Heinrich Heine a kortársak és az utókor ítéletének tükrének
Mint a felvilágosodás gyermeke és mint a romantika „utolsó, leköszönt mesebeli királya” Heine egyszerre tartozott a régi és az új világhoz is. Idealista és materialista, kora béklyóitól szabad költő és piacorientált hivatásos író, utópista racionalista és kísértetiesen éles víziókat látó álmodozó volt.
J. Ch. Hauschild–M. Werner, 1997
A politika jól teszi, ha tanul Heinétől. Heine arra törekedett, hogy hidat verjen különböző emberek, kultúrák és országok között.
Richard von Weizsäcker, 1996
Heine is szentimentális, csak szégyelli.
Julien Green, 1990
Heinében megvan ez az ünnepélyesség nélküli emelkedettség, a magasztosság a durvaságban. Mindig könnyed, és csak ami az agyunknak könnyű, az cseng tovább a fülünkben. Belül, a legmélyén Hegel, kívül sláger.
Peter Hacks, 1985
Bármennyit változott is, végig szenvedélyes demokrata maradt.
Gustav Heinemann, 1972
Vallomásaiban kigúnyolja őfelsége, a nép lakájait, akik uralkodójukat szépnek, jónak és intelligensnek magasztalják. Heine szilárdan meg van győződve ennek ellenkezőjéről.
Eörsi István, 1967
Az óceán végtelenségének megpillantásakor a vére mélyén kallódó emlékek keltek életre benne, egy nomád emlékei a sivatag és a sztyeppék végeláthatatlan messzeségeiről.
Ernst Alker, 1961
Heine azzal, hogy minden esetben nemcsak erkölcsileg, hanem esztétikailag is elmarasztalja a hitvány győztest, zsarnokot, elnyomót, viszont teljes elégtételt szolgáltat a hősi elbukottaknak, hogy utólag kijavítja, jóváteszi a történelem igazságtalanságait, most is, itt is az eszmét szolgálja.
Thuróczi-Trostler József, 1960
Bár szenvedélyesen küzdött a forradalomért és a szocialista célokért, a proletariátus osztályharcában nem vett részt. Gondolkodásbeli tisztázatlanságait és ingadozásait csak fokozta, hogy a beteg költő 1848 után teljes elszigeteltségbe került.
A Német Szocialista Egységpárt tudományos és propaganda osztálya, 1956
A német nép nem szereti a gyógyító célzatú bosszantást, és hogy mennyire nem, erre nagyszerű, már-már momumentális méretű példa Heinrich Heine esete.... Ennek a német történelemben egyedülálló személyiségnek a szellemi és irodalmi skálája az őt a világirodalomban közvetlenül Goethe szomszédságába juttató lírától a botrányt tudatosan fenyegetésként és fegyverként használó revolver-zsurnalizmusig terjed. A német haza szeretettel áthatott tiszteletétől, egyáltalán valami hallatlan szeretetképességtől egészen a gyalázkodó gyűlöletig.
A Német Szövetségi Köztársaság kormányának sajtó- és információs irodája, 1956
Heinében az irónia átcsapott ördögibe. A sátánizmus olyan narkotikummá finomult, amelyet az élet italaként szolgáltak fel, aztán szétrágta a művészet tisztaságába vetett hitet.
Walter Muschg, 1953
Bár nem látja tisztán, hogy a történelmet végső fokon a gazdasági tényezők határozzák meg, művei s elsősorban politikai költészete mégis helyesen tükrözik kora társadalmi harcait, s e harcok további perspektíváit... Heine költészete ma fegyver a kezünkben az új szocialista kultúra felépítéséért folytatott munkánkban és az imperializmus, a fasizmus elleni kérlelhetetlen küzdelemben.
Bódi László, 1950
Mivel Heine nem valamely ideológia szemüvegén keresztül nézte a dolgokat, hanem távcsövön keresztül, messzebbről és élesebben látott mindent, így még ma is kora politikai eseményeinek egyik legokosabb megítélőjeként tarthatjuk számon.
Hannah Arendt, 1948
Közismert, hogy szovjet katonák Sztálingrád ostrománál Heine-versekkel a hátizsákjukban harcoltak azok ellen a német katonák ellen, akik Heinét legfeljebb mint „Ismeretlen szerzőt” vagy mint „montmartre-i zsidó disznót” ismerték.
