Samirán héráti király együtt ünnepelte az újévet országa nagyjaival palotája teraszán, amikor a közelben leszállt egy ragadozófejű, pávatollú, halfarkú csodamadár, perzsa nyelven egy szímurg. A király látta, hogy a szímurg nyakára rá van tekeredve egy kígyó. Ki lövi le a kígyót?, kérdezte a király. Fia, Bádám vállalkozott rá. Egyetlen nyíllövéssel eltalálta a kígyó fejét. A szímurg elrepült és rá egy évre ugyanott megint leszállt, valamit elhullajtott a földre, majd fölreppent. Soha többé nem látták.
Samirán héráti király együtt ünnepelte az újévet országa nagyjaival palotája teraszán, amikor a közelben leszállt egy ragadozófejű, pávatollú, halfarkú csodamadár, perzsa nyelven egy szímurg. A király látta, hogy a szímurg nyakára rá van tekeredve egy kígyó. Ki lövi le a kígyót?, kérdezte a király. Fia, Bádám vállalkozott rá. Egyetlen nyíllövéssel eltalálta a kígyó fejét. A szímurg elrepült és rá egy évre ugyanott megint leszállt, valamit elhullajtott a földre, majd fölreppent. Soha többé nem látták. Három szem magot találtak a földön, azt elültették a király kertjében, és várták, mivé sarjad. Az első évben csak egy hajtása volt, a másodikban több, végül szinte fává erősödött. Fürtök nőttek az ágai közt a széles levelek takarásában. Az eleinte zöld gerezdek idővel megpirosodtak, később olyan sötét színbe váltottak, akár az alvadt vér. Senki sem látott még ilyen gyümölcsöt, senki sem merte megkóstolni, nem tudva, hogy jó-e avagy mérges. Végül a király megparancsolta, hogy szedjék le a fürtöket, tegyék kádba őket és várják meg, mi lesz. A kertész jelentette, hogy a fürtök erjedni kezdtek, a lé pezseg. A király megparancsolta, hogy szóljon neki ismét, ha már megszűnt a pezsgés. A kertész ezt is jelentette. Ekkor kihoztak egy rabot a tömlöcből. A király töltetett egy pohárral a léből. A rab megitta és búskomor lett. Adjatok neki még egy pohárral, mondta a király. A rab megitta, az arca felderült. A király megparancsolta, hogy adjanak neki még egy pohárral. Ezt is megitta a rab. Ekkor úgy érezte, hogy ő és a király egyenrangú, az élet pedig könnyű és csodálatos. Ezek után mély álomba merült és föl sem ébredt másnap délig. A király maga elé hívta és beszámoltatta. A rab mindent elmondott, és a bölcsek a királlyal egyetemben úgy látták, hogy ebből az italból minden embernek üdvös lesz innia: boldog lesz az ország. A király elrendelte, hogy a boriváshoz szóljon mindig a lant és énekeljenek dalokat. Így vált a szímurg hozta magokból Hérát a bor szülőhazájává. Legalábbis így mesélik.
Mások (köztük a költő Fírdauszí is) a legendás Dzsámsíd királynak tulajdonítják a szőlő és a bor meghonosítását. Nem véletlenül. Dzsámsíd tanította meg a perzsák őseit a kovácsolás, a szövés, a hajózás mesterségére. Ebben a változatban a rab – rabnő, a király ágyasa, aki iszonyú fejfájással küzd és végül öngyilkos lesz. Mérget nyakal, ez a szőlő erjedt leve, de az eredmény ugyanaz, mint a héráti rab esetében. Az ivás szertartásához Dzsámsídnál még egy különleges edény is kapcsolódik: egy bűvös kupa. Ha megtöltik borral, és a bor tükre nem mozog, a király látja benne az egész világot. Mi több: látja a múltat és látja a jövőt. Nem tudni, Dzsámsíd mennyit ivott, de az biztos, hogy fejébe szállt a dicsőség. Istennek képzelte magát, és az ég tetejére akart hágni. A Teremtő letaszította trónjáról. Sorsa példabeszéd lett a perzsák között.
