Íróportrék

 

Ez az írás arról a nyolc hónapról szól, melyet Kafka – élete során első ízben – a világtól távol és jószerivel teljes csendben, betegsége és Ottla húga oltalmában töltött egy kis északnyugat-csehországi faluban, Zürauban.

 

A szirén karmai – Előzmények

1917 nyara. Öt esztendő telt el azóta, hogy Kafka Az ítélet megírása után naplójába jegyezte: „Csak így lehet írni, csak ilyen egybefüggően, test és lélek ilyen tökéletes megnyílásával.” Az ítéletet követően megszületett Az átváltozás, A fegyencgyarmaton (e három elbeszélést Kafka Büntetések címmel kötetben is szerette volna megjelentetni, erre azonban nem került sor); kéziratban, befejezetlen maradt A per és még jó néhány nagyszabású elbeszéléstöredék, ám épp az ötéves periódus vége felé – majd kétesztendős meddőség után – igen termékeny korszak köszönt az íróra. Ekkor – 1916 novembere és 1917 májusa között –, nagyjából fél év leforgása alatt írja az Egy falusi orvos című kötet (megj. 1919 őszén) majd’ minden darabját és számos egyéb kéziratban maradt elbeszélést. Ez az alkotói bőség annak köszönhető, hogy Ottla húga rendelkezésére bocsátja az Alkimisták utcájában bérelt és frissen – a legszükségesebbekkel – berendezett kis házat, ahol a külvilág zajaira görcsösen érzékeny Kafka eszményi búvóhelyet talál; estétől késő éjszakáig, nemegyszer reggelig írhat háborítatlanul.

A külvilág egyébként városszerte eléggé csendes ezen a télen: Prágában szénhiány van, nem járnak a villamosok, bezárnak a színházak, a fűtetlen kávéházakban alig van forgalom. Az író kapcsolata családjával az ebédek, néha vacsorák szófukar együttléteire szorítkozik, a Felicével folytatott – máskor oly intenzív – levelezés pedig szinte teljes egészében szünetel. Maradéktalanul az alkotásra összpontosíthat hát. Az egyik első önmagába vetett pillantás még a meddő kérget mutatja: „Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött”, de a kétségbeesett tekintet erejétől ez is bezúzódik: „...hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken ...” (A híd). Itt, az Alkimisták utcájában tűnik fel az író halott mása, Gracchus, a vadász? aki „a halottas inget úgy öltötte magára, ahogy a szűz a nászi köntöst”, ám halottas csónakja irányt tévesztett, itt maradt a földön, és azóta földi vizeken jár, „nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiba fúj”. Innen, a lélek sötét vizeiből hol a sivatagba vetődik a megváltónak remélt képzelet: „Uram, te vess véget a világot kettéosztó harcnak. Pontosan olyannak írták le véneink azt, aki ezt megteszi majd, mint amilyen te vagy ... Tisztaságot, semmi mást, csak tisztaságot akarunk ...” (Sakálok és arabok); hol a szénhiányos Prágába, kétségbeeséstől sarkantyúzva: „Koldusként kell érkeznem, aki éhségtől hörögve, haldokolva rogy a küszöbre” (A vödör lovasa); hol vidéki hóförgetegbe, muszájból gyógyító, de gyógyulást hozni mégsem tudó orvos képében: „Pucéran, kiszolgáltatva e legnyomorultabb korszak fagyának, bolyongok én, öregember, ide-oda, földi kocsin, földöntúli lovakkal” (Egy falusi orvos); s hogy az apokaliptikus vágtának emberi és alkotói szempontból nincs és nem lehet vége soha, azt a világcirkusz ponyvája alá saját sorsa által kényszerített író-műlovarnő kettőslátásos képe vetíti elénk, A kakasülőn azóta közmondásossá vált költői remeke. Mintha a szorongásos űzöttségtől zaklatott hang tisztulna itt oly élességűvé, hogy benne visszacsendül – fájdalmasan felfokozva – a rezignált ifjúkori sorslátás (a Meggondolnivalók, úrlovasoknak, Az utcai ablak; vagy a Boldogtalanság első pár mondata; mind a Szemlélődésből), s „az egyre tovább táruló kilátástalan jövő” ígéretével, valamint az ifjúval, aki „a kakasülőn fejét a karzat mellvédjére hajtja, és a záróinduló hangjaiba, mint mély álomba merülten sír, öntudatlanul”, megcsendül benne a kései elbeszélések közül az Első bánat, Az éhezőművész és, persze, a Josefine. Az Alkimisták utcájában kiköltött lidérc még egy Testvérgyilkosságot is láttat az íróval, s a zaklatott kafkai staccato ezzel mintha valamelyest oldódna is, higgadtabb, értelmezőbb tónusba vált át (pl. A Kínai fal építése), ám a hangnemváltás mit sem enyhít a végső gondokon, azok továbbra is megoldatlanok maradnak, igazi súlyukat a megrögzött reménytelenség adja meg, elég ha csak az Ütés a nagy kapura zárómondatait idézzük ide: „Szívhatok-e még más levegőt, mint a börtönét? Ez itt a nagy kérdés, sokkal inkább: ez lenne az, ha reménykedhetnék a szabadulásban.” Mindazonáltal – talán a komor tél elmúlta, talán az alkotói küzdelemben nyert önbizalom tette – még egy összefoglaló történetre is futja Kafka erejéből. Ebben a lelki fénytörés az Átváltozás szörnyű féreglétéhez képest éppen ellenirányú, hiszen itt egy afrikai bundás állat felemelkedésére esik némi világosság: „Csaknem öt év választ el majom-létemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül...” Így kezdődik a Rőtpéter nevű majom öntudatos beszámolója egy bizonyos Akadémiának, ez az önéletrajzi utalásokban bővelkedő elbeszélés, a műfajteremtő Jelentés az Akadémiának. „Nem a szabadságot akartam – írja. – Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem, még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb ... És tanulni kezdtem ... E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát ... Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani ...” Szándékosan kiragadott kulcsmondatok ezek, majdnem diadalmas összegzései öt év írói és emberi erőfeszítésének. Kafka, bár április utolsó hetében még papírra veti gondolatait egy ODRADEK nevezetű, „csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló”, de csak hasonló, mert ugyanakkor két lábon is zötykölődő, mindenesetre kibogozhatatlan sorsú lényről (Egy családapa gondja), május elején beszünteti az írást az Alkimisták utcájában, ezzel a termékeny periódus véget ér.

