A megbecsülhetetlen
1806-ban, amikor Goethe befejezi a Faustot, és Napóleon csapatai bevonulnak Berlinbe, Németország délnyugati csücskében, távol a világraszóló hadi- és irodalmi eseményektől egy eljelentéktelenedett helyi kalendárium jövőjéről folyik a vita. A kalendárium kiadásának és haszonvételének joga a karlsruhei evangélikus gimnáziumot illette meg. Csakhogy egyre kevesebb haszon volt rajta, miközben egyre több lett a gazdája. A sok író-szerkesztő bába között lassacskán elveszett a gyerek. A felsőbb hatóság „szakvéleményeket” kért a helyzet orvoslása érdekében. Volt, aki annyira komolyan vette az ebek harmincadjára jutott kiadvány sorsát, hogy húszoldalnyi terjedelemben értekezett a csőd okairól és a belőle kivezető lehetséges utakról. Mivel az illetőt nemcsak alaposságáért becsülték, hanem akkor már ismert költő is volt, „minisztériumi szinten” úgy döntöttek, megfogadják a tanácsait, s egyben rábízzák „a beteg gyógyítását”. Pedig a terjedelmes szakvélemény készítője nem pályázott kalendáriumszerzői babérokra, ő mást javasolt, régi jó barátját, egy vidéki tanárt, aki a „nép között él”, s épp ezért tudja, „mi kell a népnek”. De hiába ódzkodott, mert maga a nagyherceg szentesítette a kinevezést, és ez ellen már nem volt apelláta. A költő tanárt „szaván fogták”, és úgyszólván „erőnek erejével” prózaírót csináltak belőle. Idáig mindez csak helyi ügy volna, de amit ő csinált a kalendáriumból, az messze felülmúlt minden várakozást. A példányszám ugrásszerűen megnőtt, a kiadvány a német nyelvterület távolabbi pontjain is kapós lett, még a tengerentúlról is érkeztek megrendelések, a Rajna-vidéki Házibarát egy csapásra fogalommá vált mind az egyszerű, mind a művelt olvasók körében. Olyan kortárs írók forgatták rendszeresen, mint Jean Paul, a Grimm fivérek és nem utolsósorban Goethe, aki a Költészet és valóságban egyszerűen csak így aposztrofálja a kalendáriumszerzőt: „a megbecsülhetetlen”.
Felemelkedés
A bázeli születésű Johann Peter Hebel (1760-1826) apai ágon pfalzi mesteremberek, anyai részről alemann parasztok leszármazottja volt. Szülei egy bázeli patríciuscsalád szolgálatában álltak. Alig múlt egyéves, amikor apját, aki eredetileg takácslegény volt, de aztán ura kíséretében bejárta a kor franciaországi, németalföldi és korzikai hadszíntereit, elviszi egy járvány. A vándorvért, a világ és az emberek iránti olthatatlan kíváncsiságot, a költői vénát és a mesélőkedvét Hebel tőle örökölte. Tizenhárom éves, amikor anyját elragadja egy hirtelen betegség; útban a falujába, egy ökrösszekéren, a fiú szeme láttára hal meg. A mozgékony, életigenlő apai szellemhez a fiúban az anyától kapott mély vallásosság, a felsőbbség tisztelete, egyfajta tartózkodó zártság és szemlélődő-hajlam társult. A szegény, de tehetséges árva sorsa ettől fogva a patrónusok jóindulatától függ. Karlsruhéban középiskolát, majd Erlangenben teológiát végez, záróvizsgái azonban a vártnál kevésbé jól sikerülnek, ezért támogatói elfordulnak tőle, és a hőn áhított lelkészi kinevezést nem kapja meg. Nem kapja meg később sem, habár tízévi nevelősködés, tanítóskodás után ismét felkarolják; a karlsruhei evangélikus gimnázium tanára, utóbb igazgatója lesz, sőt az egyházi ranglétrán egészen a prelátusi méltóságig emelkedik, s ebben a minőségében bekerül a badeni országgyűlés első kamarájába (a felsőházba) is. Természettudományos társaságok választják tagjaik sorába, a heidelbergi egyetem teológiai doktorrá avatja, de ő még hatvanévesen is, élete álmát dédelgetve, egy kis falusi lelkészségre pályázik; mindhiába. Fennmaradt annak a soha el nem mondott bemutatkozó prédikációnak a fogalmazványa, melyben – közel harmincéves karlsruhei tartózkodás után is – bázelinek vallja magát, és leveleinek sokasága vall arról, mennyire hiányzik neki a szülőföld, a Bázeltól északra elterülő, a Rajna kanyarulata és a Fekete-erdő nyúlványai által határolt dimbes-dombos Oberland világa.