Christoph Trilse, 1986
Heine nem német lírikus! Költészete össze nem illő alkotórészek motívumok, hangulatok, nézetek, megfigyelések és egyebek esetlegesen összekeresgélt, összeenyvezett, összeragasztgatott katyvasza, vagyis nem valódi, szerves egésszé kikerekedő, szervesen fejlődő, mélységes átélésből fakadó költészet, hanem merő tettetés, hamisítvány, hatás, látszat!... Mivel Heine nem német, soha semmikor nem szerepelt a német irodalomtudományban, nem volt tagja a német költők Pantheonjának, mint német költő nem került be és mint ilyet nem is ünnepelték egyetlen olvasókönyvben és tankönyvben sem.
Dr. Wolfgang Lutz, 1936
Heinrich Heine az erkölcsi energia elpusztítója.
Hans Auflauf, 1932
Heine az első olyan író a német irodalomban, akinek valóban eleme a nagyváros, aki ízig-vérig városi ember.
Karl Wolfskehl, 1931
Marx a propagandájához szükséges pénzt Heinén keresztül kapta a berlini zsidó kulturális és tudományos egyesülettől. Engels ezért hálából Heine Párizsba érkezésének napját, május elsejét tette meg a proletáriátus ünnepnapjává.
Arnold Lützke, 1928
Heinrich Heine, aki annyira meglazította a német nyelven a mídert, hogy ma már minden irodaszolga fogdoshatja a mellét!
Karl Kraus, 1910
A legszabadabb gondolkodású német sem mondhatja Heinét másnak, mint gazembernek, csak a zsidók bolondjai és esetleg még a felizgatott hölgyek próbálják őt mentegetni.
Egy nagy virtuóz nem hazudik, de játszik, és Heine költészete is lényegében játék, nem színlelés, de nem is nagyon komoly.
Van Heinében érzés, de nincs meg a hozzávaló érzésbeli és gondolati anyag.
Összefoglalva Heine három fő jellemzőjeként említhetjük feuilletonizmusát, destruktivizmusát és kommunizmusát.
A Goethe halálával megüresedett helyet pedig nem kell betölteni, azt már rég Eduard Mörike foglalta el.
Adolf Bartels, 1906
Miközben pro és kontra dúltak a harci szenvedélyek a Heine-emlékmű felállítása körül, a fenséges asszony [Erzsébet királyné], akiben a terv először megfogant, szép csendben valóra váltotta a maga poétikus békeművét. Korfu szigetén, kastélya közelében, a tengerparton pálmákkal övezett, négy görög oszlopon nyugvó szentélyben fölállíttatta a költő szobrát. Látja, mondta az alkotónak, Haselriss dán szobrásznak, itt minden megvan, amire csak a költő szomorú-lelkes szíve vágyott: Hellász nevető ege, a babérfák, a sötét ciprusok, és a tenger, amit úgy szeretett és amit olyan gyönyörűen megénekelt.
Gustav Karpeles, 1899
Hát teljesen elfelejtik az urak, hogy Heine olyan dalköltő, akivel legfeljebb Goethét lehet egy lapon említeni?
Otto von Bismarck, 1890 körül
Micsoda tehetség! És micsoda útszéli hang!
Theodor Mommsen, 1888
Heine a líra torzképe. Leginkább az ordenáréban és a bemocskolásban volt otthonos. Ez valamennyi literátor között a legszemérmetlenebb és legjellemtelenebb, aki tollát hitsorsai és legközelebbi rokonai ellen is zsarolásra használta, s még a betegágyban töltött hosszú éveken át is a nemes mártíromság maskarádéjával vezette félre a német közvéleményt.
Karl Goedeke, 1881
Megvolt benne az az isteni gonoszság, ami nélkül el se tudom képzelni a tökéletességet... És hogy bánik a némettel! Egyszer még azt fogják mondani, hogy Heine és én messze a legjobb artistái voltunk a német nyelvnek.
Friedrich Nietzsche, 1888
A mi szegény Franciarszágunknak nagyon kevés költője van, és nincs köztük egy se, aki felvehetné a versenyt Heinrich Heinével.
Charles Baudelaire, 1865
Apolló és Mefisztó keveréke.
Théofile Gautier, 1864
Heine humora nem attól volt elbűvölő, hogy másoknak akart tetszeni, neki fontosabb volt, hogy saját magát szórakoztassa.