Lakásgondjai nincsenek: március óta a Hradzsin alatti Schönborn-palotában lakik, kétszobás lakást bérel a második emeleten. Februártól a fizetése is emelkedett, bár előléptetési kérelmét – helyettes titkárból titkárrá – egyelőre elutasítják. Teli van tervekkel: elkezd tanulni héberül, feltett szándéka, hogy ha véget ér a háború, elköltözik Prágából, feladja állását, és csak az írásnak fog élni. Tőle szokatlan gyorsasággal kötetet állít össze javarészt az elmúlt fél évben írt elbeszélésekből, elküldi lipcsei kiadójának, Kurt Wolffnak, s egyelőre „Felelősség” címmel szeretné megjelentetni. (Ebből lesz az Egy falusi orvos-kötet.) Önállósodási törekvéseire egy újabb eljegyzés teszi fel a koronát. Július elején Berlinből Prágába érkezik Felice Bauer, s Kafka mintegy magának szánt születésnapi meglepetésként (július 3-án született) féléves alkotói némaságából feltámadva ismét megkéri a nem tudni, mit érző s mindezt mennyire komolyan vevő Felice kezét. Tudjuk jól – a Naplók, levelek több száz oldala, valamint a Levél Apámhoz világosan eligazít ebben a kapcsolatban –, Kafka számára a nősülési törekvés kétélű fegyver volt; egyrészt a fenyegető (s ugyanakkor legfőbb mintaként – hívogató) apaképpel küzdve forgatta az önálló egzisztenciateremtés érdekében, másrészt amit e téren eléri, az rögvest – és nem kevésbé fenyegetőn – a legalább ennyire hívogató írói függetlenség ellen fordult; döfést jelentett az alkotói szándékokra nézve. És mégis – talán mert érzi, hogy íróilag, következésképp emberileg megerősödött, s mert már harmincnégy éves, és a családalapítást „bizonyos értelemben ... a földi törekvések legszentebb céljának” tartja -, három évvel az első eljegyzés fiaskója után újból kísérletet tesz a társadalomba való beilleszkedésre. Július közepén a jegyespár Aradra utazik, Kafka elkíséri Felicét a húgához, aki Magyarországra ment férjhez. Visszafelé előbb Budapesten áll meg, itt barátjába, a varsói jiddis színház általa nagyra becsült színészébe, az iszákos, kedélybeteg Jizchak Löwybe próbál lelket önteni, önéletírásra biztatja, megígéri, hogy stilisztikailag átfésüli majd a szöveget, és elhelyezi Martin Buber folyóiratában, a Der Judeban. Felicével való viszonyáról és leendő házasságáról már Bécsben szkeptikusan nyilatkozik, az aradi útról pedig Prágába visszatérve így ír Ottla húgának: „Átlagban elviselhető volt, de hogy a pihenés vagy a kölcsönös megértés jegyében telt volna, azt persze nem mondhatom.” Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen valahányszor élet- és főleg testközelségbe került Felicével, mérhetetlen szorongások törtek rá, félelem attól, hogy nem tud megfelelni, félelem a fenyegetőnek érzett másiktól, a személyiség féltése, az önállóságé. Első eljegyzésekor ezt jegyzi be naplójába: „Megkötöztek, mint egy gonosztevőt.” Annak idején az eljegyzés megpróbáltatásaira és a saját megfutamodására az íróegyebek mellett a Fegyencgyarmaton kínzógépezetének működtetésével felelt. Most, a második eljegyzés után (s aligha csupán azért, mert „mesterkéltnek” érzi a végét) ismét ehhez az elbeszéléshez nyúl; új befejezéssel próbálkozik. A számos vázlattöredék közül álljon itt egy, nem is annyira a megingott férfiúi önbizalom, mint inkább a felőrlőnek érzett helyzet bizonyságául: „- »Építsetek utat a kígyónak! – harsant a kiáltás. – Készítsetek utat asszonyunknak!« – »Készen állunk! – harsant a válasz. – Készen állunk!« És mi, útépítők, sokat dicsért kőtörők kivonultunk az őserdőből. »Rajta! – kiáltott mindig vidám parancsnokunk. – Rajta, ti nyögvenyelők!« Erre mi felemeltük a kalapácsot és igen buzgón ütni-verni kezdtük a követ, a kopácsolás zaja hosszú mérföldekre terjedt. Kígyónk érkezését már estére jelezték, addigra mindent porrá kellett zúznunk, a mi kígyónk nem bírja elviselni a legapróbb kövecskét sem. Ugyan hol terem még egy ilyen érzékeny kígyó? De hát éppen ez az, nincsen hozzá fogható kígyó sehol, ugyanis páratlanul elkényeztettük munkánkkal, olyan teremtmény vált belőle, akinek ma már csakugyan nincs párja. Nem is értjük, miért nevezi magát még mindig kígyónak. Igazán sajnáljuk. Hiszen akár az asszony nevezet is megillethetné, ez lenne a legkevesebb, ugyanakkor persze a mi kígyónk asszonyi minőségében is párját ritkítja. De hát ez nem a mi gondunk, a mi dolgunk porrá zúzni a követ.”
Augusztus kilencedikén ezt úja a naplóba: „- »Ne, hagyjál! Ne, hagyjál!« ‑ így kiáltoztam szakadatlanul, végig az utcákon, de ő mindegyre megragadott, oldalról vagy a vállamon át újra meg újra mellembe vájtak a szirén karmai.” Azon az éjszakán, tizedikére virradóra vért hány, tíz percig vagy még tovább bugyborékol tüdejéből a vér. Reggel a szobalány a tócsát látva megjegyzi; „Doktor úr, maga nem sokáig húzza már.” Még aznap orvoshoz megy, a doktor meghűlést állapít meg, de az eset a következő éjszaka megismétlődik. Az orvos következő diagnózisa: „tüdőcsúcshurut”. Kafka, aki azonnal tisztában van a betegség fizikai és szellemi természetével – „álmatlansággal és fejfájással már évek óta csalogatom”, írja később Felicének, a naplóba pedig: „Ha a tüdőseb jelkép csupán, mint állítod, annak a sebnek a jelképe, amelynek gyulladását F.-nek (Felicének), és mélységét önigazolásnak hívják…” –, így kommentálja a tapintatos orvosi diagnózist: „... tüdőcsúcshurut (ezt a szót használja, úgy, mint mikor azt mondják valakinek: »malac«, amin persze »disznó«-t értenek)”. Egy szó, mint száz, családjában előzmény nélkül, ám a világban korántsem egyedülállón (fél Európa szenved tüdőbajban akkor) kitör rajta a tuberkolózis. Barátja, Max Brod szanatóriumot javasol; Salzkammergut, Davos kerül szóba, ott legalább orvosok keze alatt lenne, Kafka azonban a falusi életet, húga – Ottla – társaságát választja. Szülei csak hónapok múltán értesülnek betegségéről.

A tüdőbaj gyökeres fordulatot hoz életében. Egyelőre enyhe formájában mutatkozik, testi gyengeséggel, enyhe hőemelkedéssel, köhögéssel kísérve, viszont a fejfájás megszűnik, és az álmatlanságot is mintha elfújták volna. Maga is úgy érzi, új életet kezdhet, de a távolabbi jövőt illetően nincsenek illúziói. Előbb csak megragadható jelképnek, kapaszkodónak látja a betegséget: „én a tuberkulózissal ma úgy vagyok, ahogyan a gyermek az anyja szoknyájával, melybe kapaszkodik”, később, s kivált a Felicének szóló tudósításban, már komorul a kép: „Nem fogok meggyógyulni ... ez nem tüdőbaj, amelyet az ember letesz a nyugágyba és elgyógyítgat, hanem fegyver, amelyre addig van feltétlenül szükség, amíg életben vagyok. És mindkettő nem maradhat meg.”

Mindenesetre megpróbál – végleg – szakítani Prágával: felmondja a lakást a Schönborn-palotában, munkahelyén pedig nyugdíjaztatását kéri. Kérelmét elutasítják: „ilyen értékes munkaerőt” nem nélkülözhetnek, viszont szabadságra – három hónapra – minden további nélkül elengedik. Szeptember 12-én vonatra száll, két óra múlva már lovaskocsi viszi a michelobi (ma Miecholup) állomásról Zürauba.

Itt a szabadság, a szabadság – Zürau

Zürau az akkori Karlsbadtól ötven kilométerre keletre fekszik egy dombokkal körülvett völgyteknőben. Az idő tájt zömmel németajkúak lakta kis falu, jobbára kétszintes kőépületekkel, piacterén fallal kerített barokk templom magasodik. Ugyancsak a téren, a templom apszisa felőli oldalon állt Kafka sógorának szülőháza. A sógor, Karl Hermann, Elli Kafka férje földet is bérelt, de amióta bevonult katonának, a birtok egyre vigasztalanabb állapotba került. Ide vonult le még áprilisban az író legfiatalabb húga, Ottla, hogy talpra állítsa a leromlott gazdaságot.

Hadd ejtsek itt néhány szót a „tartózkodó, hallgatag, alázatos”, ám döntéseiben rendíthetetlen Ottláról, akiben az apától kapott öntudat az anyai ágon örökölt dacossággal, érzékenységgel, igazságszeretettel, nyugtalansággal párosult. Ő volt a három nővér közül az egyetlen, akivel az író bizalmasan sugdolózhatott a fürdőszobában (ahol szülői fül nem halottá őket), akivel nagy sétákat tett Prága környékén, aki bátyja szószólójaként – sokszor annak tudtán kívül – intézte a hivatalban Kafka szabadságoltatási, nyugdíjaztatási kérelmeit, s ugyancsak ő volt az, aki később a Kastély írása idején is menedéket nyújtott a beteg írónak. „Húgom valóban a szárnyain hordoz e nehézkes világon át” – írja Kafka Brodnak Zürauból. „Sehol sem állok egy tőlem idegen elem mögött oly szilárdan, mint itt a húgom mögött. Itt alkalmazkodhatom.”

A bátyjánál kilenc évvel fiatalabb Ottla (hivatalosan: Otília) a népiskola elvégzése után a családi üzletbe, a prágai Óváros téren működő divatáru-nagykereskedésbe került. Huszonöt éves, amikor a szülői gyámkodást megelégelve elhatározza, falura vonul gazdálkodni. Ez a döntése éppúgy rebelliónak számított a zsarnoki természetű apa szemében, mint elsőszülött fiának írói hóbortja. Ottla tovább tetézte a családi hagyománytól való elszakadást azzal, hogy – nővéreitől és a kor konvencióitól eltérően – egy keresztény cseh ügyvédhez, Josef Dávidhoz ment feleségül. 1920-ban kötöttek házasságot, két leánygyermekük született. A náci megszállás után elvált férjétől, nehogy annak karrierjét és gyermekei sorsát veszélyeztesse. Prágából a theresienstadti gyűjtőtáborba került. 1943 októberének elején önként jelentkezett egy Auschwitzba induló gyermektranszport mellé kísérőnek. Valószínűleg egyenesen a gázba vitték. Egyelőre azonban életének ¨másfél esztendős – züraui szakaszát éli; fiatal nő létére, gazdálkodói tapasztalatok híján, ám roppant lelkierővel és határozottsággal próbálja rendbe hozni a birtokot; lovat vesz, kecskéket tart, disznót hizlal, bajlódik a férfi munkaerővel. És – bekvártélyozza bátyját.

Kafka, aki kezdettől támogatta húgát mind gazdálkodói, mind házassági törekvéseiben, szintén besegít a munkába, amikor ereje engedi. Fát vág, krumplit szed, csipkebogyót gyűjt, legelteti a kecskéket, a veteményeskertben dolgozgat, de leginkább – végtére is pihenésre szoruló beteg – nyugszékében heverészik. Ami a külső körülményeket illeti, eleinte még fel-felzaklatják a falusi élet zajai – egy bádogosra, a vele hajnaltól versenyt kopogtató asztalosra, s a szemközti udvar­házban vadul zengő zongorára panaszkodik, de a tél közeledtével mindinkább belezökken az itteni természetes rendbe: „Általában nem sokat olvasok – írja Felix Weltschnek –, annyira kielégít a falusi élet. Ha egyszer az ember már leküzdötte magában azt az érzést, az összes vele járó kellemetlenséggel együtt, hogy egy újabb elvek szerint berendezett állatkertben lakik, ahol az állatok teljes szabadságot kaptak, akkor rájön, nincs kellemesebb, s főként szabadabb élet a falusi életnél, szellemi értelemben itt valóban szabad lehet, a környező világ és az előélet nyomasztó hatását szinte alig érzi. Nem tévesztendő össze ez az élet a kisvárosival, az valószínűleg rettenetes lehet. Legszívesebben itt élnék mindig ..." A helybeli parasztokról így összegzi benyomásait: „...nemesek, akik a mezőgazdaságba menekültek, s itt a munkájukkal olyan bölcsen és alázatosan rendezkedtek be, hogy ez hézagmentesen illeszkedik az egészbe, és őket magukat minden ingadozástól és tengeri-betegségtől megőrzi üdvözítő halálukig. Igazi földi polgárok."

