (Tandori) mondja: "itt rész nem kér s tűr más részt soha részül". Nagy kár, hogy a fiatalon rendkívüli stiláris újításokkal dolgozó Canetti (a beszélt nyelv egyéni sajátságait nagy precizitással hordozó "akusztikus maszkjai" nálunk például Spiró, Kornis prózájában, színműveiben tűnnek majd fel a hetvenes-nyolcvanas években) az Anschluss miatt emigrációba kényszerült, nagy szerencse ugyanakkor, hogy nem szaporította a mártírok számát. Idegen közegben akár angol íróvá is válhatott volna (franciául, spanyolul is kitűnően tudott), de ő a megalázott német nyelvvel vállalt szolidaritást: "Szeretném visszaadni a nyelvüknek azt, amivel tartozom neki. Hozzá akarok járulni ahhoz, hogy az emberek valamiért köszönetet mondjanak nekik" – írja a második világháború éveiben. Erkölcsi kiállásnak tekinthető Tömeg és hatalom címmel 1960-ban (több mint húszévi munka után) elkészült nagyesszéje is, amely ugyan túlontúl sokszor tér vissza a "kályhához" (triviális igazságokhoz), és egyetlen bölcsészeti tudományág sem vallaná magáénak (hemzseg a kategorikus, bizonyításhiányos, mindazonáltal ingatag állításoktól), ám harcos elkötelezettsége a humánum mellett, és az emberre mint speciesre nézve bemutatott riasztó esettára mégiscsak forgatandó művé teszi, már csak azért is, mert Canetti rendkívül élvezetesen foglalja össze és adja tovább hatalmas műveltségét, kiváltképpen a primitív népek mítoszait. Azt hitte, ezzel az opus magnummal sikerült "torkon ragadnia" századát, amely bestialitásban szerinte még az ókori asszírokat is felülmúlta; mi, mai olvasók azonban nem értünk egyet már a könyv kiindulópontjával sem, hogy ti. az ember összes félelmének alapja az volna, hogy "viszolyog attól, hogy olyasmi érjen hozzá, amit nem ismer", illetve hogy a tömegben elvegyülve ez a "neérjhozzám" megszűnik, hogy tehát "minél jobban összeszorulnak az egyedek, annál biztosabban érzik, hogy nem félnek egymástól". Mi nem úgy éljük meg a tömeget, mint magányos vízcseppek, amelyek vissza akarnak oldódni az örök óceán tömegébe. És bármit tartsunk is a hatalomról, annak eleméről, jobbkezéről, a parancsról sem gondoljuk, hogy ki kellene húzni "tüske gyanánt" a világból: már ugyan hol és hogyan létezhetne emberi társadalom parancsok nélkül? A mennyekben esetleg.
A történelem, amelyről Canetti úgy tartotta, hogy semmiféle célja vagy értelme nincs (hacsak a győztesek igazolása nem), Gombrowiczhoz, Máraihoz hasonlóan őrá is az emigráns sorsát, az éles szemű kívülálló szerepét osztotta, a társadalom szempontjából lényegében fölöslegesnek ítélte létezését. S amiként említett lengyel és magyar írótársa, a partvonalon kívülre került Canetti is mindennapos feljegyzések formájában igyekezett megőrizni szellemi integritását: hampsteadi szobájában éjszakánként negyven kihegyezett ceruza várta az íróasztalán, és ő boldog volt, ha egyszerre húszat elkoptatott. Aforisztikus feljegyzéseinek mintegy tizedét adták ki eddig, ez is közel kétezer oldal. A füzetek, cédulák kiadatlan anyagának nagy része azonban személyes vonatkozású napló, ezt Canetti leveleinek zömével együtt 2025-ig zároltatta. Feljegyzései olyanok, mintha valami szüntelenül fortyogó tüzes planétából lökődnének ki csillagoknak az életmű egére, hogy apró, de erős fényű lámpásokként vessenek fényt nagyobb terjedelmű opusok