Inkább
Szeles, szürke, július végi nap. Két kiránduló érkezik a Bodeni tóhoz. A fiatalabbik elegáns, halszálkamintás szövetkabátban, pettyes csokornyakkendővel. Az öregemberen elnyűtt öltöny, kezében esernyő. Élénk társalgásukat légiriadó szakítja félbe. A tó túlsó partjáról, a német oldalról áthallatszik a légelhárító ütegek ropogása. A kirándulók svájciak. Betérnek egy cukrászdába, ahol túrótortát és rebarbaratortát fogyasztanak. A tóparti étteremben, ahová ezután mennek ebédelni, amerikai pilóták kosztolnak, tagbaszakadt, széles vállú fickók. Az öregember válla csapott, halántéka, tarkója, bajusza már deres, sörtehajával, barázdált, cserzett arcával pont úgy néz ki, mint egy öreg munkás. 1944-et írunk. A szövetségesek hamarosan felszabadítják Párizst, a szovjet haderő az országhatár felé tolja a frontot, a háború a végkifejlet felé tart. A kirándulók halat ebédelnek, majd úszni mennek. Az uszodában egy lélek sincs rajtuk kívül. Az öregember fölmászik az ugródeszkára, aztán meggondolja magát. A fiatalabbik kiránduló jó családból származó író, újságíró, mecénás, menekülő értelmiségiek és nem értelmiségiek segítője, továbbá az öregember gyámja épp ettől az esztendőtől kezdve. Többek között Nietzsche is szóba került köztük ezen a barátságtalan napon (az öregember szerint csak azt kapta, amit megérdemelt: vele született szolgalelkűségét kompenzálandó uralkodni akart, és mert érezte, hogy nem szeretik a nők, bosszúból mindenkit sértegetett), de ugyanígy Dickens és Gottfried Keller is (az öregember szerint az a csodálatos a könyveikben, hogy az ember sose tudja, nevessen-e rajtuk vagy sírjon; barátja kérdésére, hogy nem ugyanez-e a helyzet az ő műveivel is, az öregember elhárítólag legyint és kéri, hogy az ő nevét inkább ne emlegessék, sőt, még csak ne is rebesgessék a nagy mesterekkel kapcsolatban), valamint Van Gogh (őt egy hajdan elfogyasztott puding napsárgája juttatta az öregember eszébe). Visszafelé már vonattal mennek. A kirándulás kiadós borozgatással zárul a magyar kalandozások egyik fénypontját jelentő St. Gallenben.
A zürichi Grethlein Verlag udvarias hangú levélben érdeklődik Robert Walser író úrnál műveinek kiadása iránt. A jogok Berlinben vannak, egy bizonyos Bruno Cassirer úrnál, aki azonban egy kis kötetecskét leszámítva immár tizenöt éve semmit sem adott ki Walser úrtól. A levélre válaszlevél jön, mely szerint Walser úr hajlandó a mondott ügyben fogadni a kiadó tulajdonosát, méghozzá ezen és ezen a címen. Aláírás: César, Walser úr inasa. A kiadó elmegy a megadott címre. Miután felbaktat a sötét lépcsőn, szegényes manzárdszoba előtt találja magát. A név stimmel. Kopogtatására egy ingujjra vetkőzött férfi nyit ajtót, kis türelmet kér, mondván, ura mindjárt rendelkezésre fog állni. Két perc múlva ugyanez a személy jelenik meg az ajtóban, csak időközben zakót öltött magára. Bemutatkozik: ő Walser. A kiadó elképed és felháborodik. Ennek ellenére elindulnak, ám hamarosan meg is feneklenek a tárgyalások. Walser úr teljesíthetetlenül magas honoráriumot követel, 3000 frankot (hat évvel később összes adózó jövedelme 200 frank), ebből jottányit nem enged, sőt azzal fenyegetőzik, hogy írás helyett inkább elmegy irodistának egy berni szállítási vállalathoz. Új regénye, amiből csak részletek maradtak fenn, végül nyomtalanul elkallódik valamelyik másik kiadónál. A pljuskini eset 1922-ben történt Bernben.