A házban, különösen a konyhában, gyakori a vendégjárás; megfordul itt egy császárszakállt viselő, rózsásarcú, hatvankét éves koldus is. A külsőre nyugdíjas hivatalnokra emlékeztető, ingatag kedélyű, tíz éve céltalanul csavargó öreglegényben Kafka mindjárt a saját hasonmását látja. Szokása szerint készséges mindenkivel: egy jobb sorsra érdemes jómódú leányzó számára próbál – barátai révén – Prágában szállást, ismeretséget keríteni. Ottlával együtt ő is igyekszik minél több élelmet felhajtani a szülőknek; vajat, tojást, lisztet, vadat küld az ínséges Prágába, ahol ekkor már jegyre adják az élelmet; barátainak is kerít, amit tud, így pl. egy-egy pár foglyot, sőt munkahelyére is juttat élelmiszerküldeményeket; a züraui segélyt a prágaiak ruhaneművel, jóféle cigarettával, szivarokkal ellentételezik. Vak író barátját, Oskar Baumot, aki a Munkás-Balesetbiztosítótól remélt tetemes segélyt, az ügy sikere érdekében részletes felvilágosítással látja el; kitől mit várhat az Intézetben, kivel milyen hangot üssön meg, közben látható élvezettel vázolja fel a messzi Prágában serénykedő kollégák ironikus színekben bővelkedő gyorsportréját. Barátai magánéleti gondjaira (Baum és Brod házassága egyaránt kátyúba jutott) lelkiismeretes, együttérző levelekben reagál. Kinek-kinek, amennyire lehet, igyekszik tehát segíteni, mindvégig őrizve azonban bizonyos távolságot, áll ez a helybeliekre is: „Kapcsolatom az itteniekkel olyannyira laza, mintha már nem is a földön élnék. Ma például a sötét országúton találkozom két emberrel; férfiak, nők vagy gyerekek, nem is tudom; köszönnek, én visszaköszönök, alkalmasint a kabátom körvonaláról ismertek fel, én valószínűleg fényes nappal sem tudnám, kicsodák, a hangjukról legalábbis nem azonosíthatom Őket, ez, mivel tájszólást beszélnek, teljesen lehetetlen. Elmennek mellettem, akkor az egyik visszafordul, megszólít: »Hermann úr (így hívják a sógoromat, vagyis már átvettem a nevét), van egy cigarettája?« Én: »Sajnos nincs.« Ezzel vége is; szavak a másvilágról, árnyak tévedései. Ennél a mostani állapotnál jobbat nem is kívánhatok magamnak."

Nagyokat sétál tehát, sokszor a sarat dagasztva, a szomszédos falvakig és vissza, fekvőkúrázik, a veteményesben hasznosítja magát (egyszer hátfájás, máskor ásó ejtette seb kedvetleníti el), olvas, levelez, folytatja a héber tanulását, s mindez távol a szülőktől, távol a nagyvilágtól (barátait kéri, ne látogassák meg), feltűnés nélkül, majdhogynem láthatatlanul; külső életfeltételei a betegség egyelőre kevésbé fenyegető, inkább oltalmazó árnyékában a lehető legkedvezőbben alakulnak.

Ám bármekkora a távolság a sötét, északkeleti fekvésű, petróleumlámpás, macska-egeres züraui szoba és a nagyvárosok között, Kafka, a mohó újságolvasó a bécsi és prágai lapok nyomán azért figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Kiadójától, barátaitól irodalmi lapokat kér és kap; előfizetője lesz a Selbstwehr nevű prágai cionista folyóiratnak (egyik szerkesztője ekkor: Felix Weltsch), ebből értesül például a zsidók palesztinai letelepedési jogát hivatalosan is deklaráló Balfour-nyilatkozatról; eljut hozzá a Jüdisches Echo, amelyben haszid történeteket olvas: „ez az egyetlen zsidó dolog, amiben lelkiállapotomtól függetlenül mindjárt s mindig otthon érzem magam, az összes többibe csak beavatnak, s ha megérint valami más, a szele máris tovább sodor.” Felix Weltschtől, aki a prágai német egyetem könyvtárosa, cseh és francia nyelvű könyveket kér. Augusztus elején, még Zürau előtt, Pascalt forgatja, szeptemberben a nagy cseh írónő, Božena Němcova válogatott levelei nyűgözik le roppant emberismeretükkel. Talán Zürauban olvassa Ágoston Vallomásait is, Van Gogh leveleit azonban biztosan, csakígy Herzen emlékezéseit, továbbá egy regényes Livingstone-életrajzot és egy Abesszíniáról szóló útleírást. Míg ez utóbbiakat üdítőnek érzi, pszichológiai tárgyú olvasmányai – így Hans Blüher Die Rolle der Erotik in der mánnlichen Gesellschaft (Jena, 1917) c. műve, amely a homoerotikusan kötődő férfitársaságokról értekezik, valamint Theodor Tagger Das neue Geschlecht (Berlin, 1917) címmel megjelent programadó írása a metaforák és az expresszionizmus ellen – felzaklatják. Igazán nagy hatást azonban két szerző tett rá ebben az időszakban, ők ketten beszélgető és vitapartnerei is voltak züraui magányában. Az egyik: Tolsztoj. Tolsztoj Naplójának első része (Tagebücher, 1894-1899) abban az esztendőben jelent meg németül. Kafka éles szemmel olvassa a Naplót, januárban sokat beszélgetnek róla a Zürauban vendégeskedő baráttal, Oskar Baummal. Nyilvánvaló, hogy az a kibékíthetetlen ellentét, ami a szellemi szabadság, a lelki függetlenség és a családi, családfői kötelmek között feszült, s ami a megigazulni vágyó Tolsztojt annyi éven át gyötörte, a harc, amit a boldogtalan tolsztoji lelkiismeret vívott Tosztoj gróf személyében a családfenntartó birtokossal, Kafkát, a lelkiismeret megszállottját, aki ez időben épp feladja családalapítási terveit, közelről s mélyen érinthette. Tolsztoj népmeséit már régebben olvasta, s nagyon szerette; Zürauban olvassa tőle A földesúr délelőttjét, valamint a Feltámadást. Utóbbiról így nyilatkozik Max Brodnak: „A megváltást leírni nem – csak megélni lehet.”

A másik szerző, aki hónapokig foglalkoztatja: Kierkegaard. Előbb a nagy dán és menyasszonya kapcsolatával ismerkedik a Kierkegaard viszonya Reginához című (Regina Olsen hagyatékában talált dokumentumokból összeállított) kötet alapján, elolvas továbbá egy Kier-kegaard-életrajzot; ezekből válik világossá számára, mekkora a hasonlóság kettejük (Kierkegaard és Kafka) eljegyzésének „dramatugiájá-ban”; az ostrom, amit a szerelmes indít az imádott nő kezének elnyeréséért, férfiúi fogyatékosságok okán mindkét esetben szellemi síkra terelődik, s noha érzelmeik viszonzásra találnak, ez az egyoldalúság végül is lehetetlenné teszi a házasságot (ugyanakkor nagyszerű műveket segít napvilágra). Később veszi kézbe a Vagy-vagyot, „nem minden viszolygás nélkül” olvassa, majd a Félelem és reszketés, az Ismétlés, végül a Stádiumok következik. Max Brodhoz ekkortájt (1918. január-március) írott leveleiben éieselméjű fejtegetéseket fűz az említett könyvekhez. Dicséri Kierkegaard olykori pozitivitását, átérzi melankóliáját, lelkesen üdvözli az általa használt fogalmakat, különösen a „mozgás”-t. „Ez a fogalom – írja – egyenesen a megismerés boldogságáig vihet el, sőt egy szárnycsapással még tovább.” Zavarja viszont a dán óriásban, hogy „az átlagembert nem látja és a rettentő Ábrahámot a felhőkbe festi fel” (vö. a Félelem és reszketéssel), módszeréről szólva: „hogy ordítsunk, mert akkor nem hallanak, és hamisan ordítsunk, mert hátha mégis meghallanak minket” (ez a Csábító naplójára vonatkozik) szintén szkepszisét hangoztatja, mint ahogy Kierkegaard vallásosságában, illetőleg hitre törekvésében is egy grandiózus szellem szertelenkedésének bizonyságát véli felfedezni: „Nem egyértelműek ezek a könyvek, s ha ő maga később eljutott is fejlődésében némi egyértelműségig, ez is csak szellemből, szomorúságból-gyászból és hitből kavarodott káoszának része.”