keletkezésére, vagy éppen utaljanak arra a magfúziós folyamatra, ami ebben a titokzatos írói agyban zajlott. Megíratlan drámák ötletei sorjáznak tucatszám, épp csak felskiccelt társadalmak utópiák képében. De az utópia nem föltétlenül pozitív. Például: "Egy olyan társadalom, amelyben a jók bűzlenek, és mindenki nagy ívben kerüli őket. De távolról csodálat tárgyai." Vagy: "Egy olyan társadalom, amelyben a gyerekeket használják hóhérnak, nehogy egyetlen felnőtt is vérrel mocskolja be a kezét." Sokszor figurákat talál ki, azonnal levonva belőlük a szükséges konzekvenciát: "Egy olyan hízelgő, aki legnagyobb rémületére megéri, hogy minden emberből az lesz, amivel áltatja őket." Vagy egymondatos regényt ír: "Valaki, akit úgy szeret, mintha előző életében megmenekült volna tőle." Egyesek szerint Canetti leginkább maradandó alkotásai éppen a feljegyzések: süt belőlük a szellem eredetisége, energiával telítettek, mint a kipattanó rügy, némelyikük kikezdhetetlenül tömör és sokértelmű. Az "aranymondások" gyökerét nem feltétlenül az írói fantázia jelenti, éppily fontos mozgatórugójuk az állandó ítélkezhetnék. Canetti pattogó verdiktjei a heves természet, a heves természet a termékeny feszültség, a feszültség a végletes pólusok, a pólusosság pedig az életáram ide-oda moz-gásának, ez pedig az én és a világ közti erőviszonynak a következménye. Sartre úgymond buta, Eliot mások nedveit szívja, Doderer egy gyilkos, ugyanakkor az aforizma-nagyiparos Joubert mély, Blake angyali, Musil pedig "még akkor is jelen lesz, amikor Thomas Mannon már csak ásítozni fognak". Canetti persze az elfogultságaira is tud (elfogult) magyarázatot: ha egy íróból – mondja – kivonnánk az előítéleteit, semmi se maradna belőle. (Valahogy úgy, tehetnénk hozzá, mintha a szobrász kezéből kivennénk a vésőt.)
Öregségére fiatal feleséggel és még egy kislánnyal is megajándékozta az élet. Nekik mesélte el bámulatos trilógiában ifjúkora történetét. Amikor az olvasók kézhez kapták az első kötetet, A megőrzött nyelvet, alig hittek a szemüknek: ez nem a könyörtelen Canetti volt, aki őrülteknek írta regényeit, aki felrobbantotta a világot színműveiben, akinek tollán Goya Caprichos sorozata vagy George Grosz híres Ecce homo albumának szörnyalakjai élednek újjá, hanem a jóságos bácsi, aki Mikulásként húzza elő puttonyából az érdekesebbnél érdekesebb figurákat, a lánya karján sétáló Goldmark Károlyt vagy a bernáthegyijét sétáltató Busonit, a gyönyörű nagynéniket, zsarnok nagypapákat, paranoiás nagybácsikat, almaként pirosló orcájú vagy furunkulusos mellű leánykákat, tanári karok egész palettáját, valóságos emberseregletet, üstököst bámuló, háborúért lelkesedő és angolgyűlölő tömeget, és mindeme háttér előtt legelsősorban egy nagyravágyó, vasakaratú és fiatalon három kisgyermekkel magára maradó, rendkívül tehetséges és szép nőt, saját édesanyját, akivel a fiú évtizedeken át vívja majd lelki szabadságharcát, s akit később első felesége, Veza Canetti, maga is írónő, mintegy másod-anyaként vált le A hallás iskolája címet viselő második kötetben, ám a kölcsönös féltékenységi és dominanciaharc a házasfelek között ugyanolyan intenzitással dúl tovább, csak erről az olvasó már nem értesül a következő életrajzi kötet, A szemjáték fejezeteiből. Az író ugyanis előszeretettel vezeti félre