Elfriede Jelinek ötven éve a pályán
Szar!, csattant fel a vizsgázó, miután otthagyta az orgonát. Szar!, kiáltotta a pódiumon, saját vizsgateljesítményét értve alatta. Vagy rajta. Ez volt a rajtja, egyszersmind a Les Adieux. Mindez a Wiener Konzerthaus épületében, az úgynevezett Mozart-teremben, egy szupernehéz Messiaen-mű, a Les yeux dans les roues eljátszása után.
Ezékiel látomásában jelennek meg a kívül szemekkel telerakott, amúgy egymásban forgó, önmozgó kerekek. A vizsgázót valami elragadta, magával ragadta, akárcsak Ezékielt a látomása. Valami hév, valami őrület, és arra késztette, hogy a kelleténél sokkal gyorsabban játssza az amúgy is veszedelmes tempójú és technikájú (egyébként nagyon rövid) művet. A bizonyítványában az állt, hogy a vizsgát jeles eredménnyel letette. De mintha túl közel került volna a látomásbeli szemek forgásához, a lélek kerekeinek forgásához, a lélek szemforgatásához, valamihez, amihez nem akart ilyen közel kerülni. Olyan közel került hozzá, hogy egyszer s mindenkorra letett az orgonistaságról. Letett a zenészi karrierről, az anyja álmáról, a zenészségről, arról a kiváltságról, hogy a hangzó idő kísérőjévé lépjen elő, kísérővé és megszólaltatóvá. Éppen a Messiaen-darab ébresztette fel anyja álmából, abból, hogy élethivatásszerűen zenész legyen, az ébresztette rá, hogy nem lehet zenész belőle, hiszen vezényelni akart az időnek, a hangzó időnek. Siettetni akarta, korbáccsal kergette az időt, akárcsak az anyja őt („az Elfi bírja”), legyen már művész, lehetőleg világhírű, minél hamarabb.
A mama énekesnő szeretett volna lenni, de nem lett az, a család vagyona elúszott az első világháborús hadikötvényeken. A harc azonban tovább folyt, meg kellett hódítani a zene birodalmát, a mama nagyot akart, a lány lett az, aki helyette helyt állt. A mama egyszerre volt tábornok és tisztiszolga. Az ablak a Laudongassén, ahol akkor laktak, mindig nyitva volt az utcára, hadd hallja a város, hogy odabent zene szól. De szólt a zene a nyári lakban is, egy világvégi parasztházban, miután a helybeliek felcipelték a hárommázsás zongorát a hegyre, felvonszolták, mint valami Noé-bárkáját az Ararátra. A stájerországi nyaralóban tiszta női vircsaft volt, nagymama, nagynéni, mama, Elfi, míg Bécsben ott bolygott a lakásban a papa, a család esze, de egyre inkább romhalmaza. A papa, akinek az élete totál ráment a háborús kényszermunkára, az önérzete pedig a „keverékfajúnak” kijáró akkori bánásmódra. A papa, akiből a rangkóros feleség a háború után kipasszírozott még egy (vegyész)doktori címet, de aztán jött az Alzheimer, és azt is tönkretette, ami a házasságból, igaz, hogy valóságos pokolként, de még működni látszott. A papa nagy kiránduló volt, nagy vándor, hátizsákjában azzal a jellegzetes közép-európai zsidó kultúrával, amely mindenből képes volt (szó)viccet csinálni, méghozzá annál inkább, minél szörnyűbb volt a helyzet. Ez a műveltségalapú, erősen kompetitív, de nagyon nyitott, européer kommunikáció szűnt meg a hordozóival együtt a holokauszt során, a papa és két húga már csak egy elmúlt világ morzsáit adta tovább a fogékony Elfinek. A két húg, Vilma és Emmy ruhatervező volt, a tinédzser Elfi tőlük kapta örökbe a divatimádatot és divatértést.