Gerard de Nerval, 1857
A temetés némán zajlott le. A költő végakarata úgy szólt, hogy bár ő az evangélikus felekezethez tartozik (legalábbis hivatalosan), a montmartre-i temető katolikus részébe temessék, hogy egyszer majd a felesége mellett fekhessen.
J. Cohen, 1856
Nem szoktam álmodni, de aznap hajnalban álmot láttam: Sötét lepkék csapódtak neki az ablaknak. Egyszercsak nagy világosság támadt odakint, vakító fény sütött a szemembe. Egy óriási fekete rovart láttam, nagy szárnycsapásokkal próbált kijutni a szabadba.
Elise Krinitz, 1856
A vég hamar bekövetkezett, de nem annak a bajnak a következményeként, amely Heinét évek óta ledöntötte a lábáról. Véletlen rosszullét fogta el, és orvosát, aki már hosszú ideje tartotta életben mesterséges úton, huszonnégy órával később hívták. Heine megkérdezte tőle: Doktor úr, mi a helyzet – meg fogok halni? A doktor azonnal fölismerte, hogy a beteg állapota menthetetlen, és ezt nem is titkolta el előtte. Heine, aki annyi szenvedést állt ki, már rég felkészülhetett a halálra, és az orvosa közlése egyáltalán nem rendítette meg.
Friedrich Szarvady, 1856
Heine iróniája sokszor abban áll, hogy előbb a fejét, aztán a hátsó felét mutatja.
Friedrich Hebbel, 1854
Kicsi, de igen takaros szobában találtam, ott feküdt több egymásra tett matracon, kinyújtózva. Habár teljesen megvakult és a legsúlyosabb bajok sorvasztották, máris a régi Heine volt, ugyanazok a finom és okos vonások, ahogy annak idején 1829-ben Helgoland szigetén megjelent előttem. Szép hosszú gesztenyebarna haj kereztezte fölül az arcát, a szája szegletétől az álla körül futó, lent hegyes végű szakáll pedig élesen elvágta az arc alsó részét a fehér paplantól. A csontsovány sápadt kar és a szép formájú sápadt kéz kétoldalt mozdulatlanul lógott.
Ferdinand Meyer, 1849
D[avid] Gruby hét éve kezelte Heinét. Amikor átvette őt ez a kiváló férfiú, Heine képtelen volt mozogni, úgy feküdt a földön, teljesen magatehetetlenül, saját nyálába ragadva, még élelmet sem tudott magához venni. Gruby doktornak sikerült őt annyira rendbe hoznia, hogy fel lehetett ültetni; megint tudta mozgatni az arcát és a karját, sőt ha akart, még írni is tudott. A hátgerincvelő betegség csírája már régóta benne volt a szervezetében. Egyszer – ez tizennégy évvel a halála előtt történt – már elhívták hozzá Gruby doktort konzíliumba, akkor a szeme fájt Heinének. Gruby kijelentette, a baj eredete a gerincvelőben keresendő, mire a beteg kinevette őt akkori orvosaival egyetemben. Később gyakran mondta doktor Grubynak mosolyogva: Ó, ha akkor jobban láttam volna, ma nem feküdnék itt.
Friedrich Szarvady, 1848
Vidám, csengő hangon felkacagott, s bármennyire szenvedő állapotban volt is, látszott rajta, milyen kellemes külsejű férfi lehetett azelőtt. Finom arcél, finom az arc egész formája, egyenesen aláomló dús haja világosbarna. Állát enyhén őszülő, tömött szakáll keretezi. A keze sovány, szép formájú, nagyon nemesek a kézmozdulatai, és főleg a szája az, ami szép lehetett, mert a betegség ellenére, amely megbénítja, olyan kellemes a kifejezése, hogy az ember az összes költői szót, az összes fortyogó féktelenkedést, az összes arisztophanészi tréfát azonnal elhiszi róla.
Fanny Lewald, 1848
Szegény ördög szörnyen kutyául néz ki. Olyan sovány lett, akár egy csontváz. Az agylágyulás terjed, az arc bénulása ugyancsak. Ami a legfeltűnőbb: hogy Heine mostanság roppant jóindulatú. Amúgy csupa szellemi energia, de a külseje – szakállt növesztett, mert a szája környékét nem tudja megborotválni – mindenkit rémségesen gyászos kedvre hangol. Siralmas látni, ahogy így fokról fokra pusztul elfele: egy ilyen híres fickó!