A tájköltő
Költővé a honvágy tette, ő pedig nevéhez méltón – Hebel németül emelőt jelent – mindjárt irodalmi rangra emelte az olyannyira hiányolt otthoni alemann tájszólást. Ha valaki például Strassburgban jár, a szupermarketben sorban állás közben idős asszonyok szájából ma is hallhatja ezt a meglehetősen régies csengésű dialektust. Hebel több mint félszáz darabot írt a legkülönfélébb klasszikus metrumokban, javarészt dalokat, de van köztük szerelmi ballada, életkép, kísértetrege és számos tájköltemény is. Már negyvenéves elmúlt, amikor a Múzsa melléje szegődött, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is hagyta a költői ihlet. Az Alemann költemények alig egy-két év alatt születtek, és ugyanolyan karriert futottak be, mint valamivel később a kalendáriumtörténetek. Az egyik dal azóta Bázel város himnusza lett, de hogy messzebbre menjünk: a múlt századi Oroszországban a lefordított Hebel-versek ugyanúgy folklorizálódtak, mint minálunk Petőfi „népdalai”: az orosz családokban otthon az asztali áldáshoz például A zabkása címűből vették az idézetet. Körülbelül akkortájt, amikor Hebel lírája elapadt, érkezett a kalendáriumcsinálásra szóló nagyhercegi megbízatás. Vagyis így utólag már tudható, éppen a legjobbkor, éppen az arra legalkalmasabbnak. A versek színtere Hebel legszűkebb pátriája volt, a kalendáriumtörténetek földrajzicentruma is valahol itt van, ám a határ most már rugalmasabb, anélkül, hogy az illetékességi kör egy szemernyit is változna.
Házibarátság
Ez utóbbira egy jellemző példa: mikor a neves tübingeni kiadó, Cotta ki akarta vinni a szélesebb piacra Hebel addigra összegyűlt kalendáriumtörténeteit, A német Házibarát kincsesládikója címet ajánlotta. Hebel igen erélyesen eltanácsolta ettől; végül megalkudtak A rajnai Házibarátban. Nem mintha Hebel nem érezte volna magát németnek, csak éppen nem akarta, hogy kinyújtsák önmagából. Hol érezte magát otthon a kalendáriumszerző? Képzeljünk el egy kifli alakú földdarabot, mely nagyjából a Rajna folyását követi; az egyik csücske a Bodeni-tóig, a másik Mannheimig ér. Ezt a német nyelvterület délnyugati perifériáján elterülő vidéket Károly Frigyes őrgróf (1738-1811) virágoztatta fel kulturálisan a XVIII-XIX. század fordulóján, politikailag pedig Napóleon emelte a középhatalmak sorába. A Badeni Őrgrófság, majd Nagyhercegség – hiszen erről van szó – éppen Hebel életében tette meg az első lépéseket a középkorias rendiségből a modernebb polgári életforma felé. Ahol a felvilágosult fejedelem véghezvitte a jobbágyfelszabadítást, bevezette a népoktatást, papneveldéket, bábaképzőt, agrárfőiskolát, múzeumot alapított, és Mátyás király módjára álruhában járva-kelve figyelte a népéletet, ugyanott terjesztette ki a kalendáriumszerző Házibarát is saját fennhatóságát a félig tréfásan, félig komolyan Rajna-vidéki Házibarátságnak nevezett államalakulatra. Ez volt az ő történetszülő hazája, belőle merített (vendéglőben, kávéházban, kocsmában) az ugyancsak felvilágosult elbeszélő, és amit tőle kapott, meg amire olvasmányai ihlették, elsősorban neki adta tovább.