Karl Walser, az író bátyja, mint a század eleji Berlinben közkedvelt festő és illusztrátor több ízben is nagy utazásokat tett mecénások megbízásából. Így utazta be Olaszországot, Franciaországot és Spanyolországot. De eljutott Moszkvába is, majd a transzszibériai-expresszel a Távol-Keletre: ezúttal a japán táncokat bemutató kiadványhoz kellett rajzokat, festményeket készítenie a helyszinen. Öccse is kap ajánlatokat ugyanebben az időben. De mit tesz az ifjú író reménység? Mikor Samuel Fischer könyvkiadó lengyel, majd török riportútra inditaná, teljes ellátással, Walser közli, „épp most jártam gondolatban egy fél órát Törökországban, és úgy találtam, hogy elég unalmas ott”; mikor pedig Bruno Cassirer indiai útra szóló vonatjegyet, plusz csekket nyom a kezébe, az elutazás napján Walser azzal állít be hozzá, hogy nem tud elszakadni a szobájától, az útikoffere amúgy is túl öreg, nincs szive ilyen nagy útra küldeni szegényt. Inkább sétál egyet az Unter den Lindenen. Ez úgy nagyjából sikereinek tetőpontján történt, 1909-ben.
Meglátások
Ebben az évben jelent meg harmadik regénye. Közben vitriolos karcolatokat, glosszákat, novellákat ír vezető német irodalmi és szinházi lapoknak. „Ha azt akarják, hogy újságcikkszállító legyek, akkor inkább elmegyek katonáékhoz.” Ezt még 1907-ben jegyzi meg Morgensternnek írott levelében. Morgenstern Walser első szerkesztője, szárnyrabocsátója, pártfogója. Ő így ír valamivel korábban Walserről: „Ez az ember így fog mesélni egész életében, egyre szebben és egyre jelentőségteljesebben, könyvei sajátságos és csodálatos tükrei lesznek az életnek, annak az életnek, amit ma még nem is annyira emberi, inkább szinte növényi módon nő be... Most még csupa homály, de ha egyszer kitör belőle a nap...ha mint héjból a mag, előtűnik majd az érett szellem... az alighanem hallatlan színjáték lesz.” Walser, akiben Morgenstern az elhivatottat, az Új Ige megtalálóját szeretné látni, ugyanerről a kérdésről ekként nyilatkozik szerkesztőjének: „...kifejezetten olyan jó semminek lenni, ebben sokkal nagyobb szenvedély izzik, mint abban, hogy valamik vagyunk”.
Az előbbi három meglátás inkább az akarom-nem akarom, szeretném-nem szeretném határán belül mozog. Az első még hárítás a javából. Walser nem tudhatta, hogy az akkori pár tucat folyóiratban és hírlapban közölt publikációból idővel másfél ezer lesz. Mint ahogy Morgenstern sem sejthette, hogy protezsáltja sem igazán felnőtt nem lesz soha, sem igét nem fog hirdetni úgy, ahogy ő azt elképzeli; tételesen, komolyan, felkent pátosszal. A harmadik meglátás már közelít a valósághoz, csak annyiban nem fedi azt, hogy Walser ekkor tájt az irodalomtól való elfordulás gondolatával játszadozott, mondjuk a la Rimbaud.
A Mi lett belőlem(1912) viszont már, viccesen ugyan, de sejteti, ha mást nem, a közeljövőt: „No de hát még minden jóra fordulhat, ki tudja, nem tér-e vissza hozzám egy szép napon újból az a naiv vidékiesség, és akkor megint tördelhetem majd a kezemet nagy magányomban.” Tudjuk (életrajzából kiderül), tördelhette.
„Én csak nőttem, idősebb lettem, de a lényem ugyanaz maradt... Lehet, hogy soha többé nem hajtok ágakat. Egy napon valamiféle illat árad majd ténykedésemből és iparkodásomból, virág leszek, és egy kicsit, csak úgy a magam szórakoztatására, illatozok, aztán leejtem a fejem. A lábam, a karom furcsa mód elernyed majd, a szellemem, a büszkeségem, a jellemem mind, mind megtörik és elfonnyad, és halott leszek, nem valóságosan, csak egy bizonyos módon halott, és akkor talán hatvan évig is eléldegélek-elhalogatok majd így.” Ezt a Jakob von Gunten (írónk harmadik regényének) főhőse mondja magáról 1909-ben.