Dzsámsíd kései leszármazottai, az Akhaimenidák szintén tekintélyes kvantumokban gondolkodtak. A görögökkel háborúzó Dareiosz nélkülözhetetlen tápláléknak tekintette a bort. Udvarában mindenkinek borfejadag járt. A mennyiséget rangtól függően állapították meg. A királyi család tagjai napi 1,3 liter bort ihattak alanyi jogon (tivornyákon ennek többszörösét, persze). A királyi testőrség tagjai és egyes tisztviselők borban kapták fizetésük egy részét. Ugyanekkor a közönséges munkások természetbeni juttatásként havi 8-9 liter bor fizetségben részesültek. Még a szülő nők teljesítménye is borban fejeződött ki: fiúgyermek után 2,5 liter „védőital” járt, lánygyermek után ennek csak a fele. Az Achaimenidákat követő párthusokról állapította meg pár száz évvel később az ókori kínai utazó: Úgy imádják a szőlő levét, akár a lovaik a lucernát. A görög Sztrabón pedig feljegyezte róluk, hogy borozás közben tanácskoznak a legfontosabb dolgokról, és szigorúbb határozatokat hoznak, mint józan állapotban.
A bor az iszlám előtti perzsa (és mediterrán) kultúra alapja volt. Görög, szír, egyiptomi, római (és persze perzsa) doktorok rendszeresen alkalmazták a gyógyászatban fertőtlenítő, nyugtató, emésztést elősegítő hatása miatt. Bor segítségével jött világra a perzsa mitológia legnagyobb hőse, Rusztem is. Anyja majd belehalt a szülésbe, ekkor ismét megjelent a színen a szímurg, és a csodamadár tanácsára császármetszést alkalmaztak a szép Rudábén. Előtte azonban bor segítségével álomba merítették.
Álomban tette meg híres Éjszakai Utazását Buraq nevű szárnyas paripáján Mohamed is, hogy a muszlimok közül elsőként vegye szemügyre mind a hét mennyországot. Az álomi út közben próbatétel gyanánt két edényt kínáltak neki: az egyikben tej volt, a másikban bor. Mohamed az előbbit választotta. Ezzel a hagyomány szerint nemcsak Gábriel arkangyal elismerését vívta ki, hanem egyszer s mindenkorra megmentette híveit a kárhozattól. Prófétai működése elején Mohamed még Allah csodálatos adományai közé sorolta mind a szőlőskertek, mind a datolyapálmák nedűjét, ám a fogyasztói szokások és annak kísérőjelenségei módosították a véleményét. Újabb kinyilatkoztatás érkezett: eszerint a borivás súlyos vétek, és ha van is haszna, az eltörpül káros hatása mellett. Hogy mire gondolt a próféta, amikor hasznot emlegetett, azt tudós értelmezők azóta is találgatják: mindenekelőtt alighanem a kereskedő hasznára, másodsorban a borivó élvezetére, és csak harmadsorban (már ha egyáltalán) a bor gyógyhatására. Mohamed érthető módon azt is erősen nehezményezte, ha az Allahhoz imádkozók ittasan érkeztek az istentiszteletre. Mert hogyan is szólhattak a Mindenség Urához, hogyan is kérhettek tőle bármit, ha egyszer forgott velük a világ, zúgott a fejük és mélységes tompaság ereszkedett elméjükre? Történt rémesebb is: Hamzah, a Hit Oroszlánja (Mohamed egyik nagybátyja) medinai részeg bódulatában levágta két tevekanca púpját, majd kardjával kikanyarította a májukat is. A tevéket a próféta jövendőbeli veje, Alí bin Abú Talíb eladásra szánta. A bevétel a közelgő esküvő költségeit szolgálta volna. De hát ki vesz tevét púp és máj nélkül? Alí kétségbeesésében a prófétát hívta segítségül. Hamzah szeme még mindig vérben forgott, a helyszínre siető Mohamedet sem ismerte meg: apja egyik rabszolgájának nézte. Az eset mélyen felkavarta a prófétát és elég súlyos volt ahhoz, hogy újabb kinyilatkoztatást merítsen belőle. Ebben Allah leszögezte, hogy a bor ellenségeskedést szít a muszlimok között, csak arra jó, hogy elfordítsa őket Tőle, ez pedig (akárcsak a szerencsejáték) a Sátán förtelmes műve, tehát egyszer s mindenkorra tilos és tűrhetetlen. Ám egy másik alkalommal a Mindenek Fölött Hatalmas hozzátette: az érdemdús hívők számára kellemekben bővelkedő kertet tart fenn az égben, és ott nem csak tejjel és mézzel folyó patakok állnak az örökéletű fogyasztók rendelkezésére, hanem borpatakok is. Ott a tisztahitűek „mósusszal lepecsételt” színborból fognak iszogatni, kereveten heverészve, fényességes arccal.