Az eljegyzés felbontása

Mindeme észrevételek már 1918 elejéről valók. 1917 őszén azonban Kafkának mindenekelőtt saját nősülési gondjával kellett megbirkóznia. Menyasszonya, amint megtudja, hogy Kafka tüdővérzést kapott, sietve meglátogatja Zürauban. Ott külön szobát kap, vőlegénye alig szól hozzá, a lényeget illetően egy szót sem ejt. „A korbácsokon, amelyekkel csapkodjuk egymást, jócskán megszaporodtak a csomók az elmúlt öt esztendőben” – írja Kafka a naplóba Felice távozása után. Két terjedelmes magyarázkodó levél következik, részint a betegség kafkai és sajátosan Felicének szóló megokolásával, részint sejtetve már a hamarosan bekövetkező szakítást: „Az a kettő, amely bennem küzd ... egy Jó és egy Gonosz; olykor álruhát cserélnek ..., de azért élt bennem a remény, hogy végre megkaphatlak téged.... Egyszerre kiderül, hogy a vér, amelyet a Jó ontott érted, hogy megnyerjen, a Gonosznak válik javára. ... Ez a betegség egyáltalán nem tüdőbaj, ... hanem az életem általános csődje. Azt képzeltem, hogy lehet így folytatni, holott nem lehet. Az a vér nem a tüdőből jön, hanem az egyik harcos végzetes szúrása nyomán fakad.” Kafka vívódik, odázná a döntést, Felice azonban most már tiszta vizet akar önteni a pohárba. Karácsonykor találkoznak Prágában, az eljegyzést felbontják, végleg szakítanak. Mindez csendesen zajlik, a türelmes ara tudomásul veszi, mint egyik levélből megtudjuk, „jóságosan fogadja” a csapással is felérő bejelentést, hogy vége. Kafkát, noha lélekben hónapok óta erre készül, mélyen felkavarja az esemény. Max Brodhoz megy először, s Brod munkahelyén, az irodában – mindenki szeme láttára – az asztalra borulva zokog. „Gyerekkorom óta nem sírtam ennyit...” – írja Ottlának Zürauba.

Idetartozik, s több mint érdekesség, hogyan alakul eközben apjához való viszonya. Ahogy a tüdőbaj kitörésével elsötétül előtte a házasság láthatára, s ezzel – az apjával egyenrangú – polgári lét lehetősége is elérhetetlen messzeségbe kerül, úgy próbál – magánéleti vereségét, akaratgyengeségét beismerve – távolról, tétován, fiúként utat találni a fájdalmas lelki elnyomó személyéhez. Ám ez csak vágy, remény, belső küzdelem marad, megfeneklik a külső körülményeken. Ekkoriban kezdődik ugyanis tartós elhidegülésük, nem utolsósorban az Ottlával kötött szövetség és a züraui dezertálás miatt. Mégis (vagy épp ezért) Felice sehogyan-sem-sikerült szeptemberi látogatása után, még aznap éjszaka az apjával álmodik. Az álombeli apa fekete zsakettban illusztris prágai (értelmiségi) személyiségek előtt – akikkel soha semmilyen kapcsolata nem volt – egy vadonatújnak, eredetinek és nagy horderejűnek hitt szociális reformelképzelést ismertet ügybuzgó komolysággal, amire a közönség – hisz nyomban rájön, ezerszer átrágott, elcsépelt gondolatokról van szó – elégedetlen mormogással reagál, ám a botcsinálta szónokot, aki eszméje terjesztéséhez szeretné megnyerni a jelenlévőket, a kelletlen fogadtatás nemhogy nem sújtja le, de még inkább megerősíti „nagyszerű” igazában. Nem derül ki, mi is ez az eszme, csak annyi, hogy hasznavehetetlen és rég idejét múlta, de ez az álom is jelzi – s főként az időpont –, mennyire közeli, mondhatni rövidzárlatszerű közelségben volt Kafka tudatában a nősülés és az apakép. Ha a házasság elől visszakozik, azzal önkéntelenül is az apja felé lép, de ezt a lépést csak fiúként teheti meg, fejet hajtva az erősebbnek. Ami ott vereség, az itt, ha nem is diadal, de a lázadásról való lemondás, az engedelmesség, s a vele járó nyugalom visszaszerzése, és – természetesen – az áhított apai szereteté. Ez látszik az egyik – reménybeli – kiútnak: a „maradék hit”-be kapaszkodva „visszatérés az atyához”, ahol az „engesztelés nagy napja” köszönt rá. Felmerül benne az is, hogy örökre itt marad vidéken, s ebbe ugyanúgy belejátszik a kiengesztelés reménye, hiszen így a saját lábára állva ugyanazokkal a nehéz körülményekkel küzdene, amelyeket apja annyiszor felemlegetett neki, a kényelembe születettnek, szemrehányásképpen. Ugyancsak e közeledési szándék jegyében érlelődik meg elhatározása, hogy az Egy falusi orvos kötetet „Apámnak” ajánlással jelenteti meg, erről levélben értesíti kiadóját. Köztudomású, hogy a megértésre, elismerésre áhítozó fiúi gesztus mennyire viszonzatlan maradt; megjelent írásait, ha átnyújtotta neki, apja egy fölényes „Tedd csak az éjjeliszekrényemre!” kijelentéssel intézte el.

A nagy feladat

Ezzel visszaérkeztünk az irodalomhoz. Az irodalom azonban – akárcsak a házasság, az apja vagy az egészséges élet – egyelőre inkább távolodik tőle. Pedig írói sikerekben gazdag esztendőre tekinthet vissza: még 1916 novemberében Münchenben felolvassa a Fegyencgyarmatont, a Szemlélődéstmásodszor is kiadják, újabb elbeszélései – köztük a legújabbak közül három éppen 1917 júliusában – sorra jelennek meg különféle folyóiratokban; kritikusai magasztalják kristálytiszta prózáját és erkölcsi szigorát; íróbarátai (és a nem barát írók közül pl. Musil, Rilke) egyöntetűen lelkesednek műveiért – Max Brod egyenesen a legnagyobb írónak tartja kortársai között. Kafka nyári tettrekészségről tanúskodó önbizalma azonban, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen csap át szigorú önbírálatba: az Egy falusi orvos darabjairól már júliusban azt írja kiadójának, Kurt Wolffnak: „messze vannak attól, amit valóban akarok.” Zürauba immár a tuberkulózis tudatában érkezik, amelyet „szellemi kórnak” határoz meg, s ez mélyebb, gyökeres önvizsgálatra készteti. Az első hónapokban még magában hordja egy regény tervét, melyet hol „Dickens-utánzatnak” minősít naplójában, hol „minden eddiginél nagyobb szabású munkaként”, a „rám váró roppant feladatként” emlegeti. Alkotóerejét illetően szkeptikus, igényei viszont maximálisak: „Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos (feltéve, hogy ilyesmi sikerül még nekem – nagyon valószínűtlen). Ám boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot.” Ehhez azonban meg kellett teremtenie a megfelelő belső, lelki feltételeket, át kellett gondolnia viszonyát a világgal, egyértelművé tenni benne saját helyzetét. Le akart számolni mindazzal, ami élete során álreménynek, öncsalásnak bizonyult, szakítani mindazzal, aminek nem tudott megfelelni. A „leszámolás” nála számbavételt jelent, a „szakítás” a lelki csomók, görcsök megoldását (noha persze ténylegesen is szakít menyasszonyával – de csak december végén; ténylegesen szabadulni akar a hivataltól is – de csak szabadságot kap), s ehhez a betegség adja a fizikai jogalapot, Zürau a minden kényszertől mentes, nyugodt külső feltételeket; a halál angyalának közelsége itt elfogadható. Lelkiállapotáról – Max Brod megállapítására feleletül, hogy ti. ő „boldog a boldogtalanságban” – így ír Felicéhez címzett utolsó levelében: „Boldogtalannak nem boldogtalan, mivel a boldogtalanság az élet tartozéka, ő pedig az élettől már elkülönítette magát, de olyan kristályos pillantással nézi, hogy az ebben a szférában majdnem olyan, mint a boldogtalanság.” (1917. okt. 17.)Ez voltaképpen csak a lelki alapállást érzékelteti, a pillantás tisztulását ebben a szférában a minden téren elszenvedett vereség beismerése biztosítja: „Új, ebbéli tökéletességében eddig nem képzelt, a magam erejéből (már ha a tuberkulózist nem számítom erőimhez) soha meg nem lelt út lehetőségét látom most – írja Max Brodnak november derekán. – E járható út lényege az (lesz), hogy nemcsak magánemberként, nem merő félrebeszélés formájában, de nyíltan a magatartásommal fogom beismerni, hogy én itt a helyem megállni nem tudom. Hiszen e célból nem kell mást tennem, mint a leghatározottabban meghúzni egész eddigi életem körvonalait. Ennek első következménye az (lesz), hogy összetartom magam, nem aprózódom el értelmetlenül, pillantásom zavartalan lehet.” A kudarc beismerése és a kitűzött cél – egyelőre – nemcsak az élettől különítette el, hanem a regényírástól is. Tovább él a terv (Oskar Baumnak januárban még egy tervezett drámáról is említést tesz), ám „a talaj, a levegő, a parancs együttes hiánya” miatt nem tud hozzáfogni a kivitelezéshez. Ahhoz, hogy ezeket megteremtse, előbb a szó egyre szorosabb értelmében keresztül kell néznie önmagán. Ez az „önmaga” nem egyéb, mint egész eddigi élete (a megtörténtek és a meg-nem-történtek, a megismertek és a meg-nem-ismertek összessége), aminek egy részét keserves erőfeszítéssel, íróilag sikerült napvilágra hoznia (újjászülnie), a várt megoldás (feloldódás, lelki erőre kapás) azonban nemhogy nem következett be, de – s ennek a betegség a „megmondhatója”- épp az ellenirányba fordult. Ám ha így fordult – s mindez már visszafordíthatatlan -, miért fordulna a személy a régi (be nem vált) fegyverekhez, miért kapaszkodna abba az életbe – s az élet hívását ez idő tájt Felice jelentette Kafka számára -, ami úgyis elérhetetlen; mi értelme újból küzdeni azért, ami eddig is csak őrölte, s eztán egyhamar felőrölné amúgy is elégtelennek érzett erőit? Nos, ha mindenben kudarcot vallott, miből meríthet erőt? Mindenekelőtt abból, hogy a régi – zsákutcának bizonyult – utcákat (házasság elől irodalomba, irodalomból házasságba sietőket) nem járja többé, vagy ha mégis, csak mint régieket, mint megtörténtet, mint megismertet, s nem a felzaklató, szétaprózó személyes hiányok – a meg-nem-történt, a meg-nem-ismert – felé tesz tétova-tévelyegtető lépéseket. Egészében fogadja el, ami volt; arról a testi-lelki határpontról, amit a vidék és a tüdőbaj jelentett. Elfogadni önmagunkat: ez – lévén az ember érző lény, s érzelmei hullámzóak – az erőket ugyancsak próbára tévő, váltakozó sikerű, kemény belső küzdelem, amelyben a felelősen gondolkodónak csak átmeneti megnyugvás juthat osztályrészül – a felismerések pillanatai.