„...Léptei nyomán csikorgott a hó. A fenyőfákat olyan vastagon födte a hó, hogy erős ágaik fenségesen megereszkedve hajoltak a föld felé. Simon körülbelül a kapaszkodó felénél járhatott, amikor hirtelen észrevett egy fiatal férfit; ott feküdt a hóban. Még volt annyi maradék világosság az erdőben, hogy közelről szemügyre vesse az alvó férfit. Vajon mi indíthatta ezt az embert arra, hogy itt, ebben a dermesztő hidegben, ráadásul a fenyvesnek ilyen elhagyatott részén lefeküdjön a hóba?... Ez az ember meg volt fagyva, semmi kétség, és bizonyára már jó ideje fekhetett itt az úton. Nem látszottak lábnyomok a hóban, vagyis elképzelhető volt, hogy már régóta fekszik itt. Az arca, a keze rég megdermedt már, a ruha rátapadt a fagyott testre... Milyen előkelő sírhelyet választott magának. Csupa fenséges, zöld, hóborította fenyő között fekszik... Pompás nyugalom ez a fekvés, ez a jéggé dermedés a fenyőágak alatt, a hóban. Ez a legjobb, amit egyáltalán tehettél. Az emberek mindig szeretnek fájdalmat okozni az olyan fura fickóknak, amilyen te voltál, és szeretik kinevetni a fájdalmaikat.” Ez a részlet Walser első regényéből, aTanner testvérekből való. Ötven évvel később így találtak rá a már öreg és halott íróra, hóba fagyva.
Visszhangok
Művei általában nem nagyon fogytak. Volt, amelyikből az összes példány egy áruház raktárában végezte. Regényeit sokan unalmasnak találták. Sokan ellátták jótanáccsal. Olvasson Goethét, tőle tanulhat stílust, forgassa Eichendorffot, ő majd megtanítja az írás technikájára. Egyáltalán: legyen valami témája. Miért nem ír például szerelmes regényt? Ki kéne nőnie ebből a gyerekes, naiv, ugyanakkor szertelenül csapongó, olykor rohamszerű közlékenységből. Még a legszűkebb ismeretségi körben is az terjed el róla, hogy tehetségesnek tehetséges ugyan, de mikor tesz le végre valamit az asztalra? Lusta, álmodozó, kötekedő, öntetszelgő. És a később mind gyakrabban neki szegezett vád: üres. Mindez még a berlini fénykor (1906–13) vége felé hangzott el. Odahaza Svájcban (persze, közbejött a világháború is) Walser már teljesen elszigetelődik.
De van a mérlegnek másik serpenyője is: „Shakespeare enfant”-nak becézik indulásakor, Morgenstern, mint láttuk, az új Dosztojevszkijt véli fölfedezni benne, Musil egy recenziójában a sajátságosan játékos életlátást értékeli szövegeiben, Max Brod mint a legfrissebb, legélettelibb stílművészt ünnepli Walsert, Hesse kijelenti, hogy ha Walser az emberiség vezető szellemei közé számítana, akkor nem lenne háború. Na igen, tehetjük hozzá, de ahhoz az kéne, hogy Walser könyveit úgy vegyék, mint a cukrot. És kérdés az is, hogy vajon ezek a könyvek csakugyan cukorka mód kínáltatják-e magukat. (És még egy apró megjegyzés: Ha Beethoven Kilencedikje nem tudta elérni mindmáig azt, amit programszerűen hirdet, ha Michelangelo Utolsó ítélete nem volt képes szembesíteni az embert önnön végső drámájával, s végül: ha a Biblia és benne a négy evangélium oly szerény lélekjobbító hatásfokkal működött az utóbbi kétezer évben, akkor nem túlzás-e némiképp egy alig ismert szerző műveitől az emberekben dúló gyilkos indulatok megszüntetését várni.)
Inasiskola
Volt a Vilmos-kori Berlinben egy lakájképző iskola. Fénykép is fennmaradt róla. Csoportkép, amely művészi módon, egyetlen beállításban a szobainasok szinte teljes tevékenységi körét bemutatja. Mintha Brueghel Közmondásai elevenednének meg modern felfogásban, egyetlen foglalkozásra szorítkozva. Beszédes élőkép. A tanulók mindegyikén fehér, állógalléros ing, legtöbbjén csokornyakkendő, az egyenöltözéket hosszú (valószínűleg szilvakék) egyenkötény egészíti ki. Van köztük kisfiú, nagyfiú, fiatalember. A jelenetet egy tapétázott szobában vették föl. Középen átlósan mutatkozó asztallap, rajta üvegbúrás gyertyatartó, talpas porcelán tál, ezüsttálca. Körötte állnak, illetve ülnek a szorgoskodók. Az egyik bojtos kardot fényesít, a másik puskát tisztít töltővesszővel, a harmadik ellenzős sapkát kefélget, a negyedik kezében üvegbúra. Hátrébb (föltehetőleg széken állva), van, aki szekrényről törli a port, ketten a csillárt portalanítják, más a petróleumlámpát tisztogatja. Mindegyik jól fésült, nyugodt és roppant elmélyült. A teljesség kedvéért még egy ablakot is odaállítottak a kép előterébe. Azt is subickolja valaki. A cipő vagy csizma már nem fért bele a kamera lencséjébe. De könnyen odaképzelhető a legalul ülő kisfiú kezébe.