olvasóját: egyik dramaturgiai fogása, hogy voltaképpen minden megtörtént (vagy éppenséggel megtörténhetett volna), csak esetleg nem akkor, nem úgy és nem azzal, akivel. Valóban kaleidoszkópszerűen változatos történeteivel Canetti elsődlegesen nem egy fejlődésregény "haladványát" környezi és színezi, sokkal inkább a mi eset- és jellemtárunkat igyekszik bővíteni az általa fontosnak és jellegzetesnek érzett példákkal. Különös technikákat talál arra is, hogy a látszólag a legkevésbé összetartozó dolgokat játssza egybe. Az Anschluss előtti évben vagyunk, Canetti Prágában véletlenül szállodaszomszédja az ott élő (többek között Masaryk elnökről is portrét készítő) Kokoschkának. Szomszédos erkélyükről mindketten a Vencel téren alant hömpölygő népünnepélyt figyelik. Ez az expozíció. Ezt használja fel Canetti arra, hogy jellemezze a polipszerűen mindent álcázott helyzetből figyelő festőt, elmondja, milyen erős szeretet fűzte Kokoschkát immár meghalt anyjához, milyen heves és tragikus volt szerelme Alma Mahler iránt, és közben anekdotázik valamit a festő öccséről, Bohiról. A portretista Canetti egy nagy arcképfestőt ír le, mindketten Brueghel figuráit látják az ünnep népviseletes, táncoló parasztjaiban, a könyv következő fejezetében Canetti anyja halálát írja meg (Kokoschka anyjának hosszasan ecsetelt fájdalma fia távolléte miatt ezt, a másik halált hivatott jelezni), a derűs felvonulás a brutális jövendőbeli (ausztriai, csehszlovákiai stb.) bevonulásokat ellenpontozza, az olvasók ráadásul már azt is tudják, hogy Canetti a prágai szín előtt nagyon szerelmes volt (és reménytelenül) Alma Mahler lányába, Annába. Tükrök fordulnak tehát egymás felé, s vetnek képeket a regény folyamában előre és hátra. Egymásra is rétegződnek ezek a látszólag szimpla történetek, hallatlanul gazdag faktúrát alkotva. És állandóan úgy érezzük, hogy mindez szinte spontán mondódik így nekünk, másként nem is lehetne elbeszélni. Alighanem az emlékezet (és így az emberi lélek) sajátos mozgásmódjára céloz a szerző, amikor szinte észrevétlenül ide, a prágai "festős" történetbe csempészi a következő hitvallást: "Azt, hogy mit élünk át, képek határozzák meg. A képek egyfajta birtokként, tagokban rendeződnek el bennünk. Az ember mindig más és más életbe kerül, attól függően, hogy milyen képekből áll."
Hétéves volt, amikor az apja egyik pillanatról a másikra meghalt. Canetti attól fogva nem volt hajlandó elismerni a halál uralmát. Gyerekkori meséi rendre azzal végződtek, hogy az elesettek fölkeltek a csatatéren, később mindent megtett azért, hogy szerettei ne próbáljanak öngyilkosságba menekülni (sok mindenkiben tartotta a lelket), ostorozta a halálnak szerinte behódoló vallásokat, tudományokat, szerette volna "végteleníteni" az életet úgy, hogy az ember kedve szerint változhasson át bármi vagy bárki mássá, de bármikor vissza is térhessen saját alakjába. Könyvet akart írni "a halál ellenségeként" a halál ellen. Ha "halálba tudta volna mesélni" a halált, mindannyian jól jártunk volna. De csak fél oldalig jutott a dialógusnak elképzelt, az összes létező pro és kontra érvet magában foglaló könyvben. Nem csoda, hiszen élete vége felé már (az aforisztika hátulütője) ilyen aggályai voltak: "Csak a magában álló mondat teljes értékű. Már a következő is elvesz belőle valamit."