Nem kell kimenned a házból – Az oktávfüzetek

A züraui nyolc hónap gondolati eseményeiről a november tizedikéig vezetett negyedrét füzeten (a ,,Napló”-n) és a barátokhoz írott leveleken kívül főként két kékfedelű füzet tanúskodik (méretükről nyolcadrét vagy oktávfüzeteknek is nevezik ezeket). Nyolc ilyen oktávfüzet került elő a kafkai hagyatékból, közülük a harmadik és a negyedik tartalmában és jellegében eltér a többitől. Míg amazok általában elbeszéléseket, elbeszéléskezdeményeket tartalmaznak, e kettő jobbára szemlélődésből született gondolatok egymáshoz hol szorosan, hol lazábban kapcsolódó füzérét; az imént ismertetett „belső küzdelem” állomásait – a felismeréseket. Hogy ez a „szellemi út” mennyire elsődleges és kizárólagos fontosságú volt Kafka számára ebben az időszakban, azt nem csupán az irodalminak tekinthető művek csekély száma jelzi (ezek is inkább csak a „gondolatrügyek” hirtelen kibomlott virágainak tetszenek), hanem az a tény is, hogy a személyes napi események, körülmények (közérzet, időjárás, séta, olvasmányok) hangsúlyozottan apró betűkkel kerültek bejegyzésre, s a lehető legszűkszavúbban; panaszok, sirámok pedig – a korábbi naplók tobzódtak ilyesmikben – elvétve, akkor is mintegy természeti tényként, egy-egy szó erejéig vannak csak említve.

Míg a Napló utolsó bejegyzése épp egy álom a tagliamentói csatáról (a porosz gárda – némiképp Waterloora emlékeztetően – segítségére siet a vesztésre álló osztrák seregnek), az oktávfüzetekben történelmi eseményekkel csak imitt-amott találkozunk (fegyverszünet Oroszországgal, breszt-litovszki béke), hozzájuk fűzött kommentárral azonban sehol. Pedig erre az időre esik, hogy mást ne említsek, a pétervári forradalom, a cseh légiók felállítása, Wilson amerikai elnök tizennégy pontja. „Az emberi történelem: a pillanat egy vándor két lépése között” – jegyzi fel Kafka még októberben. Ebből a perspektívából nézve a háború és a nagypolitika eseményei valóban zárójelek közé szorulnak, amint azt egy novemberi levélrészlet is jól érzékelteti: „nappal három órám van mindössze ... ezt az időt, amikor két sötétség közt mégis felcsippentenénk valamit egy könyvből (és közben honvédek tisztítják meg a Piave-deltát, Tirolból csapást mérnek, Jaffát meghódítják ... Mann-nak nagy sikere van a fölolvasásával, Essignek semmi, Lenin nem Zederblum, hanem Uljanov stb.), ezt az időt igazán hogy is akarná írással tölteni az ember, és alighogy nem akarja, már sötét van megint, és csak a libákat látni ködösen a libaúsztatónál ...” Ha hozzáveszem, hogy a levélbeli sötétséget az egerektől való félelem és a macskától való viszolygás ecsetelése fogja keretbe, akkor a nagyvilág meglehetős szerény szerepe Kafka akkori gondolkodásában aligha szorul bővebb bizonyításra. Zavaró körülmények a tulajdonképpeni nagy feladathoz (a tervezett regényhez) szükséges belső feltételek megteremtése közben azért adódnak olykor. így mindjárt a harmadik oktávfüzetben elinduló gondolatsor elején, mikor is az író saját elbeszélését – a Sakálok és arabokat – olvasva a Der Jude c. folyóiratban, nem tudja elfojtani „a hiúság és az öntetszelgés kitöréseit”. A hiúság türelmetlen vágyakozást kelt benne az iránt, amire – módszeresen elvégzett önvizsgálat híján – még nincs készen: „nem köphetsz a markodba addig, míg nem kulcsoltad imára kezed.” Zavarónak és végeredményben meddő izgalmakat okozónak érzi a belső világ pszichologikus feltárását (közben persze épp ilyen könyveket – is – olvas, de ezekkel, akárcsak a hiúsággal, szüntelen hadban áll: „Az első pillanatban bámulatosan jóllakatják az embert, de nem sokkal később már ugyanazt a régi éhséget érzi megint”, barátját, Felix Weltschet mégis arra kéri, másolja ki neki a „Freudot aprópénzre váltó” Stekel könyvéből az Átváltozásra vonatkozó öt sort): türelmetlenségként aposztrofálja a pszichológiát, amely a „csak élhető, de le nem írható” belső világnak antropomorfizált tükörképét vizsgálgatja, „látszatkerítésekkel veszi körül a látszatot”, valódi változást azonban nem hoz: „A pszichológia: tükörírás olvasása, no és persze, ami a mindig helyes megfejtést illeti, igen eredményes foglalatosság, valójában azonban semmi sem történt.” Ahelyett, hogy a magukba veszejtő részletek „elragadó vagy éppen elernyesztő kaleidoszkópjátékába” (A vonat utasai) merülne – íróként amúgy is megtette már jó néhányszor, önbüntetésszerűen –, inkább az egészet igyekszik felfogni minél tisztábban, minél egyszerűbben.