Friedrich Engels, 1846
De régi ismerősők láttán, kivált szép fiatal nők társaságában, visszatért a kedélye és ilyenkor kifogyhatatlanul ontotta élceit. Egyszer régi otthoni ismerőseivel, egy baráti házaspárral ebédelt. Azután a még mindig csinos, fiatal hölgyhöz fordult:
Kit óhajt először meglátogatni? kérdezte tőle.
Még nincs eldöntve, felelte a hölgy, de ötre értünk jön hintóval madame K[oreff].
Madame K[oreff], emelte fel a hangját Heine. Asszonyom, jobban teszi, ha nem mutatkozik egy hintóban madame K[oreff]el, mert ez a kocsikázás bizony fölér egy vesszőfutással.
Most jut eszembe, szólt hangjában némi megütközéssel a hölgy, madame K[oreff] azt mondta, hogy nézzük meg a Pantheont.
A Pantheont, dünnyögte Heine. De hát miért menne a Pantheonba madame K[oreff], amikor Frau K[oreff] maga is egy Pantheon, egy csomó nagy ember nyugodott már benne.
Alfred Meissner, 1846
Az elmúlt év őszén egy berlini irodalmár, K. elment Heinéhez. Becsönget, Heine személyesen nyit ajtót. Heine úr?, mondja K. azon a hangon, ahogy a turisták szokták bejelenteni magukat, ám Heine gyorsan a szavába vág e szókkal: Heine úr nincs otthon. – Ha nem tévedek, mondja K., nem hagyva, hogy csak úgy elküldjék, akkor ön Heine úr. – Na és ha én vagyok, dörmögi a költő, akkor se vagyok itthon, és be akarja csukni az ajtót. K. benyomul az ajtórésbe, s azt dadogja: Éppen Börnstein úrtól jövök, ő nagyon barátságosan fogadott és azt mondta, hogy ön... – No, ha olyan barátságosan fogadta, mondja Heine, egyszeriben teljesen barátságos ábrázattal, akkor menjen vissza hozzá és mondja meg neki, hogy ha majd egyszer tizenöt éve él Párizsban és olyan tapasztalatai lesznek az utazó irodalmárokkal, mint nekem, akkor ő se fogad többé senkit. Azzal becsapta az ajtót az elképedt K. orra előtt.
Név nélkül, 1846
A mi kis harapós csalogányunk.
Karl Grün, 1845
Párizsban ő képviseli a német szellemet és poézist, amiként Németországban is ő testesíti meg az eleven és szellemes francia kritikát.
Honoré de Balzac, 1844
Heine tele van vele született gonoszsággal. Ha tudna valakit Szibériában, akinek ő kellemetlen perceket szeretne szerezni, nem sajnálna semmilyen fáradságot, hogy elérje célját.
Nikolaus Lenau, 1843
Párizsi tartózkodásom alatt csak a bulvárokon csavarogtam. Megszólít Heine a szokott modorában, kérdi, mi újság Önnel, majd a lehető legnagyszerűbb, legelragadtatottabb és legméltóbb dicshimnuszba kezd a gyönyörű hercegnőről. Azt mondja, nem tudja megszokni az Ön távollétét, s naponta többször is elsíratja. Egyébként ő mindezt sokkal jobban meg fogja írni Önnek még a napokban, már ha megtudja az Ön címét; én nem árultam el neki, bár elkérte tőlem.
Liszt Ferenc, 1842
Amilyen jó a szíve, olyan gonosz a nyelve.
George Sand, 1841
A „Bolygó Hollandi”, amellyel a tengeren kötöttem bensőséges ismeretséget, folyamatosan lebilincselte képzeletemet; ezért megismerkedtem e monda Heine általi sajátságos alkalmazásával a ’Salon’ egyik részében. Főleg azáltal, hogy Heine kitalálta ennek az óceáni Ahasvérusnak a megváltását, ahogy ezt igazi drámaíró módjára kezelte, egyszer csak a kezemben volt minden ahhoz, hogy ezt a mondát operaszüzsének használhassam. Meg is egyeztem erről Heinével, elkészítettem a vázlatot és átnyújtottam Leon Pillet úrnak azzal a javaslattal, hogy annak alapján csináltasson nekem egy francia szövegkönyvet.
