Egyszer Abú Hamíd Ghazálí imám, az Iszlám Érve elment vendégségbe Hudzsát al Haqq-hoz, az Igazság Érvéhez, Gijász ad-dín Abul Faz Omar ibn Ibrahím Khajjám imámhoz. Megkérdezte tőle, miben különböznek a cirkumpoláris csillagok az ég többi részén találhatóktól. Omar imám, mielőtt elkezdte volna taglalni az égbolt szerkezetét, különös tekintettel az északi sark tájékán látható csillagképekre, bevezetésül elmondta, miért Medve a nevük. Abú Hamíd imám sietve megjegyezte: de hát a Medvéknek van becsületes ősi perzsa nevük, nem?
Egyszer Abú Hamíd Ghazálí imám, az Iszlám Érve elment vendégségbe Hudzsát al Haqq-hoz, az Igazság Érvéhez, Gijász ad-dín Abul Faz Omar ibn Ibrahím Khajjám imámhoz. Megkérdezte tőle, miben különböznek a cirkumpoláris csillagok az ég többi részén találhatóktól. Omar imám, mielőtt elkezdte volna taglalni az égbolt szerkezetét, különös tekintettel az északi sark tájékán látható csillagképekre, bevezetésül elmondta, miért Medve a nevük. Abú Hamíd imám sietve megjegyezte: de hát a Medvéknek van becsületes ősi perzsa nevük, nem? Van a kisebbik Hét Trón meg a nagyobbik Hét Trón, ezt minden utcakölyök tudja náluk otthon, Túszban. Igen, felelte Omar imám, de azt nem minden utcakölyök tudja Túszban, hogy a görögök két nősténymedvét láttak bennük, az egyik történetesen vízi nimfa volt földi életében, Zeusz szeretője, gyermeket is szült a Fellegtorlaszolónak, majd miután az isteni feleség, Héra üldözni kezdte, a félrelépő istenférj felköltöztette az égre a nimfát is, meg a fiát is, a megcsalt Héra azonban ragaszkodott hozzá, hogy az ég északi csúcsánál maradjanak, ott lángoljanak örökké, sose legyen módjuk alámerülni az Ókeanosz hűsítő vizébe, mint délebbre lévő társaiknak. Az anyamedvét őrző, az égen kissé odébb álló fiút a görögök Arkhturosznak nevezték. Később a fiú alakjához társították a környező csillagok egyikét-másikát, kitaláltak hozzá egy másik istenmesét, s az égi nevezéktanban ez a csillagegyüttes az Ökörhajcsár nevet kapta. Ghazálí imám közbeszólt: Ez volna az a csillag, amit ők, muszlimok a Lándzsavivő lábának mondanak? Igen, felelte Omar imám, de a görögöknek van egy másik történetük is, eszerint Zeuszt az anyja attól félve, hogy apja, Kronosz őt is elnyeli, egy barlangba rejtette és ott két medve gondjaira bízta. Köztudomású, mi történt később Kronosz atyával, könnyen kitalálható hát, hogy a két medve pedig Zeusz hálájából foglalta el helyét az égen. Az egyiptomiak a sarkcsillagot cölöpnek képzelték, azt gondolták, hogy a hozzá kötött pányvára vetve bikák sétálnak körös-körbe az ég csúcsa körül, és a bikák patáinak nyomát látták a két medvében. Persze, amilyen babonás nép volt az egyiptomi, a szentnek tartott bikák patájából bűvös edényt készített, s a papok azt érintették halottaik ajkához és szeméhez, abban a hiszemben, hogy ezzel szerencsésen útnak indították őket az örök életbe. Ghazálí imám gyanakodva hallgatott. Még a görögök, hagyján, gondolta. Azok hetet-havat összehordtak, de azért tudtak logikusan is gondolkodni. De ez az egyiptomi mágia! Omar imám folytatta a körsétát az égen: a rómaiakról tudjuk, milyen haszonelvűen gondolkodtak, nem véletlen hát, hogy a sarkcsillag köré szérűt képzeltek, azon egy cséplőökör járt körbe, az ökröt ők Triónnak, a csillagképet pedig Septentriónnak vagy Septentriónak hívták, utóbbi fogalom egyúttal az északot is jelölte. Nem csoda, hogy ökröt képzeltek oda, szólalt meg Ghazálí imám, hiszen a pólus körül lomhán halad a Kis Medve, de a nagyobbik se siet. Úgy van, hagyta rá Omar imám, de azt is tudjuk, mit gondolnak erről a kínaiak. Ez a szorgos, tekintélytisztelő népség magát a császárt ültette a Hét Csillagra, amely uralkodói kocsiként közlekedett az égen a főnixmadár és a sárkány kíséretében, alattvaló