A kalendárium
A kalendárium vidéken sokáig afféle házi mindentudó volt, a Biblia, az ima- vagy zsoltároskönyv után a harmadik legfontosabb nyomtatott kiadvány a falu népének. Amikor még nem volt se gáz, se villanyvilágítás, nem volt mindegy, mikor kel és nyugszik a Nap, hiszen sötétben bajos lett volna a földeken dolgozni. Voltak úgynevezett százéves kalendáriumok, ezekből, no meg a Hold és a planéták járásából próbálták előre megjósolni az időjárás várható alakulását. Szintúgy asztrológiai megfontolások alapján adták meg, mely napokon szabad vagy nem szabad eret, hajat vagy fát vágni, vagy a gabonát elvetni. Egyházi információkban is dúskáltak a kalendáriumok: tartalmazták a jeles napokat, megadták, mikor melyik evangéliumi textust használja fel a pap a vasárnapi prédikációban, a legapróbb részletekbe menően szabályozták a hitéletet. De ugyanígy feltüntették a vásár- és piacnapokat, a postakocsik menetrendjét, az utazási tarifákat, a különféle pénznemek egymáshoz viszonyított árfolyamait. A XIX. század végére odáig fajult a szakosodás, hogy külön kalendárium jelent meg az absztinenseknek, a vámosoknak, sőt a legfiatalabb korosztályt is megcélozták az élelmes kiadók: akadt – igaz, nem hosszú életű – gyerekkalendárium is. Idővel megtudhatta azt is a polgár, miből és hogyan készítsen karácsonyfadíszeket, ha sportra vágyik, milyen tornagyakorlatokkal edzheti testét, a kártyázni vágyó megismerhette a pasziánsz szabályait, a sakkamatőr feladványokban részesült, és persze bűvészmutatványokat is megtanulhatott bárki, ha elég ügyes volt a keze. Végül már komplett útiprogramokkal látták el a turistákat, és az elmaradhatatlan fejtörő, találós kérdés és képrejtvény sem hiányozhatott persze, de ezt már a mai magyar olvasó is ismeri a Füles, a Nők Lapja, az Élet és Tudomány kalendáriumaiból.
A röplaptól az újságig
Valamikor a nyomtatás hőskorában egyetlen nagyalakú, néha lepedőnyi lapon tették közzé a legfrissebb híreket. Ez volt a hitújítás. a reformáció és az ellenreformáció kora. Az emberek már akkor is kapva kaptak a sokszor gyalázkodó, az ellenfelet bemocskoló ideologikus irományokon. De még jobban izgatták őket a torzszülöttekről, a fejüknél, hátuknál, szívüknél összenőtt sziámi ikrekről, a félig állat, félig ember formájú keverék lényekről, a rémes és bestiális szörnyetegekről szóló szenzációs beszámolók, főleg azért, mert a főszereplők képileg is ábrázolva voltak. Hadi- és udvari események híre terjedt így villámgyorsan, néha ezer példány is elkelt a vásárokon egy-két nap alatt. Frissen szerzett énekeket árultak kottástul, olykor a szerző maga lépett fel a piactéren hevenyében ácsolt emelvényre, hogy élőzenével reklámozza a saját szerzeményét valamely balul – gyilkossággal, de mindenképp halállal – végződő szerelmi históriáról. Amikor a rögtönzésről rendszerre váltottak – üzleti és ideológiai megfontolásokból -, az egylapos, egynapos újságot felváltotta a többlapos periodika. Ami a ponyváról és a piaci dobogóról került közkézre, ugyanaz lopózott be idővel a kalendárium műfajába, hiszen a napi-, heti- vagy havilapokhoz anyagi okokból nemigen férhetett hozzá az egyszerű olvasó, nem is szólva az olcsó regényről, amely csak a múlt század közepétől, de főleg a mi századunkban lett tömegolvasmány.
