Bernáth István: Skandináv mitológia
Ittál-e már, költő barátom "Suttung (ejtsd: Szühtunk) mézsöréből"? Ha nem, akkor csak rímfaragó a neved. Tudd meg hát, mi az ihlet keletkezéstörténete. Íme: a két óskandináv istennemzetség, a harcias-erőszakos ászok és a bűbájos-szabados vánok szokásukhoz híven viszálykodnak egymással, majd békülékenységük jeléül beleköpdösnek egy dézsába, s hogy a fölös szájnedv mégse menjen kárba, egy bölcs óriást gyúrnak belőle: Kvasirt. A világjáró és világszerte "az észt osztó" óriást két gonosz törpe megöli, vérét mézzel keverik el. Cinikusan azt hazudják az ászoknak, hogy miután senki sem tudott neki feltenni olyan kérdést, amelyre ne tudott volna válaszolni, Kvasir a saját bölcsességébe fulladt bele. Mézzel kevert véréből pedig olyan mámorító "seritalt" erjesztenek, hogy aki iszik belőle, megszállja az ihlet: költő lesz. A törpék még egy óriás házaspárt is eltesznek láb alól hihetetlen galádul, de vízbe fulladt áldozatuk fia bosszút áll apjáért, elszedi a törpéktől a csodaitalt, furfangosan elrejti, s leányát bízza meg őrzésével. A mézser is kincs, nem csak a Niflungok (Nibelungok) aranya, hogy is ne kerülne a hatalmas istenek birtokába előbb-utóbb: Odin, az északi Zeusz ledönti lábáról az óriás leányt, aztán egy hajtásra kiissza a kádakból a sört, és sólyom képében repül vissza Ásgárdba, az ászok Olümposzára. Az elnyelt ital nagy részét mindjárt beleköpi egy dézsába (az ihlet tehát közkincs), a bennszorult maradékot pedig az őt üldöző Suttung óriás képébe fingja: ez a fűzfapoéták része.
Északi elképzelés szerint valamiféle Káprázó Űrből (vagy Ásító Szakadékból) lett a világ (dérből, jégből, ködpárából), és a káprázat azóta is gyakori útitárs azon a vidéken: az "izomagyú" Thór, ez a kalapácsos Herkules például többszörös érzékcsalódás áldozata lesz óriásországban vendégeskedvén. Erőpróbákon kell részt vennie: előbb egy ivókürtöt kell kiinnia egy szuszra (alig valamit fogy a tartalma), majd egy macskát felemelnie (harmadikra is csak derékmagasságig sikerül), végül egy roskatag öregasszonyt legyűrnie birkózásban (Thór marad alul, fél térdre roskadva). Csak másnap reggel, búcsúzáskor derül ki, hogy a tengert itta ki kis híján (beleért az ivószaru vége), macska képében a földet körülölelő Világkígyót ragadta meg és kapta fel (ennek a felemelése özönvízzel jár), és hát az öregséggel szemben is (ez volt a birkózó öregasszony) állva maradt sokáig. Ugyanezen a kísérteties éjszakán Thór legénye a gondolattal futott versenyt, istentársa, Loki meg a futótűzzel versengett nagyevésben, mindhiába.
Loki a legérdekesebb fenomén az istentársulatban; rejtélyes előéletére sosem derül fény, csak arra, hogy vértestvére Odinnak, és hogy a főistenhez hasonlóan alakot és nemet tud váltani (embert is szül, lovat is ellik), ő a legnagyobb bajkeverő, az ártatlan és gyönyörű Baldur (az egyetlen makulátlan istenalak a skandináv panteonban) ármányos elveszejtője, az istenek élő lelkiismerete. Van egy Loki csúfolkodik címet viselő sajátos versezet, amelyben minden istenre ráhúzza a vizes lepedőt, fejükre olvassa vérfertőzéseiket, hűtlenkedéseiket, mindennemű paráznaságaikat, magával sem téve kivételt: érezni, ahogy egyre jobban magával ragadja az önpusztító szenvedély, ahogy a vesztébe rohan, és csakugyan: a feldühödő istenek büntetésül egy sziklához kötözik, fölötte mérges kígyó, az arcába csöpögő mérget felesége fogja fel egy kehelyben, és valahányszor az edény megtelik, és az asszony kiönti, Loki megrázkódik a rácsöpögő méregtől: ilyenkor reng a föld.
Nagy szerencséje Európának, hogy Izlandon a terjedő kereszténység nem irtotta tűzzel-vassal a pogány kultúrát, hanem békében együtt élt vele évszázadokig. Még nagyobb szerencse, hogy akadtak olyan kiváló emlékezetű izlandi írástudók, akik idejekorán, még a XII-XIII. században lejegyezték az ősi hagyomány javát. Hallatlan kincs a Próza Edda, amit Sturla fia Snorrinak köszönhetünk – ő egyébként államférfi lévén a mitológiai hősökén kívül rendes történelmi krónikát is írt, amellett az ősi versmértékeket és a költői alakzatokat számba véve nagy értékű tanulmánnyal gazdagította a poétikát – , de itt van a még a Verses Edda is, amelyet egy másik kódex őrzött meg. Bernáth Istváné az érdem, hogy e két Edda-korpuszból hiteles válogatást készített, a Corvináé, hogy ilyen csinos kötettel örvendeztette meg az olvasókat: remek a formátum, a tördelés, a címlap a három kürtössel, a rúnákra finoman (!) emlékeztető betűkkel telitalálat, továbbá a hátsó borítón a rajz a skandináv mitológia világképéről és az istenek családfája a hátsó fülön. A kötet tartalmi vonatkozásban is mintaszerű. A terepen fölényes biztonsággal mozgó Bernáth nem hengerel le bennünket ismereteivel. Pontosan adagolt, lényegi információkat kapunk az előszóban, laikusnak is követhető bevezetőt az egyes darabok előtt, és a maga nemében tökéletes mitológiai kislexikont a könyv szereplőiről a kötet végén. Talán egyedül a jegyzetek terén érződik némi túlbiztosítás: kevesebb több lett volna.
Bernáth kötete nem tartalmazza a verses hősepikát (tehát pl. a Niflung-Nibelung-történeteket sem), ezt magyarul továbbra is az 1985-ös Edda-kötetben kell keresni. Tandori akkori fordítása koncentrált, szép, kissé fölfelé stilizáló: mintha Csi Paj-si, a virtuóz kínai festő próbálná Van Gogh erőteljes, néhol már erőszakos duktusait visszaadni színes tussal és áttetszően könnyed ecsetvonásokkal. Bernáth az elsődleges nyelv- és forrásismeret birtokában pontosságra törekszik, versfordításaiból mégsem csendül vissza kellőképpen az óizlandi versek nagyon is szervesnek ható, olykor lidérces barbarizmusa. De hát megidézhető-e egyáltalán ez a latin retorikától még szinte érintetlen, különös ízű, darabos versbeszéd, amely sosem prózaként kopog, hanem minduntalan átüt rajta az élő beszéd lüktetése? Van-e olyan fordítói dialektus, amely csíp, mint a füst, csillog, mint a dér, és sejtelmes, mint a köd?
Corvina, 2005, 343 oldal, 3500 Ft
