Esto es peor – Goya: Desastres No. 37.
Leibniz szerint ez a világok legjobbika. A teológusok szerint van, az utópisták szerint lehetne még ennél is jobb. Mi, emberek azon serénykedünk, hogy mindig legyen rajta javítanivaló.
Mintha éppen erre találták volna ki a háborút. Tökéletesedő fegyverek, kiteljesedő pusztítás, részleges újjáépítés, még lendületesebb fegyverkezés. Egyszer valaki kiszámolta, hogy az emberiség történelmében egy békeévre tizenhárom háborús év jut. Vagyis a háború a történelem normális menete, a béke a kivétel. Ilyen rendhagyó időszakban élünk mi, mai magyarok, több mint ötven éve.
Ötvenegy ilyen békeév után szembejött velem egy vers, egy holokausztról szóló jiddis nyelvű poéma, és kihasználva akkori borzalmas lelkiállapotomat, lassanként rávett, hogy merüljek el egy még nagyobb borzalomban. Olyan volt, mintha repedt csuklómat válltöréssel akarnám gyógyítani.
Mikor a lefordított verset elküldtem egy író barátomnak, idegesen feljajdult, mint akit skorpió mart meg: ő ezt nem tudja elolvasni, mindennek van határa, neki ez a zsidó fájdalom sok.
Nekem is az volt: sokkolóan sok. A valóság alaposan átvérezte az irodalom szövetét. Rám meredt a történelem Gorgó-feje. Ettől elvileg kővé válik az ember. Vagy csak nagyon nehezen szabadul a látványtól.
Legalább száz ember élettörténetét követtem végig a varsói gettóban. Mérhetetlen mennyiségű feljegyzést készítettem egy bizonyos hétről: ekkor kulmináltak a deportálások. Azt akartam, hogy az események intenzitása és mélysége folyamatosan jelen legyen a szövegemben. Kockázatos szándék.
Egyrészt a nyelv nem súlyemelő, inkább táncosnő. Nem lehet ráerőltetni az anyagot. Vagy ledobja, vagy összeroskad alatta. Minél „darabosabb” a téma, annál hajlékonyabbra kell formálni. Holokauszt esetében nagy a veszély, hogy a szöveg gyászjelentéssé szikkad a komorság sivatagában.
Mégsem ez volt a legfőbb gond. Hanem a kontraszt: az átjárás a mai világból az akkoriba. A napi ingázás az 1942-es Varsó és a 2011-es Budapest között. Hogyan váltogassam színhelyeimet úgy, hogy egyik se tűnjön káprázatnak, se az öldöklés iszonyata, se a magánélet idillje? Önvédelemből az ember hajlamos eltolni magától azt, ami érzelmileg már sok, de akkor meg az a veszély fenyeget, hogy az írás intenzitása csökken. Ha viszont túlságosan tárgyába feledkezik az ember, akkor eluralkodik rajta a fájdalom, a düh vagy a cinizmus.
Valamerre mindig kibillen a mérleg. A valóság egy, de tagolt. Határjelzők kellenek. Hogy lássam, valós életemből hová kell visszatérnem. Hogy elhiggyem, az a hely is a valóság része – ugyanolyan emberek élik, mint én, mint bárki más.
Több mint negyedszázada láttam először Goya rézkarc sorozatát, „A háború borzalmai”-t (Los Desastres de la Guerra). Némelyik kép sajtófotónak is beillene, annyira pillanatfelvételszerű, de hát tudjuk: amíg a művész megrajzolta, bizony hosszú percek teltek el, néha órák. Goya nagyon közeli szemtanú, minden képaláírása kemény erkölcsi ítélet, látható, melyik oldalon áll, mégsem elfogult. Tekintete, miközben az aktuális kegyetlenkedésre irányul, mindig átfogó. Csupa végletes helyzet, csupa jóvátehetetlen tragédia. Kollektív erőszaktétel nőkön, csoportos kivégzés, hullarablás.
A borzalmak mintha a 30-40. közötti sorszámot viselő karcokon tetőznének. Akasztott embert rángatnak a lábánál fogva, karddal vágják le a szétfeszített lábú, fejjel lefelé lógó férfi nemi szervét, de a legiszonytatóbb darab a 37. számú; egy hegyes facsonkra elevenen ráhúzott férfitorzó, két karja már hiányzik, feje felénk fordul, sörénye meredt, szája szétnyílt, szeme fennakadt. Az egészséges, izmos fiatal test szinte világít a szürke háttér előtt. „Esto es peor”, írta Goya a kép alá. Utalva az előző két karcra: az egyiken vaskampóval, a másikon fára akasztva végeztek ki a franciák egy csomó embert, nem tudni, miért. „Ez (a karóba húzás), állítja Goya, még rosszabb.”
Rengeteg szörnyű fotó maradt fenn a varsói gettóról. Még film is. Magát az értelmetlen kegyetlenkedést azonban (ez volna írásom tárgya) egyik sem fejezi ki olyan erővel, és olyan elemelten, mint ez a rézkarc, a 37. számú.
Ez a kép győzött meg írás közben arról, hogy a világ nem képzet.
És hogy a miénk minden világok legpocsékabbika.