Bűnös állapotban élünk – bűnösségünktől függetlenül

A bukott ember képe a bűnbeesés-történetből néz vissza rá, s ezt akár a saját sorsára, akár az emberiségre vonatkoztatva jelképszerűsége folytán sokkal elfogadhatóbbnak, azaz érvényesebbnek érzi. Egyén és emberiség már a harmadik oktávfüzet első lapján összekapcsolódik: „Egy küzdelmet vívunk mi mindannyian”, szögezi le Kafka, hozzátéve: „Külön harcot nem folytathatok.” Ez a harc, ahol még a magányos is az egész emberiségért vív, „szellemi küzdelem”, s itt közös a fegyverkészlet is. Később ugyanezt a gondolatot tovább mélyíti: „Az ember egyebet se tesz itt, mint szellemi életlehetőséget teremt magának; bár úgy látszik, mintha azért dolgozna, hogy meglegyen a tápláléka, ruházata és így tovább, ám ez mellékes, mert minden egyes látható falattal együtt megkap egy láthatatlant is, minden egyes látható ruhával együtt egy láthatatlan ruhát is, és így tovább.” S az emberiségnyi küzdelem során, melyben igazságosságot, személyes érdemet keresni, s félni egyképpen értelmetlen: „Ami szenvedés van körülöttünk, mind szenvedésül jut nekünk is. Nem  egy  testben, de  egyként  növekszünk mi mindannyian, és növekedésünk során ilyen vagy olyan formában minden fájdalmat magunkba szívunk. Ahogy a gyermek az élet stádiumait végigjárva eljut fejlődésében az öregségig, majd a halálig (...), ugyanúgy fejlődünk mi is (az emberiséggel éppoly mélyen összeszövődve, mint önmagunkkal) a világ szenvedéseit mind egy cseppig magunkba szíva.” A bűnbeesés Kafka szerint az emberi türelmetlenség miatt következett be. „Türelmetlenségünkért űztek ki bennünket, türelmetlenségünk miatt nem térhetünk vissza.” De: eldőlt-e minden véglegesen? Kafka válasza: „Az emberi fejlődés döntő pillanata örökké tartó pillanat.” Vagyis: bár kiűzettünk a paradicsomból, ítélet alatt állunk – s szerinte az ítélet ugyanúgy folytonos, mint a megváltónak remélt „döntő” pillanat: „Végítélet? Csupán a mi időfogalmunk szerint az. Valójában: rögtönítélet” -, minden cselekedetünkben benne rejlik a visszajutás lehetősége, ám ehhez türelem kell, lévén az út – az egyéné csakúgy, mint az emberiségé – végtelen; „abból elvenni, ahhoz hozzátenni nem lehet”, az úgynevezett „igaz út” (amely kafkai változatában nem a magasban, hanem éppenséggel a földön kifeszített kötélpályához hasonlatos) pedig csak pillanatokra, kegyelemszerűen érinthető: „Láthatólag nem is arra rendeltetett, hogy járjuk, inkább hogy botladozzunk.” De ha a bukott ember élete csupa tévelygés, botladozás, honnan remélhet megváltást? Kívülről (elméletektől, magyarázatoktól, szabadító eszméktől, Messiástól) semmi esetre sem – állapítja meg Kafka -, csakis belül, önmagában lelheti fel – ha felleli – azt a részt, ami épen maradt a bűnbeesés után is. Ez a lényében lakozó „rombolhatatlan” elem, akár tud róla az ember, akár nem, hat. Mondhatnám úgy is: megtartó erőként hat. Kafka másképp fogalmaz: „Az ember nem élhet úgy, hogy ne bízna állandóan a benne lévő rombolhatatlanban, közben ez a rombolhatatlan elem csakúgy, mint a beléje vetett bizalom állandóan elrejtőzhet előle.” S hogy világossá tegye, ez a bizalom ahány ember, annyiféle lehet, s hogy ő személy szerint mennyire türelmes és visszafogott a megnevezésben, hozzáteszi: „Rejtőzésük kifejezésre juthat abban is (kiemelés tőlem – H. Z.), hogy az ember a maga istenében hisz” Nem nevezi tehát Istennek a rombolhatatlant (az „Isten” szóval amúgy sem szokása dobálózni); viszont elismeri; ahhoz, hogy a lélek útját állhassa a megsemmisülésnek, ezt az ép részt kell felszabadítania az emberi lényben, s ez a „munka”, ha úgy tetszik, a hit: „A hit azt jelenti, hogy felszabadítjuk a bennünk lévő rombolhatatlant, pontosabban, hogy felszabadítjuk önmagunkat, még pontosabban, hogy lerombolhatatlanok vagyunk, egészen pontosan, hogy – vagyunk.” Ez az ép rész – kafkai szemmel nézve – nem csupán kiválasztott egyének sajátja, hanem minden egyes ember „életlehetősége”, sőt, ez az az elem, ami valamennyi emberben benne rejlik, ami közös: „Az, ami lerombolhatatlan, egy: minden egyes ember sajátja, ugyanakkor valamennyiük közös eleme is, innen az embereket példátlan erővel összefűző, eltéphetetlen kötelék.” Ha azonban benne is, másokban is ott lakozik az ép elem, akkor a bukás – Kafkáé személy szerint és az emberiségé a bűnbeesés után – nem lehetett teljes és végérvényes; megtörtént ugyan, mégis megmaradt a lehetősége annak, hogy „a tiszta, az igaz, a változhatatlan”, vagyis a paradicsomi szférákba – Kafka másutt valódi életnek, öröklétnek is nevezi – visszajussunk. „Kiűzetésünk a paradicsomból lényegében örökké tart – jegyzi fel. – Tehát igaz, hogy a kiűzetés végérvényes, az élet itt a világban elkerülhetetlen, viszont a folyamat örökkévaló (illetve – időbeli kifejezéssel – örökké ismétlődik), ezért mégis lehetséges, s nem csupán az, hogy állandóan a paradicsomban maradhassunk, hanem hogy állandóan ott is legyünk, függetlenül attól, hogy mi itt ezt tudjuk-e vagy sem.”Mire ehhez az egyénre és az emberiségre egyképpen vonatkozó, egyensúlyos felismeréshez eljut (mintha a József Attila-i „áttetszel rajtam, égi hűvösséget” hallanám belőle), már sok észrevétele gyűlt az egyensúlyból kibillenteni igyekvő, s a nyugodt világosság felderengésétől visszahúzni akaró belső erőkről. Ezeket – a bűnbeesés szóhasználatán belül maradva – rossznak, gonosznak, ördöginek nevezi, lényünkbe bebocsátást kérő jövevényeknek, akik mind kecsegtetnek valamivel, csak épp – ez az én következtetésem – nyugalmat nem adnak. „Ereszd csak be a gonoszt, nem kéri többé, hogy higgy neki”; vagy: „A hátsó gondolatok, amelyekkel befogadod a gonoszt, nem a te hátsó gondolataid, hanem a gonoszéi”; vagy: „Rossz az, ami elterel”; „Önismeret csak a gonosztól jöhet”. De még itt, a gondolatsor elején feltűnik –pillanatokra – rossz és jó megismerésben betöltött dialektikája: „»Ismerd meg önmagad« – ez nem azt jelenti: Figyeld meg önmagad. Hanem azt jelenti: Tedd magad cselekedeteid urává. De hát immáron az vagy: ura cselekedeteidnek. A szó tehát azt jelenti: Ismerd félre magad! Zúzd szét önmagad! – vagyis valami rosszat jelent –, csak ha nagyon mélyen lehajolsz, hallod ki belőle a jót is, ami ekképp hangzik: Hogy azzá lehess, aki vagy!” S ugyanígy a jó, a csak jó – elválasztva a rossztól – Kafka érzése szerint üresség, vákuum: „a jó falairól” beszél, amik reménytelen csenddel veszik körül, s megállapítja: „A jó bizonyos értelemben vigasztalan.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy szerinte: „az igazi megismerés bukások sorozata, amit mindannyiszor gyermetegen boldog talpraállás követ”, akkor érthető a kép: „A rossz: a jó csillagos égboltja”, s a belőle levont első számú következtetés: „Az igazság oszthatatlan, tehát nem ismerheti meg önmagát; aki meg akarja ismerni, csak a hazugság lehet.” Vagyis – kissé hétköznapiasan – a rossz benne van a jóban, a jó a rosszban, mert: „Valójában csak egy világ van, a szellemi világ; amit mi érzéki világnak nevezünk, az a szellemiben lévő gonosz, amit pedig gonosznak hívunk, örök fejlődésünk egy-egy pillanatának szükségszerűsége csupán.” Ám ha így áthatja egymást, ami egyrészt szükségszerűen rossz, másrészt megismerhetetlen, mit tegyen a megismerés útját járó? Hogyan szállhat szembe a pillanatonként szükségképpen újjászülető gonosszal, amely, mint Kafka írja: „az emberi tudatból sugárzik szét jellegzetesen átmeneti helyzetekben.” Lemond a világról? Kiöli magából az érzékiséget? Vagy éppenséggel túlhajtja a bűnt, a gonosz erőit mintegy agyonhajszolva ekképp? Kafka úgy találja, hogy jó és rossz között választgatva nem tudjuk elkerülni, hogy valamelyik javára vagy rovására ne csaljunk: „Csalás minden –szögezi le – : ha a megtévesztésben a minimumra törekszünk, ha az átlagot követjük, ha a maximummal próbálkozunk.” Se a túlságos jóságot, se a túlságba vitt rosszaságot nem tartja méltányos alapállásnak a kétirányú küzdelemben. Közönséges halandó számára – állapítja meg – még leginkább a középút látszik elfogadhatónak: „a jót ugyanis mindig csaljuk, míg a gonoszt ez esetben, legalábbis látszólag, nem.” Ez egyszer talán nem árt, ha a jobb értés végett egy későbbi, 1920-ban kelt leveléből idézek: „Mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, talán nem is élnénk ... Ez az ördög az anyag (s alapjában csodás anyag), amit eleve megkap, amiből azután valamit csinálnia kell...” A levél egy fiatal lányhoz szól, s Kafka a prágai Károly-hídon látható szent történetével illusztrálja a gonosszal való helyes bánásmódot: „A szent ezen a reliefen szánt, és ekéjébe az ördög van befogva. Az ördög ugyan dühös (tehát ez még az átmenet állapota, amíg nem elégedett az ördög is, nem teljes a győzelem), fogát csikorgatja, haragvón pillant urára, görcsösen behúzza farkát, hanem azért csak igában van már.” Vagyis: amit az ember tehet, erejéhez, képességeihez mérten idomítja az anyagot, ami a testével reábízatott. A rossz fölötti végső győzelmet kívánni, ilyesmiről ábrándozni –szerinte – botorság, elbizakodottság. „Hát ismerhetsz mást, mint csalást? Hiszen ha megsemmisül a csalás, nem nézhetsz oda, mert sóbálvánnyá válsz.” Más szóval: amíg az ember itt él a világban, soha, egyeden pillanatra sem lehet olyan önhitt, hogy a kizárólagos jó tudatát tulajdonítsa magának. Ám ha valaki Szodomával és Lóttal példálózik, még ha önmagának szánt szemrehányásképpen is, az már bizonyos távolságból szemlélgeti a pusztulásra ítélt világot. El lehet-e jutni a világon kívül élve, az e világi szenvedéseket mintegy kioltva magunkban abba a magasabb rendű szellemi szférába, ahová Kafka is kétségkívül eljutni vágyott? E kérdésben maga is ingadozott züraui meditációi során, de minden esetben – nincs jobb szavam rá – az igazságérzetére hallgatott. „Tartózkodhatsz a világ szenvedéseitől jogodban áll, természetednek is megfelel, de talán épp ez a tartózkodás az egyetlen szenvedés, amit itt elkerülhetsz” – hangzik a csak látszólag paradox válasz.

Amit én – bátortalanul – „szellemi útnak” nevezek, s a szakíró (Hartmut Binder) Kafkával élve bátran „önigazolásnak”, az némi felületességgel – vagy nagyvonalúsággal – két szakaszra bontható. Az elsőben még ránehezedett a Felicével való szakítás lelki terhe; erre az időre a világtól való távolodás nyomja rá bélyegét; ekkor születik gyors egymásutánban A vonat utasai, a Mi az igazság Sancho Pansa ügyében?, A szirének hallgatása, s a barátokkal való szolidaritás jegyében írott Himpellérek társasága; ekkor merülnek fel benne a hazugsággal, csalással, kígyóval-gonosszal kapcsolatos megkerülhetetlen kérdések, ez a lemondás, az útkeresés időszaka. Ekkor fogalmaz így: „A jó lelkiismeret nem egyéb, mint a felettünk győzedelmes gonosz”, s még jellemzőbben az egész időszakra: „Minden negatív dolgunk: még ránk rótt eredendő teher; ami pozitív, azt már ajándékba kapjuk.” Ez az első szakasz – az oktávfüzetekben követhetően – október közepétől január közepéig tart. A bűnbeesés vizsgálatán már ekkor is át- meg átcsillan a paradicsomi teljesség lehetősége, de az igazi áttörést csak a Felicével történt szakítás, majd Oskar Baum távozása hozza meg.

