Fordítói hozzáfűzés Jelinek Pihenőjéhez
2004 karácsonyán felkeresett a Krétakör Színház dramaturgja. Volna itt egy Jelinek-darab, nem fordítanám-e le nekik, előadnák felolvasó színházként. Én addig egy sorát sem olvastam a friss Nobel-díjasnak. Belenéztem a szövegbe, érteni véltem, elvállaltam háromhetes határidővel. Aztán úgyszólván belehaltam.
Rendes elolvasás után csak valami ködösen szennyes szöveg gomolygott a szemem előtt. Homályos mondatpingpong, a szó egyébről se látszik folyni, mint a baszásról. Baszás viszont nem egyértelműen látszik folyni. Két házaspár ücsörög egy autópálya menti étteremben, amely étterem valójában szexipari szolgáltatóegység, a két feleség hirdetés útján itt beszélt meg randevút két állatnak öltözött férfival, és miközben a nők elvonulnak a vécébe, a pincér rábeszéli a két férjet, hogy öltsenek álruhát, és elváltoztatott külsővel próbálják visszahódítani félrelépni készülő feleségüket. A férjek „véletlenül” éppen a két hirdető férfi jelmezét kérik kölcsön, és medve, illetve jávorszarvas képében ők maguk abszolválják a „vadállati” aktust a feleségükkel a mellékhelyiségben, majd kint a parkolóban videón végignézve saját „szexelésüket” a két nőből kitör az elragadtatás, ugyanakkor a két férfi a parkolóban lévő többi „naturistával” egyetemben agyonveri a „valódi” vadállatokat, a jámbor medvét és a jávorszarvast. Epilógus gyanánt két japán filozófia szakos egyetemista mond ítéletet a nyugati civilizáció fölött. Ennyi a szüzsé. Laposan titokzatos, olykor banálisnak ható, mégis feltörhetetlen értelmű mondatok, alighanem zaftos disznóságok követik egymást végig sűrű, tömött sorban. Mi ebben a komédia?, kérdeztem magamtól. Az alcím (Sie machens alle – Mind ezt csinálják) nyílt utalás Mozart Cosí fan tuttéjára. Mozart, mint köztudott, zenei klisékből dolgozott. A Cosí két szempontból is orientál – egyrészt a primitívségig egyszerű dramaturgiailag, de csak azért, hogy a végletesen közhelyszerű esküdözések, bizonykodások közepette a minden értéket sarkaiból kifordító álruhás játék segítségével egy fuvintással lerombolja a sírig tartó hűség álszent képletét. Másrészt, épp képletszerűsége folytán, nem pszichologizál, csak tipizál, nincsenek benne valódi karakterek, csak a gyönyörűnél is gyönyörűbb, a mézédesnél is édesebb szerelmi sablonokat harsogó karikatúrák. Mozart legnagyobb tette, hogy a belsőleg átélt komolyságból mit sem vesz el, sőt még rátesz egy lapáttal, ez az előírásosan eltúlzott, szinte stréberen igyekvő szenvedély táplálja a játék komikumát. Lehetséges, hogy amit Mozart művelt kora zenei közhelyeivel, azt csinálja Jelinek is, csak ő a kommersz szövegek vonatkozásában? Hogy itt valamilyen formában csupa vendégszövegről van szó, azért nem értek végül is semmit az egészből? Jelineknél minden a köznyelvi szexargó irányába látszott mutatni. Szorított az idő, elkezdtem forgatni előbb a német obszcén kifejezések szótárát, majd a sehol sem talált affengeil és spermageil szavak jelentése után kutatva internetes kalandozásba bocsátkoztam. Laptopom pillanatok alatt számtalan vírust gyűjtött be, ráadásul a „Troianok” azonnal kezdő oldalként állítják be a legvadabb pornószájtokat, így aztán valahányszor bekapcsoltam a gépet, sorra vágódtak fel előttem a méteres farkak és a gecitől csöpögő, széttárt szeméremajkak. Tulajdonképpen Jelinek szövegtere borult rám hirtelen, és bármily nehéz volt lenyelni ezt a temérdek képi obszcenitást, mondhatni, bent jártam „a virtuális élet sűrűjében” – a statisztikák szerint minden második meglátogatott web-oldal szex- vagy pornóoldal. Aki például felmegy a „makktársak” által teleírt „szoknyavadász.hu”-ra, értesülhet a bérnősténypiac állásáról, valamint részletes beszámolót kap a pénzéért baszótól, például arról, hogy borotvált volt-e a cica pinája, és ha igen, milyen fazonra, és hogy ezt „makktárs” hányasra osztályozza. Így avatódtam be napokon belül a magyar pornónyelvbe, amelyet a „terepen járó” leleményes kurvapecérek és hozott pornónovellákból dolgozó, szolgaszavú bérfordítók teremtenek meg éppen napjainkban. Mindannyian annak az össznépi játéknak a részesei, amely csak egyféle embert ismer: a konzumálót, azt foltos hátú, még dülöngélő bocinak tekinti, a munkahelyét vagy otthonát istállónak, a pornó magazinjait, filmjeit vagy effélére szolgáló számítógépét pedig fejőstehénnek, amelyből a létét jelentő tejecskét szívja, ez utóbbi egyenlő a borjú szellemével. Ó, te gyermeksorban tartott ösztönállat, mi mindent hoznak ki belőled, anélkül hogy meg kéne erőltetned magadat, hogy csak egy lépést is kellene tenned bármiért! Lehetsz nő, lehetsz férfi, a nőiséged, a férfiságod arra az egyen-animalitásra zsugoríttatik, amit a pornóipar vizuális kalapácsa ver beléd, természetesen kedvesnővéreivel, a tévéműsorokkal és a kommersz filmekkel karöltve. Légy fiatal és szép („Idol mio”, bőgi Mozart), állj fel, nőj nagyra, sárolj és üzekedj féktelenül! Baszóizmaidat badizd meg, és légy feszülten mechanikus! Ezt ordítják a szemedbe a női és férfimagazinok. Mert ki vagy te, kedves néző, kedves olvasó? Egy gépi sarjadék. Gépednek élsz, érette, általa.