Richard Wagner,1841
Rotschild palotát építtetett magának a rue Lafitte-en neoreneszánsz stílben. Csak a díszítésre 100 millókat költött. Az első fogadáson minden belépőtől megkérdezte:Comment trouvez-vous mon chenil?Azt hitte, nagyon vicceset mond. Heine a fülébe súgta: Nem tudja, hogy chenil kutyaólat jelent? Mire Rotschild: Na és, mi van abban? A költő csóválta a fejét: Hát arra nem gondolt, báró úr, hogy ki lakik a kutyaólban?
Alexandre Weil, 1840
Mitől vagyok olyan jókedvű? A barátaink zöme eléggé szomorú: Legouvénak súlyos gastritise van, Schalk a minap veszítette el az édesanyját; Heine nem boldog; Chopin a Baleárokon betegeskedik; Dumas olyan nyomasztó terhet cipel, ami napról napra súlyosabb lesz; madame Sandnak a gyereke beteg; egyedül Victor Hugo nyugodt és erős.
Hector Berlioz, 1839
Külsejében semmi nem volt a zsidó nemzeti típusból. Most negyven éves volt, ereje teljében lévő férfi, testileg és szellemileg egyaránt. Szakasztott úgy festett, akár egy francia abbé. Középtermetű, húsos, finom bőre rózsaszínes beütésű. Jó vágású arc, kecses orr, kicsi, huncut szem, roppant kifejezésteli száj, középhosszúra vágott barna haj. Gyorsan beszélt, többnyire rövid, szellemes fordulatokkal, ezt szarkasztikus mosoly, néha egy-egy kurta, csengő kacagás kísérte. A hangja tenor volt, majdnem magas tenor olyankor, amikor hosszasabb beszéd közben valamit be akart bizonyítani vagy meg akart védelmezni, és közben egyre feljebb srófolta a hangerőt. De a hangja azért nem volt se túl magas, se túl vékony, csak néha kissé éles a bosszús indulattól. Aztán rendszerint le is engedte a hangját végül, mert ha felfokozott hangulatban volt is, szerette valamilyen váratlan szarkazmussal lezárni, lecsengetni a dolgot. Szép keze – Heine általában is tiszta volt – mindig együtt játszott a mondandójával, és épp ebben a társas viselkedésében volt valami a francia világi papból, aki visszafogja magát az élénkségben, de belül mintha nevetne ezen a tartózkodáson.
Heinrich Laube, 1839-40
A német vallásról és filozófiáról írott cikke azokra a szellemes előadásokra épül, amelyeket Ahrens professzor tartott Párizsban a kormány megbízásából, Őszintén szólva, nekem nem tetszik, hogy mélységesen komoly tárgyakat ilyen csinos és vicces csomagolásban tálalnak, hogy a járadékból élő hölgyek és a varrónők is élvezettel habzsolják, mondván: Ja, most már a értem a filozófiát! Jó, Heine a franciáknak írta ezt, és azoknak úgy lehet csak beadni az ilyesmit, hogy egy kicsit megédesítjük, ahogy a gyerekeknek az iskolába járást bonbonokkal, ropogós mandulával.
Ernst Wilhelm, 1839
Ha Németország nem szereti Heinét, mi szívesen befogadjuk, de sajnos Heine jobban szereti Németországot, mint az megérdemelné.
Alexandre Dumas, 1839
Heine nem haragszik rám, csupán egy szívességet akar kérni tőlem. A szívesség abban áll, hogy nézzem át némely versének francia fordítását. Miczkiewicz és Heine olyan ellentétei egymásnak, hogy különbözőbbet náluk képzelni sem lehet: egy angyal és démon áll egymással szemben.
Edgar Quinet, 1837
Heinrich Heine a minap egy párizsi caféban üldögélt, ahol is néhány fiatal francia nem átallt sértő megjegyzéseket tenni a németek szokásaira. Erre Heine az említettek egyikét, aki egyébiránt éppenséggel nem vett részt a sértegetésben, súlyosan inzultálta, minekutána párbaj lett a dologból, ám annak nem lett egyéb következménye, mint hogy mindkét fél célt tévesztve mellé lőtt.
Név nélkül, 1837
Heinében a német lélek tökéletes francia stílussal párosul.