csillagocskák hódolatától övezve. A kínaiak szent iránynak tartották az északit, és abban a tényben, hogy az északi pólus nem az ég közepére esik, merényletet gyanítottak: a történet szerint egy démon lázadt fel az istenek ellen és kihúzta az addig függőlegesen álló oszlopot az ég alól, az istenek megkísérelték később visszaállítani a helyére, de csak ferdén sikerült nekik, nem telt több az erejükből. Az eget támasztó oszlop, amelyet a Kunlun hegy testesít meg, éppen harmincöt fokot zár be a földdel Kínában. Ghazálí imám már majdnem rákérdezett, hogy miért épp harmincöt, de Omar imám szusznyi szünet nélkül folytatta: al-Bírúni, aki Mahmúd gaznai szultán szolgálatában rendszeresen járt Indiában, emlegeti könyvében a Hét Risit. A risik az ősbölcsek a hinduk szemében, belőlük lettek az istenek, ők őrizték a tüzet, ők recitálták a szent verseket, némelyikük remeteként élt az erdőben és csodálatos képességekkel rendelkezett. Ők heten ugyanazok, mint a mi nagyobbik Hét Trónunk hét csillaga. De képzelje csak, Abú Hamíd mester, Bírúní azt is elmeséli, hogy a hinduknál ez a hét risi együttvéve egy-egy ősévet jelent. Mi az, hogy ősév? Hát igen, nem könnyű felfogni, az ősév valójában az idő mértékegysége, addig tart, ameddig Manu alászállása a teremtésbe. Ki az a Manu?, kérdi Ghazálí imám. És meddig tart az ősév? Nos, világosítja fel Omar imám, sokkal tovább, mint a perzsák első emberének élete, a legendás Gajómardé. Manu korszaka ugyanis nem kevesebb, mint nyolcszázötvenkétezer évig tart! És ez a mostani Manu nem is az első a Manuk sorában a hinduk szerint, hanem már, ha Bírúni helyesen jegyezte fel, a hetedik. És ugyanennyi Manu-élet, vagyis ősév van hátra még, akkor telik le a hinduk szerint egy világév. Ezt már, jegyezte meg Omar mester, ki se számolja, mert ez a világév százszor ezerszer millió évre rúgna. Elég most, ha Abú Hamíd mester, akit ugye az égbolt titkai érdekelnek, annyit tud, hogy a hét risi személye eddig már hatszor változott a csillagos északi égbolton, mert minden ősévben más-más hét kerül oda. Ha még nem unná Abú Hamíd mester, mondta, mert imám Ghazalí már nagyon fészkelődött, akkor folytatná ott, hogy tehát egy-egy risi életkora az égbolton százhuszonötezer év, ez ugyan már önmagában sem kevés, de azt is tudni kell ám, hogy ez istenévet jelent, ugyanis a számolni szerető hinduk imádják a léptékváltást, na és, mit gondol a kedves vendég, vajon mi a váltószám? Igen, nem meglepő, mintha csak Babilónban lennénk, bizony, háromszázhatvan. Egyetlen földi esztendő újévtől újévig, az istenek világában mindössze egyetlen nappal ér fel. Ha tehát százhuszonötezer istenévig él az a risi, akkor az emberi léptékre átszámítva kereken negyvenötmillió esztendőt jelent. Csak nem elbóbiskolt, mester?, kérdi az Igazság Érve. Hiszen ezek csupán történetek voltak. Persze, kiegészíthetném őket azzal, hogy miért látnak vonuló gyászmenetet a sivatagi arabok ott, ahol más népek pompás díszszekeret, vagyis a nagyobbik hét csillag helyén, amit közönségesebb népek hol Nagy Merőkanálnak, hol Nagy Serpenyőnek hívnak, de ezt nem kell megjegyeznie a teológusok gyöngyének, elég azt tudnia, kinek a koporsóját kísérik ezek az égi leányok, és ki az az al-Qa‘íd névre hallgató férfi, aki vezeti őket, és miért nevezik a muszlim asztrológusok ezt az égi férfit „a népek elpusztítójának”, de mivel a csillagképek zömét görögből fordították, inkább rátérek a hiteles asztronómus, Ptolemaiosz beosztására, melyet szintén Bírúni ismertet: eszerint a tizenkét állatövi jegy felett huszonegy csillagképet találunk az északi égbolton, nevezetesen… Ám ekkor megszólalt a müezzin és déli imára hívott. Imám Ghazálí feleszmélve csak ennyit mondott: „Eljött az igazság, vége a hívságnak.” És már ment is.