A planéták munkatársa
Adva volt tehát a műfaj: részben felvilágosító, természettudományos ismereteket kellett közvetíteni a népnek, részben tanulságos történetekkel emelni a közerkölcsöt, mindazonáltal semmiképp sem elhanyagolni a szórakoztatást. Hebel nemhogy nem változtatott a műfajon – még az érvágást szemléltető ábrát is visszavette, amit pedig mint középkori babonaságot egyszer elhagytak már. A Rajna-vidéki Házibarát kalendáriumának nagy nóvuma és egyszerisége írójának személyében és az írói hangban rejlett. Ez a személy a kalendárium minden egyes sorában, szavában, nyelvi fordulatában mindig és mindenütt felismerhető és tetten érhető. Az egyszerű olvasó szemében ő az, aki mindenről értesül, aki a csillagokról, a természeti tüneményekről, az állatokról. a növényekről szinte mindent tud, akire bízvást lehet támaszkodni, aki jótáll magáért. De Hebel többet nyújt a puszta állandóságnál, a személyes hitelnél, a szavak aranyfedezeténél: fokról fokra – vagy inkább körről körre, a nagy világábrákhoz, a mandulákhoz hasonlatosan, bár nem szisztematikusan, inkább csak jelzésszerűen – felrajzolja az emberi szemmel még befogható világ képét. Egyszerűen, hétköznapi hasonlatokkal, költőien. Nála például „az ég az isteni mindenhatóságról és jóságról szóló óriás könyv”, amelynek „aranybetűi a csillagok”, de mindez „arabusul van írva”, tolmács nélkül nem érthető, ám aki el tudja már olvasni „ezt a zsoltárt”, az nem kapható többé semmi rosszra, bármilyen kísértés közelget is hozzá az éj sötétjében. Naivan hangzik? Igen is, meg nem is. (No de gondoljuk meg, kinek szólt a szöveg, és ki írta: egy lelkész tanár az evangélikus hívőknek.) Ebben a kozmoszban, a teremtett világnak az ember felé fokozatosan szűkülő gyűrűiben igazít el, hol az isteni titkosírás tolmácsaként, hol a planéták munkatársaként, hol pedig a gondviselés útjait embersorsokban kutató térképészként a felvilágosodott kalendáriumszerző. Hebelre sohasem merevedik páncélként a fölvett szerep, sőt mintha egyenesen azért venné magára, hogy szabadabban mozoghasson benne, eljátszhasson vele, és így, olykor rangrejtve, olykor nyíltan megmutatkozva, de mindenkor szuverén módon igazgathassa a maga írói világát – Házibarátságot. Hogy ezzel a magára ruházott teljhatalommal soha nem él vissza, arra a hangja a garancia: olyan közelről szólítja meg az olvasót, mintha egy asztalnál ülve, családi vagy baráti körben mesélne. Hősei iránt – tán egyet-kettőt kivéve – messzemenő együttérzést tanúsít, megkönnyítve ezzel az olvasónak az azonosulást. Ez a derűs, meleg, közvetlen emberi hang a szívre és az értelemre egyaránt tud hatni.