Jules Janin, 1833
Heine zsidó. Többször eljött hozzám látogatóba. Nekem nem tetszik. Hidegnek és gonosznak találom. Egyike azoknak a külföldieknek, akiknek odahaza nem sikerült hírnevet szerezniök, és azt hiszik, hogy máshol majd sikerülni fog nekik.
Alfred de Vigny, 1832
Lelked úgy szárnyalna szépen pille gyanánt, de
tested utána nyúl otromba ujjaival.
Név nélkül, 1832
Heine elveszett ember. A párizsi leveleim teljesen tönkretették. Nem ismerek senkit, aki nála megvetendőbb volna. Rossz zsidó természete van, teljesen lélektelen, nem szeret semmit, nem hisz semmiben. A leghitványabb népséghez csapódik, jöttment spionokkal mászkál, besúgást folytat, és ezt nyilván pénzért teszi.
Heine a porosz ügynökök besúgója.
Szegény Heinét vegyi úton elemeire bontom. Sejtelme sincs róla, hogy állandóan kísérleteket folytatok vele.
Heine jellemgyengesége, határtalan hiúsága.
Megvetésre méltó alacsony rabszolga ő, aki a saját idegei láncára van verve; fura egy béklyó ez, minél gyöngébbek az idegek, annál jobban szorít.
Soha nem találkoztam még nála gyávább lélekkel, aki ekkora türelemmel tűri, hogy a teste zsarnokoskodjék rajta.
Heine a szenvedélyek tartóedénye.
Éjjel nappal a kurvák után fut.
Játszik, 50 Lajos-aranyat vesztett.
Attól fél, hogy a jelenlétemben nem tud eléggé tündökölni.
Néha irígylem benne, hogy annyival tovább maradt fiatal, mint én.
Ami szellem van benne, az mind az íróujjaiba szorult.
Heine egy igazi bóher. Tud zsidó módra viccelni és a vicc kedvéért nemcsak a jogot és az igazságot áldozza fel, hanem tulajdon meggyőződését is. Az ilyenek úgy váltogatják az elveiket, mint más a ruháját, hogy mindig lépést tartsanak a divattal.
A kereszténységtől és általában a vallástól nemcsak iszonyodik, hanem undorodik is.
A nép tengeribeteggé teszi, a nép vihara halálos félelmet kelt benne.
Ha egyszer kitörne a forradalom Németországban, H. rövid szerepet játszana benne, de az annál kártékonyabb lenne mind Németországra, mind a világra nézve. Mint a gyönge emberek általában, a legvéresebb szörnyűségeket lenne képes elkövetni.
Szegény Heinét vegyi úton elemeire bontom. Sejtelme sincs róla, hogy állandóan kísérleteket folytatok vele.
Néha irígylem benne, hogy annyival tovább maradt fiatal, mint én.
Mellettem ült a hangversenyen. Annyira nem ért a zenéhez, hogy a szimfónia négy tételét négy önálló darabnak tartotta.
Kár, hogy legszebb költői lelkesültsége az érzéki szerelem moslékából fakad.
Tíz évvel érettebb korban sokat fog veszíteni értékéből. Erotikus költészetét inkább a tobzódó fantázia, mint a jelenlevő élvezet inspirálja, inkább papírpénz az, mint a szerelem készpénze.
Mit mondott tegnap is: “Metternich egy módon tudna megvásárolni: ha nekem adnám Párizs összes nőjét.”
Történelmi és antropológiai érdeklődésből igyekszem kinyomozni, mi lakik benne.
Főleg az a mániás szenvedélye idegesít, hogy mindenkiből nevetést akar kiváltani. A nevetés egyike a lélek legalacsonyabbrendű megnyilvánulásainak.
Ludwig Börne, 1831-32
Heinrich Heine ezt írta Salamon nagybátyja emlékkönyvébe: Kedves bácsi, adj kölcsön százezer tallért és felejtsd el örökre a te szerető unokaöcsédet, Heinrich Heinét.
Azt is mondta a nagybátyjának: Tudod, mi a legjobb benned bácsikám? Az, hogy az én nevemet viseled.
Ahányszor beállított hozzá az ottenseei villába, első dolga volt megkérdezni az inastól: Mondja, Heinrich, milyen idő van most maguknál? – Ma vihar van, doktor úr, felelte a hű cseléd, jöjjön inkább estefelé. Ez azt jelentette: most nem lehet pumpolni.