Készülhetett volna olyan fotó is, amin helyzetgyakorlatok láthatók. Hogy nyit ajtót a jó inas, hogyan hajol meg, hogyan távozik. Hogyan segíti fel a kabátot az uraságra, hogyan viszi a nagyságos, avagy méltóságos asszony sleppjét. És ami cseppet sem mellékes egy jó háziszolga esetében: hogyan maradjon észrevétlen. Nyilván lehettek beszéd-, illetve szóbeli alázatossággyakorlatok is. Amolyan skálázás a tisztelettudás húrjain. Mi a helyes megszólítás a különböző rangok esetében, milyen udvariassági formulák alkalmazandók érkezéskor, búcsúzásnál, hogyan lehet a leggazdaságosabban kifejezni az uraságoknak és az úrhölgyeknek kijáró hódolatot.
Ebben az iskolában tökéletesítette lakájtudományát Robert Walser. Nem volt ismeretlen számára a terep. Hiszen két évvel azelőtt egy zürichi feltaláló villájában szolgált hat hónapig. Közben megjelent az első kötete. Berlinbe költözött a bátyjához. Karl Walser, a festő csatlakozott az ez évben induló berlini szecesszióhoz, nagysikerű díszleteket tervezett Max Reinhardt legendás előadásaihoz, Thomas Mann, Hofmannstahl, Cervantes, Gautier stb. műveit illusztrálta és dúsgazdag kultúrhatalmasságok villáit díszítette freskóival. Az író öcs, a mi szerzőnk pedig a pár hónapos lakájtanfolyam elvégzése után egy felső-sziléziai kastélyba ment, hogy Monsieur Robertként a gyakorlatban hasznosítsa az inasiskolában tanultakat.
Aranygombos frakkban szolgált fel az asztalnál, nap mint nap befűtött a kandallóba, perzsaszőnyegeket porolt, de a legnagyobb gyönyörűsége abban telt, amikor sötétedéskor felgyújtotta a lámpákat. Az uraság ez utóbbiakból ritka szép gyűjteményt szedett össze magának. Egyszer egy érdeklődő irodalmárnő is beállított a kastélyba, ám ezt a vizitet Monsieur Robert erősen zokon vette.
A zürichi feltalálónál leszolgált hónapokat írta meg A kisegítő (Der Gehülfe) című regényében, az inasiskolában tapasztaltak pedig átszivárogtak a harmadik regénybe, a Jakob von Guntenbe. Ez utóbbiból való az alábbi, írói körökben azóta szállóigévé vált mondat: „Én csak az alsó régiókban tudok lélegezni.”
Erről bővebben később
Valahányszor kifárad, kudarcot vall, elbocsátják vagy fölmond, írónk mindig a nővérénél piheni ki a lelki megpróbáltatásokat. Lisa Walser rövidebb-hosszabb tanítóskodás-nevelőnősködés után a nyugat-svájci Bellelay-ben vállal tanítónői állást. Az elemi iskola a szomszédos elmegyógyintézet mellett működik. Az intézeti alkalmazottak gyerekei járnak ide. Lisának háromszobás lakása van. A vendégszoba bármikor Robert rendelkezésére áll. Amikor Bellelay-ben időzik, Walser soha nem ír. Kirándul, beszélget, a gyerekeknek csak barátságosan köszön, foglalkozni nem foglalkozik velük, viszont szeret segédkezni a mosodában. Ott dolgozik Lisa barátnője vasalónői minőségben. Ehhez a vasalónőhöz, aki elvált asszony, van egy fia, írónk igen sok levelet ír, amikor távol van. Fura leveleket, melyekben hol az irodalmárokat szidja, hol házassági ajánlatokat tesz, hol felkínálkozik cselédlánynak. Évődően alázatoskodó tisztelettudása nem ismer határokat. A házasságot úgy képzeli el, hogy ők ketten Lisával élnének együtt, és közösen néznének föl Lisára. Már ha Lisa nem megy férjhez. Máskor kijelenti, hogy