Hivatásos amatőr
A német irodalomban a klasszikusok közül előtte Grimmelshausen, Claudius, századunkban pedig Brecht írt kalendáriumot. Jó néhányan (köztük E. T. A. Hoffmann, Eichendorff) novellákkal vendégeskedtek ebben a népszerű publikációs műfajban. Olyan író azonban egy se volt, aki egy életre meg is maradt volna benne, és ne akart volna a szépprózában „nagyobbra törni”. Már ez is unikummá teszi Hebelt. De nemcsak ez. A kalendárium-műfajon belül igen népszerűek voltak az anekdoták. A Rajna-vidéki Házibarát is minden évben hozott belőlük szép számmal. Vannak köztük vicctömörségűek, pl. Az újonc vagy a Fura recept, ám ez utóbbiból a végén kiszól a mesélő, mintegy megdicsérve a talpraesett parasztot, aki hátán az ajtóval „tud segíteni magán a bajban”, Hebel, miután pódiumot csinált magának és hőseinek, bátran ad rövid rendezői instrukciókat, buzdít, megdicsér, elmarasztal. A kortárs elbeszélő, drámaíró és költő Kleist (persze mellékterméknek számító) anekdotáiban véletlenül sem találunk ilyen megnyilatkozásokat. De hát Kleist épp eléggé individuális volt ahhoz a magas műfajokban, hogy az alacsonyban tartsa magát a konvencionális tárgyszerű előadásmódhoz. Hebel meg sem kísérelt elbeszélést, regényt, netán drámát írni, olyasmit tehát, ahol a személyesség elengedhetetlen. Nyíltan soha, burkoltan is csak elvétve írt önmagáról. Ő ott volt személyes, ahol mások nem, és ahol mások igen, ott ő nem. Ennek a kulcsa abban keresendő, hogy elsősorban tanárnak tekintette magát, az íróságot, bármennyi öröme telt is benne, csak mellékfoglalkozásként űzte. A – sokszor ponyvaízű, pongyola stílusú – kalendáriumíróktól viszont megkülönböztette az, hogy ő mindig minden munkájában tökéletességre törekedett. A hivatásosok közt amatőr volt, az amatőrök közt hivatásos.
A néptanító
Úgy is mondhatnánk: ezekben a mesterien megszerkesztett történetminiatűrökben az a bravúros, hogy nincs bennük semmi bravúros. A mondatok egyszerűségét, természetes lejtését azonban Hebel sem a kisujjából rázta ki, hosszasan faragta, véste, csiszolgatta őket. Mígnem ezek a könnyednek ható futamok annyira feldúsultak felhangokkal, hogy immár bárkihez – szegényhez, gazdaghoz, művelthez, műveletlenhez – egyaránt szólni tudnak. Hebel nyolc éven át (1807-1815) töretlen kedvvel és elhivatottsággal írta és szerkesztette A rajnai Házibarátot, majd egy kellemetlen közjáték után – a cenzúra a katolikus egyház nyomására kivetette a Jámbor tanács című ártalmatlan példázatát – megcsinálta még az 1819-es évfolyamot is, akkor azonban végleg leköszönt. Élete utolsó éveiben az ifjúság számára feldolgozott egy kötetnyi bibliai történetet, amely a múlt század közepéig volt forgalomban. A róla készült egykorú rajzokról, már-már falvédőszerűen édeskés festményekről, metszetekről a felemelt ujjával intő, magyarázó jóságos néptanító arca néz ránk, hol figyelmes hallgatósága, hol a bájos nagyhercegné társaságában. Gyérülő haj, pakombart, bozontos, lelógó szemöldök, ravaszkás tekintet, hosszú (bagolycsőrformán hegyesedő vagy húsosan vastag) orr, összeszorított keskeny száj: mai szemmel mindez eléggé filiszterien hat, mondhatni, inkább a nyárspolgárra, mintsem a nagy szellemre és íróra emlékeztet. Hebel egyszerűen élt: munka után (németet, latint, hébert, görögöt, matematikát és természetrajzot is tanított) esténként vendéglőben, kávéházban üldögélt egy-egy pohárka bor mellett adomázva, szeretett színházba járni, de a komoly zene például egyáltalán nem érdekelte, amikor tehette, eljárt fürdőre a közeli Baden-Badenbe (ahol a rulettet is kipróbálta), időnként átruccant Strassburgba a keresztlányáékhoz, amúgy eseményekben nemigen bővelkedett az élete: prózájával egyenértékű levelezés maradt utána. Utolsó útja a Karlsruhénál derűsebb Mannheimbe vezetett. Egykori tanítványai fáklyás vízi felvonulást rendeztek a tiszteletére az imádott Rajnán: a partra sereglett kíváncsiskodók alig látszottak már a sötétben. Hebel megjegyezte: „mintha Kháron ladikjában ülnék, s azok ott már mind csak árnyak volnának”. Másnap, hatvanhat évesen elvitte a gyomorrák.