Moritz Moser, 1829
Heine úr az az első, kinek dalköltészetében a meghasonlott lélek világmegvető hangulata alaphanggá lőn, méghozzá úgy, hogy Heine humora még véletlenül sem valamiféle rejtett megbékülésre utal, inkább élet és poézis kontrasztját domborítja ki jóformán mindig enyhítés nélkül, eléggé harsányan és hideg keserűséggel.
Gustav Schwab, 1828
Heine Göttingenből.
Goethe, Napló, 1824. október 2.
Mindenfelől hallom, hogy milyen sokféleképpen ítélnek rólam (mint költőről). Dicsérnek vagy szidnak, nem érdekel, járom az utamat, nehéz út, de rájöttem, nekem ez a legjobb. Egyesek szerint a nyomorba visz, mások szerint a Parnasszusra, megint mások szerint egyesen a pokolba. Mindegy, az út új, és én kalandra vágyom.
Heinrich Heine, 1822
Heinrich Heinének hívják és Düsseldorfból jött. Michaelisnál szokott ebédelni többedmagával. Ott robbant ki az a bizonyos vita, hogy szabad-e bojkottálnia az egyik diákszövetségnek a másikat. Ő azon a véleményen volt, hogy nem szabad, mert az ilyesmiből nagy disznóságok lesznek, amint azt a heidelbergi eset is tanúsítja. Ezzel azt akarta mondani, hogy a bojkott méltatlan viselkedéshez vezet. Ekkor lépett színre Wiebel, mondván: Az a disznóság, amit maga mond. Fent nevezett azt felelte, jó, majd megtudakolta Wiebel nevét, és elküldött egy ismeretlen diákot Wiebelhez azzal, hogy hívja ki, méghozzá pisztolyra, mert a sértés nem olyan hétköznapi volt, mint pl. az, hogy buta. Wiebel elfogadta a kihívást, fent nevezett pedig Mündent jelölte meg a párbaj színhelyéül. A párbajra azonban nem került sor, mert kitudódott és mindketten szobafogságot kaptak.
A Göttingeni egyetemi bíróság jegyzőkönyve, 1820
Bátyámat 12 [17] éves korában kereskedelmi iskolába adták. Egy év sem telt el, az iskola elbocsátotta azzal, hogy rendelkezik mindazon ismeretekkel, amelyek a kerekedelmi pályához szükségesek, sőt annyi észbeli tehetséggel van megáldva, hogy jobb lenne továbbtanulnia. Ezután mégiscsak gimnáziumba küldték, és a Meyer direktor úr azt javasolta a szüleinknek, adják a fiút papi pályára, mert ennek a gyereknek akkora esze van, hogy még bíboros is lehet belőle. De a papa nem hallgatott a direktor úrra.
Charlotte Embden, 1866
Szüleim nagyon szerették a zenét, ezért Heinrich bátyámnak, bon gré mal gré, hegedülni kellett tanulnia. Rendszeresen jött hozzá a tanár, kb. három hónap elteltével egyszer anyám véletlenül elmegy a szoba mellett, ahol a zeneóra folyt, s csak ámul, ahogy hallja, mekkorát haladt a fia a hegedülésben ilyen rövid idő alatt. Nem akarta megzavarni őket, de legközelebb a szép hegedűszó hallatán nem tudta megállni, hogy nesztelenül be ne nyisson. No de mit lát? Bátyám ott feküdt elnyúlva a díványon hanyatt, a tanárt pedig hagyta, hogy közben csak játsszon neki. Bátyám annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy még a hegedűtanáráról is megfeledkezett, s amikor hirtelen észrevette a mamát, fölpattant és azt kiáltotta: De szép verset írtam! A további hegedűtanulás ezennel be lett szüntetve.
Charlotte Embden, 1866
A papa sokáig volt Angliában, ő nevezte el a bátyámat Harrynek. Egyszer a papával folytatott séta közben utcagyerekek szegődtek a nyomunkba, és Harry nevét hallván valamit sutyorogtak a hátunk mögött. A papa odament az egyikhez, és valami kis aprópénzt ajánlott neki, ha megmondja, mit susmutoltak az előbb. Uram, mondta a fiú, elvéve a pénzt, nagyon megrökönyödtünk, mer minálunk a szamarat híják Herinek. Attól fogva a bátyámat Heinrichnek szólítottuk. Csak ha összevesztünk valamin, akkor került elő a Harry.