ő akár Lisa nélkül is hűséges, jó kutyuskája lenne a mondott hölgynek. Lehet ezt komolyan venni? A hölgy zoknit, meleg holmit, élelmet küld a nyomorgó költőnek. Levelezésük, kisebb-nagyobb megszakításokkal több, mint tizenöt éven át tart. Időnként együtt sétálnak, kirándulnak, a köztes időben pedig együtt öregednek. Kezdeti vonzalmuk barátsággá nemesedik. Ez volt Robert Walser leghosszabb kapcsolata. Voltak fellángolásai (egy pincérnő iránt, lásdAmikor a gyengék erősnek tartják magukat), további rohamszerű házassági ajánlatai, de a szerelembe leginkább íróként tudta beleélni, beleálmodni magát (Marie). Megírása után ötven évvel adták ki kéziratban maradt negyedik (ismert) regényét. Ebben a meglehetősen laza szövésű és a szó legszorosabb értelmében „rendhagyó” írásműben a posztmodernek ugyanúgy ősükre ismertek, mint annak idején a szürrealisták a Maldoror énekeiben. A szóban forgó mű, melynek a szerkesztők adták A rabló címet, így kezdődik: „Edith szerette őt. Erről bővebben később.” Kell-e mondani: erről később sem tudunk meg szinte semmit. Mármint arról, hogy Edith voltaképpen hogyan és miképp szerette őt, már ha egyáltalán. De hát ránk tartozik ez?
Család
Lisa soha nem ment férjhez, mint ahogy Robert sem nősült meg. Nyolcan voltak testvérek. Hat fiú, két lány. Az elsőszülött fiú fiatalon meghalt, a második földrajztudós lett és negyvenkilenc éves korában önkezével vetett véget életének, a harmadik bankár (ő élt a legtovább), a negyedik zongoraművész, majd zenetanár (ő elmegyógyintézetben végezte), ötödikként Lisa következett, hatodikként Karl, a festő, majd Robert, és végül a legderűsebb-kiegyensúlyozottabb, a legkisebbik: Fanny (belőle fogorvos asszisztensnő lett). Egyik testvérnek sem lett gyereke. Biel tízezer lakosú kisváros a múlt század második felében, a Walser-gyerekek születése idején. A Jura-hegység lábánál, valamint a hasonnevű tó partján terül el. A tó egyik szigetére húzódott, még Ermenonville-nél is messzebb, a világ elől hajdan Rousseau, Bielben tanult a nálunk nem túl ismert italianista (és rasszista) Gobineau gróf, itt húzódik a német-francia nyelvhatár, egyéb érdekességet nemigen mondhatok róla. Óraiparának köszönhetően a lakosság száma később ugrásszerűen megnő. A nyolc gyerek viszonylagos jómódba született. Apjuknak kezdetben könyvkötő műhelye, valamint papír-, játék- és ajándékkereskedése volt a belvárosban. Később mindezt el kellett adnia, bort és olajbogyót árult, a család a külvárosba költözött. Az apa derűs rezignációval viselte az egzisztenciális süllyedést, a törékeny és ambiciózus mama azonban hamar beleroppant. Súlyos idegbetegségben, fiatalon halt meg, 1894-ben. Robert ekkor tizenhat éves.
Anyai felmenői parasztok, szegkovácsok. Apai ágon a nagyapa tollforgató lelkész, és az előidőkben is jelez a családfa nem egy literátort. A Walserek hajdan Dél-Svájból, Wallisból rajzottak ki, és rendszerint az alig lakott vagy lakatlan völgyek hátsó zugaiban, isten háta mögötti hegyoldalakon telepedtek meg. Magukkal hozott szabadságaikat és szokásaikat megtartották, saját jogot is kivívtak maguknak, ez volt az ún. Walser-jog. Robert személy szerint nem különösebben érdeklődött a családfája iránt.