Kafka a betegségbe menekült a polgári kötelmek elől, Jelinek kis híján az őrületbe az anyai terror elől, miközben az apja valódi őrületben élt, ott élt közöttük, amíg ki nem tették a szűrét a lakásból, ki nem lakoltatták a normalitás világából, ki nem rámolták az otthonából, amit félig-meddig saját kezűleg épített. Az apja, még elmenőben a teljes némaságba, visszahajította neki a nyelvet, mint valami mesebeli kefét, védelmül a sárkány, az őrület ellen, visszahajította a lánya és a karrierőrült anyja közé, a lánya védelméül a nyelvet, a normális, mert játékos beszédmódot, a valamikori polgári és polgárpukkasztó németet. És a súlyosan sérült Elfi ebben a hirtelen felszökkenő nyelvi vadonban talált oltalmat a zene korbácsát lengető anyja elől. Amikor elkezdett írni, a hatvanas évek közepe táján, az experimentális költészet éppen fénykorát élte. Sikk volt írni kisbetűvel, központozás nélkül, sikk volt mindent kifigurázni, ami ásatagnak, dogmának tűnt, sikk volt baloldalinak lenni (akkor még ennek mintha lett volna valami jelentése), sikk volt nemzedékbe tömörülni, a szexuális forradalomhoz csatlakozni. Jelinek persze nem tudott kibújni a polgári bőréből, de nem is akart, kisbundában járt pártgyűlésre, de amikor radikális művész barátját elmegyógyintézetbe akarták zárni, dörgedelmes cikket írt az elmeszakértőnek kijelölt bécsi pszichiáter ellen, aki annak idején sok száz osztrák fogyatékos halálát segítette elő a hitleri eutanázia program során.
Kisbundában járt pártgyűlésre, a kommunista pártéra, nerckeppben tüntetni. Tüntetően öltözködött, hogy eltűnhessen a ruhái mögé, akkor is, amikor a Hotel Sacherban Yves Saint Laurent kosztümben fotóztatta magát. Kéj című regényéhez ez a figura passzolt, ez a héj, ez a frizura passzolt, a homlokból hátratarajosított kis „tincskorona”. Pedig a Kéj burka a pornóban előadott erőszak, vastag és brutál, az erőszak mint társadalmi adottság, mint mindennapi kenyér, mint uzsi az iskolába, mint burgerking csillogó ideológiafóliában. Ez jár, kérem, kitüntetőleg az élettel együtt, a házasélettel különösen, szeretjük, nem szeretjük, nem kapunk mást a társadalom nevű boltban. De hát mit akar ez a hotelszobában szivarozó, szuperelegáns tűsarok?, tűnődik el az olvasó. És mire magához tér, már az Ausztria nevű kísértetország elleni zombihadjárat élén találja az EJ monogramot viselő tűsarkat, ezt a műsarkat, aki szerint eltűntek tömkelegén járunk, halottak millióin; ám „a föld megavul” (copyright by Ésaiás próféta) és egyszer csak előtűnnek belőle, akiket elnyelt. Na, ezt az irodalmi tízórait (A holtak gyermekei – főmű!), ezt a 667 oldalas szocio–historiko-thrillert, ezt a bomlás-szósszal leöntött, környezetpusztító salátával bélelt, feltámadás-fasírozottas Ausztria-szendvicset, ezt nem fogja lenyelni tőle senki! Az igaz, hogy a Nobeléknél jól csúszik majd, de Ausztria nem veszi be, nem és nem, hiába fazonírozza át magát folyton a nő, az írónő. Most épp egy altwien kapualjban feszít baszk sapkásan, kétcopfosan, földig érő Miyake kötöttruhában, sportcipőben, egyszerre saját nagymamájaként és unokájaként, lánynéniként, mindig valamiként, mégsem akként, divatba bújtan: most egy Gaultier topánban, most egy Watanabe bőrdzsekiben, most egy Yamamoto nadrágban, mindegy miben, csak lehetőleg valami japánban. A kertje is japánkert lett otthon, teli a föld leküzdhetetlen rízómákkal, gyökérelágazások mindenütt a felszín alatt, a ruha alatt azonban nincs senki. A növény látszik, a ruha látszik, a nyelv látszik, minden buja és feltűnő, kitűnő, mégis kitűnni vágyó. Pedig mindez csak arra kell, hogy elfedje, Elfriede Jelinek nem jelenik meg, csak a jelmeze, a nyelvi jel, amibe belebújik, a világ szavakból szőtt jel-meze.