Charlotte Embden, 1866
Azt kérdezte tőlem: Emlékszel, mikor a papa egyszer hazajött a gyönyörű díszegyenruhájában, és miután levetette, mi fiúk úgyszólván megosztoztunk rajta? Én megragadtam a tollas kalapot és fölkiáltottam: Én vagyok Napóleon! Te a kardot fogtad meg és ujjongva kiabáltál: Én vagyok Murat! Max öcsénk pedig magát a gálakabátot vette föl, persze a földön vonszolta maga után, és egyfolytában ujjongott: Én vagyok a császár háziorvosa! Ezt a prófétikus jelenetet azóta se tudom elfelejteni. Tessék: belőled lovassági tiszt lett, Max híres orvos, én pedig itt heverek kimondhatatlan fájdalmak között a saját Szent Helénámon.
Gustav Heine, 1855
Volt a szobában, ahol mi négyen voltunk gyerekek, egy nagy angol kandalló. Előtte egy lakozott tábla állt, nehogy valamelyikünk bemásszon a kandallóba. Ezen a lakozott táblán tanult meg a mamától írni, fehér krétával a kezében, a bátyám négy éves korában.
Charlotte Embden, 1866
[A költő nagyapját] Heymann Heinét eredetileg Chajjim Bückeburgnak hívták. A zsidóknak abban az időben nem volt családi nevük, hanem születési helyük vagy lakóhelyük szerint szokták volt magukat elnevezni. Az, hogy Strassburgban már 1334-ben viselte egy zsidó a Heyne nevet, tényszerűen igazolható, arra viszont, hogy a költő családja mikor és miért épp ezt a nevet vette föl, aligha találunk bizonyító erejű adatot. De talán a Heinék közösségénél szélesebb körben is élénk érdeklődésre tart számot az az érdekfeszítő és köszönetre méltó tájékoztatás, melyet e név elterjedésének eredetéről a neves lexikográfus és göttingai egyetemi tanár, prof. Moritz Heyne adott.
Gustav Karpeles, 1899
Mélyen tisztelt Uram!
A Heine, Hein, svájciasan Heini alak a Heinrich név becézett alakja, és a hasonlóképpen becézett Heinz alakkal együtt úgy viszonyul hozzá, mint a Kuhne és Kunze, ófelnémetül Kuono és Kuonzo, a Konrad, ófelnémetül Kuonrat névhez. A Heine, Hein, Heinze (illetve Hinze) gyakran előforduló tulajdonnevek voltak, főleg az alacsonyabb társadalmi rétegek körében, ezért általános megszólításként a Bursch, Kerl [legény, fickó], Svájcban Bauer [paraszt] jelentéssel is használatossá váltak. Heinz (Hinz) és Kunz az akárki, boldog-boldogtalan [Pityi Palkó] megjelölésére szolgált; elterjedt továbbá a Freund Hein [Hein cimbora], Gevatter Hein [Hein testvér] alakban is, ebben a jelentésében is a közelebbről meg nem nevezett személyt jelölte… Ráértette a népnyelv a Freund Hein-t a Kaszásra és az ördögre is; főleg az elsőre találunk irodalmi példákat a 18. századtól kezdve. Svájcban Heini gólyát is jelent, ő az, aki a gyereket hozza a családnak. A sok jelentés világossá teszi, miért van ennek a becenévnek ilyen sokféle alakja.
Ha mármost a költő Heine nagyapját eredetileg Chajjimnak hívták, akkor kézenfekvő lehetett, hogy idegen csengésű nevét a hozzá hasonló hangzású Heimannra változtatja. A Heimann viszont a Heinemann rövidült alakja, s ez utóbbi ugyanolyan viszonyban áll a Heinével, mint a Lude a Ludemann-nal, ezek pedig a Ludwig név népies becézett alakjai. Valószínű tehát, hogy Heine nagyapja az előnevének népi alakváltozatát elfogadta családi névnek, ezt már csak azért is megtehette minden feltűnés nélkül, mivel ez az alak oly széles körben elterjedt volt és egyáltalán nem számított kirívónak.
Abban a reményben, hogy e fejtegetés némiképpen választ ad kérdésére, üdvözli híve
Moritz Heyne, 1899
(2000)