(1878–1956)
Nem volt érettségije, csupán könyvelést-számvitelt tanult Bázelban. Volt hivatalsegéd, fogalmazó, írnok, egyszóval irodakuli bankokban, gyárakban, biztosítóknál, kiadó- és egyéb vállalatoknál Stuttgartban, Zürichben, Thunban, Solothurnban, majd ismét Zürichben. Fiatalon kezdett el írni, verset, prózát. Őstehetségnek tartották. Fölfedezte magának előbb a müncheni szecesszió, majd a berlini századelő irodalmi krémje. Egy ideig a berlini szecesszió titkára volt. Hét évig élt Berlinben, de nem a híres, hanem a tökéletesen elfelejtett író érkezett vissza Bielbe 1913-ban, itt hét évet töltött el nyomorogva, közben a világháború alatt határőrszolgálatot teljesített. 1921-től Bernben lakik, negyedévenként váltogatva albérleteit. Fél évet lehúz a városi levéltárban, ez az utolsó munkahelye. Kizárólag az írásból él, azazhogy tengődik. Szinte naponta küldözgeti a német nyelvterület legtávolabbi pontjaira kisprózáit (ő „Prosastückli”-knek nevezi ezeket), müncheni, frankfurti, berlini, prágai, bázeli, zürichi lapok állandó szállítója, míg azok lassanként ki nem hátrálnak a küldemények alól; legtovább a prágaiak tartanak ki mellette. 1925-től romlik az idegállapota, időnként hangokat hall, egyre összeférhetetlenebb, egyre kimerültebb. Most már szorong, fél egyedül, zajos jeleneteket rendez, egyre gyakoribbak a hangok, szállásadónőjét rohamozza házassági ajánlatokkal. 1929-ben skizofrénia gyanújával beviszik a Waldau nevű elmegyógyintézetbe (itt élt tizenhat éven át haláláig a bátyja). Lisa kíséri be. Robert megtorpan az ajtóban. Egy pillanatra eltűnődik: Helyes-e, amit most tesznek? Lisa hallgat. Robert még négy éven át ír. Akkor átszállítják a Bodeni-tó közelében lévő herisaui intézetbe. Attól fogva nem ír többet. Többnyire nem is szól senkihez. Két dologhoz ragaszkodik: hogy semmiben ne kivételezzenek vele, és hogy ne kelljen egyedül egy szobában aludnia. Délelőttönként segít takarítani, délután papírzacskót hajtogat és ragaszt. Időnként gyapjút szálaz; csomagokról leszedett sztaniolt, zsinórokat szortíroz. Esténként régi képes magazinokat böngészget, élclapokat forgat, rádiót hallgat. Még huszonhárom évig éldegél így. 1956 karácsonyán szokásos sétájára indul. Gyerekek találnak rá a hóban. Szívroham.
1936-ban keresi meg Carl Seelig (ő a fiatalabbik a két kiránduló közül), aki sorra kiadatja műveit, és amolyan Eckermannként rendre följegyzi vele folytatott beszélgetéseit. Ő az egyetlen, aki előtt Walser úgy-amennyire megnyílik, de az irodalomba neki sem sikerül visszacsábítania. A rendelkezésemre álló források alapján úgy vélem, az író nem volt sem súlyos, sem csendes őrült, csak végtelenül fáradt, magányos és sikertelen. Agyondolgozta magát, kiégett, mint egy kályha; ezt tőle idéztem. Arra a kérdése, hogy kivel érintkezett Bernben, így válaszolt: „Saját magammal.”
Utóélet, párhuzamok
Angolra, franciára még életében, olaszra, csehre, horvátra, lengyelre halála után fordítják műveit. A húszkötetes Walser-összesből majd’ másfél millió példány kelt el Németországban. Külön érdekessége az életműnek, hogy Walser 1925-től elhallgatásáig kifejlesztett egy sajátságos írást. Kétmilliméteres betűkkel hol piszkozatokat, hol kispróza változatokat, hol dramatikus jeleneteket, hol verseket vetett papírra. Ilyen írásmóddal született a már említett,A rablócímmel megjelent regény is. Két kutató húsz éves megfeszített munkával megfejtette ezeket az ún. mikrogrammokat. Azóta meg is jelentek hat kötetben. A sajátságos írásmód kiváltó oka az író szerint egyfajta manuális görcs volt. Addig többnyire tollal írt kalligrafikusan szép, de meglehetősen méretes betűket. A betű- és gondolathurkolás húsz évre visszamenő, szinte mindennapos monotóniája annyira kifáraszthatta, elfásíthatta, hogy végül megmerevedett tőle mind a keze, mind az agya. Áttért a ceruzára és finom rezgéseknek ható sztenografikus betűjelekkel sikerült oldania az írásgörcsöt. A kutatók szerint azonban a mikrográfia kiváltó oka lelki természetű volt: a rejtőzködni, mi több, az eltűnni vágyás. Ez igaz lehet, de hát Robinsonként azért Walser is kitűzte szigete egy bizonyos pontjára a zászlót, lett légyen az még oly parányi is. A lelke mélyén ő is azt akarta, hogy megtalálják. Azóta könyvtárnyira duzzadt a róla szóló értelmező szakirodalom. A germanisták a huszadik század legnagyobb német nyelvű írói között tartják számon.