Kicsiben a nagyot
Amikor Gall, a frenológia atyja Badenba látogatott. Hebel koponyáját is megvizsgáltatták vele. Szakvéleményként hallatott mormogásából csak ennyi voh kivehető: „rendkívül erősen fejlett...”. Mire Hebel kérdőn: „A tolvajmirigy?” Ez a megjegyzés legalább annyira árulkodik írói munkamódszeréről, mint a csavargókhoz, naplopókhoz. csibészekhez fűződő rokonszenvéről. Történeteinek anyagát -akárcsak a többi kalendáriumíró többnyire a korabeli újságokból, folyóiratokból vagy régi könyvekből merítette. A Kaniferszta például egy francia fiatalemberrel megtörtént valóságos eset hebeli adaptációja. Olykor a lap fel is szólította az írókat a közzétett „különös eset” költői feldolgozására; ilyen felhívás nyomán született a Nem remélt viszontlátás, amelynek sorait egy beteljesületlen szerelem fájdalmas szenvedélye forrósítja át. A fiatalkori elszakadást követő ötven év, az „ezenközben” történelme szenvtelen imamalomként forog, ám így, a történetbe ékelve, afféle hebeli mantraként végül mégis a megrendítő találkozáshoz visz el, ahonnan már csak egy lépés az örök egyesülés, a szerető lélek sejtetett bizonyossága.
Hebel nem a kitalálás, a feldolgozás zsenijeként vonult be az irodalomba. A Kincsesládikó volt az első ajándékba kapott könyve a gyermek Böllnek: újra és újra elolvasta. Ezen tanult meg gyorsírni a zürichi gimnazista Canetti. „Az első mondataitól azonnal megmelegedett a szívem” – olvashatjuk visszaemlékezésében. A filozófus Heidegger több tanulmányt, előadást szentelt a könyvnek. Mondják, hogy Kafka mindig magával hordta a Kincsesládikó zsebkiadását, és annak egyik gyöngyszemét, a Nem remélt viszontlátást a világ legcsodálatosabb történetének tartotta. A népnevelő Tolsztoj kívülről fújta németül az egyik csibésztörténetet, és csodálkozott: hogyhogy nincs meg ez a könyv valamennyi német parasztházban? De olvasta és szerette Hebel franciára fordított történeteit George Sand és Victor Hugo is. „A német próza-aranymívesség egyik legigazibb remeke” – írta róla Walter Benjamin, Ernst Bloch pedig a minden sorát átható bölcs mértéktartás, paraszti józanság, igazságosság okán a kínai igaz úttal, a taóval rokonította. A méltatok és rajongók sorát még hosszan lehetne folytatni. Egy biztos: akit egyszer Hebel a bűvkörébe vont, az soha többé nem felejti el. Ő az az író, aki hídként kapcsolja össze a legkülönbözőbb felfogású, alkatú embereket. Hebel a helytállás híve, hősei általában belekeverednek valamibe, olykor a leglehetetlenebb helyzetekbe, és ilyenkor derül ki, hogyan lehet viselkedni ezekben a – bárhol, bármikor előadódó – szituációkban: a Sorskerék forog, most éppen ez történik velünk. Ő mindig a kicsiben villantja fel a nagyot, az egyediben a tágasabb összefüggéseket. Pőrére csupaszított tény történetei magukban hordozzák a behelyettesíthetőséget. Beléjük lehet költözni, tovább lehet gondolni őket. Kafka kisprózája, Canetti életregényének bizonyos fejezetei elképzelhetetlenek a Hebel-stílus, a hebeli szemlélet ismerete, elsajátítása nélkül. Doderer hét variációt is írt egy Hebel-témára.