Az élet fája – az élet ura

Ha eddig a bűnbeesés negatív vonatkozásai voltak túlsúlyban – a gonosz kísértései, az elkerülhetetlen csalás az életben, a rögtönítélet állandósága tetteinkben, s kiútként a lemondás, a hit –, most kezdenek felrémleni a pozitív következmények is. Ennek nyitányaként olvashatójuk Kafka ismertetésében egy nagy bűnös történetének, a Prométeusz-mondának négyféle – egy görög, három „apokrif” változatát. Héraklésznek, aki a hivatalos változat szerint lenyilazza az ítéletvégrehajtó madarat, és megszabadítja a leláncolt titánt, itt már nem jut szerep, vagy azért, mert már nem látja Prométeuszt, aki fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele, vagy azért, mert a nagy bűnöst a büntetők – elfelejtették. S egy még valószínűbb – kafkai – változat szerint „mindenki belefáradt az immár ok nélkülibe. Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb”. Ez utóbbi a meggyógyult vagy legalábbis a megkönnyebbült Prométeusz meséje. A bűnbeesés büntető hangsúlya ekkortól tevődik át a – szabadító nélküli – szabadulásra: a tudás fájáról az élet fájára. „Miért épp a bűnbeesésre panaszkodunk? – kérdi Kafka. – Nem amiatt űztek ki minket a paradicsomból, hanem az élet fája miatt, hogy arról ne ehessünk.” (A kiemelés tőlem – H. Z.) „Nemcsak azért vagyunk bűnösek, mert ettünk a tudás fájáról – folytatódik a gondolatmenet -, hanem azért is, mert az élet fájáról még nem ettünk. Bűnös állapotban élünk – bűnösségünktől függetlenül.” Minket a bűnbeesés választ el istentől, istent az élet fája választja el mitőlünk. Áttörhető-e, ledönthető-e a kettős válaszfal, és ha igen, hogyan? Ennek első lépése egész eddigi életünk – bűnbeesésünk – tudomásulvétele; nem úgy, hogy jó s rossz tudását kiválóságunk bizonyítékaként villogtatjuk, de nem is úgy, hogy bűnösségünkbe bele akarunk pusztulni, ellenkezőleg: a megszerzett tudást alapfoknak tekintjük a teljesség felé nyíló úton. Ehhez azonban – véli Kafka – nincs bennünk elég erő (ez alighanem a „bűnbeesés” következménye is, s oka egyben a természetes halálnak is), ezért önmagunkat kell pusztítanunk, ha a már megismert jó és rossz tudásával nem visszaélni, de valóban élni akarunk. „A tudás az örök élethez vivő lépcsőfok, egyben az előtte emelkedő akadály is. Ha a tudást megszerezvén az örök élet elérésére törekszel majd – s ha akarod, ha nem, erre kell törekedned, hiszen a tudás ezzel a törekvéssel egyenlő -, önmagadat, aki az akadály vagy, kell szétzúznod majd, ekképp épülhet csak a lépcsőfok, mely maga a rombolás”. A teljes élet tehát – s Kafka szerint ez nem csupán lehetőségként, de meglévőként is adott: „Csak mi vagyunk átkozottak, az Édenkert, az nem”– belőlünk épül, tetteinktől népesül be: önmagunkból elevenítjük a felismert jó s rossz, életünk szenvedéstől gazdagodó tudatában. Ám: „Csak itt szenvedés a szenvedés. Nem mintha az itt szenvedőket szenvedésükért valahol másutt felmagasztalnák, hanem mert ami ebben a világban szenvedés, az egy másik világban – változatlanul, épp csak ellentététől megszabadulva –: boldogság.” Az ellentétek nem jutalomként, hanem – ez az én feltételezésem – értelemként oldódnak fel. A meditációban is roppant óvatos – vagy inkább: módszeres – Kafka csak (csak?) annyit állít: „Kétféle igazság létezik számunkra, amit a tudás fája és az élet fája jelképez. A tevékenység igazsága és a nyugvás igazsága. Az elsőben a jó elválik a gonosztól, a második maga a megtestesült jóság, ez nem tud se jóról, se rosszról. Az első igazság valóságosan a miénk, a második csak sejtelemként él bennünk. Ennyiben szomorú a kép. Annyiban örömteli, hogy az első igazság a pillanat igazsága, míg a második az örökkévalóságé, ezért az első igazság ki is huny a második fényében.”Itt jut el ahhoz a küszöbhöz, ahonnan – már-már személyes kínjaitól megszabadulva – az öröklétbe pillanthat. De mi történik? „Örülnöm kellene az örökkévalóságnak; ha rátalálok, mégis elszomorodom. Az öröklét révén teljességet kellene éreznem; én meg letört vagyok?”Konstatálni kénytelen, hogy „az örökléttel az időbeli lét nem áll meg”. Elragadtatásról, valamiféle misztikus „felragadtatásról” tehát szó sincsen; vakító fények, eufória érzés még nyomokban sem tapasztalható. Csupán a szemlélet – személyt elcsitító – ereje szabadította fel, hozta közel az „öröklétnek” érzett dimenziót. S ez a találkozás nem a „magasztos, a fenséges” érzetét kelti, ellenkezőleg: „Van valami nyomasztó az örök képzetében – jegyzi föl –: az a számunkra megérthetetlen dolog, hogy az örökkévalóságban az idő igazolást nyerhet, ebből következőleg igazolást nyerünk mi magunk is, úgy, ahogyan vagyunk.” Első pillanatban alighanem porig sújtó érzés – Rilkeis erről ad hírt, más hangon persze, de mégis, az Első Duinói Elégiában – a bűnöket (magunkét vagy épp a bűnös világét) nem bűnnek, csupán megtörténtnek látni. Személy elevenen önnön megszűnését – természeti ténnyé átváltoztat – nehezen veheti tudomásul. Kafka is ebben az értelemben írja: „A jelenlegi bűnös állapotunkról kialakult legkönyörtelenebb meggyőződésnél is mennyivel nyomasztóbb teher akár a leghalványabb meggyőződésként hordozni időbeli létünk majdani örökre szóló igazolódását.” Vagyis: bármit teszünk – s tehetünk bármit! – az úgy van, sérthetetlen s immár moccanthatatlan építőköve vagy épp: mozgató ereje a teljességnek! Voltunkból leszünk vagy máris vagyunk – valahogy – változhatatlanul! Vissza és előretekintve egyaránt bénító érzés – hát még a nem ismert teljesség szemszögéből! „Márpedig – folytatja Kafka – csak e második – s az elsőt teljességénél fogva mindenestül tartalmazó -meggyőződés elviselésében tanúsított erő a hit mértéke, semmi más.” A teljesség – vélem érteni Kafka gondolatát –, amelyet magunkból felemelni s amelyhez magunk is felemelkedni vágytunk, egyszerre velünk – személyünkkel s valamennyi cselekedetünkkel – együtt teljes súlyával ránk szakad, s tudatunk azt súgja, így van ez minden pillanatban, így megy ez örökké; így válhat a hit felszabadító ereje lesújtó erővé, ha ezt a tudatot – jelenlétünket a teljességben s a teljesség jelenlétét bennünk – nem tudjuk elviselni: „A hit: akár a nyaktiló; oly nehéz, oly könnyű” – hangzik a kafkai megfogalmazás. Ám ez alól a súly alól nincs kibúvó: „Atlasz gondolhatta éppen, hogy ha akarja, leejtheti válláról a Földet, aztán szépen odébbállhat; eddig a gondolatig elmehetett, de tovább nem.” Mit kezdhet hát roppant személyes felelősségével a vállán, a „döntő” pillanat örökké tartó, folytonos voltának tudatában „a tiszta, az igaz, a változhatatlan szférájába” törekvő ember? Hol a biztosíték (bizonyosság) arra, hogy amit tesz, helyes? Nos, ilyenféle biztosítékot Kafka nem talált, ő csupán (csupán?) az ellentmondásokat – ellentétes erők (vagy ha úgy tetszik: világok) találkozásait – érzékelte önmagában. Ezeket igyekezett minél szorosabbra fogni, az ellentmondásokat egyértelműsíteni, a külső fogódzókat, amelyek zavarnák a tisztánlátásban, elejteni. „Vond egyre szűkebbre körödet – inti magát -, s nézd meg mindig, nem bujkálsz-e valahol körödön kívül.”Ez a vágy, hogy egyetlen alkotó pillantásba sűrítse önmagát – merthogy „a világ csak arról a pontról nézve látható jónak, ahonnét megalkották, hiszen csak ott hangzott el róla »Íme, igen jó;« csak onnan nézve lehet elítélni és lerombolni is csak onnan lehet” –, a tisztán teremtő nézőpont elérésének vágya, alighanem ez munkált züraui gondolatai mélyén mindvégig. Igent mondani az élet egészére, hogy új életet adhasson neki. Kérdés, hogy az egyikből közvetlenül következik-e a másik? Kafka nem bánta volna, ha így alakul. Mindkét alapkérdésre: hogy érdemes-e hinni az életben, s hogy érdemes-e hinni az élet céljában, megpróbálta kimondani a belső igent. Az új élet – a regény – mégsem itt, a lelki egyensúly átmenetileg elért állapotából született meg. Pedig nagyon készült rá; eddigi életpoggyászát nagyon is szerette volna alkotóként újjáteremteni. Erről tanúskodik több, Kierkegaard-hoz fűzött megjegyzése, ahol a hittel telt Ábrahámot nyugodtan behelyettesíthetjük Kafka személyével: „Ábrahám gondoskodásának nem elegendő a mulandó világ, ezért elhatározza, hogy vele egyetemben kivándorol az örökkévalóságba. Ám a málháskocsi – vagy mert itt a kijáratnál, vagy mert ott a bejáratnál túl szűk a kapu – sehogy se fér át. Ábrahám saját vezényszavainak erélytelenségét okolja a kudarcért.” Vagy: „Ábrahám szellemi szegénysége, és az, hogy e szegényes szellemiek is oly nehezen mozdíthatók, tulajdonképpen előny, megkönnyítik számára az összpontosítást, mi több, ez már eleve összpontosítás, ám így oda az előny, amit az összpontosítóképesség alkalmazása jelent.”