Szokás őt Kafkával párba állítani. Kapcsolatuk azonban egyoldalú volt. Kafka ismerte, olvasta és továbbgondolta, főleg a korai Walser írásokat. Eleinte még össze is tévesztették Walserrel, sőt, volt aki Kafka első kisprózái olvastán azt hitte, hogy azokat Walser írta álnéven az olvasók megtévesztésére. Az illetőt úgy kellett felvilágosítani, hogy Kafka nevű író valóban létezik Prágában. Musil is felemlegette rokonságukat. Max Brod, Kafka barátja első pillanattól fogva lelkes híve, rajongója volt Walsernek és minden írást átvett tőle prágai lapjában. Tény, hogy például a Kakasülőn című Kafka-írás a kötetünkben is olvasható Ovációsajátosan tovább tágított variációja. Csakugyan van bennük egyfajta szellemi attitűdbeli rokonság. Csak míg Walser az élet kapuján kopogtat, addig Kafka ugyanezt a törvény kapujával teszi. Kicsit mintha a színe-visszája lennének egymásnak: emitt rendszer, amott anarchia. Vagy mind kettőnek a keresése. De ez csak egyetlen elnagyolt vonatkozás. Walser nem ismerte Kafkát. A sokszínű kései Walser-kisprózák között mégis akad nem egy olyan, ahol a szemlélet és a „szereplők” oly mértékben absztrahálódnak, hogy a minden cselekményt nélkülöző „történet” már-már a kafkai parabolák szomszédságába kerül. Gondolok itt a későbbi Karcolatra Walser, és mondjuk, A hasonlatokról címűre Kafka részéről. A párhuzamok és a különbségek tetszés szerint szaporíthatók. Ő maga sorsszerű elmagányosodását, majd elcsendesedését a Hölderlinéhez szerette hasonlítani.
Szembenállás
Hermann Hesse, akit a szerencse és a siker végigkísért egész pályáján, s akit Walser – némiképp méltánytalanul – saját írói népszerűtlensége egyik fő okának vélt, 1938-ban Carl Seelig közbenjárására beadványban fordult a svájci írószövetséghez: részesítsék hatvanadik születésnapján életműdíjban a herisaui ápoltat, aki „a svájci irásművészet fogalmát eleddig ismeretlen finomságokkal gazdagította, amit annál is nagyobb érdemnek kell betudnunk, mivel éppen ez a mindentől és mindenki mástól való különbözősége az, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy akár népszerű szerző, akár valamely magasabb műveltségű kör kedvenc szerzője lehessen Svájcban.” A svájci írószövetség, nehogy precedenst teremtsen ezzel a jövőre nézve, elutasította a beadványt.
Hesse pontosan, ámbár nagyon diplomatikusan fogalmazott. Walser művészete igazi nóvum az irodalomban. De ezek az írások nem egy túlfinomult finomkodó mesterkélt nyelvi játékai (vö. Beszámoló), nem is a kocsmában fejét karjába temető édesdeden brummogó horkolásai, aminek egyes kor- és honfitársai szerették elkönyvelni Walsert (többek között erre is válasz a Schnori), nem: ezek az írások a határozott, markáns szembenállás talaján állva születtek, de nem az olcsó nemetmondás szellemében, valamely tézisre támaszkodva, lózungokkal dobálozva, hanem (sokszor a vagabundos hányavetiség, nyegleség köntösébe bújva) a legbriliánsabb, vagyis a leggazdagabb fénytörésű irónia fegyverével. Azáltal, hogy zsigerből utasított el mindenfajta tételességet, eleve megakadályozta, hogy bárhová be lehessen sorolni. Ezért, hálaistennek, máig adoptálhatatlan. Színész volt, szerepek mögé bújt. Amikor romantikusan rajong, mindig túljátssza egy kicsit. Amikor a naiv impresszionistát adja, valójában csak a szorongását leplezi. Avittas cikornyái csak arra kellenek, hogy beléjük rejthesse a gúny arabeszkjeit. Mikor a legkönnyedebb, akkor táncol a legmélyebb szakadék fölött. Igaza lehet Elias Canettinek, amikor azt mondja, hogy nem ismer Walsernél „fedettebb” írót, vagyis olyat, aki ennyire elpalástolná valódi indítékait. Az ember érzi: valamiféle finom, de sűrű gubó szövődik itt egy eleven seb köré.