Na, innen indul a Pihenő, Jelinek kemény szatírája. Aki ezt a hátteret nem „fogja”, az dobja is el gyorsan a darabot. Képzeljünk el több harangjátékot, mögöttük verővel álló embereket. Egy automata Amadinda együttest, mondjuk. Mindenkit az ütőhangszere mozgat, nem ő kelti a hangot, hanem őt kelti a hang. A hangok nélkül mozdulatlan, értelmetlen és indokolatlan lenne egész létezése. De a hangok szólnak! Ő pedig szólaltatni látszik őket. Pedig pont fordítva van, őt ütik életre a szavak. No hát ilyen ütős zeneszekció Jelineknél a mai kommersz médianyelv; a pornómagazinoké, a tévéműsoroké stb. Ilyen hangsorok a nyelvi klisék. Miattuk szólnak egyáltalán a szereplők. Beszédük szünet nélküli, és szünet nélkül a baszást járja körül, időnként azt mondják, hogy sose baszunk, időnként azt, hogy most baszunk, időnként azt, hogy mikor fogunk már baszni. Ez természetesen természetellenes. Még Priaposz is eszik vagy alszik néha, és Istár is le-lejár az alvilágba szunnyadozni. Csak az indusztriális baszásbeszéd nyomódik belénk nyomasztó szünettelenséggel, éjjel-nappal kurvázhatunk in actu és in effigie, a beszéd szempontjából közömbös, hogy mikor ki, hol, kivel, hogy valóságosan-e vagy képletesen. Ez Jelinek második tétele.
Mellesleg ezek a látszatemberek (akik ugyanakkor nagyon is valóságosan azok, amik) ugyanúgy csócsálják a baszást a szájukban, akárcsak a modern filozófia kérődzik némely alapfogalmakon (például Heidegger a lét, az idő meg a ház fogalmain). Történik a darabban valami? Csak a szokásos. A szereplők ösztön-énje azt játssza, hogy ő az én, és ez a látszat-én akkor talál ösztön-magára, amikor magába vonja ösztönmását, az állatot. Mindegy, hogy műállat-e az vagy valódi, mindegy, hogy elhálódik-e a dolog vagy sem, a pecsétet rá a képi bizonyság nyomja, a parkolóban nézett videó. Lehet, hogy ott nem is medvébe vagy jávorszarvasba bújt férfival baszik egy nő, hanem kecske a kecskével, tigris a tigrissel, vagy csak legyek bagzanak óriási nagyításban, a kép, akár a delphoi jósda, katartikus erejű orákulumként szól az ösztön-énhez. És mit mond? „Állatok vagyunk mindannyian, baszógépek a javából.” Így találkozik az embernek csúfolt ösztönszolga és ösztönszolgáló a saját állatiságának meg a saját gépiségének is – csak a látszatával. Ám a beszédmalom egyre őröl, a beszédmalom szempontjából ők, a malomkövek nem számítanak. Hol itt a komédia? Egyrészt magában a beszédben, hiszen van valami ellenállhatatlanul mulatságos abban, hogy négy ember (plusz az összes többi szereplő) ugyanolyan szorgosan pofázik a szexről (ami valójában nem is szex már, hiszen nincs benne az égvilágon semmi erotika), ahogy más házat épít, regényt ír, vagy irodát takarít. Nem úgy beszélnek arról, ami nincs, mintha „valaminek volna a bokra”, inkább úgy, mint ami itt már nem is lehetséges. Mintha a pornóipar egyszer s mindenkorra betiltotta volna a valódi szexet. Ilyen értelemben még a róla való nyilvános hadoválás is hőstett, egyfajta osztrákos, švejki oldalvágás. Másrészt a beszéd anyaga a beszélők száján hordoz valamit a szereplők manifeszt gyarlóságából. Aki ennyi hülyeséget mond, az nem lehet más, csakis élőlény! Akiknek a nyelvén így ki-kibicsaklik az összpornóipari baszásnyelv, azok olyanok, mint az idétlen gyerekek: majmolják a felnőtteket, de csak selypegve, de csak pöszögve. Hol van tehát a komédia? Abban a darásfinomrozskukoricabúzalisztben, amit a magyar változatban összeőröltem. Vegyes őrlemény, került bele trendi magazinszöveg, rádió- és tévéhirdetés, különféle blogelemek, pornószövegmodulok, kultúrsikér, rímjátékok stb. Az osztrák szexargó sokkal technicizáltabb a miénknél, a magyar szleng alpáribb az osztráknál, de vérbőbb és összekacsintóbb, ennélfogva a figurák eredeti nyelvezete ridegebb, keserűbb, kiábrándultabb, mint a magyarban. Jelinek régebben és elszántabban haragszik a világra, mint mi. És más nevek fémjelzik az ő világát, mint a miénket. Neki Heidegger jut eszébe, ha visszanéz egy kultúrára, nekünk legfeljebb Zámbó Jimmy.