Idáig jut gondolataiban, és – egy-két nekifutástól eltekintve – íróként sem tovább. Felderengett előtte valami, amit hol élet fájának, hol igazságnak, hol örökkévalóságnak nevezett. Elérte azt a szemléleti nyugalmat és erőt, amelyből a pillantás, mint egy magból, új szellemi életet sarjaszthat. De a magnak nem lehet vezényelni. A magnak nyugtalansággal és gyengeséggel (szerelmekkel és kudarcokkal), nagyon is e világi szenvedésekkel kell teliszívódnia, hogy elháríthatatlan fájdalmak közepette önerőből szökjön szárba; teremjen. Az, amit Kafka eltervezett, a regény csak négy esztendő múltán kezd alakot ölteni: 1922 januárjától – kis megszakításokkal, majdnem egy lendülettel – írja majd a Kastélyt.

Egyelőre Zürauban éri a tavasz – regénytelenül. A negyedik oktávfüzet márciusban egy-két történetkezdeménnyel, még verssel is gazdagodik, de ekkor már a kétkezi munka kerül felül. Kafka késő délelőtt kel, délutánonként hat órát dolgozik a veteményesben. Vázlatosan papírra veti „a vagyontalan munkásság” jogait és kötelességeit; feltehetőleg a Palesztinában létesítendő zsidó telepesekre vonatkozó, mai szemmel meglehetősen utópisztikusnak tűnő kívánalmak ezek; a munkások magukkal hozott vagyonukat az államnak ajándékozva, csupán a legszükségesebb dolgokkal (ruha, munkaeszköz, könyvek, élelem) rendelkeznének; bért a megélhetésre kétnaponta kapnának, pénzt nem, csupán kenyeret, vizet és datolyát; a munkáját ki-ki legjobb lelkiismerete szerint, embertársaiba vetett hitétől vezérelve végezné. A szigorú elveket egyelőre kizárólag – állami alkalmazásban álló – nőtlen férfiak ültetnék át a gyakorlatba. Ezt csak mint érdekességet említem, noha tény, hogy Kafkának – talán már ekkor is – dédelgetett terve; könyvkötőként dolgozni Palesztinában.

Hogy mennyire akklimatizálódott a falusi élethez, jól jelzi ekkortájt íródott levele, amelyben művész és mű viszonyáról igazítja el – a kritikusok iránti rosszallását el nem hallgatva – Max Brodot, és a magasröptű elmefuttatásba aggálytalanul iktatja be – igaz, zárójelben – éppen aktuális teendőjét és közvetlen környezete fűszeresen érzékletes ábrázolását. „(Közben a kancával Schaab faluban jártam csődörnél, most a szobában már túl hideg van, itt a kertben egy félig kész uborkaágyásban viszont még jó meleg. Ottla nemrég hordott ide kecsketrágyát, szaga szúrja az orromat)” Az illatos helyzetképet – barátja orrának szánt fricskát, Brod ugyanis viszolygott a falusi élettől – zökkenőmentesen követi a megkezdett gondolatmenet folytatása: „bármit írunk, nem a holdat lökjük ki eredetünkre vonatkozó vizsgálatok érdekében, hanem mindenünkkel áttelepülünk a holdra ...”

Április közepén Ottla hozza Prágából a hírt: az Intézet nem ad több szabadságot, májustól ismét munkába kell állnia. Kafka április harmincadikán – a meglapuló tüdőkórtól eltekintve makkegészségesen -búcsúzik Zürautól.

Most előreszaladok két esztendőt. Mire az alábbi sorokat írja, már átesett – negyvenegy fokos lázzal – a spanyolnáthán, eljegyezte és kis híján feleségül vette Julie Wohryzeket, egy prágai cipész és templomszolga lányát, és a zelizy-i penzióban megszületett a Levél Apámhoz, előléptették intézeti titkárrá, kibontakozott szenvedélyes és reménytelen kapcsolata cseh fordítójával, Milena Jesenskával, a csodálatos asszonnyal és nagyszerű újságírónővel (aki majd negyedszázaddal később Ravensbrückben végzi). Milenához szól 1920 júniusában a levél, amelyben Kafka így emlékezik: „Gondolj arra is, hogy életednek talán legjobb időszaka, amelyről tulajdonképpen még senkinek sem beszéltél igazán, mintegy két évvel ezelőtt az a nyolc falusi hónap volt, amikor azt hitted, hogy mindenkivel szakítottál, csak arra szorítkoztál, amit kétségbevonhatatlannak tartottál önmagádban, szabad voltál, levelek nélkül, a Berlinnel fenntartott ötéves postai kapcsolat nélkül, betegséged oltalmában, és ráadásul változnod sem kellett sokat, csak lényed régi, szűk kontúrjait húztad még szorosabbra (hiszen az arcod, szürke hajad alatt, alig változott hatéves korod óta).

Te magad vagy a felelősség – Zárszó

Zürau rövid epizód volt Kafka küzdelmes életében. Mint az imént idézett levél s mint az oktávfüzetek tanúsága mutatja, nem múlt el nyom nélkül, s az író számára sem volt jelentőség nélkül való. 1920 augusztusa és októbere között (a Milena-szerelem válsága idején) újra átolvasva züraui gondolatait, a legfontosabbakat kimásolja cédulákra. A cédulákat megszámozza, némelyik számot később ceruzával áthúzza, de a cédulák egy tömbben maradnak. Ebből is látszik: Kafka számára is jelentettek valamit akkori felismerései. Minősítik ezeket „gondolatforgácsoknak”, „szösszeneteknek”, általában azonban „az aforizmák”-ként emlegetik. (Körük kiegészül az 1920-ból származó hasonló jellegű feljegyzésekkel, amelyek az „Ő” gyűjtőnevet, illetve címet kapták. Max Brod, az akkori jó barát és későbbi kiadó a cédulagyűjteményt külön egységként is megjelentette Szemlélődések bűnről, szenvedésről, reményről és az igaz útról címmel. Ő Kafka vallásos útkeresésére, valamiféle zsidó megváltástanra következtet belőlük. Mások a Tolsztojjal, illetve a Kierkegaard-ral való kapcsolódásokból, illetve a tőlük való elhatárolódásból indulnak ki. Vannak, akik (nemcsak e gondolatokat, Kafka egész életművét) a Kabbala misztikájával hozzák összefüggésbe. Léteznek – itt kevéssé érvényesíthető – pszichoanalitikus megközelítések; eszerint Kafka „Ödipusza” meghatározó kezdettől fogva, ez nyomja rá bélyegét egész művészetére. Kafka, az élete megoldásán szüntelen gondolkodó és a szenvedést nem megkerülő író természetesen sokfelől megközelíthető. Művei gazdagsága, kivételes érzékenysége, egyetemes igénye megengedik, hogy akár származása, akár kora, akár műveltsége felől vegyük szemügyre. Ám Kafkát fürkészve ne felejtsük el, amit ő maga mond: „Az ember, ha mégoly csalhatatlan is, a másikban azt látja csupán, amit a szeme ereje és pillantásának íve befog.” Távol áll tőlem a szándék, hogy Kafkát holmi misztikus homályba burkoljam, egyszerűen csak mértékletességet tanácsolok. Ha ő, aki „a végső dolgokat” szerette volna tisztázni magában züraui tartózkodása idején, kezdettől türelemre intette szigorú szellemét, legyünk mi is türelmesek a megközelítésben. Én – az élettényeken kívül lényegében minden más támpontot elhagyva – a beleélő olvasás módszerével élve, nem csupán forgácsokat látok röpködni itt, nem is szösszenetpihéket, hanem komoly szellemi küzdelemben megfogalmazott világos gondolatokat arról, miben áll és mit követel az emberi felelősség; ez utóbbi pedig nem tanokból és tételekből, hanem a legszorosabban vett személyes lelkiismeretből (lélekismeretből) ered. Felnőtt embervoltunk – nézetem szerint – ezen a sarkalatos ponton fordul; hogy merre, ezt kinek-kinek belső erői szabják meg. Aligha túloz tehát Kafka, amikor megállapítja: „Ha mind e földi felelősség téged terhel, úgy, ha akarsz, élhetsz a pillanattal, és összeroskadhatsz alatta, de próbáld csak meg, mindjárt kiderül, hogy szó sincs itt rád rótt teherről – te magad vagy ez a felelősség.” Valahol itt keresendő minden (s nemcsak kafkai) béklyó, s ugyanitt a megoldásigény is. Ha ezt beláttuk – nem könnyű! –, látni fogjuk: Kafka szemernyivel se „nehezebb”, mint az emberség általában.

1989