Hogy ami itt lent tilalom, az ott fent jutalom? Ne akadjunk fenn az ellentmondáson. Először is Allah egy lépéssel a hívei előtt jár a gondolkodásban, másodszor ő is csalódhat az emberekben, és élhet pedagógiai fogásokkal. Eszerint a borral kapcsolatos rendelkezéseket így foglalhatjuk össze röviden: a Világ Teremtője hajdanában elküldte ugyan az embereknek a szőlőt, ám sajnos a jelek szerint a gyarló és gyermeki teremtmény csak árt vele magának és másnak, logikus hát, ha éber édesapja elveszi tőle ezt a veszélyes játékot és csupán az arra érdemeseknek tartja fenn az égben. Ezt a gondolatmenetet alátámasztani látszik az is, hogy míg a zavarosfejű vedelőktől az Igazságos megvonta a szeszfogyasztás jogát, tisztaelméjű prófétája napi rendszerességgel fogyasztott a tömlőben frissen erjesztett pálmaborból.
Az első istenfélő kalifa negyven, a második nyolcvan korbácsütéssel rendelte büntetni az alkalmi borivót, visszaeső részegesek esetében a halál is szóba jöhetett. A döntéseket hozó jogtudósok (egy iskola kivételével) teljes mértékben egyetértettek Allah küldöttével, aki egy elébe járuló jemeni ember kérdésére, hogy tudniillik mit tart a Próféta a (Jemenben egyébként kölesből erjesztett) borról, így válaszolt: a bor a pokolban kárhozók gennyes váladéka. Lehet, hogy a kölesborra gondolt. Mindenesetre muszlim teológusok további részletekkel is szolgáltak arra nézvést, mi történik a borivó hívőkkel a Végső Napon: ezek a bűnösök kilógó nyelvvel, elfeketült ábrázattal keverednek bírájuk színe elé, közben a hátukon forró nyál ömlik végig.
Mások a muszlim fennhatóság alatt élő keresztények és zsidók büntethetőségén töprengtek. Nemde egyik is, másik is a Könyv Népe: megkapták a kinyilatkoztatást. Akkor miért nem ítélik el a zavarodott agyú részegeket? Sőt maguk is isznak otthon, merő élvezetből vagy (ami még rosszabb) nyilvánosan, a templomukban, istenük dicsőségére. Nem járna ezért legalább annyi korbácsütés, amennyi hívő muszlimoknak kijut? Nem kéne megsemmisíteni sajtóikat, kádjaikat, s a földdel egyenlővé tenni pincéiket, borméréseiket? Egyedül a kúfai Abú Hanífa és hívei nem voltak ilyen szigorúak: ők csak a hidegen erjesztett szeszes italok fogyasztásától tartóztatták volna az igazhitűeket, a mézből, fügéből, gabonából, netán mazsolából forralás útján készített boroknak szabadabb utat engedtek, persze a mértékletességet mindenkor szem előtt tartva. Így a próféta kifejezett tiltása sem szenvedett csorbát, és a bor közismert gyógyhatása sem ment veszendőbe – őszerintük. A hanafiták engedékenyebb felfogása csak hosszú századokkal később, az oszmán birodalomban lesz meghatározó vallásjogi irányzat, bár a tilalom folyamatosan érvényben marad.