Kötetünk az első válogatás magyar nyelven Walser műveiből. Bizonyos német kiadványok mintáit követi annyiban, hogy laza tematikus tömbökre osztja a rövidebb-hosszabb szövegeket. A szerkesztésben a változatosságra törekedtem, még akár az időrend megbontása árán is. Ezt annál is könnyebben tehettem, mivel Walser eleitől fogva sokféle regiszteren játszott. Ki mondaná meg például, hogy a Mi lett belőlem egy évben keletkezett az Ovációval, vagy a Brentano aJókai-recenzióval? Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy Walser stílusa semmit sem változott, még ha bizonyos „fejlődésidegenség” jellemző volt is rá. Mert az a laza asszociációs tánc, amit a Cukorkában vagy az Egy hárs alattban művel, korábban elképzelhetetlen lett volna, ennek legfeljebb csírái mutatkoztak, mint pl. a Nahátban. A börleszk, a persziflázs (Slussz) kezdettől jelen van mint műfaj, de a kései szövegek – a szándékoltan gyermekded, bugyuta elemek, a történet töredezettsége, valamint a teljesen önkényesnek tűnő szerkesztés miatt – néhol már a követhetetlenség határát súrolják (vö.Töredék). Igen, a kései Walser valami sajátságos hermetizmus felé mozdul el, mintegy bújócskát játszik az olvasókkal (Beszámoló, a második Karcolat, Életkedv).
Sétálás nélkül halott lennék
Az irodalomtörténet számon tart nagy száműzötteket, nagy evőket, ivókat és/vagy nőcsábászokat, nagy utazókat és nagy otthonülőket az írók-költők között. Nem hiszem, hogy nagyot mondok, amikor azt állítom, hogy Robert Walser minden írók közt a legnagyobb sétáló volt. Fiatal korában 10 óra alatt elgyalogolt Münchenből Würzburgba (180 km). Valamivel később: Bernből este indul a Thuni tóhoz, másnap estére visszaér (120 km). Két nap alatt elmasírozik Bernből Genfbe (kb. 180 km). Gyalog ugrik át a rokonaihoz (20 km), amikor minden józan ember vonatra szállna, gyalog, ha felolvasása van valahol 50 kilométeres körzetben. Még az elmegyógyintézetben is ragaszkodik hozzá, hogy mindennap sétálhasson. Más kifárad a túrától, ő erőre kap tőle. Nála tizenöt évvel fiatalabb gyámja, Carl Seelig alig tud lépést tartani (és így: szót váltani) vele – eleinte. És végül: a kegyes halál is séta közben éri. Számtalan kisprózát írt a sétáiról. És ami nem arról szól, az is a séták során született. Rövidre fogva: amikor nem írt és nem aludt vagy éppen nem evett, akkor sétált.
Nem véletlenül lett hát e kötet címe A séta. Az itt olvasható, azonos című elbeszélés időrendben is az életmű tengelyében áll, 1916-ban keletkezett. De több ennél: amolyan fordítókorong a walseri oeuvre-ön belül, vissza is haladhatunk tőle a kezdetek, és előre is, a vég felé. Már-már kisregény terjedelmű. De: nincs valóságos cselekménye, hacsak a séta nem az. Nincsenek fejezetei, csak jelenetei. A családon kívül felvonultatja a Walser számára fontos tematikus motívumok szinte mindegyikét: írás, tekintély, hatalom, állás, nyomor, nők, zene, színészet, táj, szerelem, halál. Párbeszédnek (alig) álcázott monológok követik egymást. Érdeklődések, kirohanások, beolvasások, hitvallások, értekezések, hirdetményszövegek. Burjánzik a nyelvi ékesszólás. De: senki senkit semmiről nem győz meg. A következmények elmaradnak vagy ellebegnek. Monodráma? Kudarc-áriák füzére? Sétába oltott bohózat? Chaplin hangos mozija? Is, is, is. De olybá is vehetjük, hogy ez az egész „merőben a képzeleten és a lélekemelésen alapszik” (vö. Paganini). És ha halljuk a hangszert, mely elnyűhetetlenül szól, súly és könnyűség, komolyság és semmiség határán egyszerre sikoltva és nevetve, akkor valami régtől ismerősre ismerünk és úgy érezzük, mintha belőlünk szólna elvehetetlen és kiszámíthatatlan biztonsággal, mert nem több és nem kevesebb ez, mint a művész lélekhangszere, az a bizonyos „szívhegedű”.
(1999)