Fellépni azt tud, azt már gyerekkorában megtanulta. Felnőtt korában még modellként is fellépett a Liechtenstein-palotában. Ceruzasarkon kopogott végig a kifutón ez a kifutóban lévő állatfajta, ez a radikális forradalmár: a lábait mutogatta. Na most akkor feltár vagy takargat? Máskor meg nem pont butikba jár, mondjuk, a Stefanskirche mellé, a Louis Vuittonba táskát, szemfestéket vásárolni, hanem a külső Mariahilfer Strassén üldögél a bárszéken. Bőrcuccban ül a félhomályban, látszólag jó bőr, persze ő nem a saját bőrét viszi a vásárra, mint a húspiacosok, az esti vagy éji műszakosok, akik ott a pillanatban lengenek, pillanganak a férfilángban. Az írónő csak nézi az üzemet, hogy átélje, mi is a testi üzenet, mi kapós és mi nem: empátiatorna. Otthon is ilyesmiken szabadidőzik, bűnügyi hírek vagy világpolitika a tévében vagy egy prostigyilkosságos krimi, a szövegfelületet, az övét, valami kriminarratívával sosem árt feljavítani. Terrorban (Ulrike Maria Stuart), mészárlásban (Rohonc), női ikontragédiákban kavar (A halál és a lányka. Hercegnődrámák – Dianáról, Jackieről, Plathról, Bachmannról), a műviséget elemzi megszállottan egy manökenen (Test és nő), Claudia Schifferen. Vagy a neten lóg, ismerkedéses oldalakon, fürdik a virtuálisban, ismerkedik ezzel-azzal, játszik, valamilyennek mindig látszik. Nem mindig előnyös rá nézve a látszat, de hát örülni kell ennek is, ha egyszer szerinte az ember már nem lehet, csak látszhat. Mire felkiált a nagynémet kritikusi furor: de kérem, ez hazugság!, ez a Jelinek életszagútlan, valóságszínűtlen, provinciális, ideologikus blabla, ennél már nem is írhatta volna a világot szemetebbre és szarabbra, szemét az egész, szószemét, emberszemét, médiaszemét, posztmodern abrakadabra.
Oké, de valakinek ezt is vállalnia kell. Kokóval, herkóval feldobott, duplabasszussal, dobgéppel dübörgő világunkban nem lehet mindenki költő, „Isten elfelejtett álmainak álmodója” (Canetti). A szemetet is el kell szállítani, a szart is el kell szivattyúzni, ami az álmodók után marad, valakinek a „hagyatékhalmokat” is odébb kell lapátolnia, és ilyen heroikus „romeltakarítónő” kétségkívül Elfriede Jelinek. Civilizációnk önképébe nehezen fér bele az a történelmi önrész, amit mindenkori önmagunk alakít öntevékenyen, nem, a felelősség nevű szélhámost mi nem ismerjük, ismerjük viszont a trükköket, az ellenségeinkét, akik próbálnak hírbe hozni vele minket, odamontírozva a társaságunkba photoshoppal ezt a kétes alakot. Ahogy ez a Kézimunka című remekműben is felmerül: „Itt van például ön, kedves írónő. Nem értem, miért süvölti felém ön, a dupla szénsav tartalmú gleccserhasadék, hogy én vagyok a felelős azért, amit pedig én is csak hallomásból ismerek. Hogy mondja a költő? Ahhoz, hogy itt bárki ellen vádat emelhessenek becsületsértésért, először is az kéne, hogy elegendő becsület legyen ebben az országban! Amennyi becsületet én elvesztettem már, annyit nem is lehet kapni az üzletben!”