Allah kék ege alatt viszont – tiltás ide, tiltás oda – addig is folyik a bor és a borivás. Ha a hithű muszlim nem forgalmazhat is bort, megteszik azt helyette a már említett keresztények: Bagdadban elég átmenni a keleti oldalról a nyugatira, a Karkh-negyedbe és máris hozzájutni a legkülönfélébb borokhoz. De rendelni is lehet. Ínyencek a Tigris-völgyi borra esküsznek, ott egymást érik a szír keresztény kolostorok. Mószul mellett Mar Elia szőlőskertjében kitűnő aranysárga, a bagdhédai Mar Bihnamban rubinpiros, a tagriti Mar Ahomad szerzeteseinél szilvakék bort mérnek, elérhető áron. A damaszkusziak a szidóni és türoszi édes borokra esküsznek, meg a Beeka-völgyiekre: hát persze, hiszen a fanyar hamadáni vagy az éjsötét dzsurdzsáni borra néha hetekig is várhatnak, innen Libanonból viszont még a legmakacsabb öszvér is megérkezik két nap alatt a drága teherrel. A hévséges Sírázban már kétezer éve szüretelik a bársonykék gerezdet, és ha az igazhitű Hadzsí Abú Akbar maga nem is sajtolhat belőle mennyei nedűt, hát majd elviszi termését a zsidó borkereskedő, Abú Szaad Szimhá, és annak már az igazhitű Hadzsí Abú Akbar szerint sem lehet akadálya, hogy egy dzimmí (védett egyistenhitű) házában adjon szaktanácsokat a préselés és borfejtés különféle fázisaiban: így, ahogy Abú Akbar mondogatja, „Két madarat ölünk egy kővel”, vagyis ő sem esik el a borkóstolástól és a kereskedő is minőségi árut szállíthat az iszfaháni szeldzsuk udvarba.
Bár Kelet-Iránban is vannak (nesztoriánus) keresztények, és előfordulnak zsidók, sőt örmények is, az ottani városokban mégis többnyire Zarathusztra követői foglalkoznak borforgalmazással. Megtűrt vallásúak lévén ezek a párszi-k jobbára a külterületekre szorulnak, elhagyott, romos épületekben árulják tüzes boraikat. A szabadabb szellemű ifjak és idősebb értelmiségiek körében sikk a „mágusok” borházaiba járni, a szabad ég alatt tivornyázni. Egyfajta szentéllyé lényegül át a kocsma, a kiszolgáló személyzet – akár fiú a felszolgáló, akár leány – az isteni pohárnok státuszát kapja, a bor pedig, kell-e mondani, a mennyei mámort, a magasabb szférákba emelkedést szolgálja és szolgáltatja. Ami az önmegtartóztató szerzeteseknek az aszkézis: a mennyei birodalomba vivő létra, az a mámor apostolainak a bor, csakhogy nekik a pohár jelenti a létra fokát.