Szép érzékletesség
Ez a válogatás, jó néhány német kiadványhoz hasonlóan, elhagyta a kalendáriumtörténetek közé ékelődő természettudományos – csillagászati, meteorológiai, zoológiai és botanikai – fejtegetéseket, a számtanpéldákat, a tréfás fejtörőket, valamint a múlt és az akkori jelen történelmére vonatkozó ismertetéseket, továbbá a verseket is; a magyar kötetbe – egy-két kivételtől eltekintve – kizárólag a szépprózának minősíthető történetek kerültek be, A szerkesztésben, miként Hebel a Kincsesládikó összeállításakor, a megjelenés időrendjét tartottam szem előtt, ám a kalendáriumszerzőtől eltérően. mivel itt életművet mutatok be, jelöltem az évszámot is. Már Hebel életében volt róla szó, hogy az 1811-es gyűjtemény után Összeállít egy második Kincsesládikót is, de erre nem került sor. Bízom benne, hogy az ő szellemében cselekszem, amikor válogatásomat ugyanezzel a címmel bocsátom útjára. A képszerkesztésnél pedig ugyanarra a kaleidoszkópszerű változatosságra, illetve „szép érzékletességre” törekedtem, amire Hebel is a történetek írásakor. És még egy megjegyzés: a nyájas olvasó ne lepődjön meg, ha egy helyütt rajnai, másutt Rajna-vidéki Házibarátról olvas. Ennek egyszerű oka van: az éves kalendárium a Rajna-vidékieknek, a Kincsesládikó az egész német nyelvterületnek szólt. Ami pedig a Házibarát szót illeti, ez németül így hangzik: „Hausfreund”. Pontosabb lett volna „Családi barát”-nak fordítani, mert így kevésbé hallott volna ki belőle a szó mai frivol mellékzöngéje; pontosabb, de nehézkesebb. Kérem tehát a nyájas olvasót, ne tévessze össze a mi társaságkedvelő, egyenes erkölcsű, mellesleg agglegény szerzőnket a mai hálószobák legitim vagy illegitim bérleteseivel.
Álmok
Hebel éveken át jegyezgette az álmait, ezek is fennmaradtak. Idemásolnék közülük néhány rövidet érdekességképpen. Azt hiszem, szükségtelen kommentárt fűzni hozzájuk. – (1804) December 4-én egy ismeretlen szobában egy oroszlán közeledett felém. Nem volt valami jó érzés, mikor a vállamra tette a mellső lábait, főleg, mikor észrevettem, hogy valami kiütés van rajta. De mikor elkezdett beszélni hozzám, egész jól éreztem magam a társaságában, és csodálkoztam, hogy miért nem tartanak minden tudósképző iskolában beszélő oroszlánokat – olyan jól taníthatnák, gondoltam, de hogy mit – a természetrajzot vagy az állatlélektant vagy Afrika földrajzát –, arra már nem emlékszem. – (1805) Január 30. Láttam valamit a pokolból. A kárhozottak forró halak és más tengeri állatok képében bükkfalevelek között feküdtek egy meleg szobában. Ráleheltem az egyikre: jólesett neki. Azt mondta: „A levegő, amit ki kell lélegezned, mert már túlságosan megmelegedett a melledben, engem hűsít.'' De ekkor felém nyújtotta a fejét a jóérzéstől valami olyan iszonyatos kifejezéssel az arcán, hogy elborzadtam tőle, és tovább már nem bírtam a közelében maradni. – (1811) A zsidó Sámsont láttam, lent járt egy mély folyó fenekén a víz alatt, közbe-közbe fölsiklott a felszínre, majd alámerült, hihetetlenül könnyedén és kecsesen. Azt is láttam, hogy a víz alatt egy üvegből vizet tölt egy pohárba, és iszik. – (1812) Június 27. Valakinek levágták a fejét. A fej és a törzs tovább élt. De mikor a törzs levelet akart írni, akkor oda kellett ülnie a fejhez, úgy, mint egy lámpáshoz. – Van Hebelnek egy olyan álma is, ahol az Univerzum egyik naprendszere mint a földi írásművek átlényegült könyvtára jelenik meg előtte. A Nap kristálycsillárként ontja a fényt, de a könyvekkel megrakott bolygók mindig ugyanazzal a felükkel a Nap felé fordulva keringenek. A klasszikusoknak ilyesformán az örök világosság fényeskedik, a többiekre értékük szerint jut az életadó fényből. Én a magyar olvasók szívére bízom a választást, döntsék el ők, mennyi napmeleg jár az ő belső bibliotékájukban a Kincsesládikónak.
(1997)