És az olvasóban is felmerül a kérdés: tényleg, mi üzlet van abban, most nem pénzügyileg, hanem szociálisan, hogy valaki folyamatosan ráhúzza a világra a véres szöveglepedőt? Hát olyan jó magunkra húzni a derék macsók utálatát? Mi ez a militáns csomagolási láz? Hová készül az írónő? Aki egyébként költőnek indult, épp ötven éve, de úgy találta, hogy a líra világa szűk, a vers helyet jelöl, de tere csak a prózának van. Experimentális versei fölé Hölderlin, Trakl, Celan hajolt, e. e. cummings a nyitott ajtóban állt, szorgosan arculatot váltó korai regényeire az olcsóbb műfajok húzták az esztétikai maszkot: a tájregény, a filléres szerelmi regények, a szappanoperák. „Altis” berobbanása után jöttek a sikerregények, a magyarul is olvasható Kis csukák, az áruvédjegyszerű Zongoratanárnő, a Kéj, és nagyjából innen datálódik az írónő macska-egér játéka is a médiával. Jelinek, a vamp, Jelinek, a fészkébe piszkító stb. Innen kezdve nagyjából mindenki meg is elégszik annyival, hogy ja, Jelinek!, a leszbi, a pornó, a feminista, a provokátor: tudom, hagyjuk! Innentől nagyjából senki sem olvassa, maximum letudja a színházban, na, cselekmény egy szál se, szerelem egy szál se, csak a fekete epe meg a botrány. Az is botrány, ha nincs botrány: a Pihenő című darabot mint gyerekpornót harangozza be az osztrák sajtó 1997-ben, aztán, hogy, hogy nem, elmarad a kézitusa, a tömeges tiltakozás a premieren. Erre a lapok így reagálnak: „a hetvenes évek undokjának nem sikerült botrányt keltenie bűzös leheletével”.
A Pihenő (egyébként Heideggert parodizáló) utójátékában orgiát láthatunk, az emberek mintegy felzabálják a bennük lakó állatot. A kiterített irhákból két filozófia szakos japán egyetemista mászik elő és pódiumcsevejt folytatnak a nyugati civilizációról. Szövegüket a kezükben tartott, kísérteties kék fényt árasztó notebookról olvassák. Azt mondja az egyik: „A természetben tenni szokás a dolgokat, nem gondolkodni. Ott nincs ráció, csak demonstráció. Nincs elemzés, csak nemzés. Éppen ezért, érezvén a kihívást, reszkető kézzel emeljük magasba a varázsbotot – reméljük, nem hasad –, hogy ebből a globális ürességből kihozzunk most valami magvasat.” Erre a másik: „Valami mögötteset. Vagy az is a mi művünk volna? Hogy is volt? Kibújt a formából, páncélját hátrahagyva, egy embercsimasz? Vagy épp a forma várja, várja, hogy belecsusszanjon végre-valahára az emberlény?” Mire az első: „Hiába a romlás, hiába feltartóztathatatlan, rések támadnak időről időre, repedések, és életjelt ad a megmagyarázhatatlan. Aztán ismét ezek a fura hátralékok, ki nem egyenlített tartozások, de még ebben is megőrződött a formája valaminek – csak az a kérdés, hogy minek a formája?”
Mi ez, ha nem történelemfilozófia? Néhány évvel a szovjet rendszer bukása után. Amikor a világot bejárta a történelem végéről szóló jóslat. De Jelinek orákuluma, akárcsak az antik görög jósdák hangja, kétértelmű. Mert igaz, hogy a diktatúrák megbuktak (ezek azok a bizonyos „repedések”), de ettől még a romlás feltartóztathatatlan. Immár csak „üres gubók” az emberek, „kirágták magukat saját magukból”, de még előjöhet belőlük valami „borzasztó kimenetel”. Ám erre a másik jós japán rezignáltan rálegyint: „csak a szokásos menetekel”. Vagyis a történelem nem nagyon tud mást írni a saját falára, mint amit már eddig is írt. Csak magából meríthet. Nem lesz új a Nap alatt.
Új azonban a jelineki nyelv. Harap és karmol ez a nyelv, ránk kattan tűhegyes fogaival, hogy megroppantsa a sztereotípiák gerincét. Egy szempillantás alatt kibelezi klisékbe bugyolált, hazug viszonyainkat. Szatirikus ez a nyelv, igen, bántóan antifallokratikus (miközben legalább annyira önironikus), de hát milyen szatíra az, amelyik nem bántó? És legfőképpen zenei ez a nyelv, a szavak jelentésein szörföző, mindig új jelentésekbe öltöző, motívumokból kibomló szerkezetekbe költöző, mozgékony élőlény. Düh és fájdalom kering az ereiben. Csak legújabban is a grabancánál fogva vitte színpadra, vadonatúj esztétikával, az iraki háborút, a menekültkérdést, a pénzügyi válságvilágrendet. Ez a nyelv, amely a ma már szemétre hajított morálból meríti energiáit, olyan, mint valami tigriscsíkos, tüzes zuhatag.