Isznak a város szélén, de isznak a palotákban is, szorgosan. Van, aki politikai okokból. A szeldzsuk nomádok közt a közép-ázsiai pusztákon még szokásban volt a pénteki nagy közös ivászat (áldomás); azt a mervi vagy nísápúri palotában sem tanácsos elhagyni a szultánná vagy amírrá emelkedett harcosnak, mert különben oda az atyafiak lojalitása. És van, aki jó ízlésből iszik, mondván: „Ha bűn a borivás – és hát persze hogy az –, akkor már a legfinomabb fajtával vétkezz, ne holmi ócska lőrével, hogy ha odaát bűnösnek bizonyulsz is, bolondnak addig se nézzen senki”. Kajkavúsz dzsurdzsáni herceg (Omar Khajjám kortársa) bizonyára bőseges tapasztalatok hosszú sorából szűrte le ezt a bölcsességet, de nyilván ott volt mellette udvari orvosa, aki kimentette a rossz vagy nem megfelelő módon fogyasztott bor csapdájából. Ha például túlságosan részegítő fajtával próbálkozott, akkor orvosa, nehogy megártson a heves vérmérsékletű nagyúrnak, legott rózsavizet vagy egyszerű vizet vegyített hozzá. Ha ellenben gyönge fehér borból öntött fel a garatra a herceg, akkor, nehogy kólikája legyen, gyorsan aludttej levest vagy rablóhúst rendelt a konyháról. Keserű bor ellen, mert az meg fejfájást, májgyulladást okoz, savanyított gyümölcsöt tétetett az asztalra az angyali doktor. Másnaposságra maga is javallotta Kajkavúsznak a szűrt bort, s mindjárt húslevest és sültet is rendelt mellé, hogy elejét vegye a gyomor és a máj lehűlésének. És valahányszor a szívére panaszkodott a herceg, az orvos azonnal egy kupa bazsalikomos bort diktált belé, egyszerre szigorúan csak egyet, nehogy fejbe kólintsa, vagy tovább rontsa a látását. Valamint azt is tudta az orvos, hogy az újbor a kövéreknek, az óbor a girheseknek árt; előbbiek aszalt gyümölcsöt egyenek hozzá, utóbbiak hígítva igyák árpakenyérrel, nehogy megártson.
Így folyt a valóságos borivás. A bort a köznép is általában vízzel vegyítve itta, a következő arányban: egy rész bor, két rész víz. Az ivászatban élen jártak az irodalmárok. Külön műfaja fejlődik a borivó költőknek, a tiltott szeszes ital (arabul kharm) neve után akharmijja gyűjtőnevet kapja. Eleinte főleg a valóságos borról énekelnek. A leghíresebb bordalokat Bagdadban Abú Nuvász szerzi, akinél szabadszájúbb, szókimondóbb költő kevés akad abban a korban. Abú Nuvász a mudzsún költő prototípusa: az arab kifejezés egy szóba sűríti azt a sok rosszat, amit az efféle erkölcstelen rímfaragó művelhet: szeszben fürdik a szesztilalom idején, szerelmi tabukat döntöget, így például a homoszexualitásét, és kendőzetlen őszinteséggel beszél a kalifával. Fejét a humora menti, amíg mentheti. A borköltők egyik végletét a vaskos fordulatokban tobzódó, vérbő szatirikus képviseli, a másikat az ugyancsak nonkonform misztikus. Utóbbi a metaforák világában él, az ő szótárában a bor a lélek itala, és azt a lélek belső szentélyében adják. Ez nem ám mecset, hanem kocsma, ahol az égi áldással a pohárnok szágí (arabosan száqí) jár körbe. És ha csoportosan folyik a boros istentisztelet (ennek is évezredekre visszanyúló hagyománya van), addig jár körbe a pohár az Istenhez hanyatló részeg társaságban, amíg valamennyien el nem vesztik fölösleges ballasztként cipelt önmagukat és fel nem oldódnak a Kilencvenkilenc Nevűben. Ők már földi életükben a borpatakos édenben járnak. Mivel a szúfizmus általában a fennálló világias rend ellenében és a mélyvallásosság nevében fejti ki tevékenységét, komolyság és blaszfémia adott esetben (versben, borban és borversben) elválaszthatatlanul keveredhet egymással. Az előbbi hátrányait kiegyensúlyozza az utóbbi, és fordítva. De megeshet, hogy a szúfi csak a szenteskedésig jut el: ekkor ő lesz a szatíra célpontja.
